Keresés

Kétarcú edény Biatorbágy-Tyúkberekről

 

A középső neolitikum végének és a késői neolitikum elejének jellegzetes tárgytípusa az ún. arcos edény. Párhuzamait igen széles körből ismerjük Anatóliától a Duna középső folyásáig. Gondos megformálása, szépen kivitelezett és főként festett díszítése már eleve jelzi különleges szerepét. Az edény nyakán megjelenített arc egy isten vagy istennő ’jelenlétére’ utal. Egységes vélemény szerint kultikus célból készített tárgyról van szó, amely talán a következő évi vetőmag őrzésére szolgált.

 

Irodalom:

 

M. Virág Zsuzsanna: Neuere anthropomorphe Darstellungen der Linienbandkeramik aus der Umgebung von Budapest; in: The Late Neolithic of the Middle Danube Region – International Symposium, June 1997, Timişoara, Romania; Temesvár, 1998

Arcos kerámiaedény töredéke a Hasszúna kultúra területéről

 

Kr. e. 5600–5000

Arcos edények Szegvár-Tűzkövesről

Neolit kori kétarcú edény Békásmegyerről

Egyebek között a neolitikum időszakának népességtörténeti kérdései vizsgálatára hozták létre 2003/4-ben egy NKFP-pályázat keretében az MTA Régészeti Intézet Archeogenetikai Laboratóriumát, amely a Szegedi Biológiai Központ, Genetikai Intézet kutatócsoportjával együttműködve vizsgálja a Kárpát-medence régészeti korú népességeinek anyai és apai ágú összetételét, származási vonalait. A vizsgált minták az eddigiekben a magyar őstörténet szempontjából fontos VIII–XII. századi lelőhelyekről származnak, de ebben az évben [2006] megkezdődött rézkori és neolit csontminták elemzése is.

Neolit házmodell Röszkéről

"Megállapították, hogy a modern európai népesség mintegy 80 százaléka egyértelműen a paleolit időszakig visszavezethető népelemek leszármazottja, és a neolit időszak újonnan megjelenő népességeiből csak a teljes mai népesség 20 százaléka származtatható."

 

Nyomatékosan meg kell jegyezni azonban, hogy a germánok, szlávok csak a legutóbbi egy-kétezer évben szaparodtak ennyire fel. Ez a kései, látványos gyarapodás azonban nem jelenti, hogy a Kr. e. évezredekben nem homlokegyenest ellenkező volt a 'helyi paleolit eredetű' – 'elő-ázsiai neolit eredetű' népesség aránya.

Mende Balázs Gusztáv

 

Az európaiak genetikai gyökerei

 

Hova és meddig vezethetők vissza az európai népesség anyai és apai öröklési vonalai? Mikortól származtathatjuk magunkat európainak? Az újkőkor embere idősebb, mint az általa művelt mezőgazdasági kultúra? Miért alapvető fontosságú a Kárpát-medence neolitikumának története az egész európai kontinens szempontjából? Ezekre a kérdésekre adhat választ a több ezer éves emberi örökítőanyag vizsgálatával egy új tudományterület: az archeogenetika.

 

10 000 évvel ezelőtt a termékeny félholdnak nevezett közel-keleti térségben. Az európai kontinens a neolitizáció folyamatából mintegy 7000-8000 évvel ezelőtt kezdte kivenni a maga részét. Ekkor jelennek meg azok a régészeti kultúrák, amelyek a mezőgazdasági műveltség térnyerését mutatják az addig főként vadászatra berendezkedett paleolit-mezolit kultúrákkal szemben.

 

A kutatókat az a kérdés foglalkoztatja leginkább, hogy az európai neolitizációs folyamat, a neolitikus vívmányok elterjedése a népesség-bevándorlás nagyságrendjéhez vagy inkább a technológia átadásához köthető. Az is kérdéses, hogy a neolitikum időszakában megjelenő népesség migrációs hatása mellett milyen mértékű volt a népesség diffúziója. A régészet klasszikus módszertanával ezek a kérdések eddig nem voltak eldönthetők, elméletileg mindkét lehetőséget alá lehet támasztani archeológiai érvekkel.

 

Klasszikus genetikai markerek vizsgálatával az 1980-as években még olyan eredmények születtek, amelyek a jelentős mértékű népességmozgáshoz kötötték a kultúra terjedését. Azonban a molekuláris genetika és a biotechnológia ugrásszerű fejlődése újabb vizsgálati módszerek bevonását tette lehetővé a kérdés megnyugtató megoldására.

 

Martin Richards és munkatársai 1996-ban olyan vizsgálati eredményeket közöltek, amelyek teljesen más megvilágításba helyezték az addigi elképzeléseket. Megállapították, hogy a modern európai népesség mintegy 80 százaléka egyértelműen a paleolit időszakig visszavezethető népelemek leszármazottja, és a neolit időszak újonnan megjelenő népességeiből csak a teljes mai népesség 20 százaléka származtatható. A modern európai népességnek az anyai ágon öröklődő mitokondriális DNS-állományvizsgálata szerint a ma élő európaiak döntő része (mintegy 95 százaléka) hét nagyobb genetikai nyaláb, úgynevezett haplocsoport egyikébe tartozik. Ezek a csoportok, amelyeket jellegzetes báziseltérések határoznak meg, mind geográfiailag jól meghatározható európai területekre jellemzőek, gyökereik a 45 000 és 12 000 évvel ezelőtti időkre vezethetők vissza. A különböző haplocsoportok bonyolult biostatisztikai módszerekkel kimutatott összefüggésrendszerei alapján értelmezni lehet az európai népesség paleolit gyökereit. Utalva ezen vizsgálati metódus anyai ági voltára, a markánsan elkülöníthető származási csoportokat női nevek kezdőbetűjével jelölték. Ezek szerint a ma élő európaiak legnagyobb része (mintegy 47 százaléka) a H (Helena) haplocsoportba tartozik, amelynek európai megjelenését mintegy 20 000 évvel ezelőttre tehetjük. Néhány ezer évvel fiatalabb a V (Velda) és a T (Tara) haplocsoport, 5, illetve 9 százalékos részesedéssel. Náluk is fiatalabb a K (Katrine) haplocsoport, a ma élők 6 százaléka mondhatja magát Katrine leszármazottjának. Az idősebbek közé tartozik az X nyaláb, azaz Xenia haplocsoportja, mintegy 25 000 évvel ezelőttig vezetve vissza a ma élő X haplotípusú európaiak családfáját. A legősibb, Európában gyakori csoport az U (Ursula) elnevezést viseli, az e csoportba tartozók (11 százalék) családjának anyai ága 45 000 éves, tehát valamikor a klasszikus Neander-völgyiek korában jelentek meg Európában.

 

Ez a hat haplocsoport tízezer évnél idősebb, és az európai népességen belüli megoszlása meglehetősen egyenletesnek mondható. A neolitizáció európai etapja szempontjából azonban a mintegy 10 000 évvel ezelőtt a Közel-Keleten kialakult J csoport, azaz Jasmine családja a legjelentősebb. Egyrészt azért, mert ennek a nyalábnak a terjedési útjai a molekuláris genetikai vizsgálatok szerint egybeesnek a neolit kultúra európai szétterjedésének két fő irányával, másrészt mert a vizsgált őshonos európai mintáknak mintegy 17 százaléka ide sorolható. Bármennyire egyértelmű bizonyítékok is szólnak e népesség és a mezőgazdasági kultúra európai elterjedése közötti összefüggések mellett, populációgenetikai értelemben arányszámuk mégsem olyan magas, hogy a technológia átadása mögött nagyarányú népességmozgást vélelmezzünk.

 

A mitokondriális DNS elemzése azonban csak az úgynevezett anyai ágú leszármazási kapcsolatok vizsgálatát teszi lehetővé. Az apai ágú gének története egy kicsit bonyolultabb mind a vizsgálati metódusok, mind a biostatisztikai kiértékelés szempontjából. Az Y-kromoszóma polimorfizmusai által meghatározott európai csoportok őstörténetét 2000-ben közölte az Ornella Semino vezette nemzetközi kutatócsoport. Vizsgálataik mintegy 1000 európai és közel-keleti férfi Y-kromoszómájának genetikai vizsgálatán alapultak. Eredményeik igazolták az anyai ági vizsgálatok megállapításait: a ma élő európai népességek csak 15-20 százalékban eredeztethetők a neolitikus eredetű közel-keleti–keleti csoportokból, s mintegy 80 százalékban paleolit eredetűek.
A paleolit csoportok eredete tekintetében azonban a kutatás jelen állása eltérést mutat a két nem genetikai nyalábjai történetében. Míg a női ág paleolit csoportjai egyértelműen közel-keleti eredetre utalnak, addig az Y-kromoszomális adatok szerint Európa benépesülése a Közel-Kelet mellett egy Közép-Ázsiai kiindulópontot is feltételez.

 

Az európai népesség őstörténete szempontjából alapvető megállapítások eddig főként modern népességek vizsgálatai eredményeiből, vagyis a vizsgált DNS-szakaszok mutáció-változatai modellezéséből álltak össze. Nem véletlenül keltett világszenzációt a mainzi Johannes Gutenberg Universität molekuláris archeológiai csoportjának bejelentése, amely a Science 2005. novemberi számában jelent meg. Wolfang Haak és munkatársai az eddigi anyai ági vizsgálatokat próbálták egybevetni archaikus csontanyagon végzett vizsgálatokkal. Az ugyanis, hogy a ma élő népesség többségében paleolit ősökre vezethető vissza, önmagában csak valószínűsíti, de nem tételesen igazolja azt, hogy az európai kontinens kora neolitikumának időszakát reprezentáló népesség is hasonló módon kevés neolitikus eredetű genetikai elemet tartalmazott. Ezért az egyértelműen közel-keleti kulturális hatásra kialakult európai neolitikus kultúrák, az úgynevezett vonaldíszes kerámia kultúráinak (a Kárpát-medence területén az Alföldi Vonaldíszes kerámia, AVK és a Dunántúli Vonaldíszes kerámia, DVK) régészeti és szénizotópos módszerekkel datált embercsont-anyagát vonták be a vizsgálatokba. Németországi, ausztriai és magyarországi területekről 16 lelőhely 57 mintáját vizsgálták, és 24 minta esetében kaptak értékelhető szekvenciát. A felsokszorozott DNS-szakaszok azt mutatták, hogy a vizsgált mintáknak csak a 25 százaléka származtatható a Közel-Kelet neolit migrációs népességeitől, 75 százalék pedig paleolit eredetű. Megállapították, hogy a hat neolit eredetű minta mitokondriális mintázata a mai európai népességen belül egészen elenyésző, nem egészen 2 ezrelék. A Haak vezette nemzetközi munkacsoport ebből azt a következtetést vonta le, hogy mezőgazdasági technológia európai elterjesztéséért felelős közel-keleti eredetű népelemek nem gyakoroltak jelentős hatást a Közép-Európa paleolit népességének anyai vonalára. Ezen megállapítással eldőlni látszik az európai népesedéstörténet kora neolitikus etapjának kérdése: a ma élő európai népességek anyai ágú felmenői nem neolit, hanem többségében jóval idősebb, paleolit csoportoktól származtathatók.

 

A mainzi egyetem kutatási eredményeit nagy nemzetközi szakmai és médiavisszhang fogadta, s a megjelent hozzászólások, recenziók nem szűkölködtek az eredmények interpretálásában óvatosságra intő megjegyzésekben sem. A régészek elsősorban a vizsgálati minták korát kifogásolják, hiszen azok többsége nem sorolható a régészeti és szénizotópos datálás szerinti Közép-Európa legkorábbi neolitikuma időszakába. A vizsgált lelőhelyek néhány száz évvel fiatalabbak ennél. Szintén fontos kérdés, hogy a vizsgált minták száma önmagában mennyire elegendő ekkora horderejű konzekvenciák levonására. Mielőtt azonban kevesellnénk a 24 sikeresen izolált és tipizált mintát, nézzünk kicsit körül a minták elemzésének nehézségei terén.
A csontozatot a halál után érő hatások összessége, vagyis a csont dekompozíciója függ az abszolút fekvési időtől, az elhalt egyén fizikai állapotától, a temetési rítusoktól és a betemetés mikrokörnyezeti adottságaitól. A csontszövet (és a fogazat) ellenálló képessége az emberi szövetek közül a legerőteljesebb, ezért a csont relatív hosszú időtávlatra visszamenően alkalmas biokémiai vizsgálatokra. Az emberi csontszövet kevés DNS-t tartalmaz, amely elsősorban a csont legfontosabb összetevője, a kalciumfoszfát, azaz a hydroxilapatit jelenlétéhez kötődik. Megállapították, hogy a csontozat DNS-megtartó képessége átlagos temetkezési és bomlási viszonyok esetén néhány ezer év mélységig ad lehetőséget a DNS vizsgálatra alkalmas állapotban való, rutinszerű kinyerésére.

 

Ennél régebbi csontozatok esetében már nagyon limitált a sikeresen izolálható örökítőanyag menynyisége, a vizsgálni kívánt DNS-szakaszok töredezettek, tízes nagyságrendű bázispár-hosszúságúak, biokémiailag módosultak. A csont kalciumtartalmának csökkenése nagyban függhet a temetkezési hely fizikokémiai adottságaitól és a temetési rítustól, ezért a rossz állapotú, savas közegben kimosódott és fosszilizálódott csont általában alkalmatlan a jelenlegi technológiával végzett DNS-vizsgálatokra. Emellett lényeges szempont a csontmaradvány individuális elhalálozási életkora is, hiszen a gyermekcsontozat eleve kisebb mennyiségű vizsgálható mintát tartalmaz, és jobban ki van téve a környezeti hatásoknak. A vizsgálatok sikeressége azonban nem csak a kivonni kívánt örökítőanyag mennyiségének a kérdése. Az archaikus korú DNS feltárását, a vizsgálható állapot eléréséhez szükséges mennyiség felsokszorozását és az eredeti bázis-sorrend megállapítását számos kémiai folyamat gátolhatja. Emellett az is limitálja az elemzések számát, hogy a vizsgálatokba bevonható korai neolitikus temetkezések száma rendkívül kevés. A mainzi kutatók 24 sikeres, 7000-7500 éves csontozaton végzett DNS-elemzése tehát komoly eredmény. Egyebek között a neolitikum idôszakának népességtörténeti kérdései vizsgálatára hozták létre 2003/4-ben egy NKFP-pályázat keretében az MTA Régészeti Intézet Archeogenetikai Laboratóriumát, amely a Szegedi Biológiai Központ, Genetikai Intézet kutatócsoportjával együttműködve vizsgálja a Kárpát-medence régészeti korú népességeinek anyai és apai ágú összetételét, származási vonalait. A vizsgált minták az eddigiekben a magyar ôstörténet szempontjából fontos VIII– XII. századi lelôhelyekrôl származnak, de ebben az évben megkezdôdött rézkori és neolit csontminták elemzése is. Egyebek között a neolitikum idôszakának népességtörténeti kérdései vizsgálatára hozták létre 2003/4-ben egy NKFP-pályázat keretében az MTA Régészeti Intézet Archeogenetikai Laboratóriumát, amely a Szegedi Biológiai Központ, Genetikai Intézet kutatócsoportjával együttműködve vizsgálja a Kárpát-medence régészeti korú népességeinek anyai és apai ágú összetételét, származási vonalait. A vizsgált minták az eddigiekben a magyar ôstörténet szempontjából fontos VIII– XII. századi lelôhelyekrôl származnak, de ebben az évben megkezdôdött rézkori és neolit csontminták elemzése is.

 

A Kárpát-medence neolitikumának története alapvető az egész európai kontinens neolitizációja szempontjából, mivel a – már genetikai adatokkal is igazolt – mediterrán partvidéki kultúraterjedés útvonala mellett az Anatólia-Balkán-Kárpát-medence útvonal a másik útja a feltételezett migrációs csoportok és velük vagy általuk a mezőgazdasági kultúra szétterjedésének. Nem véletlen, hogy a kutatásokba egy magyarországi mintát, a Békés megyei Ecsegfalván feltárt neolit sír anyagát is bevonták.

 

A lelőhelyet 1998 és 2001 között tárták fel. Az MTA Régészeti Intézete és a Cardiffi Egyetem munkatársai, Zalai-Gaál István és Alasdair Whittle régészek vezetésével egy korai neolitikus, úgynevezett Körös-kultúrához tartozó lelőhely multidiszciplináris elemzését végezték el. Az ecsegfalvi lelőhely egy részén a kora neolit Körös-kultúra rétegsorát a középső neolit AVK emlékei fedték, a vizsgált sír nem a Körös-kultúra rétegéből került elő. Oross Krisztián, az MTA Régészeti Intézetének munkatársa, az ecsegfalvi kerámiaanyag feldolgozója szerint a feltárt AVK-leletanyag a kultúra fiatalabb időszakát reprezentálja, vagyis a kérdéses ecsegfalvi temetkezés a Kárpát-medencében való középső neolit megtelepedéshez köthető.

 

 

Humán DNS-ből nyert szekvencia részlete

I. m. 26–31. o.

II. Ázsia

 

A mezopotámiai Hasszúna-műveltség már 5000 előtt feltűnik az iráni Tepe Sialk I. periódusának leleteiben, majd nemsokára Türkmenisztánban is (Dzsejtun- vagy Chagalli kultúra, azután az ún. Mondjukli-periódus), földműveléssel, falusias településekkel és kerámiával. Röviddel ezután Samarra és Teli Halaf, majd Eridu és Ubaid kerámiatípusai is szinte változás nélkül jelennek meg Nyugat-Iránban (Sialk III.), Észak-Iránban (Hissar I.), Türkmenisztánban (Namazga I.), Afganisztánban (Mundigak I.) és Beludzsisztánban. A Tepe Sialk III/5-ös rétegének (4. évezred első fele) kerámiáján található mértani minták „majdnem összetéveszthetők az egykorú ubaidiakkal” (Jean L. Huot: Persien I., 107. old., Archaeologia mundi). A turkmenisztáni Namazga I. periódus (3800–3500) női agyagfigurái pedig „meglepően hasonlítanak az egyidejű ubaidiakra” (George F. Dales: Turkmenistan; Propyläen Kunstgeschichte, 1974, XIII. kötet, 168. old.). A Namazga I. periódusban már megjelenik a réz is. Ezeket a műveltségeket egy Mezopotámiából Nyugat- és Észak-Perzsián át Türkmenisztánba irányuló tömeges bevándorlás hozta létre (K. Jettmar el al.: Geschichte Mittelasiens; 1966, Handbuch der Orientalistik; S. P. Tolstow: Auf den Spuren der altchoresmischen Kultur). Az előbb említett Tepe Sialk III/4-es rétegében, úgyszintén az egykorú Tepe Hissar I. periódusában is 3500 körül feltűnik a fazekaskorong, amelynek legkorábbi alkalmazása a mezopotámiai késő Ubaid-, korai Uruk-korban, kb. 3800–3700 között mutatható ki. Türkmenisztánban ugyanekkor teljesen párhuzamos fejlődést láthatunk. A Namazga II. periódusban (3500–3000) itt is megkezdődik a pecsétnyomók használata, a réz mindinkább elterjed. Ezek a hatások Afganisztánon át Beludzsisztánig egységesen nyomon követhetők. Az egész területen tömegesen találhatók a női agyagfigurák is, amelyek közül nem egy igazi művészi alkotásnak nevezhető.

 

A 4. évezred végén, Sialk IV. periódusában újabb erős mezopotámiai hatásokat észlelünk. Uruk-kerámia és szumér piktografikus táblák jelennek meg, mezopotámiai eredetű pecséthengerek kíséretében. A szintén nyugat-iráni Godin-Tepe (Kermansah és Hamadan között) V. rétegében ugyanebben a korban tipikus Uruk-kerámiát találunk, amelyet Mezopotámiából vagy Elám nyugati, Mezopotámiával közvetlenül határos sík vidékéről érkező gyarmatos népesség hozott magával (P. Amiet: Die Kunst des Alten Orients; 552. old.).

 

Az ez idő tájt megszilárduló szumér városállamok tehát már igen korán kiterjesztették kulturális befolyásukat a nyugat-iráni területekre, sőt telepes rajokat is küldtek oda. A szumér hatások azonban hamarosan elérték Türkmenisztánt is, majd Afganisztánon és Beludzsisztánon át egészen az Indusig nyomon követhetők. E területeken a Kr. e. 3000–2500 közötti időszakban (Türkmenisztánban Namazga III. periódusa) az urbanizáció kezdeteit figyelhetjük meg. Citadellák, városias települések keletkeznek: Altin Tepe Turkmenisztában, Mundigak Afganisztánban.

E rendkívül gyors ütemű és több ezer km-es távolságokra ható mezopotámiai-szumér kultúrkisugárzásokat a legtöbb kutató a lazúrkő-kereskedelem útvonalainak kialakulásával magyarázza. A szuméroknál ugyanis igen nagy becsben állt az Afganisztánban bőségesen található lazúrkő (lapis lazuli). Fontos volt tehát a behozatal megszervezése és biztosítása. Nem tudjuk egyelőre még végérvényesen eldönteni, hogyan oldották meg a szumérok ezt a feladatot: gyarmati települések vagy katonai őrségek láncolata által-e, vagy másképpen. Annyi azonban bizonyos, hogy a lazúrkő a 4. évezred végétől kezdve folyamatosan és nagy mennyiségben áramlott Mezopotámiába, ami viszont nemcsak a kereskedelmi utak szilárd ellenőrzését, hanem az afganisztáni bányászat nagymértékű megszervezését, kifejlesztését is feltételezi. Nem hisszük, hogy messze járunk a valóságtól, ha a városias települések rohamos kiépülését a 4–3. évezred fordulója után, pontosan az északi lazúrkőútvonal mentén (Sialk IV., Hissar II., Turang-Tepe Iránban, Namazga III., Altin-Tepe Türkmenisztánban, Mundigak Afganisztánban), tudatos szumér gyarmatosító tevékenység számlájára írjuk. Annál is inkább, mert egy 3000 körül végbement – immár tehát második – nagyméretű, Mezopotámiából kiinduló bevándorlásnak Észak-Iránban és Türkmenisztánban félreismerhetetlen embertani bizonyítékai találhatók. 3000 és 2000 között állandóak a szoros kapcsolatok Mezopotámia és Türkmenisztán között, sőt az egész 3. évezredben folyamatosan tart a Mezopotámiából Türkmenisztánba irányuló bevándorlás is (Jettmar et alii i. m.; Tolstow, S. P.: Auf den Spuren der altchoresmischen Kultur).

 

Ezek a régészetileg is kimutatható, ismételt mezopotámiai-szumér kirajzások, gyarmatosítások egyúttal azt is bizonyítják, hogy a fejlett, öntözéses mezőgazdaságot űző, szervezett városállamok kereteiben élő mezopotámiai-szumér népesség gyors szaporodása szabályos – nem is túlságosan nagy – időközökben szükségessé tette a népfelesleg levezetését, amelyet a fenti tények tanúsága szerint gyarmatos-telepes rajok kibocsátásának útján oldottak meg. Az előbbiekben láthattuk, hogy ez a folyamat már a neolitikum és a kőrézkor idején megindult, s Dél-, Közép-Európa, valamint Irán, Türkmenisztán gyéren lakott területeit elő-ázsiai telepesek ismétlődő hullámaival töltötte fel.

 

Volt azonban egy másik, déli lazúrkőútvonal is. Ez Elámon át a dél-iráni Tepe Yahja és a kelet-iráni Sahr-i-Sokhta közvetítésével ért el Afganisztánba. Sahr-i-Sokhtában több Jemdet Nasr-kori mezopotámiai hengerpecsétet találtak.

 

E nyomok alapján a kutatás az Indus (Harappa)-műveltség keletkezésében is igen jelentős szerepet tulajdonít a két irányból is érkező és Afganisztán, Beludzsisztán területén találkozó mezopotámiai művelődési impulzusoknak, bár a közbeeső iráni-afganisztáni régiók igen hiányos régészeti átkutatottsága következtében e kérdésben még nem látunk tisztán.

 

Turkmenisztánban a következő időszakban, Kr.e. 2500-tól 2000-ig, amely a Namazga IV. periódusnak felel meg, eleinte töretlen a fejlődés. Turang-Tepe, Namazga-Tepe, Altin-Tepe igazi városokká nőnek. Altin-Tepe az ásató szovjet tudósok szerint fallal volt körülvéve. Ugyanitt egy 27,5 x 10,5 m-es alapterületű, 8-10 m magas, tehát tekintélyes nagyságú szumér típusú lépcsőzetes toronytemplom (zikkurat) épült, amelyet a későbbi időkben jelentősen kibővítettek. Végső formájában homlokzatának hossza 55 m, magassága pedig legalább 12 m volt. Turang-Tepén, a Káspi-tó délkeleti sarkában, a legutóbbi években egy még monumentálisabb toronytemplomot találtak. Ezek a zikkurátok a Kr.e. 3. évezredbeli szumér műveltség Türkmenisztánig terjedő elő-ázsiai hegemóniájának kétségtelen bizonyítékai. (P. Amiet i. m. 137. old.)

 

A fazekaskorong e korban már mindenütt általánosan használatban volt. Ismert a bronz is. Az afganisztáni Mundigak ez időben már szintén város: fallal, monumentális palotával és templommal (Mundigak IV.).

 

A 3. évezred végével azonban – a szovjet tudósok szerint valamivel későbben – a fejlődés megakad, majd rövidesen elnéptelenednek a turkmenisztáni városok – ugyanígy Mundigak is. E feltűnő jelenségre eddig nem találtak kielégítő magyarázatot. Legtöbben ökológiai változásokban, az oázisok kiszáradásában keresik az okát.

 

Arra a kérdésre, hogy hová tűntek el Kr.e. 2000 körül ezek a mezopotámiai eredetű és mezopotámiai műveltségű népek, amelyek akkor már évezredes kultúrtradíciókra tekinthettek vissza, a választ csak Nagy-Ázsia csatlakozó területeinek átvizsgálása adhatja meg.

 

Már a 3. évezred elején, az előbb említett második nagyméretű mezopotámiai-szumér gyarmatosító hullám következményeként ugrásszerűen megnövekedett népességű, városiasodó turkmenisztáni műveltségek maguk is távolabbi vidékekre terjesztették ki telepeiket. Ebben az időszakban sorra jelennek meg a földművelő települések az Aral-tó és az Amu-Darja mentén, egészen Fergánáig – a turkmenisztánihoz megtévesztésig hasonló kerámiával (G. F. Dales: Turkmenistan; Prop. Kunstgeschichte XIII.; 1. Jettmar et alii. i. m.) Sőt, ez a – végső fokon mezopotámiai eredetű – színes kerámia a 3. évezred folyamán szakadatlan láncolatban nyomul kelet felé, és egészen a kínai neolitikus Yangshao-műveltségig követhető. Ekkor jelenik meg Kínában a búza és a szarvasmarha is – kimutathatóan nyugatról.

 

Ezek a régészeti leletek nyugati bevándorlásra mutatnak, amelynek útvonala a Türkmenisztán déli pereme mentén és a Tiensan vonulatával párhuzamosan vezetett el Kínáig. A nép embertanilag minden valószínűség szerint turanoid volt, és az elő-ázsiai földműves kultúrák térségéből indult ki a Kr. e. 3. évezred derekán. Ezt a vándorlást a Yangshao-műveltség többszörös elő-ázsiai párhuzamai is bizonyítják, mint például a „szent” szarvasmarha – úgy is, mint áldozati állat –, a földhözkötött (chthonikus) istenségek, a rituális maszkok, a termékenységi szertartások azonosságai, a holdtisztelet, az ünnepek, az asztronómiai ismeretek egyezései, az ökrösszekerek, a balták azonos formái, a bronz megjelenése. A legtöbb párhuzam a mezopotámiai Ubaid-korra mutat mint végső forrásra. (F. Kussmaul: Frühe Nomadenkulturen in Innerasien; G. Childe: Stufen der Kultur.)

 

Türkmenisztántól északra, nagyjából az Aral–Káspi vonalán túl, fel egészen az Ob–Irtisz vidékéig követhető kapcsolatokkal, a 3. évezredben a kezdetleges kelteminári műveltséget találjuk, jellegzetes fésűs benyomatú kerámiával, de a fémek ismerete nélkül, mezolitikus kultúrfokon. Részben innen származott a későbbi urali-finnugor népek keleti csoportjainak igen hasonló díszítésű kerámiája. Egyelőre nem dönthető el, hogy a fésűs kerámia északi megjelenése a 3. évezred végén egyszerű átvétellel, vagy esetleg kelteminári népcsoportok északra húzódásával magyarázható-e. Bizonyos jelek azonban inkább a vándorlás lehetőségére mutatnak. Ilyenek például a kelet-urali paleolitikus-mezolitikus telepek eszközeinek Csernyecov által kimutatott feltűnő kelteminári egyezései. Most csak annyit jegyzünk meg, hogy a XIX. században az „uráli”, ill. „finnugor” név alatt közös eredetű nép- és nyelvcsaládként egybefogott etnikumok keleti, Uralon túli, valamint európai csoportjai között az itt tárgyalt korokban régészetileg nem mutathatók ki kapcsolatok.

 

Északkeletre, az Altáj–Szaján hegységek és a Jenyiszej folyó vidékén, Minuszinszk környékén Kr. e. 2200 körül kialakult az afanaszjevói műveltség, amelynek leletanyagában számos letagadhatatlan mezopotámiai párhuzamot találunk – nyugat-iráni és turkmenisztáni közvetítéseken keresztül –, főleg a szerszámok alakja és a kerámiamotívumok terén (Hančar: Das Pferd... etc.). Ugyanígy igen szoros párhuzamok mutathatók ki a dél-oroszországi gödörsíros műveltséggel és a Tripolje-kultúrával is. A tárgyi emlékanyag összefüggésein kívül azonban a legmeglepőbb az, hogy az afanaszjevói és a gödörsíros műveltségek embertani képe is megegyezik. Mindkét területen ugyanazt a szélesarcú, alacsony homlokú és inkább rövid fejű „plump-europid” népességet találjuk, amely a későbbi időkben, egészen a mongoloidok megjelenéséig, az eurázsiai steppék uralkodó embertípusát alkotja majd (Hančar i. m., 1956.; Jettmar et alii i. m.; Childe, G.: Vorgeschichte der europäischen Kultur). Jelenlegi vizsgálódásaink szempontjából azonban a legfontosabb körülménynek az tartható, hogy ez az emberfajta a Kr. e. 3. évezred végén először csak az Altáj–Jenyiszej vidékén, valamint Dél-Oroszországban tűnik fel, egymástól mintegy 3000 km-es távolságban, míg a közöttük elterülő földrajzi térben, az Ob, Tobol, Irtisz, Ural vidékén embertanilag ekkor még nincs meg az összekötő kapocs e két, egymástól igen messze fekvő, de antropológiailag azonos csoport között.

 

Ezekből a kezdetekből alakult ki Kr. e. 1700 után a Jenyiszejtől, Altájtól az Uralig, valamint az Ob–Irtisz–Toboltól Kazahsztánig terjedő óriási területen az egységes andronovói műveltség, amelynek lakossága, most már megszakítás nélkül, Kelet-Európától az Altájig ugyanaz a „plump-europid” embertani típus, mint az afanaszjevói és a gödörsíros műveltség népei voltak a 3–2. évezred fordulóján. Az andronovói műveltség nagy kiterjedését az afanaszjevói, az észak-turkmenisztáni, a gödörsíros, valamint a Volga–Dél-Ural térségében 2000 óta jelentkező kora bronzkori műveltségek* lassú, folyamatos etnikai és kulturális egybenövésével magyarázza a kutatás (Hančar i. m., 1956). E korszakban a földművelés általánossá válik a steppén, és szinte átmenet nélkül jelentkezik egy – mind formakincsében, mind pedig mesterségbeli tudásban – igen magas színvonalon álló bronzművesség, amely már exportra is termel (Jettmar et alii i. m.).

 

A fenti adatok egyértelműen arra vallanak, hogy a turkmenisztáni városi kultúrák 3. évezred végi elnéptelenedése és az afanaszjevói, majd az andronovói műveltségek kialakulása – sőt a Yangshao-műveltségből kinövő, 2000 után fellépő kínai korai bronzkor megjelenése között is nagyon jelentős művelődéstörténeti, főleg pedig etnogenetikai összefüggéseket kell feltételeznünk. Kr. e. 2500 és 1600 között az egész eurázsiai steppén kétségtelenül megállapítható egy magasabbrendű kultúrát hozó idegen etnikai elem megjelenése nyugati és déli irányból. Ez az új népesség vezette be az állattenyésztést és részben a földművelést is, ők hozták a fémek, a bronz ismeretét a crômagnoid típusú őslakosságnak (A. Randa: Handbuch der Weltgeschichte).

 

A régészeti kutatások ebben a térségben még nem érték el azt a fokot, hogy messzebbmenő következtetéseket vonhassunk le. Nagyon lényegesnek és meggondolandónak tartjuk azonban azt a körülményt – ezért emeljük ki ismét –, hogy az afanaszjevói és a gödörsíros műveltségek népessége az óriási távolság és az összeköttetés hiánya ellenére is azonos embertani képet mutat, de emellett még emlékanyaguk is nagyrészt egyezik.**

 

Erre a kérdésre később még visszatérünk.

 

 

*Ezekkel a következő részben, a transzkaukáziai és kelet-európai fejlődés tárgyalásánál bővebben foglalkozunk.

 

** A kézirat lezárása után ismertük meg B. Stawiski Mittelasien – Die Kunst der Kuschan című művét, amelyben a 19. oldalon a turkmenisztáni népesség északra vándorlását szögezi le a szerző. (Bővebben 1. 322. old.)

Igen, a vitához minimum ismerni kéne a vita tárgyát (jelen esetben elolvasni a magát a könyvet).

Bibliográfia az I. könyv 1. fejezetéhez

 

Alkim, U. B.: Anatolien I. (Archaeologia mundi, 1968)

Altheim, F.: Das alte Iran (Propyläen Weltgeschichte, B. II., 1976)

Altheim, F.: Geschichte der Hunnen I–V. (1959–62)

Amiet, P.: Die Kunst des Alten Orients (1977)

Awdijew, W. J.: Geschichte des Alten Orients

Bartha A.: Társadalom és gazdaság a magyar őstörténetben (Magyar őstört. tanulm., 1977, 23–44. old.)

Belenickij, A.: Zentralasien (Arch. mundi, 1968)

Bittel, K.: Vorderasiatische Archäologie (Moortgat Festschrift, 1962)

Bittel, K.: Grundzüge der Vor- und Frühgeschichte Kleinasiens (1950, 2. kiadás)

Bossert, H. Th.: Altsyrien (1951)

Burney, C.–Lang D. M.: Die Bergvölker Vorderasiens (1975)

Childe, G.: Stufen der Kultur (1952)

Childe, G.: Vorgeschichte der europäischen Kultur (1949)

Christian, V.: Altertumskunde des Zweistromlandes (1940)

Condurachi, E.–Daicoviciu, C.: Rumänien (Arch. mundi, 1972)

Ebert, M.: Südrussland im Altertum (1921)

Edzard, D. O.: Die frühdynastische Zeit Mezopotamiens (Fischer Weltgeschichte, 1965)

Falkenstein, A.: Die Ur- und Frühgeschichte des alten Vorderasiens (Fischer Weltgeschichte, 1965)

Friedrich, J.: Kleine Beiträge zur hurritischen Grammatik

Goetze, A.: Hethiter, Churriter und Assyrer (1936)

Goetze, A.: Die Kulturgeschichte Kleinasiens (Handbuch der Altertumswissenschaft, 1957)

Ghirshman, R.: Iran I. – Protoiranier, Meder und Achämeniden (1964)

Grjasnow, M.: Südsibirien (Arch. mundi, 1970)

Hajdú P.: Preuráli nyelvi kapcsolatok (Magyar őstört. tanulm., 1977, 157–166. old.)

Hančar, F.: Urgeschichte Kaukasiens (1937)

Hančar, F.: Das Pferd in prähistorischer und früher historischer Zeit (1956)

Harmatta J.: Irániak és finnugorok, irániak és magyarok (Magyar őst. tanulm., 1977, 167–182. old.)

Heine-Geldern, R.: China, die ostkaspische Kultur und die Herkunft der Schrift (1950)

Heine-Geldern, R.: Herkunft und Ausbreitung der Hochkulturen (Almanach d. Öst. Akad. d. Wissenschaft, 1955, 105. old.)

Haussig, H. W.: Theophylakt's Exkurs über die skythischen Völker (Byzantion, 1953)

Herodotos: Historien

Hrouda, B.: Vorderasien I. (Handbuch der Archäologie, 1971)

Huot, J. L.: Persien I. (Arch. mundi, 1965)

Jettmar, K. (et alii): Geschichte Mittelasiens (1966, Handbuch der Orientalistik)

Jettmar, K.: Die frühen Steppenvölker (1964, Kunst der Welt)

Kalicz N.: Agyag istenek (1970)

Kovács T.: A bronzkor Magyarországon (1977)

Kramer, S. N.: Geschichte beginnt mit Sumer (1959)

Kramer, S. N.: Die Wiege der Kultur (1969)

Kussmaul, F.: Frühe Nomadenkulturen in Innerasien (Tribus, 305–360. old., 1952–53)

László Gy.: Őstörténetünk legkorábbi szakaszai (1961)

László, Gy.: Vértesszőlőstől Pusztaszerig (1974)

László, Gy.: Emlékezzünk régiekről (1979)

Margueron, J. C.: Mesopotamien (Arch. mundi, 1970)

Markwart, J.: Südarmenien und die Tigrisquellen (1930)

Mellink, J.–Filip, J. (szerk.): Frühe Stufen der Kunst (Propyläen Kunstgeschiche XIII. Band, 1974)

Moortgat, A.: Geschichte Vorderasiens bis zum Hellenismus (1962)

Moortgat, A.: Grundlagen und Entfaltung der sumerisch–akkadischen Kultur (Historia mundi II.)

Moortgat, A.: Die Entstehung der sumerischen Hochkultur (1945)

Moortgat, A.: Die bildende Kunst des Alten Orient und die Bergvölker (1932)

Moscati, S.: Die Kulturen des Alten Orients (1962)

Nack, E.: Aegypten und der Vordere Orient im Altertum (1977)

Nagel, W.: Frühdynastische Epochen in Mesopotamien (Vorderasiat. Arch. Moortgat Festschrift, 1962)

Oberhuber, K.: Die Kultur des Alten Orients (Handbuch der Kulturgeschichte, 1972)

Oppenheim, M.: Der Tell Halaf (1931)

Orthmann, W. (szerk.): Der Alte Orient (Propyl. Kunstgesch. XIV. Band, 1975)

Padányi V.: Dentu-Magyaria (1963)

Parrot, A.: Sumer (1960)

Perrot, J.: Syrien–Palestina I. (Arch. mundi. 1978)

Pittioni, R.: Der urgeschichtliche Horizont der historischen Zeit (Propyl. Weltgeschichte, 1976, I. Band)

Porada, E.: Alt-Iran (Kunst der Welt, 1962)

Randa, A.: Handbuch der Weltgeschichte (1954)

Saggs, H. W. F.: Mesopotamien (1975)

Schachermeyr, F.: Die vorderasiatische Kulturtrift (1953, Saeculum V.)

Schachermeyr, F.: Die ägaische Frühzeit, Band I. – Die vormykenischen Perioden (1976)

Schmökel, H.: Funde im Zweistromland (1963)

Schmökel, H.: Das Gilgamesch-Epos (1966)

Schmökel, H.: Das Land Sumer (1955)

Schmökel, H.: Geschichte des alten Vorderasien (1957, Handbuch der Orientalistik)

Schmökel, H.: (et alii): Kulturgeschichte des Alten Orient (1961)

Soden, W.: Der Nahe Osten im Altertum (Propyl. Weltgesch. 1976, Band II.)

Soden, W.: Sumer, Babylon und Hethiter bis zur Mitte des II. Jahrtausends v. Chr. (Prop. Weltgesch. 1976, Band I.)

Strommenger, E.–Hirmer, M.: Fünf Jahrtausende Mesopotamien (1962)

Strommenger, E.: Der Garten in Eden (1979)

Tolstow, S. P.: Auf den Spuren der altchoresmischen Kultur (1953)

Thureau-Dangin, F.: Die sumerischen und akkadischen Königsinschriften (1907)

Ungnad, A.: Subartu (1936)

Woolley, L.: Ur in Chalděa (1956)

Woolley, L.: Mesopotamien und Vorderasien (1965)

Ftonyo a Kik voltak a szkíták? topikban Götz László Keleten kél a Nap c. művéről (8921., 8950. hsz.):

 

 

„Götz …TÉNYLEG rengeteg könyvet olvasott el, csak éppen ezek …még általában 1940 előttiek ...”

 

„...a idézett művek nagy része 1913 előtti, kisebb  része 1914 és 1945 közöttről való...”

 

 

 

 

 

      Nézzük csak. Beszkenneltem az első fejezet bibliográfiáját (Götz László: Keleten kél a Nap I.; Püski, Bp., 1994, 53–55. o.).

 

A megadott 79 műből 1, azaz mindössze egy az 1913 előtti (a szumír és akkád királyfeliratokról szóló 1907-es Thureau-Dangin-féle kötet, ami közönséges forráskiadvány).

 

Az előbb említettel együtt 8, azaz nyolc kötetet adtak ki a felsoroltak közül 1940 előtt.

 

Nocsak.

 

Ez még véletlenül sincs köszönőviszonyban az „általában” (8921. hsz) vagy az „idézett művek nagy része” (8950. hsz.) fogalmával.

I. Délkelet-, Közép- és Nyugat-Európa

 

A ma ismert legkorábbi európai újkőkori műveltségek a VI. évezred elején Thesszáliában alakultak ki (Nea-Nikomédia, Sesklo), és csakhamar (5000 körül) átterjedtek a Balkán-félszigetre és a Kárpát-medencébe is (Starčevo–Körös). E délkelet-európai–közép-európai vidékek neolitikus kultúrái kivétel nélkül Anatólián és az Égei-tengeren keresztül tömegesen, több hullámban érkező elő-ázsiai földműves telepesek alkotásai. A bevándorlók magukkal hozták eszközeiket, kerámiájukat, agyagfiguráikat, építkezési módszereiket, települési formáikat, vallási képzeteiket (termékenységi kultusz, istenanya-tisztelet, bikakultusz stb.), szokásaikat, szimbólumaikat. Mindezek egészen Magyarországig, a Duna és a Tisza környékéig, egytől egyig kimutathatók emlékanyagukban. A IV. évezredből származó tordosi és más erdélyi telepek piktografikus jeleinek megfelelőit Trójában és Mezopotámiában találjuk meg, ugyanebből a korból. A 3000 körüli Tisza-műveltség „tell”-jei az elő-ázsiai települések pontos másai. A szoros kapcsolatok azonban a későbbi időkben sem szakadtak meg: a tatárlaki piktografikus táblák a Dzsemdet Naszr-kori szumér piktografikus jelekkel egyeznek meg (3000 körül). A késő újkőkori Lengyel-mű­veltség – a III. évezredben – jórészt egy újabb közel-keleti telepes hullám alkotása.

Megfelelő „fáziskéséssel”, 500–1000 év múlva, jelenik meg a földmű­velés, a kerámia, a letelepedett életmód Európa északabbi és nyugatabbi területein. Itt azonban már elsősorban csak kultúrhatásról beszélhetünk, elő-ázsiai telepesek nagyobb számban nem mutathatók ki. Az itteni népek tanítómesterei a kárpát-medencei műveltségek voltak. A IV. évezredben – Hollandiától a Dnyeszterig – kialakult a szalagdíszes kerámia műveltsé­gi köre, Európa északabbi tájainak első földművelő kultúrája, amely a leg­több műveltségi impulzust a Körös-kultúrától kapta. A szalagdíszes kerá­mia műveltsége pedig a maga részéről nagyon erősen hatott északi és nyu­gati szomszédaira. Átadta nekik a földművelés, az edénykészítés ismereteit.

 

A Kis-Ázsia–Égei-tenger felől érkező elő-ázsiai telepesek tehát az egész újkőkor folyamán ismételten, több hullámban áramlottak Európá­ba. Újra és újra felfrissítették és megtermékenyítették az itteni műveltsé­geket, de igen jelentős elő-ázsiai embertömegeket is hoztak a Balkánra és a Kárpát-medencébe. Ez utóbbi körülményt szeretnénk nyomatékosan hangsúlyozni, mert e térségek paleo-etnogenezisében az említett elő-ázsi­ai bevándorlóknak kimagasló szerepet kell tulajdonítanunk. Nem szabad ugyanis elfelejtenünk, hogy nagyobb népsűrűséget csak a földművelő kultúrák tudnak eltartani, a halász-vadász-gyűjtögető őslakosság tehát et­nikailag csupán jelentéktelen mennyiséget képviselhetett. E gondolatme­netünk helyességét a Balkánon még ma is vezető szerepet játszó dinári típusú népesség is alátámasztja, melynek legközelebbi embertani rokon­ságát az elő-ázsiai–armenoid típus képviseli.

 

A Földközi-tenger nyugatabbi vidékeire is elő-ázsiai telepesek vitték az újkőkori műveltséget. Az első hullám – a VI. évezredben – az ún. car­dium-kerámia csoportjainak kialakulásához vezetett a Földközi-tenger térségében, Olaszország, Dalmácia, Franciaország, Spanyolország partja­in. Ezek fejlődése azonban megrekedt.

 

Sokkal jelentősebbek voltak a későbbi bevándorlások, amelyek a III. évezredben a megalit-műveltségekben jelentkeztek a Mediterráneumban, az Atlanti-óceán partvidékein, és egészen Skandináviáig kimutathatók. E gyarmatosítás kiindulópontja is Elő-Ázsia volt. A jelek szerint a telepe­sek ide is több hullámban érkeztek, és főleg az érclelőhelyeket szállták meg. A megalit-műveltségekhez tartozott a harang alakú edények népe is. Ezek az európai újkőkor végén nyugat felől egészen Magyarországig ha­toltak, és ismerték a rezet, aranyat. Több kutató érckereső csoportokat lát bennük.

 

Tekintettel a megalit-építmények hatalmas méreteire és tömeges előfor­dulásaira, Dél- és Nyugat-Európában szintén jelentős mértékű elő-ázsiai le­telepedésekkel számolhatunk. Különösen fontosnak tartjuk, hogy az ércben gazdag vidékek birtokbavételében megnyilvánuló tervszerűségre rámutas­sunk, mert ez tudatos, gazdasági érdekű gyarmatosításra vall.

 

Magyarországon Kr. e. 2700 körül jelenik meg a réz, egyelőre még csak szórványosan. A III. évezred közepén kezdődik a tulajdonképpeni rézkor. Ekkor indul meg az ércbányászat Erdélyben – legalábbis a kuta­tók egyik csoportjának véleménye szerint. Az elő-ázsiaiak bevándorlása ebben a korszakban is tovább tart. 2200 körül ismét több telepes hullám érkezik délről, a népesség jelentékenyen megnövekedik. 2100-tól kiala­kul a péceli (bádeni) műveltség, amely az egész Kárpát-medencére kiter­jeszkedett, sőt Kelet-Ausztriában, Cseh-Morvaországban is megtalálható. Jellegzetes urnáinak közeli párhuzamait Trója II–V. rétegéből ásták ki. Valószínű tehát, hogy a délről jött népcsoportok a trójai kultúrával hoz­hatók közelebbi összefüggésbe.

 

Európa első bronzkori civilizációi is Elő-Ázsia hatására alakultak ki a III. évezred derekán, Kréta szigetén és az Égei-tenger partvidékein. Nem sokkal ezután megjelenik a bronz a többi déli parti régióban is, és innen a folyók mentén hatol tovább északra. 1900 körül elér a Kárpát-medencé­be, majd 1700 táján Közép-Európa egyéb vidékeire is. Az elterjedés irá­nyából nyilvánvalóan megállapítható, hogy itt is elő-ázsiai hatások nyo­multak a partokról a belső területek felé, mintegy a kereskedelmi utakat követve.

 

De nem csak kereskedelmi kapcsolatokról tudunk. A III–II. évezred for­dulóján Kis-Ázsiából - több szakember véleménye szerint Transzkauká­ziából - újabb népcsoportok nyomultak a Balkánon keresztül a Kárpát-­medencébe és a mai Románia területére. Ezek hozták a bronz ismeretét. Kevéssel azelőtt nyugatnak törtek a dél-oroszországi gödörsíros (kurgán-) műveltség egyes népcsoportjai is, és több hullámban behatoltak a Tisza vidékére. Itt elkeveredtek a péceli (bádeni) műveltség népével, amely utóbbi nép jelentős hányada viszont – mint előbb láttuk – Trója környékéről érkezett a rézkor második felében.

 

A középső bronzkorban két fejlett fémfeldolgozó központ alakult ki Közép-Európában. Az ún. halomsíros műveltség területén az alpesi ­nyugat-magyarországi, valamint keleten az erdélyi. A kettő közötti határ nagyjából a Duna–Tisza köze volt. Az erdélyi bronzműves központ for­makincsével, mesterségbeli színvonalával kimagasló helyet foglalt el az akkori Európában. Igen erős kapcsolatai voltak a Pontusz, a Kubán-vidék és a Kaukázus fémipari központjaival. Ezeknél a közép-európai bronz­centrumoknál is első pillantásra szembeötlik az a körülmény, hogy mind­két központ olyan területeken alakult ki, ahol a korábbi időkben ismétel­ten nagymértékű elő-ázsiai településeket regisztrálhattunk.

 

Az európai neolitikum, réz- és bronzkor bemutatásánál az eddigiek­ben főleg Kalicz Nándor, Kovács Tibor, László Gyula és Jan Filip köny­vészetünkben megadott műveire támaszkodtunk.

 

Feltétlenül meg kell említenünk azonban, hogy az ősi Égei-tenger ­menti és balkáni műveltségek egyik legkitűnőbb szakértője, Fritz Schachermeyr 1976-ban megjelent, hivatkozott művében alapvetően más konklúzióra jut a fémművesség délkelet- és közép-európai kezdeteit ille­tően. Szerinte ugyanis már a korai Vinča-periódusban – tehát Kr. e. 3500 körül – megjelenik az északi Balkánon az egyszínű, fényezett kerámia, ami kétségtelenül az ún. fémsokk („metallurgischer Schock”) jele a fa­zekasoknál: azaz hogy a „modern” fémedényeket igyekeztek utánozni. Ezt a „divatot” egy sor környező műveltségi csoport is hamarosan átvet­te. Schachermeyr megfigyeléseinek alaposságát (fémsokktézisét már az 50-es években kifejtette) frappánsan bizonyítják a nemrégiben Belgrád közelében felfedezett, IV. évezredből származó rézbányák. E tények alap­ján Schachermeyr egy észak-balkáni–erdélyi fémműves központ létezését a IV. évezredben bizonyítottnak tartja. De még többet is mond. Kétségte­len észak-balkáni, Starčevo- és Vinča-hatásokat mutat ki az egykorú gö­rögországi műveltségekben. Később pedig, 3000 és 2500 között a bük­ki, tiszai és a tordosi műveltségek „egészen masszív hatásá”-t állapítja meg a thesszáliai Arapi- és Dimini-kultúrákra.

 

Mindkét korszakból bő példákat sorol fel állítása bizonyítására. Igen valószínűnek tarthatjuk tehát, hogy a IV. évezred végén a Kárpát-meden­ce magasabb fejlődési fokon állt, mint a Dél-Balkán, a mai Görögország területét is beleértve.

 

Schachermeyr egyáltalán nem áll egyedül e nézeteivel. Hasonlóan vé­lekedett a közelmúlt világhírű angol régész-kultúrtörténésze, Gordon Childe is. „Vorgeschichte der europäischen Kultur” c. művében a balká­ni és kárpát-medencei neolitikus műveltségeken kívül a szalagdíszes kerámia körét is elő-ázsiai telepeseknek tulajdonítja, a moldvai–nyugat-­ukrajnai Cucuteni–Tripolje-műveltséggel együtt, amelyet szerinte a kár­pát-medencei és a balkáni műveltségek elő-ázsiai eredetű népességeinek továbbterjeszkedése alakított ki. A Tripolje-kultúra leletei teljesen megfe­lelnek a korábbi észak-balkáni és erdélyi műveltségek emlékanyagának ­– írja (anyaistennő, termékenységi kultusz, pecsétnyomók stb.). A bodrog­keresztúri és a péceli kultúra (a III–II. évezred fordulóján) tárgyalásánál nyomatékosan rámutat arra, hogy az itteni ökrösszekérrel való temetkezé­sek pontos másait a 2600 körüli uri királysírokban és a kb. 2300–2200-­ból származó majkopi kurgánokban találhatjuk meg. A sokrétű párhuza­mok feltétlenül organikus mezopotámiai kapcsolatokat bizonyítanak. Er­délyben ebben az időszakban már valódi fémiparról beszélhetünk. A fémtárgyak kifejezetten anatóliai típusúak, ami szintén egyértelműen Elő­-Ázsia direkt hatásainak a jele.

 

Childe-dal szinte mindenben azonos felfogást vall Franz Hančar is „Das Pferd in prähistorischer und früher historischer Zeit” c. hatalmas mo­nográfiájában. Megállapítja, hogy a Tripolje-műveltség nem más, mint a balkáni és a kárpát-medencei („dunai”) műveltségek keleti terjeszkedése, és nagyon fontos összefüggéseket mutat Elő-Ázsiával is. A házi tűzhely alatt eltemetett bikafej például az elő-ázsiai bikakultusz meglétét bizo­nyítja. Magyarországon pedig a 2000-ből származó budakalászi kocsimo­dell konstrukciója teljesen megegyezik az uri kocsileletekével.

 

Rövid áttekintésünket Schachermeyr egyik korábbi munkájával fejez­zük be, ahol a régebbi, neolitikus időkről szólva kifejti, hogy az egész sesklói formakincs megtalálható az újkőkori és kő-rézkori észak-mezopotá­miai (Hasszúna-, Samarra-), szíriai (Tell Halaf-), kilikiai (Mersin-) és közép­anatóliai (Alisan-) kultúrkörök leleteiben; tehát nem csupán szimpla egyezé­sekről, hanem teljes azonosságról kell beszélnünk. Észak felé tovább te­kintve pedig a Starčevo és Körös műveltségek nem mások, mint Sesklo filiálkultúrái. Azaz az elő-ázsiai műveltségek már a Kr. e. V. évezredben, közvetlen úton terjeszkedve, elérték a Kárpát-medencét. (Fritz Schachermeyr: Die vorderasiatische Kulturtrift – Zur Entstehung der ältesten Kulturen in Griechenland und Südosteuropa; in: Saeculum – Jahrbuch für Universalgeschichte V., Karl Alber, Freiburg im Breisgau, 1954, 268–291. o.)

 

Mindezen körülmények ismeretében nagyon is kézenfekvő tehát, hogy nem tekinthetjük puszta véletlennek az alsó-tatárlaki szumér piktografikus táblák felbukkanását sem – éppen Erdélyben és éppen abban a korban (Kr. e. 3000 körül), amikor a kárpát-medencei és Duna-menti műveltségek a jelek szerint az európai fejlődés élén jártak. Sokkal többről van itt szó, mint csupán kereskedelmi vagy más úton-módon odavetődött szórványle­letekről. E véleményünkben csak megerősíthet bennünket az időközben Kolozsváron talált kykládi típusú vitorlás hajó rajza ugyanebből a korszak­ból. De azt se felejtsük el mérlegeléseinkbe bevonni, hogy a kárpát-meden­cei–erdélyi és az észak-balkáni műveltségek terjeszkedése által kialakult Tripolje-kultúra is pontosan ebben az időben – Kr. e. 3000 táján – jelenik meg a moldvai–ukrajnai térségben. Erre a körülményre majd a kelet-euró­pai és Volga–Ural vidéki fejlődés tárgyalásánál még visszatérünk.

 

Az előadottak alapján leszögezhetjük, hogy Dél-, Közép- és Nyugat­-Európa újkőkori és korai fémkori műveltségeinek keletkezését, fejlődését csakis az elő-ázsiai prímér kultúrák közvetlen és masszív hatásaival ma­gyarázhatjuk. Ezenfelül pedig az elő-ázsiai gyarmatosok – minden kétsé­get kizáróan adatolható –, majd 3000 éven át folyamatosan ismétlődő tö­meges bevándorlási hullámai olyan elsőrendű fontosságú paleoetnográ­fiai és paleolingvisztikai kérdéseket vetnek fel, amelyeket semmiféle, a tudományos módszeresség igényével fellépő jövendőbeli kutatás sem hagyhat figyelmen kívül.

 

 

(Götz i. m. 21–26. o.)

Beleolvasgattam régebben.

 

Reméljük, ez nem fog elsüllyedni (vagyis nemcsak a gagyira van igény).

Ajánlom figyelmedbe a Rejtélyes -ben elsüllyedt Keleten kél a nap (?) topicot. Götz Lászlóról értekeztünk benne.

I. könyv

 

AZ ELŐ-ÁZSIAI ŐSNYELV FELÉ

 

Az európai nyelvtudomány és történelemszemlélet kritikája

 

 

1. fejezet

 

AZ ÚJKŐKORI, KŐ-RÉZKORI ÉS KORAI BRONZKORI ELŐ-ÁZSIAI MŰVELTSÉGEK HATÁSAI NYUGAT-EURÁZSIA KULTURÁLIS FEJLŐDÉSÉRE

 

Elöljáróban ismertetjük az elő-ázsiai újkőkor, kőrézkor és korai bronzkor műveltségeinek fejlődését, majd ezek nyugat-eurázsiai kulturális és etno­lógiai kapcsolatait tárgyaljuk, a jobb áttekinthetőség végett a kérdéses térséget három régióra osztva. Mivel eleve csak Krisztus előtti korokról lesz szó, nem tartottuk szükségesnek ezt minden esetben külön jelölni. A megadott évszámok az ún. hosszú mezopotámiai időrendnek felelnek meg (Eva Strommenger: Fünf Jahrtausende Mesopotamien; Hirmer, München, 1962).

 

Elő-Ázsiában a Kr. e. VIII–IX. évezredig visszamenőleg kimutathatók az élelemtermelő gazdálkodás és a megtelepedett életmód emlékei. Kis-­Ázsiától Szírián, Palesztinán és Észak-Mezopotámián keresztül Nyugat-­Iránig összefüggő láncolatban tárt fel a régészet számos földművelő-ál­lattenyésztő települést ezekből az ősi időkből. A kezdetben még izolált gócok a VI. évezredben már élénk kapcsolatokban álltak egymással. A nagy távolságokat átfogó kereskedelem megindulásának bizonyítéka a kelet-anatóliai és örményországi eredetű obszidián feltűnése az egész te­rületen, valamint a VII–VI. évezred fordulóján megjelenő kerámia (Hasszúna­-periódus, kb. 6000–5600) edényformáinak, díszítő motívumainak szoros párhuzamai, egymástól messze fekvő lelőhelyeken. Meglepően korán, már a VII. évezred elején megjelenik a kalapált réz a kelet-anatóliai Çayönü telepén. A fémművesség kezdeteit tehát minden valószínűség szerint Kis-­Ázsiában kereshetjük.

 

Túl hosszadalmas lenne, ha itt az elő-ázsiai újkőkor (neolitikum), kő-­rézkor (khalkolitikum) és korai bronzkor műveltségeit kimerítően ismer­tetnénk, így a részletekre vonatkozóan a megadott idevágó szakiroda­lomra hivatkozunk, magunk pedig csak röviden vázoljuk a további fejlő­dést.

 

A VI–V. évezred fordulóján már több, régészetileg világosan elkülönít­hető műveltséget találunk Elő-Ázsiában, amelyekben a kerámia, a hasz­nálati eszközök, az épületek és a mindenütt nagy számban előforduló – ­valószínűleg termékenységi kultuszt idéző – női agyagszobrocskák, jel­legzetes formákban jelennek meg.

 

5600–5000 között a Zagrosz hegységtől a későbbi Asszíriáig kialakul a Számarrai műveltség, ettől nyugatra, északnyugatra pedig egészen a Földközi-tengerig, a kilikiai Mersinig és a Van-tó környékéig a Tell Ha­laf-kerámia köre, amely szoros kapcsolatokat mutat a valamivel későbbi dél-mezopotámiai Eridu–Ubaid-műveltség első és második szakaszával (5400–4500). Az Eridu–Ubaid-műveltség 4500 körül kiterjeszkedik szinte az egész Tell Halaf-területre, sőt Számarra környékére, valamint Nyugat-Iránra is. (Ubaid 3. és 4. periódusa, 4500–3800). Ez az első egységes, egész Mezopotámiát és a környező területeket magába foglaló kultúra. Kisugárzásai keleten az Indusig, északkeleten Turkesztánig, nyugaton pedig Egyiptomig kimutathatók.

 

Kb. 3800–3200-ig tartott az Uruk-korszak. Ekkor már bizonyítható a szumérok jelenléte Mezopotámiában, bár több kutató az ubaidi műveltséget is a szuméroknak tulajdonítja. Ez azonban mai ismereteink mellett egyelőre csak valószínűsíthető, de biztosan nem állítható. A legelterjedtebb nézet szerint a szumérok a IV. évezred elején vándoroltak be Mezopotámiába, északi vagy északkeleti irányból. S. N. Kramer, az egyik legnevesebb mai szumérológus, az „Enmerkár és Aratta ura” c. ősi szumér eposz és egyéb meggondolások alapján azt állítja, hogy a Káspi-tenger déli partvidékéről vagy a Zagrosz hegységtől keletre elterülő térségből jöttek. Ezt a bevándorlási utat látszanak alátámasztani az Uruk-kor, valamint Észak-Irán és Transzkaukázia egykorú kerámiájának kétségtelen párhuzamai is. Mivel azonban az észak-iráni kerámia időrendjét még nem sikerült kielégítő pontossággal meghatározni, ezt a kérdést egyelőre függőben kell hagynunk. (Barthel Hrouda: Vorderasien I. – Mesopotamien, Babylonien, Iran und Anatolien – Handbuch der Archäologie; Carl Heinrich Beck’sche Verlagsbuchhandlung, München, 1971.)

 

A következő, ún. Dzsemdet Naszr-periódus kb. 3200–2900-ig tartott, ezután pedig az akkád birodalom megalakulásáig (2450–2400 körül) számítjuk a korai szumér dinasztiák korát. 2300 körül a Zagrosz vidékéről betörő guti nép megdöntötte az akkád birodalmat, és mintegy 70–100 évig uralkodott Mezopotámián. Ezek kiverése után szervezte meg a III. uri dinasztia az újszumér birodalmat (kb. 2200–2100 között), amely azonban 100 éves fennállás után a szemita amoriták tömeges bevándorlása, pusztításai, valamint Elám egyidejű támadásai következtében összeomlott. Az ezt követő eseményekre nem szükséges kitérnünk, mert már kívül esnek azon az időszakon, amelyet most meg akarunk vizsgálni.

 

Az elő-ázsiai földrajzi térség előbb ismertetett fejlődése tehát, mai ismereteink szerint, évezredekkel előzte meg földünk többi régióinak művelődését. A letelepedett életmódra való áttérés, az élelemtermelő gazdálkodás – földművelés, állattenyésztés –, az érctartalmú kőzetek titkainak felfedezése és a belőlük – eleinte kalapálással, majd olvasztással – nyert fémek mind nagyobb mértékben meginduló felhasználása, azaz az anyagi civilizáció alapfeltételei kivétel nélkül mind e térben jelentkeztek olyan korai időkben, amikor másutt még csak kezdetleges őskőkori (paleolitikus), legfeljebb átmeneti kőkori (mezolitikus) állapotokat találunk. De ugyanígy a szellemi kultúra első megfogható megnyilvánulásait: magasabb rendű vallási és kozmológiai képzetek kialakulását, városok, államok keletkezését, az írás feltalálását, szintén Elő-Ázsiában regisztrál­hatjuk legelőször.

 

Elvileg ugyan elképzelhető lenne, hogy előbb-utóbb az emberiség többi része is eljuthatott volna – egymástól függetlenül is – hasonló mű­velődési szintre, a régészeti adatok azonban mást mutatnak. A leletek fé­nyénél ugyanis azt látjuk, hogy Eurázsia legnagyobb részében még évez­redekkel az előbb ismertetett elő-ázsiai fejlődés után is megmaradt a né­pesség az őskőkori–átmeneti fokon, és a művelődés kezdetei e térségek­ben minden esetben az elő-ázsiai–mezopotámiai góc régészetileg vilá­gosan dokumentálható befolyásainak tulajdoníthatók. Nyomról nyomra, lépésről lépésre követhető a közel-keleti ősi kultúrák fokozatos kiterjesz­kedése: először a környező, közvetlenül szomszédos területekre, majd a távolabbi vidékekre is, a vízbe dobott kő által okozott koncentrikus hul­lámok gyűrűzéséhez hasonlóan. Ez a jelenség nyilvánvalóan bizonyítja, hogy Eurázsia nagyobbik részében semmi esetre sem számolhatunk egyes területek önálló fejlődésével, hanem – legalábbis a térség nyugati felében – szinte a részletekbe menően érvényesül az elő-ázsiai primér kultúrák megtermékenyítő hatása a különböző művelődési gócok kiala­kulásánál.

 

Ezeket a néhol kisebb, máshol nagyobb mértékben jelentkező, bizo­nyos régiókban azonban a kultúra minden terére kiterjedő közel-keleti, ­mezopotámiai kultúrateremtő hatásokat igyekezünk a következőkben nyomon követni, és az összefüggéseket esetről esetre kimutatni.

 

Globálisan tekintve, az elő-ázsiai műveltségek terjeszkedésénél három fő irányt különböztethetünk meg:

 

I. Északnyugat felé, Anatólia közvetítésével a Földközi-tenger me­dencéjébe, a Balkánra, Délkelet-, Közép- és Nyugat-Európába.

 

II. Északkelet felé, a Zagrosz hegységen és Iránon át Turkmenisztán­ba, majd innen egyrészt Afganisztán és Nyugat-India, másrészt Dél-Szi­béria és Kelet-Ázsia területeire.

 

III. Észak felé, Transzkaukázia közvetítésével a Kaukázuson keresz­tül Dél-Oroszország és a Volga–Ural tér irányába.

 

Legcélszerűbbnek tartjuk e hármas beosztás alapján külön-külön is­mertetni az egyes térségek neolitikus és korai fémkori fejlődését.

 

Jelen munkában nem térünk ki a Kelet-Afrikában (Egyiptom) és Dél­-Arábiában is megállapítható, szintén igen jelentős elő-ázsiai kultúrhatá­sokra, mert ezek külön értekezést igényelnek.

 

(Keleten kél a Nap; Püski, Bp., 1994, 19–21. old.)

Pard0n.

Götz Miklós életrajzi összefoglalója Götz Lászlóról

 

(Keleten kél a Nap II.; Püski, Bp., 1994, hátsó borító, 1994. szept. 1.)

 

1934-ben, a Tapolca melletti Halastópusztán született, ahol édesapja  a Veszprémi Püspökség uradalmi intézője volt. Szüleivel 1940-ben Sü­megre került, ahol e nagy múltú dunántúli kisváros ihletett légkörében  alsóbb és középiskoláját végezte. Már itt kitűnt érdeklődésének sokolda­lúságával. 16 évesen Miltont olvasott, elmélyült az asztrofizikában, a  történelemben való jártasságával, lenyűgöző olvasottságával pedig taná­rait is ámulatba ejtette. „Osztályidegen” bélyeggel megjelölve, de beállí­tottsága miatt is a bölcsészetre nem juthatott be, így Pécsett lehetett or­vostanhallgató. Az 1956-os szabadságharc megtorlása elől ötödévesen  Ausztriába távozott, és egyetemi tanulmányait ott folytatta. Tehetségére  jellemző, hogy – nem tudván még kellően németül – a belgyógyászat  professzora beleegyezett, hogy latinul vizsgázzon. Bécsben szerzett orvo­si diplomát, majd letelepedési helyén, az alsó-ausztriai St. Pöltenben  bőrgyógyász szakorvosi képesítést. Hivatása gyakorlása mellett itt kezd­ték foglalkoztatni a magyar őstörténet vitás kérdései. A hatvanas évek  közepén történt, hogy egy osztrák napilap a TASSZ hírügynökségre hi­vatkozva leközölt egy archeológiai hírt: szumér hajót ástak ki a dél-urá­li régióban. Ez a közlés – elmondása szerint – a kételkedés csíráját ki­bontakoztató hatás volt számára az eddig tanult finnugor származásunk  kizárólagosságát illetően. Ekkor kezdte beleásni magát abba a tengernyi  archeológiai, nyelvészeti és magyar őstörténeti szakirodalomba, amely­nek elemzése, majd szintézise életműve megteremtéséhez vezetett. Ez irá­nyú látókörének kibővítése céljából a bécsi egyetem bölcsészetén több  féléves régészeti, őstörténeti stúdiumokat hallgatott.

 

Meghatározó volt magyar őstörténeti szemléletének kialakulására – ­mintegy két évtizeddel ezelőtt – megismerkedése László Gyula professzorral, aki akkor a nagyszentmiklósi kincs ismételt vizsgálatára huza­mosan Bécsben tartózkodott. Mester–tanítványi kapcsolatuk, barátsá­guk gyümölcseként is értékelhetjük azokat a régészeti, őstörténet-tudo­mányi és nyelvészeti értekezéseket, amelyeknek megírására, majd meg­jelentetésére „Keleten kél a Nap” főcímmel az 1980-as évek elejétől kez­dődően került sor. Tanulmánysorozatának értékelését 1989-ben László  Gyula adta meg az „Életünk”-ben megjelent tanulmányában. Ezt a kö­vetően a „Népszava” könyvkiadó gondozásában 1990-ben jelent meg a  sorozat „Kettős mértékkel” c. kötete, azonban a további kötetek újbóli,  immár hazai kiadására nem kerülhetett sor. Jelen kiadással a szerző  halála előtt (1992) néhány hónappal befejezett életművének – most már  ötrészes – tanulmánysorozatát veheti kezébe a hazája és a népe eredeté­re, őstörténetére kíváncsi magyar olvasó.

 

Kegyelettel csatlakozunk László Gyulának (az MDF-Akadémia  1992 szeptemberi rendezvényén) Götz Lászlót méltató és értékelő emlék­előadása zárszavaihoz: „Legyen áldott az emléke!” Most lenne 60 éves!