bölcset, szépet, szellemeset gyűjtsünk a természetről télire. Gyakorlatias kérdések és válaszok mellett legyen egy emelkedettebb topic a természet szépségeinek dicsőitésére.
A védelem: Nem teljesen: vetettem fűmagot, pár szép nap és a sűrű mag kikel, eső belőle pázsitot nevel, árnyékot vetnek rá a kerti fák, jönnek hűsét kívánó unokák, terítenek a gyepre szőnyeget, elfekszenek a szőnyegen hanyatt, foszolva-lengő felhőcskék alatt, s nézik a mesemondó, mély eget.
Az értelem, ha már kinyílt, mindétig itt sugárzik; gazdája holtával se hal; nem illan, szét nem ázik.
A szépség ha már kinyílt, nem válik barna röggé; virág, ha egy napig van itt, egynap van itt örökké.
2
"Törékeny az öröm" - sikoltják vagy mondják elnéző-szelíden a költők századokon át.
Nincs állandóbb, úgy vettem észre.
Hogy megmarad! Nem az egészre emlékszel, a múlt mély tavát tétova búvárként bebolygva: hol ronda rém barlangja tát iszony-torkot, hullámok gyöngéd homálya függönyzi valóban múlttá, elmúlttá; aranyát látod csak csillogni a mélyben, csak ez süt a függönyön át, bármily piciny volt. S egy sziromra élesebben látsz, mint a romra. És ha az öröm oly törékeny, mért őrzöd álmodozva ébren makacs-szelíden a saját napjaid forró-hidegének s oly sok szeretted tavi-mélyben messze-áramló idejének csak mosolyát?
Néhány tavalyi mandula az ág-hegyen maradt. De bontja, bontja már a fa az új virágokat. Ág és virág – még lomb alig, – vas-szürke, rózsaszín; – rózsás tüzek lobbannak itt szürkék kanócain, fölrobbantják a dermeteg s makacsul ittragadt telet, mely földre, ágra rátapadva az életet bennük fagyatta.
Didergek még, bár süt a nap, magas szobámra süt, de biztat a tapasztalat itt, ott és mindenütt: nem csapkodó gerillaharc, hadművelet folyik, s holott esik néhány kudarc, csak jóra változik, és bizton győz a győzni jött az eddig győzelmes fölött, s ki jót pártolt a viadalban, majd része lesz a diadalban.
Bízó, azért még nyugtalan fogoly, számolgatom: mily erő állhat ott alant a szembe-dombokon, és jobbról-balról mily hadak zárulnak össze, hogy döntő csatába fogjanak, ha kell támadniok. S örömöm egyre-egyre nő, mert föl nem tartható erő feszül a friss füvekben, fákban, e láncait törő világban.
Hogy az emberi test kívánatos domborulatait idéző, duzzadó, leveses gumókat megkívánjuk, nem csoda Vonz az ártatlan, növényi erotika, az áramvonalas banán becsapódása, a narancs foszladozó odaadása, hagyma ropogása, ízének szétszaladása, sebtiben bekapott fiatal retek kamikaze-halála De ugyan mit eszünk a csenevész, nedvszegény növényi részeken, miért harapdáltam mindig lelkesen a narancshéj ízetlen, vattás, fehér bélését, miért kutattam az akácvirág szirmai közt a foghegyre alig elég bibét, miért pusztítunk sóskát, petrezselymet, fűszernövényt és gyógyfüvet? Ínyenc mohóságunkat mi indokolhatja meg? És ki próbál bosszút állni a maga szerény eszközeivel a növényevők nemtelen nemén? Csak a húsevő növény.
Abból már sok botrány származott, hogy valakinek szép szeme van. De ilyesféle perpatvarról, ami Varga Julcsa szeme miatt kerekedett, állítom, még a legöregebbek sem hallottak. Mert Varga Julcsát, ha netán nem tudná valaki, Virágszeműnek nevezik. Azért, mert gyönyörűséges kék szeme van. Nos hát ebből lett a haddelhadd. Mert egy szép napon a Karcsú Sisakvirág nem átallotta azt mondani: - Semmi kétség, Varga Julcsa szeme olyan, mint én! Ami igaz, igaz, a Karcsú Sisakvirág igen szép, senki szemének nem válna szégyenére, ha rá hasonlítana. Nem is lett volna baj ebből a kijelentésből, ha nem hallja meg néhány másik virág. A Fürtös Gyöngyike fel is csattant mindjárt. - Még hogy olyan, mint te! Jobb, ha elhallgatsz a sápatag színeddel. Varga Julcsa szeme éppen olyan, mint én! Na, lett erre riadalom, zenebona. Rikoltozott a Tavaszi Csillagvirág, hogy márpedig csakis őtőle kölcsönözte a színét Julcsa szeme. Az Ibolya a hasát fogta nevettében. - Még hogy azt képzelitek... hehe... és én? Az Erdei Gyöngyköles erre lelilázta az Ibolyát. - Nem is kék vagy, lila - mondta dühösen. - Ha én lila vagyok, akkor Julcsa szeme is lila. Vegyétek tudomásul! - kiabálta az Ibolya. Erre aztán előpattant a Búzavirág is. - Ti mertek ezen vitatkozni?! Nézzetek meg engem! Még szerencse, hogy nem tudtak egymáshoz közelebb menni, mert biztos hajba kaptak volna. Különösen akkor, amikor a Közönséges Gubóvirág is beleszólt a vitába. Ennek aztán nekiestek mind a hatan. - Te mersz közbeszólni! Hiszen még a neved is közönséges! Akkora volt a ricsaj, hogy a szundikáló füvek mind felébredtek. Hát, mondhatom nektek, nincs annál csúnyább, mint amikor virágok veszekednek. Gondolhatjátok, ki tett itt igazságot. Természetesen Mikkamakka. Éppen arra járt (majdnem mindig arra jár, amerre kell), és felkiáltott: - Te úristen, színvak lettem! A virágok elhallgattak. Egyszerre kérdezték: - Színvak? Miért? - Reggel, amikor erre jártam - mondta Mikkamakka -, világosan láttam, hogy ezen a helyen hét kék virág virít. - Persze - mondták a virágok -, és? - Most meg hét vöröset látok! Hopp, egymásra néztek a virágok! Hát bizony nem Mikkamakka volt színvak, hanem ők vörösödtek ki a méregtől. Gyorsan visszakékültek hát, és előadták az ügyet Mikkamakkának. - Ó - mondta Mikkamakka -, de oktondiak vagytok! Ez a legegyszerűbb a világon. Varga Julcsa szeme hétfőn Karcsú Sisakvirág, kedden Fürtös Gyöngyike, szerdán Tavaszi Csillagvirág, csütörtökön Ibolya, pénteken Erdei Gyöngyköles, szombaton Búzavirág, vasárnap meg Közönséges Gubóvirág. - (Azért mondta a gubóvirágot vasárnapra, mert titokban az tetszett neki legjobban.) - És közben persze - folytatta Mikkamakka - Varga Julcsa szeme egész héten szebb, mint ti heten együttvéve. Ebben meg is nyugodtak a virágok, és azóta is boldogan kékellenek, virítanak.
Elmúlt a csüggedt éjszaka, jelek, nyugtalanság, felrettenések éje - reggel sikoly vetette föl a tengert. Amint a jaj lassan elhalt s az ég alján a sápadt nap pirulni kezdett s lehullt a néma, haljárt, mély fenékig - a tenger szült.
Az első napsugár ragyogva tört meg a széles hullámöl habján s a szélén ott állt a lány: nedves, zavart, fehér. Amint a zsenge zöld levél mozog, nyújtózik s fodrát lassan szétteríti, úgy tárta ki testét a lenge szélbe s ölelte az érintetlen szelet.
Mint páros hold, úgy úsztak fel a térdek, s a combok felhőjében elmerültek, az ikrák keskeny árnya visszahullt, a láb is megfeszült és fényt kapott, s az izmok éltek, mint a szomjazónak kiszáradt torka.
És a medence kelyhében a test pihent, mint friss gyümölcs gyermek kezében. Szűköblű köldök serlegébe bújt e fénylő élet egyetlen homálya.
Alatta egy kis hullám fénybeszökkent, kitartón tört az ágyéka felé, hol csöndes harmat hullott néha még. De áttetszőn és árnyéktalanul, mint a nyírligetek tavasszal, meleg, csupasz volt s rejtetlen az öl. Már fürge mérleg karjaként a vállak egyensúlyban álltak a nyurga testen, mely csipőből vízsugárként szökött fel, karjai hosszán tétován lehullva és gyorsabban hajának telt esésén.
Az arc is lassan felmerült esett tartásából, a csökkenő homályból; tisztává, vízszintessé magasult. Szorosra-zártan követte az áll.
Majd kinyujtózott sugárként a nyak, s - virágok szára, melyben nedv kering - két karja úgy nyúlt ki, akár fehér, partra áhító hattyúk szép nyaka.
És jött az első lélegzet e testnek hajnalsötétjén, pirkadati szél. Ér-fáinak sok finom, gyönge ága susogni kezdett s mélyei fölött áradva, zúgva indult meg a vére. És ez a szél nőtt, újuló erővel immár az új keblekbe behatolt s úgy betöltötte fuvallata, hogy távoltól duzzadó vitorlaként a könnyűtestű lányt ez hajtotta partra. Így ért az istennő a földre.
Nyomában, míg gyorsan tovatűnt az ifju parton, egész nap bódult cserjék és virágok éledeztek, mint ölelés után. De ő már messzejárt, már elfutott.
A legnehezebb déli órán ujra magasra csapott még a tenger és egy delfint vetett partra ugyanitt. Holtan, véresen, felhasítva.
Nagyon szeretem a tigriseket mert csak a nap 20%-ában dolgoznak a fennmaradó időben nem tevékenykednek csak bámulnak a világba nem rohangálnak állandóan mint pók a falon és szeretem a munkáltatójukat az Istent hogy legalább egy fajnak a Földön ezt kegyesen engedélyezte no és mi van a kérődzőkkel vitaindító pont
No, kertész úr, ma szép esőnk volt: Éled fű és virág, Büszkébben tolja égnek a fa Megifjult sudarát; A levegő tisztán borul ránk Mint egy opál-paizs; Egy-két nap ittasan hever majd Az útak pora is.
"Hja! lássa kérem, - az esőnek Örvendjen a paraszt, Nem öntöz, - vár buzát az égből És kap helyette gazt; Én bízom a kannába, csőbe, Attól zöldül gyepem; Eső!... mit ért az én szakomhoz? Azt nem szivelhetem.
Ha vártam, elmarad; ha sok volt, Hétszámra meg nem áll, S nem mondhatom: no, zárd el a csőt, Te Janó, te Mihál! Tőből kimossa gyenge pástom, Az út iszap, mocsár, Virágim dúlva, - felkötözni Egy héti munka vár.
Ha meg viharral, jéggel indult, (Mi nála rossz szokás) S fát tördel és ágyat lepaskol: Van itt káromkodás. Ezért mondom: hogy az eső oly ,Túlhaladt pont' ma már, Mint főzni a nyilt konyha, - melyen Vesződjék a szamár!"
Lám hova jutna a müvészet Csak egy pár századig: De közbe ront a vad természet S belé kontárkodik.
A föld alól a gyors csirák kidugják fejüket, a fák, mint boltos áruját, kirakják a rügyet, kamaszok arcán pattanás, férfiajkon a csók, mind egy repeső kapkodás a szoknyák lobogók, s már itt és ott fölhangzanak, elűzve kínt, fagyot, a szívbe húzódott szavak, eszmék és kardalok.
Nem közönséges se szoliter darázs tán óriás fenyődarázs lárvája még a velencei dózse-palota ólmát is átfúrta s mi mindent még amiről nincs tudomásunk (tehát a teremtőt is furdalhatja a lelkiismeret) tűzvörös fém- papír- vagy gyilkosdarázs lábai nem szőrösek szép simák nem dolgozó nem kubikol nem molnárkodik liliom torkában mint mézecskék szárnyai nem kopnak el munkában el sem homályosulnak a szűk virágvaginákban-mászkálásban a szárnyak katedrális-ablakai nem bírná el a tömérdek munkát a törékeny csípő-kocsány nem gyűjti rabolja a mézet gyilkol érte gyilkol a mézért naponta nektártól részegül le ám a nyers húst sem veti meg – megfeledkezve illesztgetem a színes szókockákat a kép pazar mozaikjába közben egyszerűen csak arról van szó nézzük az arc tömény melankóliáját egyszerűen arról hogy a király a darázskirály s a darázs a darázskirálynő.
Ha csak a virágok szenvedélyességére gondolok, szemrehányást teszek magamnak. Nem tiltakoznak, nem emelnek panaszt, amikor kezünkbe vesszük őket, csak sápadnak, égnek és figyelnek. Ha tudnák, hogy testetöltésük nekünk, mit jelent. Élj sokáig! — kívánják — mi a szerelem hírhozói vagyunk — s rajongva küldik leveleiket. Ez a forróság engem éget. Ez a közelség engem zavarba hoz. Következnek mégis a ceremóniák, a reggelik, a tükrök, a csábítások.
"a kertből vers lett s míg a vers él e kert erősebb lesz a kertnél" (Csorba Győző)
A Csorba-kertben bolyhos délután volt. Aludt talán a gazda, és a fák valamit éppen tárgyaltak az éggel, ősz volt, hiány s nem híja semminek. Nem volt kerítés. Bárki kompilátor bejuthatott, ha éppen kedve volt egy versre való kertet lopni tőle, hisz nem kifosztható, mi adva van. És mégis, mintha sehlaug- vagy körtetolvaj, úgy ácsorogtam ott, kölcsönveszek, gondoltam, néhány szétszórt kerti holmit, mitől lett kert a versből, megtudom, s mitől erősebb hát e kert a kertnél. Leskiccelem magamnak pontosan, a mintázat hogyan lesz szerkezetté, a vadméz napsütésben lomb és ág miként vetül kavicsra, földre, őrá, formája így és terjedelme úgy, területéhez képest mennyiszer több? és akkor lesz egy príma raszterem, a többi zsákmányt belegöngyölöm majd, hazalopom, s belőlük lesz a mű. Egy nagy ponyvára kiterítem őket, elbíbelődöm vélük napra nap, addig pászintgatom, csoportosítom, mi tartozik, hogyan, miért s mihez, míg átdereng a napsütötte formán az a kert itt, és verssé összeáll. Vagyis, gondoltam, addig nyűvöm míg új széltéhez ismét mélye nő. De nem nőtt. Semmi sem nőtt. Kirakósdi, kis kompilátum, tisztes plágium hevert előttem, bármi olvasattá, ezer másikká összerakható, de mű-anyag csak, zizgő pálcamáglya nem kert, csak kérgek, rostok halmaza. Még ha egészét, mindjét idelopnám ha minden színét is, csak színtelen makett maradna, pontos és idétlen, idő nem volna benne, telt idő, a titka nem, a belső nap sütése, a tér, a távlat, az a hetvenöt (duplája épp saját időmnek) év nem, mit ünnepelni alkalmamban áll, e kertet el nem tanulhatni tőle, a többjét még egy alkalomra sem. (Az ember érik, s rájön, hogy hiába, a telt anyag mögött a szerkezet nem az övé, csupán a minta váza, hát jobb, ha mindent szépen visszavisz, s egy cédulát ír: "gazda, isten áldjon, a több Te vagy, és több nem mondható.")
Tarka virágnak Illata kábít, - Édes a méz mit Kelyhe kinál; Lebben a lepke, Röppen a méh - Sok kicsi vándor Kedvese ajkán Csókra talál.
Nincs ma halál, Él ma a földön Mit csak az Isten Élni teremtett; - Harsog a himnusz, Hangos a táj! - Semmi se fáj, Minden örömre, Tűzlobogásra Szítja a lelket...
Újra születtünk Zöld lobogóval Lepkefogóval Táncra megint! Csókot a földnek, Csókot a fának, Csókot a rügynek, Mert a hatalmas Égi Jövendő Hírnöke mind!
Hallga, mi szépen Csendül a nóta, Csörtet a csermely, Csattan a csók! Messze az erdő Lombjai közt a Nyár keze int! - Hirdeti minden, Hirdetem én is, Itt a tavasz!
