Mind a mai napig méltatlanul kevés szó esik az emberi történelem időtávlatban és amplitúdóban is legnagyobb, több nép fölött is átsöprő emberirtásáról, ahol az áldozatokat halálrakínozták vagy miután a rabszolgamunkában legyengültek, hasznavehetetlen állatként lőtték le, verték agyon vagy egyszerűen csak hagyták megfagyni, éhenhalni az embereket.
Ajánlott irodalom Szolzsenyicin Gulag szigetcsoportja.
De hát nem is értem, minek ez a nagy felhajtás, hiszen, mint ezen a fórumon több nicktől is megtudhattuk: ezek csak munkatáborok voltak, és aki arról ír, hogy a 10000 fős láger népessége havonta kicserélődött, meg az embereket hálóval rakták be a hajóba, mint a halakat, az csak hazudozik.
Érdekes, hogy ez az emberirtás ezen a fórumon úgy tűnik nem kap különösebb figyelmet.
Akkor miről is beszélsz? Vagy akkor ezek szerint csak az egyik oldalról tartják versenyek a megemlékezést? Azért kell belőle kettő országos szintű, hivatalos is egy évben?
- Nevelőszülőknél voltam tizennégy éves koromig, addig, amíg a háború nem közeledett. Ők elmenekültek, én ottmaradtam. Így akkor bekerültem a transzportba, ami ... - Maga politizált? - Nem, akkoriban egy tizennégy éves gyerek nem tudott politizálni. - Ott maradt egyedül a lakásban? - Igen, ott maradtam egyedül a bejárónővel a lakásban és hát ott elfogtak. Azt mondták, azért fogdossák ott a népet, mert nagyon sok csendőr lakott ott azon a vidéken, ott volt egy csendőr laktanya és hát hogy a csendőrség miatt egy hónapig tartott a front. És akkor így összeszedtek ... - Kik? - Hát a hatóság. - Magyar hatóság? - Nem románok. Románok jöttek be hozzánk. A románok vezetése alatt, gondolom. Nem tudtam odafigyelni, mert gyerek voltam ahhoz, hogy ilyesmit megfigyeljek, kik, vagy hogyan. Csak összeszedtek. Sokan voltunk. Bevagoníroztak és elvittek. Először Ukrajnába és börtönbe kerültem. A kievi börtönbe és ott voltam, azt hiszem nyolc, vagy kilenc hónapig. Ott szabályosan rábeszéltek arra, hogy mondjam azt, hogy kémkedtem, hogy kémkedésért vagyok lefogva. Azért volt ilyen hosszadalmas ideig, mert nem is tudtam oroszul beszélni és nem volt tolmács. És amikor jött a tolmács, elmondta magyarul, hogy mondjam azt, mert ha nem mondom, itt fogok megrohadni. Szó szerint így mondta, itt fogok megrohadni a börtönbe, mert addig fognak úgyis vallatni, amíg ezt nem mondom. Hát akkor mondtam, hogy kémkedésért. Kémkedtem, azért hoztak ide. Hát akkor el kellett sorolni, hogy kinek kémkedtem. Hol kémkedtem. Hol végeztem a kém iskolát? Hát erre mindre nem tudtam válaszolni, mert ugye ... Össze-vissza zagyváltunk mindent a tolmács segítségével. Mindent összebeszéltünk, amit az mondott, én is úgy mondtam, hogy mindennek vége legyen. Mert hogyha elítélnek, akkor kikerülök lágerba és a lágerba kint sokan vannak magyarok és más emberek. Ott van remény még, hogy az életet folytassuk és kiszabaduljunk. És ez így ment. Azt hiszem eltelt egy év is, mert december utóján, karácsony körül, nem tudok pontosan az évekre, vagy a hónapokra, napokra visszamenni, mert nem tudtam beszélni. Oroszok között voltam és hát az egy olyan borzasztó volt, hogy mutogatva, vagy mit tudom én ... Szóval nem tudtam követni az időt. - És a többi gönci? - Nem tudom. - Azok nem ott voltak? - Nem. Hát ott abban a szobában, vagy cellában nem voltak. - Nem is találkozott velük? - Nem, nem. Soha többet. Sokáig még magyarokkal sem találkoztam. Karácsony körül elítéltek. Lehivattak az irodába és azt mondták nekem, hogy írjam alá. Fölolvasták. Elítélt a katonai bíróság tíz évre. De fellebbezhetek. Na, hogy tudtam fellebbezni, ha egyszer nem tudtam beszélni, nem volt hozzá lehetőség. A tolmács felolvasta, ezt mondta és ... - Jól tudott magyarul a tolmács? - Igen. Kárpátaljai katonatiszt volt. Három nap múlva be is vagoníroztak és kivittek Uhtára. Először Kirovba kötöttünk ki, ott kivagoníroztak. Nem tudom mennyi ideig voltam ott, de ott egyáltalán nem találkoztam magyarokkal. Se az utazás alatt, soha nem találkoztam magyarokkal. Kirovban, hogy mennyi ideig voltam, nem tudom. Nem tudom. Kirovban, megint beraktak bennünket, hogy ugyanazokat-e, vagy azok közül is, vagy még másokat is (nem tudom). Beraktak megint a vagonba és akkor elvittek Uhtára. Ott már dolgoztam kint a táborban és ott valamennyi idő múlva összehoztak egy magyar nővel. R. Margitnak hívták. Ott találkoztam először magyarral. Úgy emlékszem, hogy esztergomi volt. Ő már ott volt régebbről, mert ... Hát hogy miért volt kint, azt nem tudom. Az R. Margittal tartottuk a kapcsolatot, de nem voltunk jó viszonyba, mert ő büszke volt arra, hogy a konyhára bejárása volt és ő több ennivalót kaphatott, mert olyan munkát végzett, amiért neki ez megjárt. Na és akkor későbben ugyanabban a lágerban egy kárpátaljai cigány lánnyal ismerkedtem meg, aki szintén tudott magyarul. Ez a cigány lány nem sokáig volt ott. Elvitték onnan. Akkor egy zsidó fogorvossal, aki bejárt oda. A központból jött. Hát akinek mondjuk ki kellett húzni a fogát, az jelentkezett foghúzásra nála. Magyar zsidó volt. Valamilyen Kálmán. Nem tudom, hogy milyen. Nagyon sokat segített rajtam, meg a Margiton és ezen a cigány lányon. Mindig hozott valami kis ennivalót nekünk. Egy időben aztán eltűnt. Többször már nem találkoztunk. Nem tudom, hogy hová lett. Ezek így voltak, mert hogyha nem tudtam beszélni, nem tudtam érdeklődni, sem az orvosi rendelőben, sehol nem tudtam érdeklődni afelől, hogy most ... - Nem is sikerült megtanulni? - De, de. Csak eleinte nagyon nehéz volt, mert nem volt (olyan), aki magyarul is, meg oroszul is tudott, azért hogy valami kis váltás lett volna. Hogy mit mond az egyik, mit mondok én. Aztán későbben megtanultam, mert nagyon rávitt a sors. Szibériában nagyon-nagyon rossz volt. - Hogyan utaztak el Magyarországról? - Vagonban utaztunk. Marhavagonba. Körülbelül 1945 januárban. Január végén. Decemberben jöttek be a románok. Annyit tudok, hogy a vagonra ki volt téve a nemzetiszínű szalag a jóvátétel felirattal. Hát rendes marhavagonban, amiben kétszintes priccsek voltak. Ki volt vágva a vagonnak az oldala, ott volt a lefolyó. Időközönként adtak be ennivalót. Kenyeret, vizet, az oroszok halat. - Mit vitt magával? - Ami rajtam volt. Nem vittem semmi mást. Mondom, annyira gyerek voltam, annyira nem volt semmi fogalmam arról, hogy ennek most mi lesz a vége, mi fog következni, vagy mit is kellene csinálni. - Nem is mondták, hogy mit vigyen magával? - A körülményeim olyanok voltak, nem úgy volt, hogy megkapták parancsba, hogy szedjenek össze valamit és mehetnek. Ez egyszerűen olyan volt, mintha lefogták volna az embert. Mitha valahol csak úgy ... Mit tudom, mint ha föl lettem volna talán jelentve. Csendőrnek voltam a (neveltje). Valahogy az úgy volt, hogy egyszerűen fogtak és vittek.
Két hét után kezdték szakmák szerint válogatni a foglyokat. Minden csoporthoz neveztek ki valakit, aki tudott valami keveset oroszul. Lassan kezdtek előjönni a szlovákok meg a szerbek, akik annak idején a magyar hadseregben szolgáltak. Az oroszok azt mondták nem igen értik meg őket. Most aztán megkezdődött az árulkodás.
...
Aztán a táborban megkezdődött a harc. Kezdtek a szlovákok mozgolódni. Mentek a politikai tisztekhez a magyarokat eláztatni. Volt egy Cangli Gyula nevezetű utász szakaszvezető és egy Pozsony mellé való gyalogos őrvezető a 22. Gyalogezrednél szolgált Komáromban. Ez a Cangli is addig áskálódott, míg kénytelen voltam a táborvezetésről lemondani. Mikor a felmondásomat bejelentettem a kapitánynak azt mondta, ne csináljak ilyent, mert sem a Canglit nem szereti ;sem a Mátékát. Mondtam neki, de ezek nektek nyelvrokonok mi meg nem. De nekem te kellesz, ha magyar vagy akkor is. Hogy ő majd beszél a politikai tiszttel. Megköszöntem neki, mondtam, hogy már késő. De ha tud segíteni, akkor intézze el, hogy a szakmámban dolgozhassak. Másnap reggel a fogolytársak csak néztek, hogy én kimegyek munkára a Cangli meg bent marad és átveszi a tábor vezetését. Két nap múlva már szaluléccel járkált a tábor udvarán és azzal kezdte ütni a magyar foglyokat. Most már a Mátéka is nyeregbe érezte magát. Egyik nap este, mikor már kezdett a nép lepihenni, gondoltam, hogy felettem a Mátéka is már alszik, belevarrtam a gyűrűmet a nadrágom korcába és lefeküdtem. Délben mikor mentem ebédre a szolgálatos tiszt behívott az őrszobára. Kérdeztem. Mit akar? Azt a gyűrűt, amit tegnap este bevarrtál a nadrágodba. Mindjárt tudtam, hogy a Mátéka árulta el Mondtam, nekem nincs semmilyen gyűrűm. Meg ha volna is neked ahhoz semmi közöd. Erre a hadnagy azt felelte vegyem tudomásul, hogy ami a Szovjetunió területén van az mind az övöké. De csak az amiért megdolgoztatok, feleltem. Azonnal vedd elő a gyűrűt, mert lehúzatom a nadrágodat, innen addig el nem mész! Ezzel odanyúlt a nadrág korcához és pontosan megfogta a gyűrűt. Idáig úgy tudtam megmenteni, hogy amikor veszélyben voltam a számba vettem. Jól van mondtam és megmutattam neki és amennyire csak tudtam eldobtam a krumpli táblába. Borzasztó dühös lett. Mondtam neki, ha kell keresd meg. Dolgozzál meg érte. Szép 18 grammos pecsétgyűrű volt. Talán még most is ott van a földben. Keresték, de nem találták meg. Este 10-re mentem dolgozni a Mátéka meg akkor jött be. Alig belépett minden szó nélkül hasba rúgtam. Ahogy előrebukott ököllel tiszta erővel orrba ütöttem. Elfeküdt, mint egy darab fa. Megmondtam neki, ha megtudom, hogy valamelyik magyarra árulkodni fogsz nem kerülsz haza élve, mert itt fogsz elpusztulni. Reggel nem tudott munkába menni. Több, mint egy hétig nyomta a priccs deszkáit.
Május vége felé egyik nap jöttek a tisztek és mondták, hogy álljanak ki a 18 éven aluliak és az 50 éven felüliek. Még a feldbacki táborban hozzám szegődött egy l5 éves gyerek a Horthy Miklós repülőiskola növendéke volt. Mondtam neki: Feri állj ki, ti hazamehettek, de mi már nem az biztos.
De Feri csak mondogatta őrmester úr én magát nem hagyom el. Kikötött velem fönt, északon majdnem a Jeges tengernél Wanovába. Csak úgy maradt meg, hogy mi idősebbek támogattuk a magunkéból. Végül 47 júniusában betegen sikerült neki hazajönni. Mikor az öregeket és a fiatalokat kiválogatták, a középkorúakat felsorakoztatták, elkezdődött a számlálás. Megint 2500 főt számoltak. Már délután volt az idő mikor elindultunk szigorú őrkísérettel. Aznap Devecserig mentünk, másnap értünk Veszprémbe az állomásra. A teherpályaudvaron már el volt készítve a szögesdróttal ellátott szerelvény, a végére géppuskát és fényszórót szereltek. Borzasztó látvány volt. Jobbról-balról katonák géppisztollyal a vagonok mellett. A vagonírozás gyorsan ment, mert állandóan hajtották a népet /davaj, davaj, bisztri/ A száztonnás vagonokba 103, a 40 tonnásokba 42 főt zsúfoltak be. Szabályosan úgy voltunk, mint a konzervdobozban a heringek. Március 27.-től, mikor fogságba értünk most volt először fedő a fejünk felett. Ahogy a vagonok megteltek, azonnal rázárták, rossz volt hallani, ahogy az ajtók zörögtek. Ajtózárás után a nép egy kis időre elcsendesedett, csak pár perc után tértünk magunkhoz. Mondtuk egymásnak: nesze neked dokument. Akkor még nem tudhattuk, hogy a három nagyhatalom megegyezett, annyi embert vihetnek ki, amennyit tudnak. Én egy olyan vagonba kerültem, ahol 103-an voltunk. Adtak be két vizesvödröt, de vizet nem, pedig ott volt a csap az állomáson. Mikor minden rendben volt az oroszok végigjárták a szerelvényt, tolmácsot kerestek. Gondoltam nem jelentkezem, mert már kétszer megjártam az orosz tudásommal, majdnem az életembe került. Mikor a mi vagonunkhoz értek, a bajtársaim kiszóltak hogy itt van tolmács, mondtam, hogy én nem akartam jelentkezni, de már akkor nyílt a vagonajtó és rám mutattak. Na fogjam a holmimat és menjek velük. Közbe megkérdezték hol tanultam oroszul. Most megint elmeséltem, amit már néhányszor elmondtam, Kárpátalján tanultam ukránul, Mindjárt mondták, hogy jól van, tökéletesen megértenek. Elköszöntem társaimtól és megígértem nekik, hogy amint tudok, segíteni, fogok az egész transzporton.
Előre kísértek a parancsnoki kocsiba, ott adtak egy piros karszalagot, amire oroszul volt ráírva, akkor még nem tudtam elolvasni, mert az orosz abc-t nem ismertem, azt csak később tanultam meg. A karszalagot felvarrtam és leültem egy zsákra. Nem szóltam semmit, hallgattam, mint a sír. Az egyik tiszt elővette a harmonikát, és el kezdte játszani a szép magyar táncot. Azt kérdezték tetszik-e nekem, hiszen ez magyar nóta. Tetszik feleltem. Mért nem beszélsz? Mondtam, hogy nincs kedvem. Mondtam nekik: olyanok vagytok, mint a németek, mert mindig hazudtok. Közben a szerelvény elindult Pest felé. Megint megszólalt a parancsnok: ne szomorkodj, nem lesztek sokáig. Meg lesz a békekötés aztán jöttök haza, csak pár hónap, addig dolgoztok egy kicsit. Amit leromboltatok, azt fel kell építeni. De én nem romboltam le egy házat sem. De a magyarok Ukrajnában hány házat és falut felgyújtottak. Mi Magyarországon egy falut sem gyújtottunk fel, mondta a főhadnagy. Aztán elővett egy kenyeret, meg egy darab szalonnát. Itt van, egyél tudom, hogy éhes vagy. Nem fogadtam el, pedig igazán éhes voltam. Jól van, majd elfogadod mondta a főhadnagy. A végén mégis kénytelen voltam a kérdésekre válaszolni, de arra vigyáztam, hogy olyat ne mondjak, ami esetleg nekik nem tetszik. Reggel 8 órára értünk be a Keleti pályaudvar rendezőjébe. Minden vagonból 5 ember leszállhatott vizet felvenni a kulacsokba. Közben megjött a borsóleves és elég jócskán volt benne borsó. Majdnem egész napot ott töltöttünk. Hamarosan megjelentek a civil férfiak, nők vegyesen, de főleg nők kik a férjüket, fiukat vagy édesapjukat keresték. Az oroszok meg nem győzték őket zavarni a szerelvénytől. Nekem mondták, hogy szóljak nekik, menjenek haza. Nem szabad a szerelvény mellett tartózkodni. Én még azt mondtam, hogy csak keressék. Egyszer csak egy harminc év körüli fiatalasszony megtalálta a férjét az egyik vagonba. De csak a bedrótozott ablakon keresztül tudtak beszélgetni, úgy hogy az egyik őr állandóan zavarta őket. Közben oda jött két magyar katona is. Jól fel volt pakolva a hátizsákjuk. Mondtam nekik, tűnjenek el, mert az oroszok még bevágják őket a vagonba. De ők csak földieket keresnek. Azt mondta az egyik, hogy nekik az amerikai parancsnokságtól van szabályos igazolásuk. Magyarul és oroszul van kiállítva. Hiába magyaráztam, hogy ez nem számít ezeknek. Nem hittek nekem. Jött a vonatparancsnok meg két katona. Kérdezték kik ezek. Mondtam, hogy nyugatról jönnek, szabályos igazolásuk van. Hadnézzem! Odaadták az igazolást, meg sem nézte jóformán és mind a kettőt, összetépte. Köpött egyet, a két embert pedig bevágták az egyik vagonba. Ami hátizsákjukba volt értékesebb holmi, mind elvették tőlük. Már egyik sem volt fiatal, közelebb az ötvenhez. Bizonyosan az első háborúban is részt vettek. Lehet, hogy talán nem kerültek haza, sőt biztos.
Csak késő este indult el a szerelvényünk, Kiskunhalas határában megálltunk. Azt mondták, hogy valaki megszökött, de a reflektorfényben észrevették, és hamarosan elfogták. Pontosan a saját vagonja mellett a főhadnagy pisztollyal szájba lőtte, majd feldobták a fékezőkocsi fülkéjébe, a szerelvény pedig elindult. Ez az ember nem volt más, mint aki a keleti pályaudvaron találkozott a feleségével. Pedig de hogy ígérte, hogy visszajövők hozzád. A felesége talán soha sem tudta meg, hogy még Magyarországon meghalt.
Egyre inkább úgy érzem, hogy van az emberiségnek két nagy tragédiája. Az egyik az, hogy mindig a saját maga által preferált csoporttal szemben elkövetett bűnöket tekinti vagy kizárólagosnak, vagy legalábbis meghatározónak. A ruandai népirtás például teljesen hidegen hagyja a magyar közvéleményt, pedig bizonyos - és csak bizonyos - szempontból hátborzongatóbb, mint a nácik vagy az oroszok tettei. A mai magyar közvélemény pedig megoszlik: az MSzP tábor a holokausztot, a Fidesz tábor a szovjet népirtást tekinti nagyobb bűnnek, így a nem preferált csoport ellen elkövetett bűnöket kisebbnek mutatva; ami persze durva általánosítás, mégis igaznak érzem. Az örmények vagy a kurdok ellen elkövetett bűnök sem gyakran kerülnek szóba, pedig - főleg az első - méreteit és módszereit tekintve is méltó a XX. századhoz.
A másik - ami lehet, hogy az első következménye -, hogy újra ugyanattól a jelenségtől - ami jelenleg a szélsőjobb vagy a kommunisták - várja a következő rémtetteket, holott a történelem mindig le tudja szállítani az előzőekre esetleg hasonlító, de teljesen újszerű formákat. Az itt is olvasható, és egyébként is érezhető Auschwitz-Gulag versenynek pedig nem valószínű, hogy vannak győztesei.
Így kb. karácsony estére megérkeztünk többszöri állás után Harkov városába. Nyíltak egymás után a vagonok ajtajai és le kellett szállni. Eléggé el voltam társaimmal gémberedve és kint már erõs, fagyos, havas, jeges, zúzmarás tél fogadott bennünket.
Amire menetoszlopba verõdtünk és lassan eljutottunk a város börtönéhez, majd megfagytunk. Ott meg álldogálni kellett a börtönkapu elõtt, mert lehet, hogy váratlan vendégek voltunk. Vagy csak sok volt a dolguk „szegény” személyzetnek. Tudom, sokáig álldogáltunk, míg végre bejutottunk. Már a világos ablakok puszta látványa új erõre serkentett engemet. Gondoltam, itt csak lesz már valami meleg étel és talán újra fürdünk.
Karácsony este érkeztünk meg. Mondtuk többen, ez a Jézuska ajándéka részünkre, hogyha mostoha körülmények között is, de legalább meleg helyen tölthetjük el. A börtön udvarán újra hosszan várakozni kellett, amire bekerültünk meleg helyre. Ahol álltunk, mögöttünk a sötétben valaki felfedezte, hogy hatalmas káposzta kupac magasodik. Egy ember kiszaladt, hozott egyet. Azután még egy kiszaladt, az is hozott. Így, egymás után vérszemet kaptak és egyre-másra hozták és társaiknak, szétosztották. Nekem is jutott a jéggé fagyott káposztából. Nagyon finom, édes volt, ahogy kicsit átmelegedett a köpeny alatt. A jég vízzé változott, megpuhultan haraptuk, ettük, mert ez nem volt ránkmérve. Gyorsan, sokat kellett megenni, mert a börtönbe nem vihettük be. Ott azonnal kutatnak, fitetnek minden után. Lényeg, mire bejutottunk, a lopott káposztát bekebeleztük. Csak úgy émelygett a gyomrom a fagyos, megédesedett káposztától.
Késõbb meggyõzõdtem arról, ha vetkõztetni akarnak valakit, akkor elõnyösebb, ha mindjárt belemegy, mert akkor legalább kicsit alkudhat és mégis kap valamit.
Azt is megtapasztaltam, hogy panaszra az õrzõ katonákhoz hiába is fordult bárki, mert pláne a hiányzó nyelvtudásunk miatt ezek nyomban kifordították az egész lopás történetét, úgy mintha a károsult lopott volna. Volt rá példa, amikor az illetõ károsult rászánta magát, hogy szól az õrnek. Dörömbölt az ajtón, amit az õrök egyébként is úgy vehettek, mintha a fenekükbe egyszerre több akáctüskét szúrtak volna. Olyan mérgesek voltak, úgy kiabáltak érte, hogy rossz volt hallgatni. A tolvaj, amelyik érdekelve volt, meg a társai csoportja ott állt a károsult háta mögött, és hangosan túlkiabálták szegény ördögöt. A katona amikor kinyitotta az ajtót, kérdi miért dörömbölnek. A károsult szóhoz sem jutott, mert a háta mögött levõk fordítva állították be a dolgot és erre a károsultat kilökték a nyitott ajtón és a katona gyorsan jól helybenhagyta; legalább annyira, hogy az illetõnek örökre elment a kedve a panasztevéstõl. Amikor a katona kidühöngte magát, hogy õt az õrhelyérõl fölzavarták, a testi nyugalmából kimozdították ezek a söpredékek, disznó fasiszták, akkor lenyugodva a vesztett felet belökdöste és sorsára hagyta az ajtón belül.
A java persze ezután kezdõdött, mert a sakálok még az esetleg épen hagyott részeket kézzel-lábbal remekül kiegészítették. Úgy, hogy annak a politikai elítéltnek, aki netán a jó szóra, a tapasztaltabbak szavára nem hallgatott, bizony a saját kárán kellett megtanulnia a börtön rendszabályait, az erõsebb kutya elvét. Jobb ha meghúzódik és csendben marad. Különben is, a legdrágább értékét, az életét, ezek a sakálok nem vették el, arra vigyáztak, hiszen késõbb is nem a saját munkájuk eredményébõl éltek, tartották fönt magukat, hanem a szegény ördögök szorgalmas munkájukért kapott koszton. Errõl is késõbb bõvebben.
A második napon már megszabadultam a kabátomtól is, a zakómtól is, a nadrágomat késõbb vették el.
Szóval helyemre sem értem, körbevettek hárman is ebbõl a kis tolvajok társaságából. Õk is egyezkedhettek egymás között, ki kire száll rá. Ezek rám vetették magukat. Elõször csak kedvezõ cserére nyújtottak lehetõséget. Amit odaadtam, azért adtak õk is valamit. Pl. a jó kopjás bakancsom is megtetszett nekik. Adjam oda. Mi lesz nekem helyette? Adnak egy “laptyit”, ez sásból font, bocskor alakú lábbeli. Madzaggal kell fölkötni a lábfejre és lábszárra. Elõnye, hogy majd késõbb sok kapcát lehet a lábomra tekerni és a lábam nem fagy meg a nagy hidegben. Mert ott kint a zima (tél) nagyon hideg ám! Így vigasztaltak, gyõzködtek.
Végre hosszabb ideig állt a vonatszerelvényünk. Talán megérkeztünk úticélunkhoz? Halljuk kívülrõl a katonák kiáltásait, vezényszavait, a vagonajtók hangját, amint mellettünk mindig közelebbrõl oldalra tolják. Majd ránk került a sor, mi következtünk. Nem adtak már be semmit se akkor. Mi meg nem is törõdtünk vele, csak leszállhassunk végre a földre. Ahogy a vagonból kinézek, a messzeségben úgy tûnt, mintha egy nagy, sötét erdõ terülne el óriási szélességben.
Egymás között mondja valaki, nézzétek ott a Fekete-tenger. Hát az nem erdõ? Nem ám, az tenger. Ennyi volt az egész, a felfedezésbõl ennyi jutott. Valóban Constanzába, a tenger közelében egy alacsony építésû, lapos tetejû, modortalan, szürke kövekbõl épült börtön felé vette útját a menet.
Tehát szétszórtak bennünket, nehogy összeszokjunk. A fiúk mindjárt figyelmeztettek bennünket, vigyázzunk a holminkra, mert itt sok a tolvaj és rövidesen jönnek és levetkõztetnek bennünket, megfosztanak valamirevaló, jobb, otthoni ruháinktól, netán értékeinktõl, dohánytól.
A házirendet is gyorsan elmondják. Keressünk a földön (itt is gyékénybõl font szõnyegen) helyet, ahol aludni fogunk. Lehetõleg mi, magyarok egymás mellé kerüljünk, mert ha külön van valaki, nagyon ki lesz szolgáltatva. A parázs (dézsa) ott van a lejárati lépcsõ mellett, kis és nagy dolgunkat éjjel vagy nappal abba végezzük el. Mi igyekezzünk felébredés elõtt elvégezni a nagy dolgunkat kivitel elõtt, mert ha valaki az üres hordóba végzi a nagyszükségét, akkor a tolvajok addig verik, míg mozog az illetõ. Õk már ezt látták, így ehhez tartsuk magunkat.
Alig oktattak ki bennünket, újak, majd még újabbak jöttek be. Alig helyezkedtünk el a már ottlevõ magyarok között, máris szólítanak a pince belseje felõl. Igyi szuda sznové csoloveki (gyertek ide új emberek). Késõbb ezt tapasztaltuk az újabb és újabb jövevényekkel is. Amikor közelebb értünk a pódiumhoz, akkor látom ám, ott ülnek törökülésben valami sötét képû, eléggé unszimpatikus kinézetû emberek. Hangjukról megítélve erõszakos, támadó jellegû embereknek néztem õket.
“Sto jeszt” kérdi tõlem. “Átkudá ti” stb. kakoj a paragrafus. No erre jobbról-balra körülvettek az emberei és erõsen átmotoztak, tetõtõl talpig. Persze semmi olyat nem találtak, ami a fõnököknek megfelelt volna. Pl. jobb ruha, jó csizma, sok dohány, esetleg rejtett gyûrû vagy valami, amit õk sem tudtak mi kellene, csak kutattak. Ami jó lesz majd a lágerbeni életükhöz, hiszen ott is õk voltak a fõnökök. Mi csak “csortok”, ördögök.
Hajnali három órakor ébredtem és fel is keltem. Megmondtam hová megyek, ezt nõvérem jól megjegyezte magának. (Tudniillik amikor napközben kerestek, õ magyarázta el hol találnak meg.) Elköszöntem azzal, hogy szombaton jövök a megkeresett búzával. Sötét volt, kihalt a város hajnali három órakor. Mire kiértem, már sütött a nap. Megtaláltam az elmondás szerint, a tanyát. Köszöntem, már vártak rám, számítottak arra, hogy jövök.
Be is álltam mindjárt kéveadogatónak. Raktam a nehéz kévéket az etetõ elé. Délben leállás, ebéd mindenkinek. Hosszú asztalra terítettek, jobbnál jobb ennivalókat. Ebéd után rövid pihenõ, majd újra a gépre fel. Már öt óra lehetett, amikor egy fiáker befordult a tanyaudvarra. Két civilruhás ember szállt ki belõle. Láttam, hogy érdeklõdnek, majd Bodré Pistihez mennek és vele beszélgetnek. Beszéd nem hallatszott, mert zúgott a gép. Egyszer csak felnéz az egyik s kérdezi “maga Szekeres Gyula? Igent mondtam.” Jöjjön le. Váltást küldtek helyettem, lemásztam a létrán. Kérdi, voltam-e katona?
Voltam is, nem is. Újonc voltam, ha ez katonaságnak számít. Be kell jönniük a városba, igazoltatás végett. Már voltam. Akkor is, ez más. Reggelre visszajönnek - mondta.
Vitatkoztunk, már a Bodré bácsi is odajött és mondta, kevesen vagyunk így is. Pokomándi Gábor volt az egyik civil, ismertem, MOVE lövész volt. Hittem nekik. Amikor kiértünk a tanyaudvarból, látjuk, még egy fiáker várt, oroszokkal.
1945. augusztus 13-án este hét óra körül a két fiáker végiggurult a városon. A Rárósi út felõl jöttünk be és végig rajta, majd a Kinizsi utcán a Deák Ferenc utcán végig. A Szentesi utcán bal felé fordultunk. A Kossuth téren keresztülhajtott a kocsis és a Zrínyi utcába alighogy behajtott, megálltunk. Rideg szavakkal adta tudtunkra a civilek egyike, ne gondoljunk arra, hogy meggondolatlanul is félrelépjünk, mert a katona azonnal szökési kísérletnek veszi és fegyverét használja. Ehhez tartsuk magunkat! Meglepett, amit mondott, hiszen az elinduláskor a tanyáról még, csak hasonlót sem mondott. Sõt! Garanciát vállalt, hogy másnap már jöhetünk vissza B. Pistivel és folytathatjuk munkánkat, ahol abbahagytuk. Igaz, a tanyáról jövetben kicsit zavart a két fiáker, teli orosz géppisztolyos katonával rideg arcvonásukkal és hogy a géppisztolyukat úgy igyekeztek tartani, hogy az igencsak egyértelmûen felénk irányult.
...
Másnap reggelig senki nem nyitott rám ajtót. Pistirõl semmit nem tudtam, csak sejtettem, hogy mellettem van a cellában. Nem tudom hány óra lehetett, amikor a foglár (egy rendõr) behoz edényben valami reggelizni valót. Akarok kérdezni tõle, de nyomban leint, hogy nem lehet beszélgetni. Így semmit sem tudhattam meg. Édesapámnak szerettem volna üzenni, de hiába próbálkoztam.
Jó idõ múlva újra nyílik az ajtó, bejön a rendõr és azt mondja, jön mindjárt az apám és egy-két percre megengedi, hogy a járófolyosó felõl a városháza udvarra nyíló ablakán keresztül szót válthatunk, de siessek, mert nincs engedélye rá, hogy találkozhassunk.
Picit várt, kiment és újra bejött értem: “No, jöjjön!” Így a közlekedési folyosóra kiléptem, a szemben levõ ablakra néztem föl és a rácson túl ott láttam édesapán szomorú, aggódó tekintetét és mindjárt azt kérdezte. Mi történt, kisfiam? Erre én: “Semmi különös, csak letartóztattak, de semmi bûnöm nincs, így hamar hazamegyek, csupán kivizsgálásra visznek. Nagyon kérem vigyázzon magára, nehogy baj érje ... édesapám.” Folytattam volna még. Nem is tudom, hirtelen mivel vigasztaltam volna meg, de a rendõr jóindulattal megérintett és a cellám felé irányított. “No elég lesz, mert megtudják és nekem lesz kellemetlenségem belõle!” Így ezek voltak az utolsó szavaim hozzá és megmaradt szemeim elõtt nyolc és fél éven át az a nagyon szomorú tekintete, aggódó arca. Dehogy is sejtettem akkor még, hogy a két nap csak nyugtatónak volt szánva, mert õk, a kihallgatók akkor már tudták, kellett tudniuk, nekem és a rengeteg hasonló korú fiatalnak készen áll az út a távoli Szibéria minden részébe, sok-sok lágere felé.
- Történetünkkel május nyolcadikáig jutottunk el, amikor végre megállt a vonat. Hogyan folytatódott az út?
- Nachodkára, ebbe a kiterjedt tengeri teher- éshadi kikötőbe érkeztünk. Behajtottak bennünket egy hatalmas lágerbe. Ez a Japán-tenger partján van. Egy homokszigeten. Egy fahídon kellett oda átmenni. Keletről a szigetet a Japán-tenger határolja, máshol jó száz méter széles, komoly mélyedés vette körül, tele vízzel. Nem is volt miért bekeríteni a tábort. Onnan megszökni lehetetlen volt és értelmetlen lett volna. Köröskörül mély víz, középen elcsigázott, legyengült rabok. Mikor odaértünk, a láger már tele volt homokban ülő emberekkel. Szörnyű nagy tömeg gyűlt össze. Állítólag 35 ezren voltunk. Leülni is alig lehetett. Feküdni semmiképpen nem. Kint, a szabad ég alatt éltünk. Illemhely sehol. Kezünkkel a homokban könnyedén kis lukat ástunk magunk alá, s beleültünk. A tengervíz feljött a lukon, azt ittuk. A kicsi és nagy dolgunkat is abba a lukba végeztük. Felállni is nagyon nehéz volt. Az alélt bajtársaknak hol a kezére, hol a hasára lépett az ember. Tudtuk, hogy továbbító lágerben vagyunk, majd onnan megsemmisítő lágerbe kerülünk. Oda visznek: a halálba. Dehát fiatalok voltunk, sok idősnél erősebbek. Ők ugyancsak zúgolódtak, ha felálltunk. Ilyen körülmények között tartottak május nyolcadikától június húszadikáig. Tehát másfél hónapon keresztül. Vizet sem kaptunk. Ha szerencsénk volt, akkor naponta egyszer eljutott hozzánk az úgynevezett "zátyi-ruká", ami valami csiriz szerű mázolmány volt. Ebből kaphattál egy két decis kanálnyi adagot. Naponta legfenebb egyszer. Kenyér nem volt. Halat kaptunk. Kifogták a tengerből és gépkocsiról vagy szekérről lehányták nekünk. De előbb a konyhában megfőzték. Egyszer egy orosz a szekérről vasvillával élő halakat dobott le nekünk. Mindenestül megettük. A halak még éltek, amikor bekaptuk őket. A farkukkal csapkodtak. Ha csontos részt kaptunk az ételből, annak is örültünk. Mert a fazék tetején csak üres lé volt. Aki a halat dobálta, az is rab lehetett, ugyanis onnan el nem engedtek senkit. Akinek lejárt a büntetése, az ottmaradt, mint szabad lakos, de tulajdonképpen kényszerlakhelye volt, mert nem tudott volna sehova elutazni. Mint mondottam, fedél nem volt a fejünk fölött. Az eső gyakran esett. Utána megszáradtunk. A szél állandóan fújt. Vacogtam. Soha annyit nem szomjaztam, mint ott, a tenger közepén.
- Tehát másfél hónap után véget ért a pokoli szigetélet, hogy újabb gyötrelmek következzenek ezután. Milyen volt az elindulás?
- Június 20-án aztán megkaptuk a vezényszót: "Podnyimátyszjá!" Azaz: felemelkedni. Hangszórón keresztül ordították az utasítást, s utána: "Sztánovityszjá popjáty!" Azaz felsorakozni ötösével. Persze rendesen felsorakozni lehetetlen volt, hiszen felállni is alig volt hely. Utána felhajtottak bennünket egy óriási hajóra, a Dalsztroj-ra. Ez annak a rövidítése, hogy "dálnojé sztrojényijé", vagy inkább "vosztocsnojé dálnojé sztrojényijé", tehát távol-keleti építkezés. Amint megtudtam, ez volt Oroszország leghatalmasabb teherhajója. Kifelé, északnak menet vitte a Japán- és Ohotszki-tengeren át, a Kamcsatka-öbölbe a rabokat, lefele meg hozta a szenet, urán- meg aranyércet. Ez volt az oda-vissza út. A hajóút Hokkaido, Észak-Japán és a Szahalin szigetek között, a La Perrousse-szoroson át fordult északnak. Amikor már fent voltunk a hajón, emlékszem, mellettem egy tiszt visszanézett, s azt mondotta: "Jobtvoj máty!" Mint már - azt hiszem - említettem, ez a mondás az orosznál mindenfajta érzelmet kifejezhet. A düh, a csodálkozás, minden egyéb kifejezésére alkalmas. A hanglejtésen múlik, hogy milyen színezetet kap. A szerelmet is ki tudja fejezni... Az orosz tiszt akkor azon a látványon csodálkozott el, hogy ott, a szigeten maradt nyomunkban a harmincöt ezer krumpliverem szerű gödör, tele vízzel, ürülékkel. Mert ahova dolgunkat végeztünk, onnan ittunk is. Nem számított, hogy megbetegszünk, meghalunk. Itt már minél többen pusztultak el, annál nagyobb dicséretet kapott a parancsnok.Valójában akkor is sokan ott maradtak ülve, meghalva. De az is igaz, hogy ügyeltek: csak a teljesen kiszipolyozott emberek pusztuljanak el. a többi szükséges munkaerő volt....
http://gulag.hu/kilyen/kilyen12.htm
