Keresés

Részletes keresés

Yvy Creative Commons License 2006.12.16 0 0 116
Kék csend

Kék viz idelenn,
Kék ég odafönn
Kék csend a szivemben,
Se bú, sem öröm.

Duruzsolva dong a
Viztükör,
Nem akarok semmit
Senkitől.
Langy ujjal a fény
Befogja szemem,
Hogy valaha sirtam,
Szégyelem.
Yvy Creative Commons License 2006.11.15 0 0 115
Sík Sándor

Ments meg Uram!


A virágtalan, gyümölcstelen ágtól
A meddőségtől, lanyhaságtól,
a naptalan és esőtelen égtől;
Ments meg Uram a szürkeségtől!

Édes az ifjak méntás koszorúja,
Fehér öregek aranyos borúja,
Virága van tavasznak, télnek;
Ne engedj Uram, koravénnek!

Csak attól ments meg, keresők Barátja,
Hogy ne nézzek se előre, se hátra.
Tartsd rajtam szent, nyugtalan ujjad,
Ne tűrd, Uram, hogy bezáruljak!

Ne hagyj Uram, megülepednem,
sem eszméban, sem kényelemben.
Ne tűrj megállni az ostoba van-nál,
S nem vágyni többre kis mái magamnál.

Ha jönni talál olyan óra,
hogy megzökkenne vágyam mutatója,
Kezem kezedben ha kezdene hülni,
Más örömén ha nem tudnék örülni,

Ha elapadna könnyem a más bűnén,
A minden mozgást érezni ha szűnném,
Az a nap Uram, hadd legyen a végső:
Szabadíts meg a szürkeségtől!
Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.10.19 0 0 114

Bölcsességnek széke

Nagy Királynő, kit tizenkét
Csillag koronáz,
Jóságodhoz könyörög egy
Öreg iskolás.
Félve jön csak, szívszorongva,
Olyan félszegen,
Mint egy gyermek, aki gyónni
Először megyen.

 

Félve jön, hogy eldadogja
Szíve vágyait,
Gyermeksége ötvenéves
Imádságait,
S amit akkor nem tudott és
Nem mert volna még:
Hogy a gyermekség malasztját
Küldje rá az ég.

 

Voltam én is gyönge gyermek,
Fürge kisfiú,
Kölyök aztán, kezes-lábas,
Legény is, hiú.
Lettem aztán java-férfi,
Rendes mégpedig:
Akiből tizenkettőből
Egy tucat telik.

 

Aztán Isten tudja, hogy, de
Úgy kerülközött,
Mester lettem, számadó a
Báránykák között,
Terelgettem, tanítottam,
Úgy, amint való,
Még tekintélyt is szereztem,
Mint írástudó.

 

Sok tudós tudatlanokkal
Fújtam egy-követ.
Mennyországból is nem egyszer
Jött hozzám követ.
Tudom már, hogy nincsen új a
Forgó nap körén.
Hát most, Bölcsességnek Széke,
Hozzád jöttem én.

 

Öntsd belém a bölcsességet:
Úgy is mondanám,
Hogy a gyermekség malasztját
Esedezd le rám.
Engedd újra visszaélnem
Bokros éveim,
Lenni mint a régi kisded
Jézus térdein.

 

Aki bízó, aki tiszta,
Aki egyszerű,
S anyakézből édes neki
Ami keserű.
S ha elpilledt a játékban,
Csak egyet kíván:
Elaludni jó öledben
Édes jó Anyám.

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.10.17 0 0 113

Üdvözlégy!

Magasztalja én lelkem az Urat
És Azt, akiben teljes az Ő kedve,
Akiben minden titkot megmutat,
Egyetlen szép mosollyá édesedve.
Hogy is lehetne hozzád más szavam
Legelsőbben, mint a magasztalásé!
Hadd mondom, százötvenszer, boldogan:
Áve Mária! Üdvözlégy Királyné!

 

Magasztallak, mert nem hallgathatok.
Füst a szavam és az életem kérész,
Mégis, mégis: olyan állat vagyok,
Mely egyenesen jár és fölfelé néz.
Fölfelé néz, mert fönn valami van,
És föl beszél is: van kihez beszéljen
És ha beszélek: nem féreg magam,
De minden fölfelé nézők nevében.

 

Hogy éhezne már szólni valamit
Fölfelé ez a süketnéma század,
Amelynek ebnyüszítés lett a hit
És aljasság a fölséges alázat!
Émelyedik a futószalagon
Gyártott eszmények hánytató szagától,
A prófétáktól a zsibpiacon,
Az elvektől - az embertől - magától!

 

Hogy magasztalna lelke már urat,
Testtel-lélekkel rína már imádni!
De nincsenek a földön már urak,
Csak szolgák vannak és szolgák szolgái.
A szó, mit a mélyből kiáltana,
A káromkodás undorában elfagy.
Ó Egészen-szép,
Ó Istenanya, ó Ember-anya,
De jó az Isten, hogy te még mienk vagy!

 

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.10.14 0 0 112

Pitypang


Hadd utánzom a régi mestert,
Ki mikor oltárképet festett,
Mint szolgát vagy közkatonát
Odacsempészte önmagát.

 

Én is, hogy elérzékenyedve
Fonom rá faragott fejedre
E kusza vadvirágfüzért,
Hadd ejtek egy szót magamért.

 

Bizony nem voltam hajdanában
Nagyon beszédes az imában.
Többet beszélt hozzám az Úr,
Mint hozzá én, hálátlanul.

 

Gyerek is van (gond a szülőnek),
Hogy a szava későre jő meg,
Addig csak hallgat és hebeg.
- Isten előtt ki nem gyerek?

 

Gyerek én is, néma, esetlen,
Imádkozásra tehetetlen,
S néma gyereknek - odaát! -
Anyja megérti a szavát.

 

Én Édesanyám, te megérted
Ezt a furcsa kéz-láb beszédet,
Hogy térdedhez törleszkedem,
S öledbe fölkéredzkedem.

 

Ahhoz, kihez dadogni nem mer
A szavahíjas férfiember,
Malaszttal teljes szent kezed
Szavak nélkül is elvezet.

 

Hogy hát egy ily énfajta fonnyadt
Pitypangot is láncomba fonjak,
És ő is testvérkéivel
Oltárodon hervadjon el:

 

Egyet kérek: ha önfeledve
Jézuskád ringatod öledbe,
Akkor, mit szépséged sugallt,
Zümmögd el néki ezt a dalt.

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.10.11 0 0 111

Szél a Pilisen

Lombringató erdőszegély,
Lombringató, gondringató.
A Pilisen sikong a szél.

 

Szabad-e ülni csendesen?
Szabadon, széltől mentesen?
Sikong a szél a Pilisen.

 

Szabad-e élni rendesen,
Mintha nem volna semmi sem,
Se szél, se tél, se könny, se gond?
A Pilisen a szél sikong.

Yvy Creative Commons License 2006.10.11 0 0 110
Cserfa a fenyvesben

Alpesi erdő néma hűsén,
Ahol a napfény lábhegyen oson,
Aszkéta fenyvek kórusában
Egyetlen cserfa áll magányosan.
Olyan más, olyan messziről-jött,
Olyan vidámzöld, olyan csupa-lomb.
Melegebb táj sóhaját hallom,
Ahogy a búvó szélnek visszazsong.
De lám, mohos törzsén derékig
Csupa korcs levél, csupa satnya ág.
Csak fönn, a lélegzős magasban
Bonthatta szét szemérmes sátorát.
Hibátlan oszlop karcsú teste,
Homloka csertelen magasba nőtt,
Új idomok vernek ki rajta: -
A cserfaszál formázza a fenyőt!
Mondd, te magányos koszorús,
Minő sors ez: fenyvek közt árva csernek?
Befogadnak maguk közé
Ezek a titokzatos fejedelmek?
Elfogadnak testvérökül?
Néma lényüknek megosztják-e titkát?
A hallgatás misztériumát
Lassult ereid már magukba itták?
Már benned is otthon a csend?
Mikor az erdőn esti szél dorombol,
Nem jönnek el kísérteni
Napos tisztások, langyszellőjű dombok?
Vagy választott vagy, és az ég
Mindkét áldást fejedre harmatozta:
Lettél a rengetegek mosolya,
Anyaföldedért felszökő zsolozsma?
Yvy Creative Commons License 2006.10.11 0 0 109
Az acélember

(Ének a sürgönypóznáról)

Áll, egyenesen, egymagán
Az acélember a hegy homlokán.
Széttárva karcsú, hosszú karjai,
A kábelek kígyóit tartani.
Nem görnyedez és nem erőlködik:
Áll és feszül és hordja terheit.
De hűvös feje túl a drótokon
Hosszan elnéz a nyúlós utakon.
Lát, embereket és országokat,
Bolond és keserű látásokat:
Az éhes ember néma ráncait,
Dokkok penészes árusáncait,
Országhatárok inga-táncait,
És hall, hazug és gyilkos hangokat:
Borhősöket, barátokat, bankokat,
És népgyűléseket és tankokat.
Az eszme önmagára-lázadását,
A forradalmak bárgyú körfutását,
Az őrülések örök újulását.
A földgömb reng és ég a szemhatár.
Az acélember néz és konstatál.
Áll és szótalan ég felé feszül:
Hordja a kábelt rendületlenül.
S ha olykor egy-egy holdas éjszakán
Ráül terhével a szörnyű magány,
S a látomások emlékeitől
Dereka már-már megroppanni dől:
Ilyenkor elég egy szempillanás:
A szomszéd hegyen másik óriás,
A harmadik ormon a harmadik
Hordozza látomása titkait.
Egy pillanat, egy közös rezzenés:
A három acélember összenéz.
Testvér - mondja az acélpillanat -
Tudom: gyengének lenni nem szabad.
Tudom, a mi törvényünk állani:
Mi vagyunk a Vezeték várai.
Nem tudjuk honnan, nem tudjuk kinek,
De rajtunk megyen át az Üzenet.
Az ismeretlen Igét hordja vállunk.
Bennünket ideállítottak. Állunk.
Yvy Creative Commons License 2006.10.11 0 0 108
Sóhajtás a felhők után

Hegyek hátán járdogálok,
Üldögélek, meditálok.
A világból kiszakadtam,
Kék fölöttem, zöld alattam.
Bár közéje illeném!

Csupa lanka fenyvest látok,
Tengertáncos hegyvilágot.
Csupa hullám, csupa dallam!
Ami nincs is, belehallom,
Ami fáj is, muzsikál.

Fürge könnyű fellegárnyak
Erre jönnek, tovaszállnak.
Hej de volna szállni kedvem!
Nézem őket irigykedve,
Mint a sárga repceföld.

Ó hogy int a tarka távol:
El a bűnös, buta mából!
Zsibbadt lelkem ó hogy lendül,
Föl a kötőfék jelenbül,
Mely kemény húsomba vág!

Felszökellni, köteletlen,
Merre zsong az ismeretlen,
Szállni, nőni, föl a fölbe,
Elsimulni amaz Ölbe,
Amely egyre hívogat!

Ott, az Ölben elpihenni!
Aztán újra visszalenni,
S mindenkinek, kéretetlen,
Odatárni meleg mellem,
Mint a jóságos hegyek!
Yvy Creative Commons License 2006.10.11 0 0 107
Csendes tavaszi dal

Gyöngyvirágos szép tavasznap,
Testvérül ma elfogadj,
Kisgyereknek, szép-igaznak,
Önmagamnak visszaadj.
Fürge szellő, lég suhanca,
Légy te most a mesterem.
Míg szökellve szétsuhansz a
Friss füvön, jer, játssz velem!
Új tavasz, legyünk ma egyek!
Add, ma mindent elfeledjek,
Ami nem dal, nem derű,
Nem győzelmes-egyszerű.

Félre tőlem, téli rontás,
Zúzmarázó kételyek,
Sziromrázó részrebontás,
Gondok, árnyak, éjjelek.
Drága köntös, egyszerűség,
Tiszta tóga, légy ruhám;
Kék-fehér tükröd, derűs ég,
Arcom nézze vissza rám.
Zaj ha bennem, elcsituljon,
Csendnek ujja rám simuljon.
Angyalujjú rejtelem,
Tiszta béke, légy velem!
Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.10.08 0 0 106

Az igazi Mária


Ó Máriák,
Besnyőn és Somlyóban és Pócson és Cellben,
Lorettóban, Lourdesban, Fatimában, a Kármelen és Athoson,
Guadalupén és Nagasakiban,
akiknek arca elé ezerével özönlik az emberiség,
és bicskát ránt a csíki legény,
hogy az ő zászlója mehessen a körmenet élén,
és hadra kel a két spanyol falu népe,
hogy az igazi Mária melyiküké, -
Ó Máriák,
míg ti a tömjén lengő magasában
a fogadalmi táblácskák aranyos koszorúja között,
megbújva az ügyetlenkezű hajdani mester századok feketítette vonalaiban,
megértőn mosolyogtok,
ti fakuló fekete Máriák,
tudjátok-e, mik vagytok az emberiségnek?

 

Ti vagytok a Dallam, a Szín, a Szabadság,
a ritmus eloldó lebegése,
elengedés, magafeledés,
az Ünnep.

 

Akik azt hiszik, élnek
    (élnek, hogy dolgozhassanak,
    s dolgoznak, hogy élhessenek),
akik tesznek, hogy tegyenek
    (magot a földbe: szem legyen,
    szemet a gépbe: mag legyen,
    vetés, aratás - aratás, vetés),
akik vannak, de nincsenek,
    (életük úgy folyik el:
    sekély és szomorú patak,
    világtalan barlang ölén
    halálszagú posvány felé) -
akiknek ablaka zárt üvegét
ha megrezzenti egy véletlenül arra tévedt tüdővészes napsugár,
riadtan szegezik be a megereszkedett táblát,
mert reszketnek a piros levegő
ismeretlen veszélyeitől -
ezeknek a mostoha gyermekeknek,
az alvajáróknak és halvaélőknek,
ó Máriák,
ó búcsúk, processziók, litániák,
rózsafüzérek, érmek, skapulárék,
zászlók, gyertyák, orgona, tömjén,
közös-ének, közös-imádság, egy-élet, egy-halál, egy-Isten, egy Anya,
egyetlen Szépség, -
ti vagytok az élet,
az emberi, isteni élet,
ó igazi Szűzmáriák! -

 

Mert bennetek, ó ügyefogyott Máriácskák,
elfátyolozva, elemberesítve
otthonosan, nekünkvalón lakozik közöttünk Örömünknek Oka:
az igazi Mária,
akit a művész Isten festett a teremtés vásznára öröktől,
emberek örömének,
áhítatul az angyaloknak,
önnön magának gyönyörűségül,
akin az Örök Atya szeme elmosolyodjék,
mint mikor a tökéletes művész a tökéletes műben
dédelgető pillantással simogat végig százszor is egy alakot,
aminek szépsége még neki is titokzatos, -
az igazi, igazi Mária,
akinek Krisztus-simogató tenyerére letette az Isten
mind, ami jót szánt a világnak,
hogy hintse, öntse, ontsa ránk,
a vízözönnél özönebb özönnel
édesanyai szíve szerint, -
az igazi, igazi, igazi Mária,
akinek az élő Krisztus,
ülvén az Atyának jobbja felől,
szentsebeinek bíborában,
amikor nagyon elnehezedik a szíve
teméntelen bűneink láttán,
ölébe hajtsa szent fejét
s megengesztelődve ülhessen vissza a mennyei trónra
és irgalommal nézzen újra ránk,
most és halálunk óráján. Amen.

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.10.06 0 0 105

Magyarok Nagyasszonya

 

Édesanya, bódog Anya,
Virágszülő Szűz Mária.
(Winkler-kódex)


Édesanya, boldog anya,
Virágszülő Szűzmária,
Világraszült virágodnak,
Ajánlj minket szent Fiadnak.

 

Ha nem ajánlsz, hova menjünk?
Nincs egy izrom épség bennünk.
Minden épet, minden szépet
Fölfaltak a cudar évek.

 

Mind a tíz bűnnel komáztunk,
Belzebúbbal paroláztunk,
Ami csepp jó maradt bennünk,
Lemarta az idegen bűn.

 

Csúfra mégis megmaradtunk,
Nem nyílt meg a föld alattunk,
Kikerültük a koporsót,
Itt vagyunk most, legutolsók,

 

Legutolsók a világnak,
Kik a szívünkbe nem látnak,
De tenálad, Asszonyunknál,
Tudjuk, hogy csak irgalom vár.

 

Eddig is mint nyitott könyvben,
Úgy olvastál a szívünkben.
Bűneinket végigsírtad,


De ítélni föl nem írtad.

Te látod, hogy szívünk marja
A bűnbánat jeges karma,
Pislog már a keserűség
Hamvából a régi hűség.

 

Már a régi hit is mozdul,
A meleg vér meg-megpozsdul.
Ami szégyenünkre válott,
Szemünkről már hull a hályog.

 

Látjuk már, hogy mi rossz, mi jó,
Tudjuk, mi félteni való.
Sereglünk a Krisztus elé,
De hogy álljunk szeme elé?
Mit mondjunk, ha reá kérdez?
Szólj helyettünk, anyánk édes,
Annyit mondj csak: rosszak vagyunk,
De mégis a tied vagyunk.

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.10.05 0 0 104

A kék palást

 

,,Anyai palástod fordítsd  oltalmunkra!''

(Boldogasszony Anyánk)

Amelynek színe mint a menny
És mint az édesanya-szem,
Olyan ölelő, olyan áldott,
Énekelem a Kék Palástot.

 

Kék mint az ég, jó mint az ég:
Mélység, magasság, messzeség,
Körülkarol és el nem enged,
Megharmatoz és fölmelenget.

 

Olyan könnyű a mosolya!
Búzavirág és ibolya.
És mégis oly kimerhetetlen
És titokzatos, mint a tenger.

 

Ó tőlem milyen messze már
Amely eléd bírálni jár,
A farizeusi szemöldök.
Már gyermeki bizalmat öltök.

 

Bizalmat, jó meleg ruhát:
Ha rám uszítja táborát
A Bűnnek Isten-tűrte titka,
Elburkolózom ráncaidba.

 

De nem magam, mind elhozom,
Kiért a gond mázsája nyom,
Mind, mind aki kedves szívemnek,
Kézen vonom megbújni benned.

 

Az árvákat, a foglyokat,
S kik megjárták a poklokat
A sötétség évein által, -
Fogadd alád, anyai Fátyol.

 

S akik után szívünk sajog,
A nagyszemű ártatlanok,
A kisdedek, s akik még jönnek
Másnapján az eldúlt özönnek...

 

De már nem is imádkozom:
Úgy buzog föl a bizalom
Szívem megéledt melegéből
Mint a forrás a föld szívéből.

 

Fölöttem a végtelen ég,
Lenn: hallgató arany kepék:
Keresztbe kötve várja sorsát
Szegény, pihegő Magyarország.

 

Az eleven-kék bolt, a menny.
Mintha libbenne odafenn,
És békére és háborúra
Egy nagy kék palást ráborulna.

Yvy Creative Commons License 2006.08.03 0 0 103
A könnyről

A könnyben van az élet.

Most megtaláltad. Lásd, ez a titok.
Milyen egyszerű, Istenem!
És mégis mennyit futsz, amíg eléred,
S utána hányszor nyúlsz, míg megfogod!

És most megszűnt a küzdelem.
Most álljunk meg. A harc most elpihenhet.
Kint a tengeren még vijjog a szél,
De mi pihenjünk. Le az evezőkkel,
Ez itt a rév, ez itt a cél.

Kinn kék vizen kéklő sajkák suhannak,
Veri a vizet sok serény lapát.
Ki napkeletnek, ki az alkonyatnak,
Mind megy keresni a kincses hazát.
Mi nézzük őket a hullámtörésről,
Ahol a szél se zúg.
Voltunk mi is sajkás legények,
Csikorgott ránk is a vitorlarúd,
Hozzátörtünk mi is az evezőhöz,
Bennünk is dalolt mese-száz-ígéret,
Bennünket is csalt csoda-tűnő-álom,
Boldogszigetek és énekes élet, -
Most vége. Most ülünk a parti páston,
S pirosló napfény játszadoz velünk.

Egy cseppnyi víz most a mi tengerünk.



Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.07.24 0 0 102

Imádság a hegyen

 

Itt a hegyen, ahol minden levők:
Menny-kupola, hétágú-gyertya fák,
Kakukkfű-tömjén, hangyakörmenet,
Szóló madárdal és szellő-karének
Egy zsolozsmába olvad fel Tehozzád -
Hozzád, kit megnevezni nem tudok,
De a Te neved minden szó a számon;
Akit keresni hiábavaló,
Mert nem vagy ember-érhető helyen,
De kereslek, mert megtaláltalak,
És aki keres, az is csak Te vagy;
Akinek halló füle nincs szavamra,
De minden szómat visszahangozod,
Gondolatomat, a vérem verését,
És minden szómat Te vagy aki mondod:
Hadd tárom Hozzád én is mindenestül
Veled csordultig-édes lelkemet.

 

Első szavam a néma bámulat,
Az alázatos mámor: a csodán,
Hogy az útszéli csöpp üvegszilánknak
Engedtetett tükrözni a Napot.
Hogy aki nem is tudom biztosan még,
Vagyok-e hát, és mi az, hogy vagyok:
Tudom és érzem, élhetem a van-t,
A tudhatatlant, átérezhetetlent.
Hogy életem - e gyújtó-villanás,
Megpillantanom alig elegendő
Mind a sok mozgó, fényes furcsaságot,
Ami hozzám ér kívül és belül -
Ez a sikolynyi pillanat: elég
Meglátnom az egyetlen Látomást:
Láthatatlan, időtlen Arcodat.
Hogy tapogató, vaksi ujjaim,
Amelyek még magamig el sem értek,
Fogják, szorítják a Megfoghatatlant
És ölelik és érzik ölelését.
Hogy bennem, ki magamnak szűk vagyok,
Elfér a Fértelen, a Végtelen.
Hogy imádkozhatom: hogy én, a semmi,
Tegezhetem a Mindent és Atyának
Szólongathatom és szerethetem
És kéréseket gügyöghetek Hozzá:

 

Add meg a mindennapi kenyeret,
És add meg a mindennapi kegyelmet,
Hogy jó lehessek, hogy ember lehessek,
És el ne rontsam a Harmóniát.
A mindennapi szépséget is add meg,
Hogy legyen mindig lehelnem belőle
És szétlehelnem a testvér világnak.
És add meg, add meg ugyanezeket
Minden embernek és minden nap. Amen.

 

Amen, amen. Ládd, nem tudok én kérni!
Ó pedig mennyit volna kérni még!
Mindennapi bűnök-bocsánatát,
Bűnbánatot és különb holnapot,
Hogy jobb legyek, mindennap tiedebb,
És szeressem az embereket jobban,
S az emberek is jobbak legyenek
És okosabbak már és emberebbek.
Ó annyiért kellene könyörögnöm,
Nagy dolgokért! - de ládd, én nem tudok.
Nincsen szavam: én Téged láttalak,
S oly kicsi minden, ott, ahol Te vagy!
Olyan nem-fontos, ami nem Te vagy!
Elvesztegetett minden szó nekem,
Mely nem egyedül Tégedet dicsér!
Ó engedd, engedd csak azt mondanom,
Amivel lelkem színültig tele:
Az egyetlenegy boldog dadogást:
Hogy vagy, vagy, vagy, ó milyen nagyszerű!
Hogy énnekem vagy! milyen édes, édes!
Hogy Te vagy, nagy vagy, szép vagy, jó vagy, szent vagy!

 

A szégyen és a fájdalom vesékig
Hasít belém, hogy másra is fecséltem
Szép életem felséges perceit
És el nem óvtam fukar-boldogan
Teneked és nagyságod énekének.

 

Ó engedd legalább már ezután
Összefognom egyetlen markolással
Parányi létem minden pillanatját,
Az áhitat, az ihlet illanatját:
Eggyé szorítni széthulló magam,
Oly földetlenné, olyan súlytalanná,
Hogy visszasóhajts, föllehelj magadba,
Belesóhajts, elhaló dallamot,
Az Örök Zengés egységébe. Amen.

 

 

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.05.28 0 0 101

zó csillag

Halovány csillagok zizegnek az Oltban,
Már jeleket látok a napban, a holdban.
Nagy hegyek árnyában hosszú fenyő-ujjal:
Mutogatva-formán a magasba nyúlnak.

 

Emelkedő ujjad látom Uram immár,
Nincsen nyugodalmam régi sátraimnál.
Ne is legyen egyhamar ezen a világon:
A setétség órájában virrasztani vágyom.

 

Még tokba-nyugosztott kíméletes karddal
De hétszer zörgött már ajtómon az Angyal.
Hétszer hasított már szívembe a végzet:
Akarom is alázattal Uram az egészet.

 

Haszontalan úgyis hunyogatni pillám,
Mikor a határban gyújtogat a villám,
Minden este vérbe zuhan teteme a napnak,
S a jövendők várásától népek elapadnak.

 

Hogyne sírnék-rínék, ha akarom, ha nem,
Hogyne zökkenne meg ajkamon az amen,
Mikor álmomból is virrasztani rínak,
Akiknek a magaménál jobban ver a kínjuk.

 

Virrasszak is Uram, addig legyek éber,
Míg lehetek gyertya még a nagy feketében.
Csorduló cseppjeim ameddig leküzdöm,
Lángomnál míg hosszabb nem lesz keseredő füstöm.

 

Jót nekem Uram már oly sokat osztottál,
Kősziklából forrást annyit fakasztottál:
Többet a jövőtől nem akarok várni:
Elfogadom kezedből, hadd jöjjön akármi.

 

Ha hideg jön, nem baj; ha fagy is jön, hagyján,
Csak a rossz kanócnak égnivalót adjál.
Ha kormosan, ha reszketőn, de csak világoljak,
Mint a pici fázó csillag köve közt az Oltnak.

 

1941. július

Előzmény: dolna (100)
dolna Creative Commons License 2006.05.21 0 0 100

 

A csillagok tövében

Mondd, üldögélő, aki minden este
Kiülsz az egyre teljesebbre váló
Holdgömb alá s elnézed mozdulatlan
A csillagképek hűvös reszketését -
Nem hív a szomszéd házak békessége,
Ahol megfáradt emberek pihegnek
Erőt aludni a holnapi gondra,
Nem hív a kertek aljáról az ének,
A nevető, játékos fiatalság,
Csigaházad sem, kedves asztalod sem,
Melyen a villany meleg fénykörében
Könyveid meghitt bölcsessége virraszt;
Csak ülsz, csak ülsz a csillagok tövében,
Magadat is felejtve - üldögélő,
Mondd meg nekem: mit látsz az éjszakában?

Csillagokat? Bolygók, napóriások,
Izzó ködök, tejútak óceánját?
Sugárözönök zápor-zuhogását?
Fényesztendőknek megszámlálhatatlan
Eónjain keresztül erre tévedt
Törmelékeit sokszázezer éve 
Kilobbant kozmikus tragédiáknak?
A világsíkok egymásba simúló,
Egymásból újuló dimenzióit?
Bújócskáit a hullámnak, a fénynek,
Csilló tükörén a Határtalannak?
Ezt látod?

     Ezt, és többet, és nagyobbat.

Többet, nagyobbat? Szellemek suhantát?
Csillaggolyókkal tekéző Hatalmak
Három pár szárnyon lebegő csodáit,
Amint a Törvény zengő vesszejével
Vezényelik, - komolyan, mint a gyermek, -
A Játék ütemét és énekelnek?
Ezt látod?

     Ezt, és többet, és nagyobbat.

Többet, nagyobbat? Hát van még azontúl?

Azontúl már az ember nem beszél.
A csillagok közt csillagként lebeg
És teljesül és hallgat, mint a Hold.

dolna Creative Commons License 2006.05.16 0 0 99

 

Este az ablakban

Valahol messze szól a zongora.
Bús régi nóta lágyan száll tova.

És mint az álom, mint a sejtelem:
Egy régi érzés meglep hirtelen.

A lelkemen minthogyha átsuhanna
A rétek lelke, az erdők sugalma.

Ah, szárnyra kelt az erdő, rét, halom,
S besurrant hozzám a tárt ablakon.

Valamit suttog bús akácfalomb.
Távoli dallam halkan egyre zsong.

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.05.15 0 0 98

Útféli bokor


Az árok árva szélén,
Hol a tehén tipor,
Megbúvik egy haszontalan
Szegény akácbokor.
Lombját a kecske, birka
Félig lemarta már,
Betegre szítta színeit
A gyilkos napsugár.

 

Csendben leültem egyszer
Véznácska hűvösén
És simogattam ágait:
Testvér, szeretlek én!
Ki tudja, honnan hullatott
A szélbe tétova
Atyád, az ismeretlen,
A titkos messze fa?

 

Ki tudja, itt miért vagy,
Mi van megírva rád:
Megnő-e itt az útfelen
Virágod, koronád,
Vagy minden porcikáddal
A csordát hízlalod, -
Ma még csak meggyalázva,
Holnap talán halott?


S ki tudja, tudni üdvös-e?
Küldöttek, és vagyunk.
Törvényünk egy Kéz írta meg
S egy Kézbe lankadunk!
Ajkamról így peregtek
Halk harmatként a szók.
S hozzám simultak lombjai,
Mint lágy gyerekkacsók.


 

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.05.11 0 0 97

Te vagy a jó


Én Uram, Istenem, velem mit tettél!
Már újra megintcsak megszégyenítettél.
Századszor is újra Te vagy a jó,
Én a rossz kisgyerek, vesszőzni való.

 

Ficánkoltam megint lábbal, kézzel,
Játszottam megint a kifent késsel,
S amikor az ujjam majd megvágtam,
Jóságod kézen legyintett lágyan.

 

De még le se zörrent a földre a penge,
Már mosolygott is szemed a szemembe,
Mintha mondta volna: Légy szófogadó,
Gyerek kezébe kés nem való!

 

Csak arra volt jó vihar és villám,
Hogy megrebbenjen aluszékony pillám,
Hogy éberséggel látni tanuljak,
Meglátni messziről felemelt ujjad.

 

Ó látom, Uram, hogy is ne látnám.
Szívembe maradjon vésve e látvány,
Bár el ne mosódnék onnan soha,
Ne lennék többé se vak, se puha.

 

Csak benned, Uram, s csak egy a reményem:
Csak annyit engedj kérni szerényen,
Hogy amit most némán súgok eléd,
Álljam becsülettel, legalább felét!

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.05.08 0 0 96

Vízválasztó

 

Úgy állok itt, Uram,
Örömömben és szomorún:
Se aranyom, se tömjénfüstöm,
Se kenetem, se koszorúm,
Még csak egy árva gerlém sincsen,
Hogy felajánlnám, mint tőlemvalót.
Könyörgök: végy el így, amint vagyok.

 

Ó, nem indultam így!
Feltarisznyáztál pazarul:
Csak dobbantottam, s ami kellett,
Előtermett a föld alul,
Virág közt jártam, friss vetés közt,
A dús határ mind nekem állt,
Huszonöt termő boldog éven át.

 

Szürcsöltem, mint a bort:
Amivel test és szellem itatott,
Szépség harmatát, jóság mézét,
És nektárt is: áhitatot.
Ittasultam a kegyelemtől,
S a szárnyas szó magam fölé ragadt.
És minden elfolyt, mint a zuhatag..

 

A hét bőév után
Most rámborul egy óriási csend.
Ami hang volt az életemben,
A tűnő árral velement.
Kiáltanék, tapogatóznék,
Keresném: mi maradt velem,
Keresném magamat, és nem lelem.

 

Most már nagyon tudom:
A sok jóból semmi se volt enyém.
Csak átzizzent rajtam a szépség,
Mint a szellő a jegenyén,
Csak átsuhant rajtam az élet,
Mint a dróton az üzenet,
Rostán a víz, árnyék a föld felett.

 

Vízválasztó vagyok:
Jobbról-balról a sok forrás lefolyt,
S én száraz kőnek itt maradtam,
Színtelen, mint az égi bolt.
Szép, jó köröttem most is minden,
Csak én se szép, se rút, se jó, se rossz:
Alaktalan, akár az ős kaosz.

 

Nincs bennem annyi én,
Hogy elszégyellném szürkeségemet:
Tehetetlen vagyok a jóra,
És lázadni is ellened.
Ágaskodva sem érem el, hogy
A bűn sarkát érinteném:
Még a bűneim, még ők sem enyém.

 

Ez és csak ez vagyok:
A végső, a tátongó semmiség.
Ó milyen jó idáig lennem:
Így, így vagyok csak a tiéd!
Most mindenestül rád maradtam,
A mindenre a semmiség.
Van-e, ami így összeillenék!

 

A tompa kő remeg,
Sötét méhében mozdul valami,
A mélységből elmondhatatlan
Pihegéseket hallani!
A világosság és az élet
Foganni akar odalent:
Uram, a kaosz utánad eseng.

 

Vajúdik és kiált:
Szomjúhozom a második Legyent,
Amely a közönyös anyagból
Új istenalkotást teremt.
A szót, amelyből megszületve
Új embert hozhatok eléd,
Aki én legyek és aki Te légy!

 

1936. júl. 12.

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.05.05 0 0 95

Hiszek

 

Hallják meg hívők és hitetlenek
Élet-halálra szóló eskümet!
A szív bősége zúg fel ajkamon,
Az kényszerít a Krisztus vallanom.
Hallják meg rokkant, vén aposztaták
S a vétekben vajúdó új-világ,
A forradalom, a vak Leviáthán,
És hallja meg a settenkedő Sátán:
Isten nevében vallomást teszek:
Hiszek.

 

Hiszek, és hitem súlyos és kemény.
Nem tünde tan, nem pille vélemény.
Nincs benne így-úgy, bárcsak és talán:
Igen és nem, kereken, magyarán.
Semmi csűrés és semmi csavarás,
Ínyeskedés és köntörfalazás:
Hiszem és vallom, szeretem és élem,
Amit az Egyház hinni ád elébem.
Ebben a hitben élek és halok:
Katolikus vagyok.

 

Hiszek egy Istent, ki három személy,
Az élő Istent, aki bennem él,
S akiben élek, mozgok és vagyok,
Kinek tenyerén megsimulhatok.
Akinek rám is éber gondja van,
És cselekszik bennem és általam.
Aki mozdítja minden mozdulásom,
S én jóban-rosszban boldogan imádom
Intéző édes mély akaratát.
Hiszek Istenben, hiszem az Atyát.

 

Égnek és földnek testté vált frigyét:
Hiszem a Krisztust, hiszem az Igét.
Akit az Atya örök óta szül,
És akiben szépséggé lesz a zűr.
Kinek emberré tetszett válnia,
Hogy Isten legyen az ember fia.
Ki hogy minden nap eljöhessen hozzánk,
Ízlelnünk adta a rejtelmes Ostyát.
Benne az élet és benne az út.
Hiszek Istenben, hiszem a Fiút.

 

Hiszem a Krisztus gyújtotta tüzet:
A Szellemet, aki a Szeretet.
Aki Szent Péter ajakán rivall,
Hegyeket bont, szíveket áthidal,
És hét csatornán csorgatja beléd
Az élesztő kegyelem kútfejét.
Ki tüzet gyújt az embergondolatnak,
Kiből fölébe nőhetsz tenmagadnak
És mosolyoghatsz, alkothatsz, ölelhetsz.
Hiszek Istenben, hiszem a Szentlelket.

 

Hiszek, és tudom, honnan a hitem.
Házamat én kőszirtre építem.
Négy élőlény az erős alapok:
ember, oroszlán, sas, tulok.
Hallottam a piacon szólni Pált,
Hallottam Ágostont és Ottokárt,
Látom a szirten Péter kulcsait,
S bennem a mélyben, hallom döbbenettel:
Kimondhatatlan gerjedezésekkel
A Szentlélek sóhajtozik.
Ó tudom kinek, ó tudom kinek:
Én az eleven Istennek hiszek.

 

Élő hitemmel vagyok én szabad.
Mankó helyett kötöttem szárnyakat.
Ami akad a földön emberi,
Gazdag szívem testvérnek ismeri.
És ami túl az emberkörökön,
A végtelenség: ígért örököm.
És mikor üt a boldogságos óra,
Hogy befogadjon koporsóm gubója:
Hitem gyertyája utolsót remeg,
És Istennek ajánlom lelkemet.

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.05.02 0 0 94

Csak eltűnődöl csendesen

 

Tűzben a vonat, tűzben a mező,
Zengő zsarát hull.
Már nem is tudod, merre az elől,
Merre a hátul.

 

Már nem is érzed: igent vagy nemet
Dobol a véred.
Már nem is érted: meddig a halál,
Meddig az élet.

 

Csak azt tudod, hogy már nem is tudod,
Azt, amit régen.
Csak eltűnődöl csendesen
A mindenségen.

 

Találgatod, hogy merre van
Eleje, vége.
Egy ismeretlen mozifilm
Kiszakadt töredéke.

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.05.02 0 0 93

Gyónás nélkül

 

Mondok nektek valamit, emberek.
Hangosan szólni róla nem merek,
Csak suttogok, mint aki gyónni térdel.
Félig bűnbánat, félig félelem,
Kissé magam előtt is szégyelem,
És mindenestül én magam sem értem.

 

Azt akarom mondani, emberek,
Hogy mostanig nagyon szerettelek,
S most, - mint a hal melyet szárazra löktek,
Mint ki tengerentúlról hazatér,
S hová repesve szállt: övéinél
Rekedt szavú idegenekre hökken.

 

Jobb is lesz el se mondanom talán,
Nem is tudom, hogy kinek mondanám:
Jöhet-e attól vétkem oldozása,
Ki maga volt elestem fő oka!
Ki szeretettel nem vétett soha,
Hogy várjam attól, hogy bűnöm belássa.
Jobb lesz, ha csak Istennek súgom el,
Mint aki áldozásra térdepel,
Mert nem akadt pap, ki megértse nyelvét,
És földet, embert, mindent elfeled,
Úgy veri mellét s minden kötelet,
Mely bűneihez bilincselte, eltép.

 

Így igazul meg az igaz. - De én,
Én hogy tágítsak vétkem kötelén,
Ki azt sem tudom, hogy mi is a bűnöm?
A szeretetből válhatik-e bűn?
Vagy az a vétek, hogyha keserűn
S inaszakadtan szeretni se szűnöm?

 

Nem mondok nektek semmit, emberek,
Nem fogadkozom, mellet sem verek:
Egyetlen szóm az Istenhez kiáltom.
Uram, Uram, tégy egy piciny csodát,
Hogy bűn nélkül szerethessem tovább
Az embert, én boldogtalan családom!

dolna Creative Commons License 2006.05.02 0 0 92

 

Tavaszi kórus

A föld:

Harmat nevet kövér haraszton,
Simogató nap kelteget.
Én elkínzott, fáradt nagyasszony,
Télből és vérből ébredek.
Tavasz van. Új csírák mozognak,
Méhem új élettől remeg.
És, egyformán mindnyájatoknak,
Kitárom telt emlőimet.

Az ég:

Legyen a föld szép Isten-asztal,
Rá langyos esőt hullatok,
És mosolygok meleg malaszttal,
S adok Krisztust és dús napot.
Békélten borul fölibétek
Békélten borul fölibétek
Kék ölelésem, boldogan.
Legyetek boldogok és szépek,
Hadd lássam bennetek magam.

Az ember:

És én a földet összetúrom,
Méhébe ásom poklomat,
S az ég meleg szívébe fúrom
Tűzhullató vak szárnyamat.
Nem kell a Krisztus! Legyen átok,
Sötét és Sátán: akarom!
Véres szememmel amit látok,
Marcangolom, marcangolom!

Az Isten:

„Látván pedig Isten, hogy nagy az emberek
gonoszsága a földön, és a szívnek minden
gondolata gonoszra figyel minden időben,
megbáná, hogy embert teremtett a földön.”

(Mózes első könyve, hatodik
fejezet, ötödik és hatodik vers.)

dolna Creative Commons License 2006.04.17 0 0 91

 

Tavasz csengettyűje

Most a csúf tél bosszusan
Zsörtölődve jár még,
És az égen elsuhan
Sok nagy álmos árnyék.
Én dalolva hangosan,
Szökdelőn és pajkosan
Messze-messze szállnék.

Szól a szél a hegyeken,
Szít repülni vágyat,
Már a hó a réteken
Olvadóra bágyad.
Siheder nap hívogat,
Áprilist és álmokat
Bizsereg a vágyad.

Hát, szeszélyes csacska szív,
Hol a téli bánat?
Dudorászó dala hív
Mese-muzsikának.
Erdő-mező csalogat,
Csalogató dalokat,
Küld a tó utánad.

Csintalan szél dalt fakaszt,
Táncütemre léptet.
Te hívod-e a tavaszt?
Vagy a tavasz téged?
Hó felett és tó felett
Már a fűzfaág hegyett
Barka pelyhe éled.

Most rügyedző ág alatt
Énekelni ülj le.
Fesse frissre arcodat
Víg dalok derűje.
Mert a dal ma rózsaszín,
S lásd, e sok bohóka rím:
Tavasz csengettyűje.

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.04.14 0 0 90

Jézus és a kereszt

 

Akkor fölemelék a keresztet a poroszlók,
És tompán megzördültek a hosszú nagy szegek.
Odalépett. Szemében két csillag remegett,
S az ostor izzó csókja szent vállain piroslott.

 

Vöröslő fény világolt a Koponyák-hegyén,
Az égen torladoztak fekete fellegek.
Már vijjogott a szél, a föld már reszketett,
És recsegett a kárpit a templom rejtekén.

 

A palota előtt kiáltozott rekedten
A hullámzó tömeg, kis, szegény emberek.
A lét örök forgása egy percre megmeredt,
S némán egymásra néztek: Krisztus és kereszt, ketten.

 

Nagy, ismeretlen tűzzel a lét új titka rezgett
Szemén és homlokán s a töviskoszorún.
És karjait kitárta, szelíden, szomorún,
És magához ölelte a rettentő keresztet.

 

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.04.14 0 0 89

Bűnösök menedéke


S hadd imádkozom a nem-szűzekért,
Hadd hozom el a bűnösök, a gyengék,
A Barabbás-üvöltők seregét,
A mosdótálas Pilátusok rendjét.
A farizeusok, a vámosok,
Írástudók és papifejedelmek,
Az inaszakadtak, a poklosok
Utánam mind elibéd seregelnek.

 

Könyörülj rajtuk, ó, könyörülj rajtunk,
Akik magunkon nem könyörülünk,
Ütődött-voltunk mélyéből sóhajtunk
A magasság arcába - s itt ülünk,
És szégyeneljük ezt a sóhajunkat,
S szégyelljük azt is, hogy szégyenkezünk,
És ássuk, egyre ássuk le magunkat
A mélybe. Jaj, kezdj valamit velünk!

 

Ó, hiszen halljuk berrenni az órát,
Állnánk is lábra, csak ne kellene
Elmetszeni a bűn köldökzsinórját.
Még mondanánk is bátran ellene,
De cselekedni - cselekedni már nem:
Az imavágy szívünkben fuvoláz,
De az Uram-tól messze még az Ámen,
És bánom nélkül nincsen Megbocsáss!

 

Úgy tátogunk az égre, mint a szomjas
Békák egy száraz kútban: Hol az Ujj,
Melytől a mindenség e rossz atomja,
Földünk tekéje mozdulni tanult?
Lenyúzott bőre vonagló húsával
Borzong előtte szívünk meztelenje:
Ha izzó késsel, ha tüzes husánggal,
Csak üssön, vágjon, de az elevenbe.

 

S ha majd a vér szeplőtelenre ázta
Az ideget, amit felzsongatott,
Kezed szórjon a pihegő barázda
Forró szívébe lüktető magot,
Az indulás piros kegyelme magját:
Küldj langy esőt a hulló mag elébe,
Ó, nem-szűzek, ó, betegek, ó, balgák,
Ó, te minden bűnösök menedéke!

Constanzia Corleone Creative Commons License 2006.04.12 0 0 88

Messze nézzen, aki élni akar

Nyüzsgő, visongó csöpp sereg,
Hároméves kis-emberek.
Táncol a vízen a friss evező,
Hintázva hív a kék hullámmező.
Hozom, hozom a csónakot!
- Felejtsük el a tegnapot!

 

Temessük el magunk megett
A véres bombaszőnyeget,
Amely alól előnyüzsögtetek,
Szegény kis bódult fölöslegesek,
Amely alatt ott hagytatok
Apát, anyát, a tegnapot.

 

Felejtsük el, s vele a mát,
A szegény eszelős hazát.
Messze, maradjon el a becstelen,
Az ordíttató, őrjítő jelen,
Minden, amit megátkozott
Fejünk megeste ránk hozott.

 

Felejtsük el, felejtsük el!
Csak émelyt okoz a közel,
Gyomrot kever, kétségbeesést kavar,
Messze nézzen aki élni akar!
Nem holnap, nem holnapután:
Szálljunk a szálló nap után.

 

A mélyre menjünk, mosdani,
Ahol nincs ember, mostani,
S kéklő ég alatt, kéklő víz felett
Csak a nemes sirályok lengenek,
S a napsütésben hallgatag
Sütkéreznek a bölcs halak.

 

Jóságos, csendes, tiszta nép,
Még önfajtájának se vét...
Lám, ilyen bolondokat álmodom,
Ülvén a villás evezőpadon
S forgatván a lapátokat,
Mint egy leláncolt gályarab.

 

Ki álmatlan láztól nehéz
Piros szemével messze néz
S már-már hiszi, hogy el fog jönni még
Egy emberhez hasonló nemzedék
És megadatik látnia,
Hogy eldöglik a bestia.

 

Hogy lesznek újra emberek,
Igazak, mint a kisgyerek
És jobbak és bölcsebbek nálatok,
Ti fák, füvek és lelkes állatok,
És szépek, mint az egykori
Ember emberek fiai.

 

Balatonzamárdi, 1944. augusztus

dolna Creative Commons License 2006.04.06 0 0 87

 

Ezeréves dallam

Lányok, lengő ruhákban, lebegő
Aranyvásznán az esti napsugárnak
Fátyol pillék a zsongó víz felett,
Összefogózva körbe-táncot járnak.

Oly fiatalok, oly könnyűdedek,
Le sem verik a fűről a zománcot,
Lejtenek, ezeréves dallamon
Kétezeréves hajadoni táncot.

Mögöttük mosolyog a Balaton:
A pillanatnyi hullámok zsibongnak
Tízezeréves altató zenét
A százezer esztendős Badacsonynak.

Mögöttem Pest felé, Párizs felé,
Lohol a jött-ment vonat sivalogva.
Elönt egy mérhetetlen nyugalom,
És fölnézek a rejtett csillagokba.

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!