Igen, én is hasonlóan tudom elképzelni Drágffy János országbírót, királyi zászlótartót! De még hozzá fűződik a sarkantyús sztorin kívül az első, napjainkig fennmaradt magyar nyelvű végrendelet elkészítése is, amit a döntő csata előtt néhány nappal tett meg. Ebből kiderül, hogy igen gondos, mindenre odafigyelő, javait könyörtelen szigorral őrző földesúrral szemben állunk.
Amúgy érdekes az eset, mivel mint dúsgazdag főnemes biztosan tartott a szolgálatában latinul tudó deákot és mégis magyarul írták a testamentumot!
Akkor tegnap esti igéretemhez híven, először nézzük Derkovits Gyula művét, a Dózsa-sorozatot! Valami félelmetesen sokkoló, erőt, akaratot és dühöt ábrázoló képek ezek, tudatosan fekete-fehérben kivitelezve:
Ha jól értelmezem a művész mondanivalóját, akkor nem csupán az 1514-es parasztháborúnak kívánt emléket állítani, hanem saját korának -- a Horthy korszaknak -- kegyetlen elnyomása, kínlódása és nyomora is kiolvasható belőlük!
Igen, ismerem ezt a könyvet. Szerintem elég jó, a várleírások kisebb-nagyobb módosításokkal Dénes József tanulmányaiból lettek kiemelve. A várak megközelítéseinek leírása nagyon pontosra sikeredett, erre a legjobb példa, hogy az Orosz Mátyás várát a könyv alapján elsőre sikerült megtalálnom. A helynévmagyarázatok pedig csak tovább színesítik a kötetet.
Arról, hogy a debrői várnál faragott köveket találtak, nem tudok nyilatkozni, erről én is csak a könyvből értesültem.
Végezetül mellékelem az abaújvár földvár műholdas képét:
Hová tűnt debrői várbarátunk? Hátha ismeri ezt a Mátrás könyvet, s nyilatkozik... Igaz, hogy a nyakas, rátarti Drágffy zászlóvivő várának egyes faragott kövei még ma is láthatóak, másodlagos helyükön pl. ólak, kerítések, melléképületek falazatában? A parasztjai körében nem túl népszerű, gőgös főúr 1514-ben, a debrői várára támadó 7000 főnyi paraszthadat elgyepálta, a pásztói parasztverésben is biztosan résztvett katonáival, és a mohácsi ütközetbe is a tőle szokott fennhéjázással vonult; miután páncélostul a nyeregbe emelték, levetette sarkantyúit, mondván azokra úgysem lesz szüksége, nem fog megfutamodni, vagy győzelem vagy a halál, középút nincs, és slussz.
Szeretettel meghívjuk Önt és családját a FELÜLRŐL LÁTTATOM HAZÁMAT címmel LÁSZLÓ JÁNOS fotóiból rendezett kiállítás megnyitójára 2007. január 5-én, pénteken 16 órára a Nemzeti Tankönyvkiadó aulájába. ( 1143 Budapest, Szobránc utca 6-8. )
A kiállítást megnyitja: LENCSÓ LÁSZLÓ Közreműködik: GRASELLY BALÁZS A kiállítást rendezte: BOLDIZSÁR GIZI A kiállítás megtekinthető: 2007. február 9-ig, hétfőtől péntekig 14-17 óráig. A légifelvételek a www.civertan.hu oldalon is megtekinthetők.
Köszönöm. Erre szükségem van, mert ebből erőt meríthetek, hogyha valakinek köszönetetet mondhatok, az az érzelmileg közel állók, a barátok-net-barátok csapatának főként.
Ugrócot imádjuk! Ha felénk is eljutna, a vármentő akicióik-sorából, hát istenuccse jelentkezne az ember, s enné meg a fene, hogy ezek ott főként szlovákul karattyolnak, de a jó szándék elnyerné jutalmát!!
És bármi történik, nagyon szeretni fogom a Turóc-vidékét! De nem hallgathatom el azt az eljárást, amely velünk történt. Túrocszentmártonban többször is megállított rendőr, s szlovákul megbüntetett. Hivatkozott a nem fix, kényelmetlen elszállásolási elhelyezésekre... csak egy mondat; érezzem idegenül magam.... NA....Ettől függetlenül én itthon vagyok!!!!
Mivel mindjárt üti a 11-et a közeli nagytemplom harangja, így kénytelen vagyok holnapra halasztani Derkovits Gyula képeit, a híres Dózsa sorozatot! Egyúttal ajánlom, hogy kissé merüljünk el az 1514-es felkelés részleteibe, azon belül is a keresztesek mely várakat ostromoltak meg, milyen eredménnyel?
Holnap levetem az úri páncélomat és kiegyenesítem nagyapám kaszáját, ereimben pedig felbuzog őseim alföldi {még régebbi őseim szatmári} vére...
Ez a téma még eddig nem került a felszínre a Topikban, tehát lehet búvárkodni a történelemkönyvek lapjain v. egyszerűen a Google keresőjében! :-)
A vélemyénem ugyanaz, mint Reventlow-nak: nem szabad általánosítani + embere válogattja!
Emlékeim Ugróc váráról:
-- A legelső emelkedő olyan fagyökerekkel elborított félelmetesen csúszos "siratófal" volt, hogy majdnem elsírtam magamat, de aztán csak megindultunk a kofferokkal!
-- A várrom tényleg tele volt kisiskolásokkal, de aztán estére magunkra maradtunk az ódon kőfalak között.
-- Mázlink volt kétszeresen is! Először is még láthattuk egyben a felsővár kaputornyát, másodszor pedig ez a torony csak a következő esztendőben döntött úgy, hogy osztódik a hatalmas repedése mentén, vagyis a külső fele LEDŐLT!!! :-(
Íme, ott állunk a szlovákság jeles nemzeti öntudatra ébredése-mesterének szülőháza előtt, a közelben - a fő téren kellemes késdobáló kocsma, a várbarátok igényeinek megfelelően - meg lehet pihenni. A barátságosnak tűnő mosolyok, szavak mögött, ott lapul az ellenségeskedés. Valahogy ez jellemző a Túrócszentmárton-Simonyi(Partizanské) közötti szakaszra.(Végülis Simonyi elveszítette, a nem túl előnyös Partizanské-vicc nevet?)
Általában is azt szoktam mondani: semmi baj a szlovákokkal. De Ugrócnál ennél többet tapasztaltunk.
Aikor odaértünk késő délután - hárman voltunk, szép becsületes zsákokkal - próbáltuk mgnézni, hogy másnap hogyan tudunk majd tovább menni busszal. Többen siettek segítségünkre. Próbálták magyarázni - sikerrel - hogy melyik busz megy zöld reggel majd, ami nekünk kell. Tudták , hogy magyarok vagyunk. Abban az országban megértik a magyar beszédet. Legalább annyira, hogy azt tudják: magyarul beszélünk. Segítettek. Mint annyiszor azon a nyáron és azelőtt is. És remélem, ezután is.
Jut eszembe: nagyon szép régi házak voltak ott a faluban. Fabetétesek. Mint Németországban.
Aztán emlékszem még:
Már nem fiatalon, nem súlyfelesleg nélkül - N. Várbarátra utóbbi nem vonatkozik:-) - felcaplattunk a várhoz. Megálltunk a sáncnál. Ott volt egy teljes osztály - gondolom gimnáziumi osztály. Igyekeztünk ngyon nem fújtatni. Valahogy sikerült. Láttak bennünket legalább 100 métert jönni felfelé. Magyar feliratos póló volt rajtunk. Egy azóta is létező egyesületé, amiből kiléptünk már. Tehát látták hogy magyarok vagyunk, Magyarországról. És mégis. Ahogy néztek ránk, elismerték, hogy ott vagyunk, úgy és ahogy ott voltunk.
Abban az országban élnek hülyék és barmok. Mint nálunk is. De a túlnyomó többség - mint nálunk is - segítőkész, önzetlen.
Igen, emlékszem erre a makovicai-sztorira. Bizony, ezek a spontán események adják meg a javát-borsát egy-egy túrának, kiruccanásnak, és ilyen alkalmaknál érzi az ember; a Kárpát-medencében mi bizony testvérek vagyunk(emlékeztek még a Bessenyei-féle Dózsa film zárójeleneteire, amikor a tüzes vastrónus körül korbáccsal hajtott emberek jajszava hallatszik: egymásba kapaszkodva üvöltenek: testvér, brat, bratca - ha, jól emlékszem.../magyar-román-szlovák/
"A mi szeretett Szádvárunk esetében persze elsősorban a Bebek főúri család címere, mai szóval LOGÓja jöhet számításba... "
s itt következik, hogy a történelem nem ártalmas, hanem előremutató lehet, hiszen a mai határ egyik-másik oldalára eső Bebek-várak már kultúrális erősségeknek számítanak, s már a régi, '50-es, '60-as évekbeli tréfa is elfelejtődött, miszerint miért építjük régi várainkat, csak nem megint jön az ádáz török?! Hadak pedig jönnek, csak a régi Mo. területéről, ahol aztán fogadják, és múltutazásban részesítik az arravetődő turistát... Felismeritek, hogy mi hol botlottunk múltidéző társulatba?
