Valóban sokan szeretik jobban a nyarat, mint a telet. Ez azonban annyira általános, hogy nem különösebben érdekes. Az már érdekesebb (bár, attól tartok, még mindig elég általános), hogy mitől van ez igy, egyes esetekben. Én pl. évtizedeken keresztül voltam úgy, mint te, aztán történt valami, amitől ez megszűnt. Imádom a hideget, hobbim a fázás, télen is mezitláb járok (szandálban). Persze, hogy jó a nap, de jó a felhő is.
Az sajnos igaz, hogy a legtöbben akkor kezdik el keresni a kulcsot, amikor a legkevésbé alkalmasak rá. Engem az mentett meg, hogy egyszer végre (sokadszorra) annyira rosszul lettem, hogy sikerült megjegyeznem, ha majd megint jó leszek, nem nyugszom, amíg ennek a végére nem járok, és még be is tartottam ezt a magamnak tett ígéretet.
Szerintem meg van köze a hosszú télnek az ember kedélyállapotához. Persze az más kérdés, hogy most már divatos minden kedélyállapotot depressziónak hívni, ami nem eufólikus boldogság. Pld. én is elég nehezen viselem a telet, főleg a vége felé, amikor már kurvára tavasznak kéne lennie, (az én lelkecském szerint, nem meteorológiailag :-) ) és még mindig minusz 10 fok van és sötét. (Nem olvasok nőklapját, és más női magazinokat sem.) Ezt mondjuk depressziónak nevezni kissé erős, de hogy ne lenne összefüggés azt nem hinném. Például idén "télen" volt egy pár olyan történés az életemben ami erős letörtségre adhatna okot, mégis meglepően pozitív hozzáállással rendezem magamban a dolgokat. Persze hogy ez miért van így, arra van magyarázat az időjáráson kívül is, (és nyilván főleg az a magyarázat) de azt is nehéz lenne eltagadni, hogy mennyivel lendületesebben, pozitívabban, optimistábban indul egy-egy napom, amikor arra kelek, hogy besüt az ablakomon a nap, ahelyett, hogy kint a nagy hideg sötétség várna. Vagy szerinted a napsütés nem gyakorol ránk pozitív hatást?
És szerintem jungfrau azért gondolja, hogy a te munkádnak van köze a depressziósokhoz, mert, te magad is nevezted úgy a tevékenységedet, hogy "segítő beszélgetés". Tehát valamiben (ha nem is feltétlenül a depresszióban) segítséget nyújt. És a legtöbb ember úgy működik, hogy ha mélyponton van, nehéz szakaszában az életének, stb., főleg inkább akkor fordul segítségért, pld. pszichológushoz, pszichiáterhez vagy holisztikus filoterapeutához. Nem pedig olyankor amikor úgy érzi, hogy minden fasza, és ura a helyzetének. Persze az is igaz, hogy ha mondjuk megkeresnélek, nem azért tenném, mert tél van, mert ahhoz nincs szükségem külső segítségre, hogy felismerjem, hogy jobban szeretem a tavaszt meg a nyarat. :-)
Ja! Jéger, sör, pezsgő. Bár ezzel a kombóval hamar el lehet fáradni szal esetleg egy csík speed még belefér ha bulizni akarsz hajnalig ;)
Spori! Bocs, hogy felhívtalak és nem is beszéltünk de igazából nem éreztem, hogy megkérdezzem "mi van veled?" mert majdnem mindennap olvaslak, szal tudom mi újság. Meg akkor a bulin találkozunk ha minden igaz, azt koccintunk a börzdéjekre. :)
Hát igen, az észlelésed attól tartok helytálló. Mostanában gyenge nagyon minden. Nem csak az E, a többi is sokat vesztett erejéből (a fű nem). Valószínűleg a tömegtermelés, meg hogy minden szart el lehet adni, könnyű hozzájutni, sokan akarnak venni, de nem lehet ugye egyértelműen megállapítani, hogy jó-e az épp megvásárolt szubsztancia... Ez van. Inni kell. Meg szívni. :P
Nem is célom, feladatom más ember magánéletébe beleszólni, ezt inkább credo-nak szántam (hiába is próbálod elérni, hogy felelősséget vállalja érte - nem teszek autoanamnézist). Van aki divatból öltözködik és van aki azt veszi fel amire azt mondja: ilyen vagyok. Sőt, még olyan is, akinek mindegy mit hord, csak ne legyen meztelen. Ettől függetlenül a külsejének megitélése nem változik meg. A hangot nem is fogod megtalálni, pantomimban adom elő :) Mesélj inkább egy érdekes esetet és annak megoldását.
Akkor nyilván félreértettelek! Hogy egészen őszinte legyek, ebben:
"A test és lélek eggyé kovácsolásához pedig nagyon is szükség van bizonyos tényezők együttállásához. Ahhoz, hogy kézbe tudd venni saját sorsodat, hogy létrehozd saját karmádat, hogy ne a születés, lét, halál határozza meg az életed - új világba kell lépned és bizony el kell viselned azt, hogy sokan lesznek, akik nem értenek majd meg. Aki az öngyógyítás útján képtelen elindulni, az mástól hiába vár segítséget."
még mindig nem sikerül meghallanom a tapasztalat útját járó, más helyzetébe magát beleélő hangot. Inkább általánosításba burkolt enyhe legorombítást hallok benne. Van benne kis felkészítés a gőgből eredő mártírtudatra ("sokan lesznek, akik nem értenek majd meg"), és annak a meghatározása, hogy ki az, aki hiába vár segítséget... pedig hát segítséget mindenki kaphat, szerintem, ez kegyelmi kérdés. Erre próbáltam már utalni korábban is, hogy nem szeretem az olyan szabályokat, amik arról szólnak, hogy ki nem.... de ahogy gondolod.
Rövid kérdésem lenne csupán, mi történt a lasztikkal? Hosszú évek után újra volt, féltem is előtte, hogy túlságosan erős lesz a hatása, de épp ellenkezőleg, ilyen kellemes kis lightos feelinget dobott, de hogy sok köze nem volt a régi szép idők "csuszásaihoz", az biztos.
Pont fordítva, inkább a tapasztalás útját járom és beleélem magam a másik helyzetébe. Úgy lehetetlen gyógyítani, hogy nem tudod a másikban mi történik - mert csak olvastál róla.
Hadd jegyezzem meg, hogy a nők hüvelyének sávszélessége egészen pontosan megegyezik az éppen aktuális fasz sávszélességével. Már ha minőségi kapcsolatról beszélünk, és nem a szeméttelepnek vagy a csatornázási műveknek küldi az adó az információt.
De viccen és szavakon túl: nekem úgy tűnik, neked fontos, hogy feltételeket szabj ("Ahhoz, hogy kézbe tudd venni saját sorsodat,..."), hogy legyen olyan, akire rámondhatod, hogy ő aztán reménytelen, amilyen állapotban van, a sorsát kézbe venni nem tudja. Nekem meg az a fontos, hogy ne szabjak ilyen feltételeket és ne mondjam ezt rá senkire (bár persze azért időnként megteszem, de azt rosszallom).
Szerintem aki valamit vár, az nincs feltétlenül holtponton, az, hogy segítséget vár, nem jelenti azt, hogy magáért nem tesz, de még ha úgy érzi is, hogy magáért képtelen tenni, talán éppen az, hogy segítséget vár, vagy kér, az az egy dolog, amit meg tud tenni magáért. Egyébként a vár(1)=várakozik és a vár(2)=erődítmény azonos alakú, de eltérő eredetű szavak, az utóbbi az iráni vara (fedezék, védőmű) felől, az előbbi viszont ősi ugor szó, őriz, vár értelemben, tehát nem is onnan származik. Nagyon remélem, hogy jövőre már több ilyen munkám lesz, mint idén, de ezt nem fogom az idei enyhe télnek tulajdonítani, ha így lesz, hanem viszont a saját tehetségességemnek. good night.
Ööö, akkor ha már segítséget vár, akkor elérkezett egy holpontra ahol megállt (ebből is ered a "vár" szó). Az erre az évre vonatkozó asszociációm pedig akkor lesz érvényes, ha jövőre is fogod még csinálni és lesz összehasonlítás alap :) A verseny hasonlatban éreztem a disszonanciát utólag, természetesen a megnyilatkozásról akartam valamit írni csak nem találom a szavakat... the darkness is calling me...
Ezt mondtam volna? :)) Szerintem eléggé nem. Egyébként szerintem aki segítséget vár, annak a hozzáállása nem passzív és beletörődő: akkor miért várna segítséget?? De amit meg mondani próbáltam, az inkább az, hogy ne gondoljuk már, hogy olyan könnyű megítélni, hogy megindult-e az öngyógyítás, hogy valaki a kezébe vette-e a sorsát, vagy nem: ez lehet egy profán időben nagyon hosszúra elnyúló mozdulat. Versenyről pedig szó sincs, nem is tudom, hogy jön ez ide. Van olyan futóverseny, amin igazán CSAK úgy lehet nyerni, ha nem állunk rajthoz.
Tél és depresszió: szerintem nem sok köze van a télnek a depresszióhoz, ez csak egy kényelmes fikció, amiből lehet írni jópár nőklapjacikket.... miből gondolod, hogy az én munkám a depressziósok mennyiségétől függ? És kinek a mestere, kinek a tanítványa? Ráadásul nem akadhat kevesEBB munkám ebben az évben, hiszen idén kezdtem...
Egyetértek, hogy az öngyógyítás elindítása még nem jelenti a cselekvés kezdetét, de a passzív, beletörődő hozzáállás megléte gátolja mindenféle segítő szándék kifejtődésének lehetőségét. Hogy is lehetne nyerni egy futóversenyen, ha nem állunk rajthoz?
Ráadásul az enyhe tél miatt sokkal kevésbé depressziósok az emberek, neked is kevesebb munkád akad majd biztos ebben az évben, milyen érdekes, hogy ez is mennyire függ mestere és tanítványa szándékaitól :)
A számításod tetszetős, de szerintem sajnos inkonzisztens.
Nem az emberi test tartalmaz 75 MB genetikai információt, hanem egy emberi DNS. Ez minden sejtben szerepel, a legtöbben kétszer, az ivarsejtekben csak egyszer (de ott is 75 MB, bár ebben nem vagyok annyira biztos), de (az esetleg mutációval károsodott sejtektől eltekintve) minden sejtben ugyanaz a 75 MB szerepel. A baszás során célba csak egy spermium ér, tehát érdemesebb úgy felfogni, mint (erősen) redundáns adatátviteli protokollt - a cél ennek a 75 MB-nak a célbajuttatása. ez másodpercenként 15 MB, azaz 120 mbit/s sávszélességnek felel meg. Vagy nem? :DDD
"Aki az öngyógyítás útján képtelen elindulni, az mástól hiába vár segítséget."
Ez igaz, de elég könyörtelen. Továbbá az is igaz, hogy aki az öngyógyítás útján képtelen elindulni, az még kaphat segítséget, még ha segítséget <i>várnia</i> hiábavaló is.
És van egy fontos dolog, amiről ez a megközelítés egyáltalán nem vesz tudomást: elég nehéz megítélni (nem csak az útra készülőnek, úton járónak, hanem másnak is), hogy mikor van az a pillanat, amikor valaki az öngyógyítás útján elindul. Ez a pillanat adott esetben évekig is eltarthat. Sok embert ismerek (magamat is nagyon beleértve), aki ezen a határon (már majdnem a kezembe vettem a sorsomat, vagy már talán a kezembe is vettem, de még nem csináltam vele semmit, vagy csak nagyon keveset, aztán visszarettentem, kicsit letettem, de nem hagyott nyugodni, nyúlkálni kezdtem megint, megégette az ujjam, felszisszentem, elrántottam a kezem a sorsomtól, aztán felkaptam megint, dobáltam, mint a forró sült krumplit, aztán hozzászoktam vagy kicsit kihűlt, ki tudja, aztán lassan, valahogy, mintha már a kezembe illett volna és akkor elkezdtem dolgozni vele... bár volt hogy elbizonytalanodtam, azért végülis már ha le is tettem, messzire nem mentem tőle és újra és újra visszakanyarodtam) éveket töltött el.
Szóval legyünk könyörületesek, bízunk meg mindenkiben, és ne nagyon keménykedjünk (főleg csak úgy bele a vakvilágba - konkrét esetben persze van, hogy ütni kell). Emlékezzünk a bölcs rabbira, aki azt mondta, hogy a gonosz embert még jobban kell szeretni, mert neki az a baja, hogy megcsappant körülötte a szeretet, és emlékezzünk Rumi himnuszára (attól tartok, nem először írom be ide, de nem baj):
Gyere, gyere, akárki is vagy, tévelygő, imádó, a távozás szerelmese, gyere. Gyere, ha ezerszer is megtörted esküdet. Ez nem a kétségbeesés karavánja. Gyere, és megint, gyere!
Ha pénzért lehet terápiát venni, akkor magánrepülőn elutazom Butánba, ott befekszem egy luxusszállodába, helikopteren közlekedek és napközben végigjárom az összes kolostort - majd este baldachinos álomba merülök :) Egy képzőt végzett művész hogy tekinthet a grafitire? Elsőre az jut eszébe, hogy ennek az embernek -aki telefújta a falat- terápiára lenne szüksége, hogy rájöjjön: minden amit alkot: csakis a pillanatnak szól. A test és lélek eggyé kovácsolásához pedig nagyon is szükség van bizonyos tényezők együttállásához. Ahhoz, hogy kézbe tudd venni saját sorsodat, hogy létrehozd saját karmádat, hogy ne a születés, lét, halál határozza meg az életed - új világba kell lépned és bizony el kell viselned azt, hogy sokan lesznek, akik nem értenek majd meg. Aki az öngyógyítás útján képtelen elindulni, az mástól hiába vár segítséget.
Há' persze! Mindenki addig toleráns, amíg el nem kezdik baszogatni a sörét. Meg homokzsák is kell, püfölni.
A második bekezdéshez már kicsit bebasztam, vagy fogalmazzunk úgy, hogy már kicsit kezeltem a személyiségzavaromat, vagy már kicsit féken tartottam a lelki nyomoromat.8-)
Hamán viccelünk, a kereszténység-ellenes tirádáidból ítélve az alapvető bizalmatlanság neked nem segített abban, hogy ne vetítsd rá a belső értékrendedet másokra... :DDD
Szerintem a rugalmasság és a nyitottság megőrzésére más megoldások is vannak. Méginkább, a rugalmasság meg a nyitottság akarati kérdés, ezek vannak alul: ha rugalmas és nyitott vagy, nagyjából mindegy, hogy erre milyen ideológiát építesz rá, ha nem vagy az, nincs az az ideológia (fejben tartandó maxima) amitől jobban fog menni. Persze, persze, szerintem. Én hiszek abban, hogy van arra lehetőség, hogy a másik embert közvetlenül megismerjem. Sőt, azt gondolom, hogy nincs is annál jobb, és itt most nem (csak) a bibliai értelemben gondolom ezt. nem hiszek viszont az objektív, ámde elvileg is megismerhetetlen belső tartalomban: azt hiszem, Wittgenstein második könyvében (a híres-hírhedt Private Language Argument, amit persze sokan sokféleképpen értenek és értenek félre) megnyugatóan demonstrálta is, hogy ez egy erősen inkonzisztens elképzelés. Persze ebben is lehet tévedni (mármint abban, hogy tényleg közvetlenül sikerült-e valakit megismernem, tényleg értem-e, hogy ő ki és milyen), de miben nem? Hogy alapvetően bírjuk egymást, csak nagyon máshogy fogalmazunk, az oké. Hogy te vágod-e, hogy szerintem neked van olyan személyiségzavarod, amivel nem vagy tisztában, az nem világos. Hogy te mit gondolsz rólam ezen a téren, az még kevésbé. Kéne dumálni egyszer. P. messze van.
