Andris, nincs velem szerencséd :) Má megint reagáltam, és má megint nagyon érdekes vitaindító dolgoakt, de má megint kurvasokat, s nem akarom rombolni a topikot, mert elrugaszkodik az alaptémától. Amúgy egy fájlba összegyűjtöm őket, aztán ha eléri a 100 oldalt, elküldöm mailben :) Pedig nagyon érdekesek a fejtegetések és én is roppant érdekes dolgokat írok, de tényleg többszörösen felrúgom a netikettet, ha ide terhelem azt a sok fölösleges gondolatot, és tényleg keveseket érdekel. :)
A Cure remixekkel semmi baj nincs. Jóval kevesebb rossz vagy idegesítő mixet találok az Ő munkásságukban, mint a DM -nél (pedig DM fannak is vallom magamat, hiába ők a remix műfaj gurui, ők azok, akik az eredetitől teljesen eltérő mixeket jelentettek meg. Kezdetben általában extended mixeik voltak, melyek készítésénél ők is ott voltak -talán. Aztán ezt a munkát külsősöknek adták ki. Javarészt az éppen futó zenei irányzatok top-producerei, hangmérnökei követték el azokat. Nos, a 90 -es évek igencsak kezdett a tunci-tunci irányba elmenni /ezek a tunci-tunci 'zenészek' meg azt mondják, hogy a DM; Kraftrwerk voltak rájuk hatással/, így a megjelent remixek színvonala is egyenes arányban esett. Én például kiütést kapok a 'Barrel of a gun' Underworld Hard mix -től vagy a 'Never let me down' Digitalism mixétől.)
A Cure -nál több kedvencet is fel tudnék sorolni:
-The walk (Infusion mix)
-The walk (everything mix)
-A forest (tree mix)
-Let's go to bed (milk mix)
-Hig (higher mix)
-Just one kiss (extended mix)
-Icing sugar (new mix)
-Never enough (big mix)
-The 13th (feels good mix)...na jó, ez csak vicc volt.
Persze egy zenekar munkásságát nem a remixek fogják meghatározni, de a diszkográfiájukba beletartoznak. (Nem hivatalos mixek engem sem érdekelnek.)
A Mission -től, Siouxsie -tól és Creatures -től is igyekszem mindegyik mixet (eredetiben) begyűjteni. Én szeretem ezeket a változatokat. Egyik sem radikális újrakeverés persze.
Nem írtál hülyeségeket egyébként. Bár Robert szövegei mostanában nem annyira misztikusak, többértelműek. Számomra gyakran tűnik úgy, hogy az idő múlása, az öregedés ami nagyon fáj neki.
Robert szólólemezéről olvastam olyat is, hogy nagyon 'szférikus', de hallottam olyat is, hogy elektronikus. Ki tudja mi az igaz? Még lehet, hogy nincs is végleges formájába öntve. Bár 2002 -ben felvette állítólag, hallgatgatta is, majd 2004 -ben az új Cure lemez mellé akarta bónuszként adni...aztán mégsem, mert szerinte nem olyan jó etc... (Ellentmondások?)
Amit annó a TOP -nál mondott, hogy ha a Pornographyval a szakadék szélére állította az embert, a TOP -pal bele is taszítja (vagy valami hasonlót)...hát szóval a két lemez mélységét tekintve ég és föld (a pornography javára természetesen).
Egyébként Robert szövegei tényleg néha nehezen értelmezhetők, olyanok, mintha befejezetlen mondatok, utalások lennének. A WMS -nél kicsit kerekebbnek tüntek a szövegek.
Vannak nagyon jól, élettelien szóló 'együttjátszós' lemezek. A legutóbbi ilyen, amit agyba-főbe dicsértek a Big Boss (aka. Brúsz Szpringsztín) legutolsó lemeze.
Más az, amikor steril taktjelre illetve 'mankósávokra' játszanak együtt a zenészek. Ott van azért kötöttség, nem is kevés. Semmi jammelés (mint mondjuk a jazzben), persze ez a Cure -nál nem is kell. Azt mondod, a Robinson bácsi egyéb munkái korrektek. Ebből egyre tudok csak következtetni: ugyan a producer bácsi javasolta az együttjátszást, viszont Robert elképzelései domináltak végül hangzás tekintetében. Robert tud ám 'diktátor' is lenni.
Engem pedig mégis csak zavar a szélekre panorámázott gitár, stb. Én egy lemezt kicsit hangmérnök fűllel is halgatom. Zavarnak az aránytalanságok, a térérzet-nélküliség. Zavar az is, ha egy dobszerkót olyan szélesre panorámáznak, hogy olyan képzetem támad a hallottaktól mintha 6 méter kiterjedésű szerkót püfölne az illető. Zavar a sok dinamika kompresszor, zajzár...stb. Zavar, amikor a cinek annyira vékonyak és annyira hátulról szólnak.
A Cure Live csak 4 sávon készült, mégis néhol mintha jobban keverték volna.
Én ezért sem helyezkedtem végül el a szakmámban: némelyik zenész agresszíven ragaszkodik a saját hülye elképzeléseihez. Mivel Ő a megrendelő (na meg egyéb arcok is belepofáznak, hogy mit akarnak), rájöttem nekem semmi kreativitásom vagy beleszólásom nem lehet a dolgokba. Elég nehéz természetem van nekem is (vízöntő vagyok), úgyhogy szeretek a saját fejem után menni, rühellem a kötöttségeket. Nincs annál hervasztóbb amikor hallod, hogy basszus mekkora egy szar az úgy, de mégis úgy kell csinálnod.
Robert szövegeinek az én értelmezésemben sok esetben van egy másik síkja, melyben egy mélyebb értelmet próbál kifejezni.
Nem kimondottan azokra a dalokra gondolok, melyek álmaira épülnek (pl. Kyoto Song, Lullaby) hanem amelyekben valóban próbálja fellebbenteni az a bizonyos fátylat, esteleg meg is próbál belépni mögé és kicsit szétnézni, az igazi valóságot megérinteni. Én nagyon szeretem ez miatt a Cure-t. Ettől lesz számomra igazán fontos. Sokan, felületesen hallgatók depressziós (rossz esetben, mint pl a környezetemben is halálváró) zenéről beszélnek, de azt gondolom, hogy itt egyáltalán nem erről van szó, hiszen ebben az esetben elkedvetlenedne, elszomorodna az ember. Sokkal inkább arról, hogy az általunk valóságosnak hitt világ szembekerül az igazival és e kettő szembesüléséből nem kerülhet ki győztesen az előbbi (hiszen nem valódi) és ez végeredményben szomorú. Ez sokkal inkább a kafkai értelemben vett komorság a megváltoztathatatlan felett mely az igazi művészet szülőágya lehet. Számos dal misztikuma ezt a különleges pillanatot próbálja meg számomra visszaadni (If Only Tonight We Could Sleep, Sinking, All Cats Are Grey hogy csak párat emlísek).
Néhány kevés könnyűzenei zenekar is próbálkozik ezzel, csupán a teljesség igénye nélkül melyeket én ismerek: a Woven Hand a maga szakrális misztikus rock-jával a Sigur Rós az éteri szférák zenéjével, vagy említhetném kis hazánkból a Quimbyt (Kiss Tibi Istenkirály) vagy a Hiperkarma csodálatos szóáramlatait.
Az én véleményem szerint a Watching Me Fall (melyről itt méltánytalanul kevés szó esik) az egyik csodálatos példája ennek a törekvésnek, mely tulajdonképpen végigvezethető a sokéves életművön. A korai lemezeken talán még elevenebbül jelen van, de a leginkább és legmegrázóbb módon a Pornography lemez egészén a maga zavaros, vad és megrázóan durva és intenzív látomásaiban, mely számomra a mai napig idegen elem a könnyűzene testén. Próbálom nem túl gyakran hallgatni, de nem ereszt el
A Bloodflowers eleje feltétlenül ebbe a vonulatba tartozik. Az Out Of This World még tán nem is annyira, de a WMF feltétlenül. Az utalások egyértelműek: Slipping out my ordinary world Follow Me Inside as I fall in the Mirror on the wall the room is cold the room is bright folyamatos kísérlet vagy kényszer, átjutni és megtudni, megtalálni az igazi valóságot (önmagát?). A végeredmény persze nyitott, csak a képletes zuhanás van valahová.
És mindemellé a katartikus zárás. Szeretem, ha egy témát alaposan körüljárnak és nem 3 percben rendezik el. Sőt, lehetne hosszabb is.
Számomra a legjobb 3 számban van (iszonyú nehéz feladat +Figurehead és talán Siamese Twins). A lemez maga is, bár a vége elmegy az érzelmek és a szerelem irányába (sajnos, de azt kurva jól). A Disintegration is ezért gyengébb nálam, mert a kezdő 3 dal lendülete témája elveszik (ismét csak szerelem pl.) és csak néha tér vissza. A The Top ilyen szempontból viszont nagyon meghatározó. Van remény, hogy a szólóalbum is ilyen irányt vesz (hiszen ez a magányos évek terméke, mint valaki itt írta)? Minden más albumon is fellelhető ez a kereső mély vonulat, kivéve a TIB a TC-n is (Lost, Promise, Labyrinth, This Morning)
Ezek és az ilyenek az igazán fontos dalok
De most már befejezem, mert kezd kínossá válni. Amúgy meg lehet, hogy hülyeség az egész. Csak szavak. A szavak leszűkítik a valóságot és ami igazán fontos az a kimondott vagy leírt szavak által nevetségessé válik. Hacsak nem olyan zenei aláfestést kap mint a Cure esetében.
Tovabbra is teljes rejtely szamomra, hogyan elozheti meg osszesitesben a KMKMKM album a Faith-et (!) sot meg a Seventeen Seconds-t is, egyszeruen nem jobb ezeknel, eskuszom nem jobb! A masik meglepetes, hogy ennyire hatulra kerult a Bloodflowers, ami pedig elegge "hagyomanyos" hangzasban (Trilogy), ennek elvileg jobban kellene tetszenie a tobbsegnek, es megsem.
Remixek: en gyujtonek vallom magam, csomo lemezt vettem itt is kint Londonban, meg lemezborzekre is jarok, de single-ket nem gyujtok. Csak new wave (dark wave, synth pop, goth stb) studio es koncert albumokat es jobb minosegu valogatasokat, neha. (De azert a Mixed Up megvan :-) En remekul elvagyok remixek nelkul, leginkabb idegesitenek, neha egy-egy tetszik, de a leginkabb haszontalanok azok, amelyek alig tesznek valamit hozza a dalhoz. A masik veglet meg amikor a felismerhetetlensegig el van torzitva egy track. Mivel egyiket sem tartom muveszinek inkabb maradok az album / koncert verzioknal.
Never Enough: The Story of the Cure Author: Jeff Apter Hardcover: 360 pages Publisher: Omnibus Press (March 1, 2006) Language: English ISBN-10: 1844498271 ISBN-13: 978-1844498277 Product Dimensions: 9.2 x 6.4 x 1.4 inches
Én mondjuk nem pozitív értelemben kérdeztem, ui. számomra SEMMI nem érződik mindebből, csak a műanyagság, a kompresszió, a dinamikátlanság. Pedig hát megnézed a progyúszert, és az At The Drive-In lemezeit, amiket progyúszelt... Hát AZ dög.
Engem amúgy annyira nem zavar a kétoldalra kihúzott gitársáv - csak éppen nem illik nálam a Cure-hoz. Frank Blacknek (ex-Pixies) sikerült, mára kb. Johnny Cash szintjére ötvenesévekítette a hangzást live 2-track (!!!) Mégsem hagy semmi kívánnivalót, de kez'csókom az nem new wave, hanem surf-country! :)
Igen, a 2004 -es THE CURE lemezt javarészt eggyüttjátszva vették fel. Nagyon minimális dolgot rakhattak hozzá utólag. Az éneket mondjuk egy külön fázisban vették fel. Nézzed meg az album DVD részét: ott például a 'Truth goodness and beauty' alatt hallhatsz egy-két 'mankósávot' is: tamburin, másik ének-sáv...
Ettől függetlenül még keverhették volna dögösebbre is azt a pár számot, amit egy kicsit erőtlennek tartok ilyen formájában.
A legzavaróbb számomra ez a koncepció a 'Your God is fear' című B-oldalasnál (és egy kicsit a 'Why can't I be me' -nél is).
Nem szeretem a teljesen balra vagy jobbra panorámázott gitársávokat, legalább valami korrekt zengetést adtak volna neki, hogy némi-nemű térérzetem legyen és ne tünjön olyan steril 'rough-mix' -nek a dolog.
Majd én is összeütök később egy ilyen kedvenc listát:) Viszont aki tudja,az megválaszolhatná,hogy ezeknek a remixeknek mi értelmük? Még a Curés remixeket elhallgatom,de azokkal sem vagyok képben(pontos címre gondolok itt elsősorban)de a DM remixektől a kardomba dőlök.Szerintem botrány.A Bloc Party meg kiad egy teljes remix lemezt.Minek kell ezt?Egyébként bírom őket,az új lemezük nálam abszolút az a bizonyos tökéletes kategória.De az ő remixeiktől is kikészülök:D Szóval....mire jó ez?(a pénzt hagyjuk) THX
2007. április 12. csütörtök After Music Pub 20.30: Nemkéne! 21.30: Pornography
a program többi részével nem vagyok tisztában, biztos benne lesz a pestiestben, vagy ilyesmi.
[szíveskedjenek a Nemkénét is megnézni, nagyon szellemes, vidám társaság, mókás dalszövegekkel. Egy ideig gitároztam benne 2001 körül, de akkoriban túl búvalbaszott voltam hozzá :)]
A belépés ingyenes, cserébe azonban a megjelenés kötelező. Szerettem a Marco Polo-t, biztos nosztalgikus lesz oda visszamenni. :)
Cure most disliked tracks (nem azokat írom, amelyek kevésbé sikerültek jól harmóniákban, vagy hatásban, inkább azokat amik kifejezetten az AGYAMRA MENNEK, nonstop:): - a Japanese Dream - Just Say Yes - Sugar Girl - World War
így hirtelen. De ezek tényleg IDEGESÍTENEK. :)
Twilight Garden asszem nálam is vinné a B-oldal versenyt. Egy időben a Fear of Ghosts-ot is ronggyá hallgattam, csak ez amolyan "félkész" szám, volt egy nagyon szép dallam, aztán tettek mellé egy légüres verzét, mert robi lusta volt.
András, a The Cure lemezt TÉNYLEG live-track vették fel???????
hehe, ezt a Wendy Time-ot még megértem, még talán talán(?) a Jupiter Crash-t is, de azért egy albumot akárhogyan is nézem soha nem fogok tudni a polcon legalulra tenni, ezért csináltam inkább annó top 10-et az albumszavazásnál is, igaz így is lett utolsó, de valahogy nem virít annyira ;D
A 'This twilight garden' -en nem lepődnék meg. (Én is első helyre tettem. Egyébként ott még nem tartok a topic visszaolvasásában, ahol már volt ilyen szavazás).
De amíg nincs túl sok aktualitás, ilyenekkel is múlathatjuk az időt.
Legvégső esetben egy WORST OF szavazást is tarthatnánk (legkevésbé kedvelt számok). Biztos ilyen is volt már, de azóta változhatott az ízlés.
Érdekes, hogy a WMS -en lévő számokat önmagukban nem találom egyáltalán gyengének. Színvonalas számok, jól vannak hangszerelve, keverve...stb.
Csak némelyik kicsit talán szokatlanul hangzik a Cure -tól. Az album eklektikus, én anno ezt fájlaltam kicsit. De hát a THOTD illetve a KMKMKM albumok is eklektikusak. A Faith, Pornography, Disintegration egységesek, ezekhez viszonyítottam régebben őket.
Ma már nem viszonyítok. Nem tartom bajnak, ha nem egy megszokott hangzást vagy irányvonalat követnek. Mekkora szentségtörés volt Robert Smith kokettálása a tánczenei műfajokkal! Nekem kifejezetten tetszik például a Blank&Jones féle Robert közreműködés, pedig nem vagyok trance (vagy mittudom én milyen) rajongó. A Paul Hartnoll -féle közreműködés is egész jó, bár a remix jobban tetszett mint a szám eredetije.
Én nagyon kiváncsi leszek a Miami koncertre! Junkie XL is csatlakozik állítólag a Cure -hoz a szinpadon (csak nem a 'Perfect blue sky' -t fogják előadni?). Ennek a koncertnek a felvételén feltétlenül meg kell szerezni!
Azok a régi 'grufties' Cure idők végetértek (már jó régen). Roberték sikeresen szakítottak ezzel a hozzájuk kötött image -al. Ők is popularizálódtak, bármennyire is gázosnak tartják ezt egyesek. És ezzel azt nem érték el, hogy többet játszák őket a rádiók...tehát ez a popularizálódás nem volt öncélú, pénzkérdés.
Nem mondom, én pont azokban a 'régi' időkben ismertem és szerettem meg a Cure -t. Volt bennük illetve a zenekaruk iránti rajongásban valami misztikus dolog...ez a misztikusság csökkent az évek folyamán. Oka ennek az is, hogy hosszú időre eltüntek illetve, hogy eklektikus lemezzel rukkoltak legközelebb elő. Számomra ők még mindig egy kult zenekar! Anno nagyon komolyan gondoltam ezt a kjúros életformát (külsőségek, hozzáállás a világhoz). Eruc fejezte ki magát a legjobban: Robert is csak ember, nem kell mindent elhinni, amit a médiumokban azelőtt írtak róla (halálvágya, életvitele, meg a többi).
Bevallottan is gyakrabban a lemezeik depis hangulatát meghazuttolva kifejezetten jókat ökörködnek ők is...nem várom el tőlük, hogy éjjel-nappal savanyú arccal mutatkozzanak mindenhol.
95-96 tájékán ezek szerint a zenekar mentálisan OK -s volt, ha tudtak ilyen popos kis dalocskákat is írni. a 'The 13th' az egyik kedvencem ezek közül.
Csűrhetem-csavarhatom itt a szót,egy a lényeg: nem rossz anyag a WMS!
