Egy fontos kérdés!: Az MTSZ-nél melyik mozgalmaknak a füzetei találhatók meg? Légyszi valaki írja már le nekem gyorsba. A nyitvatartásról multkor valaki adott egy oldalt, de nem találom :( Meddig van ma nyitva az iroda? Az OKT-t kezdtem el, de sajnos nincs sok időm rá, így elkezdenék a teljesítménytúrázás mellett néha túramozgalmakat is csinálni. Várom a válaszokat!
Emgergő sajnálattal üzeni a topiknak, hogy a következő túrákon nem tud résztvenni, baleset érte. Szombaton a kisvasút a Pap-hegyi megállójánál a megbeszéléssel ellentétben nem állt meg, csak lassított, ő pedig leszállás közben elesett. Komoly sebei lettek több helyen, 1 hónap kórház és utána rehabilitáció vár rá. :-((((
Kedves Morcsi, köszi a beszámolót, remek perceket szereztél míg olvastam és megerősítettél benne, hogy a nyáron én is megnézzem az országnak ezt a felét, mivel ez számomra ismeretlen terület :)
Hétfőn az eredetileg tervezett 20 km-t gyalogoltuk végig, csak fordított irányban (Lenti-Tornyiszentmiklós). Egyetlen dologra kellett ügyelnünk, hogy délután 3-ig teljesítsük a távot és elérjük a közvetlen budapesti buszjáratot Tornyiszentmiklóson.
Kora reggel a felkelő nap fényeit megörökítve indultunk útnak. Gyorsan megtettük Lentiben a már ismert 2 km-t a Pirosig, majd délnek fordultunk a Lenti szőlőhegyek és Gosztola irányába. Először síkon a városból kivezető aszfaltút mentén haladtunk, (szerencsére nem volt túl nagy az autóforgalom) majd emelkedni kezdtünk és jópár kilométeren keresztül présházak mellett haladtunk. Az előző napokban látottakkal ellentétben ezeket szemmel láthatólag nem borkészítés, hanem pihenés, üdülés céljaira alakították át. Rengeteg „Eladó” táblát láttunk magyarul és németül is és néhány fogadó, vendéglátó hely mellett is elhaladtunk. Említésre érdemes a Szent Márton Pince, mely előtt egy fából faragott szobor ábrázolja a névadót, nekem kifejezetten tetszett! Egy buszmegállóban letelepedve tartottunk rövid pihenőt, frissítőt, mert az út, ha nem is meredeken, de folyamatosan emelkedik és végig aszfaltos, így kissé kifárasztott.
A szőlőhegyen átérve hirtelen egy irtásnál kitárul a táj, a dimbek-dombok látványában és az őszi erdő színeiben percekig gyönyörködtünk. Itt jobbra fordultunk egy új(szerű) aszfaltúton és 1 km múlva már el is értük Gosztolát, mely a táblák tanúsága szerint „Nemdohányzó község”, valamint a „LEADER Közösség tagja, Európai falu”. Az igazolókód a templom előtt álló, ferde törzsű körtefán van. A falu tipikus üdülőhely, csöndes, rendezett, hangulatos. Több panziót is láttunk, valószínűleg nem véletlenül volt tele mindkettő…
Innen továbbra is aszfaltúton haladtunk, ám az őszi erdő színei még ezt is kellemesebbé tették, egy helyen valószínűleg gesztenyét gyűjtögető emberek is erősítették az őszi hangulatot. Hamarosan elértük a kerékpárutat, melyen balra lekanyarodva az aszfaltútról néhány perc múlva már a lendvadedesi horgásztó partján nézelődtünk. Nagyon tetszett ez a hely is, kultúrált padok, szemetesek stb. Egy dolog zavart kicsit, hogy még mindig aszfalton kellett mennünk, de aztán belegondoltam, hogy még bringával is ide kerülhetek, akkor meg a földutat nem kedvelném és mindjárt másként gondoltam rá :) Még pár perc és már a falucska közepén található haranglábnál álltunk, aminek a tetejét nemrégiben fedték új cseréppel. Itt, bár a térkép alapján mért távnak a felénél tartottunk és idővel is bőven jól álltunk, csak rövid pihenőt engedélyeztünk magunknak, mert tudtuk, hogy a szintesebb, problémásabb részek még előttünk állnak.
Jobbra kanyarodva, a falut elhagyva nekivágtunk hát a szintemelkedésnek, továbbra is aszfaltozott kerékpárúton haladva, mely meredeken cikk-cakkozott felfelé. Legnagyobb megdöbbenésemre, mikor beértünk az erdőbe, egy „Vigyázat vipera veszély!” táblát találtunk! Egy kicsit meg is ijedtem, így (bár a viperáknak már hűvös idő volt) a következő szakaszon jó hangosan kopogtam a túrabotjaimmal és nem mertem a bokáig érő, puha avarban gázolni… Akkor bátorodtam ismét kicsit fel, mikor a kerékpárút egy szélesebb, aszfaltos, majd később köves dózerútra váltott. Itt, mivel kevésbé emelkedett, a tempónkat is kicsit fokozni tudtuk, így némi gesztenyeszedegetést beiktatva is jó időben a Nagy-Tenke csúcsán álló geodéziai torony előtt álltunk. A kód a torony oldalán található. Terveztük, hogy ha lehet, felmászunk, de az ajtó zárva volt és a nagybetűs „Nem kilátó” figyelmeztetést látva nem is erőlködtünk a bejutással. Készítettünk néhány fotót, majd egy présház előtti, nagyjából vízszintes placcon lepakoltunk, hogy a terveinknek megfelelően egy hosszabb pihenőt tartsunk. Szépen kipakoltuk a holmijainkat, megebédeltünk, én még a bakancsomat is levettem, hogy kicsit megfrissítsem a lábam. Mindeközben a sárgás-vöröses árnyalatú dombhátakat nézegettük és a síkot, mely már Szlovéniához tartozik. Jellemző az egész hétvége hangulatára, az ottani emberekre, hogy miközben eszegettünk, valamelyik szomszéd járt arra a kisunokájával. Először jól megnézett bennünket, majd látva, hogy ártalmatlan, „rendes” emberek vagyunk, hangosan szép napot és jó étvágyat kívánt :))
A pihenőt követően ereszkedni kezdtük a présházak közt. Utunkat a frissen állított villanyoszlopok miatt kivágott akácfák erős illata kísérte. A kivágott fák azonban kisebb gondot is okozhattak volna, ugyanis egy régi szép, emeletes, mára omladozó présházat elhagyva, jobbra le kell kanyarodni a szekérútról egy kevésbé járt ösvényre és ennek a torkolatában is ágak hevertek. Szerencsére észrevettük a jelet. A továbbiakban viszont nehéz dolgunk akadt: egy rövid szakaszon semmilyen ösvény nem látszott, úgyhogy jeltől-jelig kellett haladnunk, néhol bokrokat kerülgetve, hogy egyáltalán észrevegyük a következőt. Itt némi időt veszítve, de komolyabb eltévedés nélkül elértük a szekérutat, ahonnan hamarosan balra, egy fiatalosban, magas fűben kellett emelkednünk. Aki szemből jön, annak nehezebb dolga van, mert a fiatalosból kiérve, a szekérúton elindulva lényegében észrevehetetlen a behívójel! Ami még rosszabb: a legnehezebb szakaszon a jelzett fák szinte egytől-egyig ki voltak jelölve vágásra!!!
A fiatalosban hamar felértünk és ismét néhány présház mellett haladtunk el. Itt az egyikre pillantva hirtelen dejavu érzésem volt, szinte pontosan ugyanúgy nézett ki, mint édesapámék régi présháza. (Nem véletlen, hiszen az is csak néhány faluval odébb van :)) Itt érdemes szintén figyelni a jeleket, mert jobbra átlósan fel kell menni a házak előtt, majd mögött. Egy szélesebb dózerútra érve balra fordul az út, majd hosszú kilométereken keresztül köves és aszfaltos úton kellett trappolnunk. Jó sokáig nem volt jellegzetes elágazás, így kezdtük kicsit elveszteni az érzékünket, merre lehetünk a térképen. Egyre azt vártuk, mikor jön a P+ elágazása, de valahogy nem akart megérkezni. Eközben néhány felhagyott olajkutat láttunk, olyanokat is, amiből már csak a beton talapzat maradt meg. Ekkor értünk egy gyanús elágazáshoz. Az aszfaltút balra kanyarodott, egyenesen tovább pedig egy szekérút haladt. Jelzés egyik irányban sem volt. Szétváltunk, én az aszfalton mentem tovább, Felazso a szekérúton. Jó 5 percig trappoltam, mire megpillantottam egy kopott P+ jelzést. Visszafordultam és ebben a pillanatban hívott telefonon Felazso, hogy menjek vissza, mert megtalálta a jelet és hiába kiabál.
Ekkor kicsit megnyugodtunk, mert végre pontosan be tudtuk azonosítani, merre járunk és ez alapján bőven jó időben voltunk. Hamarosan ismét szőlők és présházak váltogatták egymást, meglepő módon itt nem végig egy dombtetőn, hanem le-föl hullámvasutazva haladt az út. A térképtől eltérően nem köves, hanem egy vele párhuzamosan futó földes szekérút volt kijelezve, körülbelül a telkes övezet közepe táján pedig egy fán megtaláltuk a kódot is. Innen már csak le kellett sétáltunk a tornyiszentmiklósi szőlőhegyről. A síkra érve a kukoricaföld szélére vezetett a jelzés, majd egy mezőgazdasági üzem (talán hízlalda) mellett elértük a falu főutcáját. Az út túloldalán folytatódott az a szakasz, melyet most ki kellett hagynunk, de egy fotót azért készítettem róla ösztönzőnek :)
Végül jól teljesítve a terveinket, 25 km-t gyalogolva, a budapesti közvetlen járat indulása előtt 1 órával megérkeztünk a megállóba, így kényelmesen át tudtunk vedleni „kultúráltabb” formába, enni-inni és átrendezni a holmijainkat aszerint, hogy mi kerül a csomagtartóba és mit viszünk fel az utastérbe. Sőt, még az is belefért, hogy elsétáltam a templomot megnézni (bár csak kívülről sikerült) A buszon szerencsére még volt ülőhely, így viszonylag kényelmesen utazva, este ½ 8-ra értük el Budapestet.
Teljesen elvarázsolt ez a 3 nap, amire a „kudarc” ellenére is örömmel gondolok vissza. A tapasztalatok alapján azt mondom, bár a táv a meghirdetettnél és a térképen mértnél a valóságban jóval több (az előzetesben pontosan leírtam), 4 nap alatt kényelmesen teljesíthető, nyáron, mikor későn sötétedik, akár 3 napba is belefér. A most kimaradt szakaszt Felazso egy héttel később teljesítette (erről majd beszámol ő) nekem még hiányzik. A buszon hazafelé vegyes érzéseim voltak, de azóta rájöttem, hogy ahogy mondani szokás, minden visszatér, azért nem sikerült most, hogy legyen miért visszatérnem Zalába!
A térképi hibák és eltérések hamarosan felkerülnek a Túrabázisra, az útról készült fényképeket pedig magyarázatokkal együtt néhány héten belül igyekszem a honlapomra kitenni.
Vasárnapra térkép alapján úgy terveztük, hogy kb. 30 km-t teszünk meg. Először csomagunkat a szálláson hagyva visszamegyünk az emlékműhöz és onnan tesszük meg a falu körüli kurflit (kb. 10 km), majd visszatérve a szállásra (ami alig száz méterre van a pirostól) továbbmegyünk Tornyiszentmiklósra (kb. 20 km). Nem volt teljesíthetetlen terv, de a valóság csúnyán rácáfolt.
A szálláson elfogyasztott bőséges reggeli után indultunk vissza az olajos emlékműhöz, ahol előző este megszakítottuk a túrát. Az alacsonyan levő nap sejtelmes ködbe vonta a falu feletti dombokat, így érdekes fényben fotóztuk le a templomot és a körülötte levő fából faragott szobrokat. Itt, emlékként kiállítva láttuk meg végre utunk első olajkútját, Felazso mindjárt fotózkodott is vele :) A faluból kifelé gyalogolva máris megláttuk a következő kutat, melyet nemrégiben újíthattak fel, világosszürke és piros színekben pompázott, de még nem működött.
Kb. 3 km-re a szállástól értük el az Olajos emlékművet, melynek közelében a Budafa II. sz. olajgyűjtő állomás egyik épületében olajipari múzeum is van. Az emlékmű mellett áll egy almafa, ennek törzsére festették a kódot. Itt van egy olajkút is, rajta két táblával. Az egyiken az áll, hogy kén-hidrogén méreg veszély, a kutat 5m-es körzetben megközelíteni tilos. A másik tábla azt tudatja az érdeklődővel, hogy a kút olajipari emlékhely és Szlovén-Magyar közös PHARE támogatású program keretében létesült. A dolog apró szépséghibája, hogy utóbbi tábla olyan apró betűs, hogy vagy távcsővel lehet elolvasni, vagy mindenképpen 5 méternél közelebb kell menni :)
Innen már ismét a P-on baktattunk. Néhány száz méter után zúgást hallottunk, majd rögtön megpillantottuk a forrását, egy jó rozsdás, bólogató olajkutat. Én már ugyan kicsi korom óta többször láttam ilyet, mégis nagy élmény volt, gyorsan meg is örökítettük (biztos viccesen néztünk ki, amint állunk és hosszú percekig bámuljuk a kutat, ahogy bólogat...).
A kutat elhagyva elértük domb tetejét, ahol találkoztunk a K jelzéssel is, mellyel kb. 1 km-en át együtt haladtunk. Ezen a szakaszon egy helyen szép kilátás nyílt a Bázakerettye környéki dombokra, ám ehhez át kellett kelni egy nyakig érő fűvel teli réten. De megérte… A táj fotózása után egy térképen nem jelölt villanyvezeték nyiladékában vezetett az út, majd jobbra letérve elhagytuk a DDK-t és egy szép bükkös szélén haladtunk. Itt széles szekérút vezet át egy irtáson, de jel sokáig nincsen (pedig lenne hova festeni). Mivel jobbra-balra néhány gyengébb szekérút is volt, elbizonytalanodtunk, melyik a helyes. Össze-vissza mászkáltuk az irtás környékét, Felazso még bozótharcolt is, mire végre az irtás túlsó végén, ahol a széles szekérút lebukik a mélybe, megpillantottam a jelet. Azaz végig legegyértelműbb úton kell menni. Ezen bosszankodtunk egy sort, mert elvesztegettünk legalább fél órát… Így gyorsabb tempóra kapcsolva robogtunk a néhol homokos úton, majd az erdőből kiérve visszajutottunk Bázakerettye északi végéhez.
Ekkor már 2 órája úton voltunk és a GPS szerint kb. 8 km-t tettünk meg. Ez a térképen a kör kisebbik része és még előttünk állt a nagyobb, ez ahhoz képest, hogy előzetesen az egész távra 10-12 km-t mértünk, elég durva eltérésnek látszott. Bíztam benne, hogy valahol a térképen van a hiba és a nagyobbik rész nem lesz olyan hosszú. A falu aszfaltútjáról a kisvasút felé tértünk, ahol ismét kicsit bizonytalankodtunk, s mikor meglett a jel, kiderült, hogy az út nem teljesen úgy megy, ahogy a térképen jelezve van. A kisvasutat elhagyva egy mocsaras szakasz mellett haladtunk el, majd egy réten, ahol egy gyönyörű szarvasbika vágtatott át előttünk. A réten az olajvezeték oszlopaira festették a jeleket, így egyértelmű volt, merre. A réten átkelve, majd jobbra térve egy olyan útszakaszhoz értünk, ahol rengeteg vad is jár, pépesre taposták a talajt, így néhol nehézséget okozott a gyors továbbjutás.
Ezen a szakaszon átérve, bal kéz felől ismét tisztás volt mellettünk, jobbról erdő. Itt erősen figyeltünk, hogy mikor érünk közel a patakhoz, melyen balra átkelve kell továbbhaladni. A kanyart megtaláltuk, bár nincs túl feltűnően jelezve. A patak előtt, egy régi, elhagyott keskeny sínpárt is kereszteztünk. Innen egy, a Güszi által is említett, térképen nem jelölt hatalmas tisztás/fiatalos volt a jobb oldalon, ahol a kis fákat kerítés is védte. Innen némi szintemelkedés következett, majd egy nem egyértelmű elágazás, ahol rövid keresés után a bal oldali úton egy zölddel sűrűn befutott présházon leltem meg a jelet. Innen sokáig szőlők és présházak között loholtunk, útközben több keresztet is elhagyva, az egyre hosszabbnak mutatkozó táv és fogyatkozó idő miatti bosszankodásunkat a jobbra-balra nyíló szép kilátás csillapította.
16 km-t mutatott a GPS, mikor elértük Bázát, ahonnan még egy dombot meg kellett másznunk, hogy elérjük az Olajbányász kultúrotthont, ahol a következő kód van, valamint felvegyük a csomagjainkat. A falu déli részén nekivágtunk a dombnak, ahol ismét egy rozsdás, de működö bólogató kutat találtunk. Ám ekkor az én gondolataim már főként akkörül forogtak, hogy milyen útvonalmódosítási alternatíváink vannak. Dél körül, 19 km-t megtéve értünk el kultúrotthont és a termálfürdőt. A kód az útról is jól láthatóan, a büféknél van egy fa törzsén. Innen egy másik típusú, kevésbé rozsdás bólogató és az olajmunkás „egyenházak” között lesétáltunk a kisvasúthoz, majd a szálláshoz. Ekkor 20,5 km-t mutatott a GPS (ez lett a napi teljes táv) és fél 1 volt.
Túltéve magunkat a térképi pontatlanságok és mérési hibák miatti mérgelődésen, józanul véggigondoltuk, hogy esélytelen a csomagokat felpakolva további 20 km-t megtennünk. Féltünk, hogy ha ránksötétedik, problémák lesznek a Vörcsöki erdészház környékén, így vad telefonálgatásba kezdtünk. Kiderült, hogy Tornyiszentmiklós aznapi megközelítése busszal szinte lehetetlen, az egyetlen használható buszjárattal Csömödérre, majd vonattal Lentibe tudunk eljutni. Így a már ismert szállást hívtuk fel, akik nagy örömmel fogadták hívásunkat, hiszen visszatérő vendégek lettünk ;)
Megebédeltünk, összecsomagoltunk és kiballagtunk a falu központjába. A térképen feltüntetett megállóra reggelről valahogy nem emlékeztünk, de mint kiderült, teljesen rossz helyre is van jelölve. A valóságban a kocsma-vegyesbolt épülete mögött található. Szerencsére jóval a busz előtt kimentünk, így belefért a keresgélés, sőt, még egy újabb felhagyott olaj és földgáz kutat is meg tudtunk nézni. A buszról megnéztük az előző este sötétben megtett utunkat, majd Csömödérre érve néhány perc múlva át is szálltunk a BZ-re, mely néhány perc alatt Lentibe vitt minket. Délután 5 óra körül már a szálláson pakolásztunk. Bejelentkezéskor ismét hidegcsomagot ígértek. A panzió éttermében vacsoráztunk és még a ház vendégei is lettünk egy kupica pálinkára! :)) Jó fáradtak voltunk, úgyhogy a laktató étel, a vörösbor és a pálinka megtette hatását... Sétáltunk egyet az éjszakában és hamar elaludtunk. Annyi pozitívum volt abban, hogy így alakult a program, hogy ez a nap kvázi pihenőnappá alakult, így másnap újult erővel indultunk neki az utolsó szakasznak.
Felazso régi terve volt, hogy végigjárja az Olajos körutat, azért is, mert az ország ezen részében még nem járt. Nekem nem volt ismeretlen a vidék (édesapám innen származik), de szívesen csatlakoztam hozzá és a három napos hétvége ideálisnak mutatkozott a terv megvalósításához.
A térképi méréseink alapján a tervünk az volt, hogy Lentiből indulunk, első nap elgyalogolunk Bázakerettyéig (kb. 38 km), másnap megtesszük a bázakerettyei kurflit, majd továbbmegyünk Tornyiszentmiklósra (kb. 30 km), majd harmadik nap vissza Lentibe, így bezárjuk a kört (kb.20 km, összesen kb. 88 km)
Pénteken elutaztunk Lentibe. Viszonylag jól, IC-vel, majd Bz-vel 5 órás utazás után este 10 körül ért oda a vonat. Szállásul a termálfürdő közelében levő Liponyak Fogadót választottuk, ami több képzeletbeli piros pontot is kapott tőlünk. Útközben hívott a panzió vezetője, hogy ugyan nincsenek messze az állomástól, de inkább kijön elénk, ne kelljen bóklászni a sötétben. Ennek örültünk, hiszen hamarabb ágyba kerülhettünk. A foglaláskor előre szóltunk, hogy korán indulunk, úgyhogy ne számítsanak ránk a reggelinél, erre mikor megérkeztünk, kérés nélkül kezünkbe nyomtak egy hidegcsomagot! Ez az apró figyelmesség is nagyon jól esett. Olyan szobát kaptunk, ami közvetlenül az utcáról nyílik, így szombat kora reggel a többi vendég felzavarása nélkül tudtunk összekészülni és útnak indulni.
Szombatra, kb. 38 km gyaloglást terveztünk Lentitől Bázakerettyéig. Nagy zsákkal eléggé tartottam tőle, hogy mennyire fogom bírni (főleg a térdem), így már két héttel előtte igyekeztem fizikailag és lelkileg is felkészülni rá. A felkelő nap fényénél indultunk, de már meglepően nagy nyüzsgést tapasztaltunk a városkában. Mindenfelé kerékpárosok, sok bolt nyitva, piac stb. A dübörgő kamionok ellenére tetszett a hely, kb. 1 órába telt, mire fotózgatva a körforgalomnál elértük a P-t és nekivágtunk a tényleges útnak. Lenti mellett az egykori vár ma már csak rom, eladó, a vizesárok maradéka szép kis tó, itt keresztezi a Kerkát először a P egy dekoratív fahídon. Rövid ideig erdőben haladtunk, majd a 76-os főút melletti kerékpárúton Mumorig. Itt egy kis harangláb van, mi jobbra kanyarodtunk. Néhány km-t az aszfaltút szélén tettünk meg, majd a Lentiszombathely-Mumor nevű megállónál kereszteztük a kisvasút vonalát. Még pár lépés és már bent is voltunk Lentiszombathelyen, ahol a temetőnél egy műemlék jellegű fa haranglábat nézegettünk, valamint néhány keresztet. Itt végre ismét biztonságosan, járdán, majd kerékpárúton gyalogolhattunk. A falu túloldalán elértük a Zalaegerszeg-Rédics, vasútvonalat, ezen átkelve rövid ideig „rendes” erdőben vezetett utunk. Először igen furcsának találtam, hogy az erdő közepén kanyarog az egy méteres aszfaltcsík, de a 3 nap alatt annyit jártunk ilyenen, hogy kedvem támadt bringával is megnézni a környéket :) A vasútmegállótól néhány méterre egy hatalmas tölgy áll, oldalán egy szentkép féleséggel-előtte pad. Itt pár percre megpihentünk. (érdekes, a térkép ennél jellegtelenebb jellegfákat is feltüntet, ez azonban kimaradt...)
A kerékpárúton tovább ismét kereszteztük a Kerkát, ezúttal egy fémvázas függőhíd-szerűségen, majd Máhomfáig gyalogoltunk. Itt nem találtunk nyitva levő boltot, ahol pecsételni lehetett volna, így továbbindultunk Kerkateskánd felé. Itt hozzánk csapódott egy érdekes kinézetű, barna bőrű, fekete hajú, de kék szemű kissrác egy ócska bringán, hogy megmutassa az utat. Eleinte próbált beszélgetni velünk, meg a GPS iránt mutatott nagy érdeklődést, de látva, hogy nem sokra megy velünk, visszafordult. A tényleges felfestés itt egy kissé eltér a térképtől, a főút helyett végigmegy a falun, majd egy jobb kanyarral szántóföldeken át. Jelzés a szántón ugyan nincs, de nem lehet eltévedni és legalább a kamionforgalmat is csak a távolból lehet szemlélni. A szántón kis technikai szünetet tartottunk, ekkor egy lovas ember jött felénk, a lovát jól meg is ijesztettük, amint felvettük a zsákokat. Beszélgettünk pár szót a túráról, a napi útitervről, simogattuk a pacit, majd elváltak útjaink.
Kerkateskándra beérve megnéztük az éppen átépítés alatt levő iskola-templomot, majd a temető vonalában jobb oldalt egy gesztenyefa törzsén 3 pontból álló kódra lettünk figyelmesek. (Ez a kód!) Akkor még nem tudtuk mihez tartozik, de gondosan megörökítettük. Most már nem volt sok lomb a fán, így rögtön látszott, nyáron lehet, hogy a lelógó ágak eltakarják. Továbbsétálva találtunk egy nyitva tartó presszót, ahol pecsételtünk, ill. kicsit megpihentünk. (5 dl rostos üdítő+ 1 kávé: 400 Ft :)) Utána a faluból kifelé egy elkerített területen egy csomó lovat láttunk és egy udvarból a tulajdonosuk integetett ki, akivel a szántón találkoztunk. Persze, négy lábon gyorsabb :))
Szécsisziget felé vettük az irányt, egy kevéssé járt autóúton. Hamarosan oda is értünk, megnéztük kívülről a templomot, a távolból a kastélyt, majd a malommúzeumot. Zárva volt, kis táblán feltüntetve, hogy kitől kell kérni a kulcsot, de féltünk, nem fér bele az időbe, így néhány fotó után továbbálltunk. Pár méterre az út mentén bivalyokat láttunk meg, melyek a Kerkamente Natúrpark rezervátumához tartoznak. Kicsit nézegettük őket, de csak óvatosan, mert elég félelmetesnek tűntek, a kerítés meg gyengének :) Továbbsétálva ismét átkeltünk a Kerkán, majd egy dühös darázsraj hangján zizegő, térképen nem szereplő magasfeszültségű távvezeték alatt és nekivágtunk a szőlőhegyeknek.
Itt a szintemelkedéstől lelassultunk, kezdtünk fáradni. A jelzett út a térképtől eltérően kicsit rövidebb, ám ott, ahol a széles útról balra le kell térni, pont nincs jelzés. Szerencsére jó érzékkel megtaláltuk és hamarosan a domb tetején álltunk, ahonnan meglepően „hegységi” kilátás fogadott (a 3 nap során még sokszor…) Roskadozó alma, dió és gesztenyefák, szőlők és különféle présházak közt ballagtunk, egyszer egy kutya hozott ránk frászt, majd a Mároki kápolnát kerestük, de rájöttünk, hogy az a P+-nél van, így egy kőkeresztnél tartottunk technikai szünetet. Innen ismét szőlők, gesztenyések következtek, hogy elérjük aznapi utunk legmagasabb pontját, a Csokmát (317m) Kicsit nehezen ment, én több helyen gesztenyeszedésnek álcázott pihenőt tartottam, amivel persze csak azt értem el, hogy többet kellett cipelnem… Egy szép, szőlővel befutott gerenda présházat éppen le akartam fényképezni, mikor kijöttek a tulajdonosok. Kérdezték „Túráznak, túráznak?” Barátságosak voltak, lehet, ha nem sietünk annyira, talán még borral is megkínálnak :)) A présházak után egy kápolna-félét találtunk, körülötte padokkal, mintha egy nézőtér lenne. Valami szent hely lehet.
Innen ismét betértünk az erdőbe, hamarosan a Csokma tetején álltunk. A csúcskövet sajnos hiába kerestük. Lefelé először szélesebb szekérúton kellett menni, majd hirtelen jobbra éles kanyar következett, pont ott nem volt jelzés, de szerencsére visszanéztünk és megláttuk, hogy le kell kanyarodni. Tudván, hogy innen sok lefelé jön, megelőzendő a bajt, feltettem a fáslikat a térdeimre. Az ösvény ismét jelzés nélkül élesen irányt váltott és egyre keskenyebb lett. Itt nemrégiben erdőt irthattak, mert mindenfelé fák hevertek, köztük jelzett is. Az avar és a fák miatt ösvény egyáltalán nem látszott, így jeltől-jelig módszerrel próbáltunk haladni. Egy darabig sikerült is, ám egyszercsak nem láttuk, merre tovább. Tanácstalanul álldigáltunk az utolsó jelzett fánál, nézelődtünk mindenfelé, de nem találtuk a következőt. Szétváltunk és keresgélni kezdtünk. Jobbra lent egy dózerutat véltem látni és elindultam a völgy irányába. Szerencsésen leértem és rövid keresés után találtam jelet is. Szóltam Felazsonak, akik jóval feljebb ért ki a dózerútra. A furcsa az volt, hogy mindkét irányban voltak jelek, így először felfelé indultunk, hogy megtaláljuk és a GPS-ben rögzítsük, ahol valójában ki kellett volna érnünk az erdőből, de nem találtuk meg a kiágazás pontos helyét. Hogy végülis merre megy a hivatalos út, az rejtély maradt, nem akartuk tovább vesztegetni az időt, gyorsan letrappoltunk Vétyempuszta széléig.
Innen aszfaltúton gyalogoltunk, hamarosan elértünk egy elhagyott, fenyőkkel körülvett házat, ami mellett 3 sír található. Itt kicsit keresgéltünk, hátha van nyalóka, vagy kód, de nem találtunk semmit. Pár 100 m múlva elértük a Vétyempusztai erdészházat, ahol az út bal oldalán egy fenyőn ismét 3 pontból álló kódot találtunk! Most már biztosak voltunk benne, hogy ezek az Olajos körút kódjai és a továbbiakban nem nyalókát, hanem ilyeneket kell keresnünk. Néhány helyszínfotó után továbbindultunk, bár kicsit óvatosan, mert pont ott, ahol jobbra le kell térni az aszfaltútról, egy hatalmas vadászkutya feküdt és ugatott bennünket. Szerencsére az ugatásra előkerült egy ember, aki rászólt és készségesen megmutatta, merre kell az Ősbükkös felé menni, sőt még el is kísért egy darabon egy kb. 15 centis kölyökkutyával együtt :)) Mikor elértük az erdő szélét, még néhány jótanácsot is kaptunk, hogy melyik utakat válasszuk, hogy mindent lássunk. Persze a piros tesz pár kanyart, hogy minnél többet megmutasson az erdőből. Őszintén szólva ez az Ősbükkös nekem annyira nem jött be, az Őserdo a Bükkben még mindig tuti nyero :)) Az erdőt bemutató táblánál padok-asztalok is vannak, itt kicsit megpihentünk, ettünk, ittunk. Ekkor még nem volt délután 4 óra és 26 km-nél tartottunk a 36 km-es napi tervhez képest, ezért nem aggódtam. Felazso viszont sietett volna, hogy sötétedésig mindenképpen érjük el Lispeszentadorjánt, így rövidre fogtuk a pihenőt és először széles erdei úton, majd keskenyebb ösvényen, azután aszfaltúton haladtunk az erdőben tovább. Az aszfaltról Maróc fölött tértünk le élesen balra. Ekkor jött az a szakasz, amit kissé elátkoztam magamban. Ugyanis nem látszott, hogy haladtunk volna, mert a Maróc feletti dombokon kellett körbemenni, így akárhányszor kinéztünk, mindig ugyanaz a falu volt alattunk… A festőket is sokat szidtam, mert a szép simára dózerolt széles útról jobbra-balra le kellett térni bokáig süppedős avaros, gallyas járatlan ösvényekre, hogy aztán 50 m múlva visszatérjünk ugyanarra a széles útra. Felazso szerint azért, hogy változatosabb legyen, én akkor inkább úgy gondoltam, ki akartak tolni velünk… Egyszercsak kiértünk az erdőből és az egyik fán megpillantottuk a Maróc-hegyi kódot felette egy IVV túra Ellenőrzőpont felirattal. Itt tettünk egy pár lépéses kitérőt, hogy megnézzük a keresztet, ami köré szép pihenőhelyet alakítottak ki információs táblákkal, fedett paddal. Sajnos kilátás innen nincs.
Innen ismét présházak között, néhol magas fűben haladtunk, néhol kicsit gondolkodni kellett, merre is kéne a jelzett útnak lenni. Egy nyíltabb dombháton hirtelen kisebb rosszullét jött rám, talán attól, hogy Felazso tempóját próbáltam felvenni és magamhoz és a zsákom súlyához képest túl gyorsan igyekeztem menni és kihajtottam magam. Lepakoltunk, kicsit ittam, lihegtem, éppen a cipőmet igazgattam, mikor egy traktor robogott arra. Alig győztük félrepakolni a cuccainkat az útról :)) Innen kicsit könnyedébben haladtunk, már nagyon vártuk a térkép által jelzett bal kanyart. Ezt ott értük el, ahol a füves út kiér a fás részről egy szántóföld széléig, szemben egy magasles látszik. Jelzés nincs a kanyarban, jócskán balra lefelé kell haladni, mire az elsőt megpillantjuk. Az út leereszkedik a völgybe, majd a szemben levő domboldalra kapaszkodik. A jeleket érdemes figyelni, nem mindenhol egyértelmű! Megmásztuk a dombot és fentről megörökítettük a lemenő nap és a felhők játékát. Ismét présházak között haladtunk és letekintve még mindig Maróc volt alattunk! (Bár már ellenkező irányból…)
Élénken tekintgettem balra, mikor látom meg végre Lispeszentadorjánt. Miután megpillantottam a templomtornyot, hamarosan élesen balra fordul az út, ami alaposan ki is van jelezve. Innen már egyre erősödő szürkületben trappoltunk. A lábunk alatt kemény, agyagos út futott, ami szinte világított. Egy nyíltabb részen egy fácánkakas hozta ránk a frászt, ami szinte a lábam alól repült fel. Felazso jópár lépéssel előttem haladt a másik oldali nyomban, úgy látszik ő még nem érte el a fácán ingerküszöbét, akkor lapított, csak mikor én is odaértem, akkor fogta menekülőre :)) Leérve a szőlőhegyről három nagyvadat is láttunk elfutni (talán őzek voltak, a villogó fehér hátsójukat mutatták futás közben). Végülis sikerült a szürkület utolsó fényeivel elérnünk Lispeszentadorjánt, ahonnan már végig aszfalton kellett Bázakerettyére érnünk. Ekkor ment éppen a volánbusz is, még volt élet a faluban, az italbolt előtt ácsorgók hangosan ránk köszöntek és több kerékpáron közlekedő falubelit is láttunk. Felazso a térkép alapján 2-3 km-re saccolta a hátralevő távot. Reméltem, hogy hamar leküzdjük, mert a lábam már kezdett kikészülni az aszfalttól. A falu Szentadorjáni részén viszonylag hamar átértünk, bár egy helyen majdnem kutyakalandba kerültünk. Éppen én haladtam pár tíz méterrel előrébb, mikor egy kislány jött szembe, vele két nagyobb testű kutya, amik hirtelen felém rohantak. A kislány „Jaj csak ezt ne!” felkiáltással a fejéhez kapott, bennem felszaladt az adrenalin, előre szegeztem a túrabotjaimat, hogy tudjak védekezni. Hála égnek elrobogtak mellettem, majd Felazso mellett is, így megúsztuk.
Akkor lettem igazán ideges, mikor az útelágazást elérve a KRESZ tábla még 5 km-t írt Bázakerettyéig. Kezdtem nagyon hisztis lenni. Nem a sötét, vagy a sietség miatt, hanem a bal térdem kezdett kikészülni. Leadta azokat a kis „figyelmeztető jelzéseit” amiről tudtam, hogy 1-2 km-en belül bekattan és nagyon féltem, hogy akkor veszélybe kerül a másnapi továbbhaladásunk. Közben a szállásadónk ránk telefonált, hogy merre járunk, mert ők szeretnének mihamarabb hazamenni Nagykanizsára. Így megegyeztünk velük, hogy az Olajos emlékműig kijönnek értünk autóval. Odáig éveknek tűnt az út, igyekeztem sietni, de közben a térdemre vigyázni, úgy éreztem, hogy alig vánszorgunk, ám a GPS 4,5-5 km-es sebességet mutatott. Ez kicsit megnyugtatott, hogy mégis haladunk. Végül elértük az emlékművet, ahonnan autóval néhány perc alatt a szállásunknál voltunk. Első napi gyalog megtett utunk a térképi méréshez hasonlóan 38,8 km lett (ebből 2 km Lentiben)
A Cseresznyefa-parkolóból rajtoltunk, amely ekkor még üres volt, úgy tűnt, hogy csendes, nyugodt túra lesz. A tájékoztató tábla szerint a taxi ház még nem üzemel, csak 2007-től, NHH-en a szállás és büfé működik, az étterem nem.
Elfordultunk jobbra a ház szervizútján, odébb egy kocsi parkol, túrához öltözve pár ember - köztük Jeszenszky Géza. Aki a Börzsöny-atlasznál is közreműködött egyébként. Innen a jobbról, Királyrétről csatlakozó piroson mentünk a csúcs alá, majd amikor az út belekezd egy nagy balkanyarba, elkezdtük a szintemelkedést. Rengeteg cinegét láttunk, sütött a nap, izgalmas volt az avarban és a turisták által nem járt vadonban haladni. A csúcs alatt kb. 40 méterrel haladó erdészeti útnál találkoztunk további túrázókkal. Nocsak... Fent az immár kopasz fák közt volt némi kilátás is az ölelő hegyekre, de picit lelátni Nógrádra is, ha a meredekebb északi oldalon leereszkedünk. Visszafordulva érdemes a sziklákat fényképezni. Újszerű élmény volt, hiszen a Grófi úton (P-) és a taxi réten már nem egyszer jártam, de fent még soha, hiszen nem is visz jelzett út.
Az immár kulcsosházként működő épületnél találkoztunk pár futóval. Aztán befékeztünk... akaratunkon kívül. Elindultunk volna tovább fel a piroson, de mondom, várjuk meg a csoportot, úgy tűnt, valamilyen szervezett futás ez.. aztán vártunk és vártunk és jöttek és jöttek egyre többen... no, a Dunakanyar szerinem valamennyi vízisport-szakosztály itt volt korcsoportfüggetlenül, gyerektől a szeniorig, olyan olimpikonok szaladtak el mellettünk, mint Kammerer Zoltán, Pető Tibor. Kb. 15 percet álldogáltunk tanácstalanul, mert láttuk, hogy a zöm a piroson fut, de néhányan jobbra mennek a KX és K+ közös útvonalán. Nem volt más választás, nekünk is arra kellett menni, mert összesen -a szám nem túlzás- kb. 500 sportolóval találkoztunk. Kezdtem aggódni a turistaház bedogadóképessége miatt... nem alaptalanul. Fent a NELO kajakgyártó cég molinója, iszonyatosan nagy tömeg. Elidőztünk a csúcson, elmentünk geoládát keresni, panorámát fényképeztünk, aztán vártunk, amíg oszlik a nép, végül sikerült bejutni. Később egy újabb komoly csoport érkezett, egy Baraka nevű szervezett túra keretében, zsúfolásig tele volt a ház. Az igazolófüzetben feltett kérdés megválaszolása mellé még nyomtam egy OKT-bélyegzőt is, csak az érzés miatt :-))
A kilátás egész jó volt, a kopasz fáktól látszott a Csóványos tornya is. A felvonó alapjait most teszik le.
Lefelé a szánkópálya felé, tehát egy darabig az kéken mentünk, majd rövid ideig a szervizúton, ahonnan a piros és kék négyzetre váltottunk (láthatóan új festés végig, szokatlanul nagy méretben), mondván, ezen a jelzésen még úgysem mentünk. Később jobbra tértünk ki a PX-re, mert a Kormos Lajos-forrásra kíváncsi voltam, továbbá mind a nálunk lévő Cartographiás (2001) és Térképcenteres (2004) térképek a kisvasút végállomása címen valami romfélét ígértek. A forrás meglett, kicsi, aranyos, de a táblája eltűnt, látszik a helye, de a közelben semmi sem utal arra, hogy itt végállomás volt... átkeltünk a patakon, onnan már pár méter a parkoló.
Igazi szép őszi túra volt, a beígérthez képest sokkal jobb idővel.
Nekem van. A héten beszéltem Koszovácz Erzsébettel, az egyik szervezővel igazolófüzet- és jelvényár-átadás ügyében, s említettem, hogy 17 kódom van meg, de 19 helyszínen jártam, ebből az egyik a bronzkori, amit nem találtam, azt mondta, Rustokheggyel együtt, még nem sikerült pótolni.
Igaz ugyanakkor, hogy ottjártamkor (2005. június 25.) másvalaki kidőlve megtalálta a földön a kódos oszlopot... az Árpád-kori meglett.
