Magasztalja én lelkem az Urat És Azt, akiben teljes az Ő kedve, Akiben minden titkot megmutat, Egyetlen szép mosollyá édesedve. Hogy is lehetne hozzád más szavam Legelsőbben, mint a magasztalásé! Hadd mondom, százötvenszer, boldogan: Áve Mária! Üdvözlégy Királyné!
Magasztallak, mert nem hallgathatok. Füst a szavam és az életem kérész, Mégis, mégis: olyan állat vagyok, Mely egyenesen jár és fölfelé néz. Fölfelé néz, mert fönn valami van, És föl beszél is: van kihez beszéljen És ha beszélek: nem féreg magam, De minden fölfelé nézők nevében.
Hogy éhezne már szólni valamit Fölfelé ez a süketnéma század, Amelynek ebnyüszítés lett a hit És aljasság a fölséges alázat! Émelyedik a futószalagon Gyártott eszmények hánytató szagától, A prófétáktól a zsibpiacon, Az elvektől - az embertől - magától!
Hogy magasztalna lelke már urat, Testtel-lélekkel rína már imádni! De nincsenek a földön már urak, Csak szolgák vannak és szolgák szolgái. A szó, mit a mélyből kiáltana, A káromkodás undorában elfagy. Ó Egészen-szép, Ó Istenanya, ó Ember-anya, De jó az Isten, hogy te még mienk vagy!
Alpesi erdő néma hűsén, Ahol a napfény lábhegyen oson, Aszkéta fenyvek kórusában Egyetlen cserfa áll magányosan. Olyan más, olyan messziről-jött, Olyan vidámzöld, olyan csupa-lomb. Melegebb táj sóhaját hallom, Ahogy a búvó szélnek visszazsong. De lám, mohos törzsén derékig Csupa korcs levél, csupa satnya ág. Csak fönn, a lélegzős magasban Bonthatta szét szemérmes sátorát. Hibátlan oszlop karcsú teste, Homloka csertelen magasba nőtt, Új idomok vernek ki rajta: - A cserfaszál formázza a fenyőt! Mondd, te magányos koszorús, Minő sors ez: fenyvek közt árva csernek? Befogadnak maguk közé Ezek a titokzatos fejedelmek? Elfogadnak testvérökül? Néma lényüknek megosztják-e titkát? A hallgatás misztériumát Lassult ereid már magukba itták? Már benned is otthon a csend? Mikor az erdőn esti szél dorombol, Nem jönnek el kísérteni Napos tisztások, langyszellőjű dombok? Vagy választott vagy, és az ég Mindkét áldást fejedre harmatozta: Lettél a rengetegek mosolya, Anyaföldedért felszökő zsolozsma?
Áll, egyenesen, egymagán Az acélember a hegy homlokán. Széttárva karcsú, hosszú karjai, A kábelek kígyóit tartani. Nem görnyedez és nem erőlködik: Áll és feszül és hordja terheit. De hűvös feje túl a drótokon Hosszan elnéz a nyúlós utakon. Lát, embereket és országokat, Bolond és keserű látásokat: Az éhes ember néma ráncait, Dokkok penészes árusáncait, Országhatárok inga-táncait, És hall, hazug és gyilkos hangokat: Borhősöket, barátokat, bankokat, És népgyűléseket és tankokat. Az eszme önmagára-lázadását, A forradalmak bárgyú körfutását, Az őrülések örök újulását. A földgömb reng és ég a szemhatár. Az acélember néz és konstatál. Áll és szótalan ég felé feszül: Hordja a kábelt rendületlenül. S ha olykor egy-egy holdas éjszakán Ráül terhével a szörnyű magány, S a látomások emlékeitől Dereka már-már megroppanni dől: Ilyenkor elég egy szempillanás: A szomszéd hegyen másik óriás, A harmadik ormon a harmadik Hordozza látomása titkait. Egy pillanat, egy közös rezzenés: A három acélember összenéz. Testvér - mondja az acélpillanat - Tudom: gyengének lenni nem szabad. Tudom, a mi törvényünk állani: Mi vagyunk a Vezeték várai. Nem tudjuk honnan, nem tudjuk kinek, De rajtunk megyen át az Üzenet. Az ismeretlen Igét hordja vállunk. Bennünket ideállítottak. Állunk.
Gyöngyvirágos szép tavasznap, Testvérül ma elfogadj, Kisgyereknek, szép-igaznak, Önmagamnak visszaadj. Fürge szellő, lég suhanca, Légy te most a mesterem. Míg szökellve szétsuhansz a Friss füvön, jer, játssz velem! Új tavasz, legyünk ma egyek! Add, ma mindent elfeledjek, Ami nem dal, nem derű, Nem győzelmes-egyszerű.
Félre tőlem, téli rontás, Zúzmarázó kételyek, Sziromrázó részrebontás, Gondok, árnyak, éjjelek. Drága köntös, egyszerűség, Tiszta tóga, légy ruhám; Kék-fehér tükröd, derűs ég, Arcom nézze vissza rám. Zaj ha bennem, elcsituljon, Csendnek ujja rám simuljon. Angyalujjú rejtelem, Tiszta béke, légy velem!
Ó Máriák, Besnyőn és Somlyóban és Pócson és Cellben, Lorettóban, Lourdesban, Fatimában, a Kármelen és Athoson, Guadalupén és Nagasakiban, akiknek arca elé ezerével özönlik az emberiség, és bicskát ránt a csíki legény, hogy az ő zászlója mehessen a körmenet élén, és hadra kel a két spanyol falu népe, hogy az igazi Mária melyiküké, - Ó Máriák, míg ti a tömjén lengő magasában a fogadalmi táblácskák aranyos koszorúja között, megbújva az ügyetlenkezű hajdani mester századok feketítette vonalaiban, megértőn mosolyogtok, ti fakuló fekete Máriák, tudjátok-e, mik vagytok az emberiségnek?
Ti vagytok a Dallam, a Szín, a Szabadság, a ritmus eloldó lebegése, elengedés, magafeledés, az Ünnep.
Akik azt hiszik, élnek (élnek, hogy dolgozhassanak, s dolgoznak, hogy élhessenek), akik tesznek, hogy tegyenek (magot a földbe: szem legyen, szemet a gépbe: mag legyen, vetés, aratás - aratás, vetés), akik vannak, de nincsenek, (életük úgy folyik el: sekély és szomorú patak, világtalan barlang ölén halálszagú posvány felé) - akiknek ablaka zárt üvegét ha megrezzenti egy véletlenül arra tévedt tüdővészes napsugár, riadtan szegezik be a megereszkedett táblát, mert reszketnek a piros levegő ismeretlen veszélyeitől - ezeknek a mostoha gyermekeknek, az alvajáróknak és halvaélőknek, ó Máriák, ó búcsúk, processziók, litániák, rózsafüzérek, érmek, skapulárék, zászlók, gyertyák, orgona, tömjén, közös-ének, közös-imádság, egy-élet, egy-halál, egy-Isten, egy Anya, egyetlen Szépség, - ti vagytok az élet, az emberi, isteni élet, ó igazi Szűzmáriák! -
Mert bennetek, ó ügyefogyott Máriácskák, elfátyolozva, elemberesítve otthonosan, nekünkvalón lakozik közöttünk Örömünknek Oka: az igazi Mária, akit a művész Isten festett a teremtés vásznára öröktől, emberek örömének, áhítatul az angyaloknak, önnön magának gyönyörűségül, akin az Örök Atya szeme elmosolyodjék, mint mikor a tökéletes művész a tökéletes műben dédelgető pillantással simogat végig százszor is egy alakot, aminek szépsége még neki is titokzatos, - az igazi, igazi Mária, akinek Krisztus-simogató tenyerére letette az Isten mind, ami jót szánt a világnak, hogy hintse, öntse, ontsa ránk, a vízözönnél özönebb özönnel édesanyai szíve szerint, - az igazi, igazi, igazi Mária, akinek az élő Krisztus, ülvén az Atyának jobbja felől, szentsebeinek bíborában, amikor nagyon elnehezedik a szíve teméntelen bűneink láttán, ölébe hajtsa szent fejét s megengesztelődve ülhessen vissza a mennyei trónra és irgalommal nézzen újra ránk, most és halálunk óráján. Amen.
Ha nem ajánlsz, hova menjünk? Nincs egy izrom épség bennünk. Minden épet, minden szépet Fölfaltak a cudar évek.
Mind a tíz bűnnel komáztunk, Belzebúbbal paroláztunk, Ami csepp jó maradt bennünk, Lemarta az idegen bűn.
Csúfra mégis megmaradtunk, Nem nyílt meg a föld alattunk, Kikerültük a koporsót, Itt vagyunk most, legutolsók,
Legutolsók a világnak, Kik a szívünkbe nem látnak, De tenálad, Asszonyunknál, Tudjuk, hogy csak irgalom vár.
Eddig is mint nyitott könyvben, Úgy olvastál a szívünkben. Bűneinket végigsírtad,
De ítélni föl nem írtad.
Te látod, hogy szívünk marja A bűnbánat jeges karma, Pislog már a keserűség Hamvából a régi hűség.
Már a régi hit is mozdul, A meleg vér meg-megpozsdul. Ami szégyenünkre válott, Szemünkről már hull a hályog.
Látjuk már, hogy mi rossz, mi jó, Tudjuk, mi félteni való. Sereglünk a Krisztus elé, De hogy álljunk szeme elé? Mit mondjunk, ha reá kérdez? Szólj helyettünk, anyánk édes, Annyit mondj csak: rosszak vagyunk, De mégis a tied vagyunk.
Most megtaláltad. Lásd, ez a titok. Milyen egyszerű, Istenem! És mégis mennyit futsz, amíg eléred, S utána hányszor nyúlsz, míg megfogod!
És most megszűnt a küzdelem. Most álljunk meg. A harc most elpihenhet. Kint a tengeren még vijjog a szél, De mi pihenjünk. Le az evezőkkel, Ez itt a rév, ez itt a cél.
Kinn kék vizen kéklő sajkák suhannak, Veri a vizet sok serény lapát. Ki napkeletnek, ki az alkonyatnak, Mind megy keresni a kincses hazát. Mi nézzük őket a hullámtörésről, Ahol a szél se zúg. Voltunk mi is sajkás legények, Csikorgott ránk is a vitorlarúd, Hozzátörtünk mi is az evezőhöz, Bennünk is dalolt mese-száz-ígéret, Bennünket is csalt csoda-tűnő-álom, Boldogszigetek és énekes élet, - Most vége. Most ülünk a parti páston, S pirosló napfény játszadoz velünk.
Itt a hegyen, ahol minden levők: Menny-kupola, hétágú-gyertya fák, Kakukkfű-tömjén, hangyakörmenet, Szóló madárdal és szellő-karének Egy zsolozsmába olvad fel Tehozzád - Hozzád, kit megnevezni nem tudok, De a Te neved minden szó a számon; Akit keresni hiábavaló, Mert nem vagy ember-érhető helyen, De kereslek, mert megtaláltalak, És aki keres, az is csak Te vagy; Akinek halló füle nincs szavamra, De minden szómat visszahangozod, Gondolatomat, a vérem verését, És minden szómat Te vagy aki mondod: Hadd tárom Hozzád én is mindenestül Veled csordultig-édes lelkemet.
Első szavam a néma bámulat, Az alázatos mámor: a csodán, Hogy az útszéli csöpp üvegszilánknak Engedtetett tükrözni a Napot. Hogy aki nem is tudom biztosan még, Vagyok-e hát, és mi az, hogy vagyok: Tudom és érzem, élhetem a van-t, A tudhatatlant, átérezhetetlent. Hogy életem - e gyújtó-villanás, Megpillantanom alig elegendő Mind a sok mozgó, fényes furcsaságot, Ami hozzám ér kívül és belül - Ez a sikolynyi pillanat: elég Meglátnom az egyetlen Látomást: Láthatatlan, időtlen Arcodat. Hogy tapogató, vaksi ujjaim, Amelyek még magamig el sem értek, Fogják, szorítják a Megfoghatatlant És ölelik és érzik ölelését. Hogy bennem, ki magamnak szűk vagyok, Elfér a Fértelen, a Végtelen. Hogy imádkozhatom: hogy én, a semmi, Tegezhetem a Mindent és Atyának Szólongathatom és szerethetem És kéréseket gügyöghetek Hozzá:
Add meg a mindennapi kenyeret, És add meg a mindennapi kegyelmet, Hogy jó lehessek, hogy ember lehessek, És el ne rontsam a Harmóniát. A mindennapi szépséget is add meg, Hogy legyen mindig lehelnem belőle És szétlehelnem a testvér világnak. És add meg, add meg ugyanezeket Minden embernek és minden nap. Amen.
Amen, amen. Ládd, nem tudok én kérni! Ó pedig mennyit volna kérni még! Mindennapi bűnök-bocsánatát, Bűnbánatot és különb holnapot, Hogy jobb legyek, mindennap tiedebb, És szeressem az embereket jobban, S az emberek is jobbak legyenek És okosabbak már és emberebbek. Ó annyiért kellene könyörögnöm, Nagy dolgokért! - de ládd, én nem tudok. Nincsen szavam: én Téged láttalak, S oly kicsi minden, ott, ahol Te vagy! Olyan nem-fontos, ami nem Te vagy! Elvesztegetett minden szó nekem, Mely nem egyedül Tégedet dicsér! Ó engedd, engedd csak azt mondanom, Amivel lelkem színültig tele: Az egyetlenegy boldog dadogást: Hogy vagy, vagy, vagy, ó milyen nagyszerű! Hogy énnekem vagy! milyen édes, édes! Hogy Te vagy, nagy vagy, szép vagy, jó vagy, szent vagy!
A szégyen és a fájdalom vesékig Hasít belém, hogy másra is fecséltem Szép életem felséges perceit És el nem óvtam fukar-boldogan Teneked és nagyságod énekének.
Ó engedd legalább már ezután Összefognom egyetlen markolással Parányi létem minden pillanatját, Az áhitat, az ihlet illanatját: Eggyé szorítni széthulló magam, Oly földetlenné, olyan súlytalanná, Hogy visszasóhajts, föllehelj magadba, Belesóhajts, elhaló dallamot, Az Örök Zengés egységébe. Amen.
Halovány csillagok zizegnek az Oltban, Már jeleket látok a napban, a holdban. Nagy hegyek árnyában hosszú fenyő-ujjal: Mutogatva-formán a magasba nyúlnak.
Emelkedő ujjad látom Uram immár, Nincsen nyugodalmam régi sátraimnál. Ne is legyen egyhamar ezen a világon: A setétség órájában virrasztani vágyom.
Még tokba-nyugosztott kíméletes karddal De hétszer zörgött már ajtómon az Angyal. Hétszer hasított már szívembe a végzet: Akarom is alázattal Uram az egészet.
Haszontalan úgyis hunyogatni pillám, Mikor a határban gyújtogat a villám, Minden este vérbe zuhan teteme a napnak, S a jövendők várásától népek elapadnak.
Hogyne sírnék-rínék, ha akarom, ha nem, Hogyne zökkenne meg ajkamon az amen, Mikor álmomból is virrasztani rínak, Akiknek a magaménál jobban ver a kínjuk.
Virrasszak is Uram, addig legyek éber, Míg lehetek gyertya még a nagy feketében. Csorduló cseppjeim ameddig leküzdöm, Lángomnál míg hosszabb nem lesz keseredő füstöm.
Jót nekem Uram már oly sokat osztottál, Kősziklából forrást annyit fakasztottál: Többet a jövőtől nem akarok várni: Elfogadom kezedből, hadd jöjjön akármi.
Ha hideg jön, nem baj; ha fagy is jön, hagyján, Csak a rossz kanócnak égnivalót adjál. Ha kormosan, ha reszketőn, de csak világoljak, Mint a pici fázó csillag köve közt az Oltnak.
Mondd, üldögélő, aki minden este Kiülsz az egyre teljesebbre váló Holdgömb alá s elnézed mozdulatlan A csillagképek hűvös reszketését - Nem hív a szomszéd házak békessége, Ahol megfáradt emberek pihegnek Erőt aludni a holnapi gondra, Nem hív a kertek aljáról az ének, A nevető, játékos fiatalság, Csigaházad sem, kedves asztalod sem, Melyen a villany meleg fénykörében Könyveid meghitt bölcsessége virraszt; Csak ülsz, csak ülsz a csillagok tövében, Magadat is felejtve - üldögélő, Mondd meg nekem: mit látsz az éjszakában?
Csillagokat? Bolygók, napóriások, Izzó ködök, tejútak óceánját? Sugárözönök zápor-zuhogását? Fényesztendőknek megszámlálhatatlan Eónjain keresztül erre tévedt Törmelékeit sokszázezer éve Kilobbant kozmikus tragédiáknak? A világsíkok egymásba simúló, Egymásból újuló dimenzióit? Bújócskáit a hullámnak, a fénynek, Csilló tükörén a Határtalannak? Ezt látod?
Ezt, és többet, és nagyobbat.
Többet, nagyobbat? Szellemek suhantát? Csillaggolyókkal tekéző Hatalmak Három pár szárnyon lebegő csodáit, Amint a Törvény zengő vesszejével Vezényelik, - komolyan, mint a gyermek, - A Játék ütemét és énekelnek? Ezt látod?
Ezt, és többet, és nagyobbat.
Többet, nagyobbat? Hát van még azontúl?
Azontúl már az ember nem beszél. A csillagok közt csillagként lebeg És teljesül és hallgat, mint a Hold.
Az árok árva szélén, Hol a tehén tipor, Megbúvik egy haszontalan Szegény akácbokor. Lombját a kecske, birka Félig lemarta már, Betegre szítta színeit A gyilkos napsugár.
Csendben leültem egyszer Véznácska hűvösén És simogattam ágait: Testvér, szeretlek én! Ki tudja, honnan hullatott A szélbe tétova Atyád, az ismeretlen, A titkos messze fa?
Ki tudja, itt miért vagy, Mi van megírva rád: Megnő-e itt az útfelen Virágod, koronád, Vagy minden porcikáddal A csordát hízlalod, - Ma még csak meggyalázva, Holnap talán halott?
S ki tudja, tudni üdvös-e? Küldöttek, és vagyunk. Törvényünk egy Kéz írta meg S egy Kézbe lankadunk! Ajkamról így peregtek Halk harmatként a szók. S hozzám simultak lombjai, Mint lágy gyerekkacsók.
Úgy állok itt, Uram, Örömömben és szomorún: Se aranyom, se tömjénfüstöm, Se kenetem, se koszorúm, Még csak egy árva gerlém sincsen, Hogy felajánlnám, mint tőlemvalót. Könyörgök: végy el így, amint vagyok.
Ó, nem indultam így! Feltarisznyáztál pazarul: Csak dobbantottam, s ami kellett, Előtermett a föld alul, Virág közt jártam, friss vetés közt, A dús határ mind nekem állt, Huszonöt termő boldog éven át.
Szürcsöltem, mint a bort: Amivel test és szellem itatott, Szépség harmatát, jóság mézét, És nektárt is: áhitatot. Ittasultam a kegyelemtől, S a szárnyas szó magam fölé ragadt. És minden elfolyt, mint a zuhatag..
A hét bőév után Most rámborul egy óriási csend. Ami hang volt az életemben, A tűnő árral velement. Kiáltanék, tapogatóznék, Keresném: mi maradt velem, Keresném magamat, és nem lelem.
Most már nagyon tudom: A sok jóból semmi se volt enyém. Csak átzizzent rajtam a szépség, Mint a szellő a jegenyén, Csak átsuhant rajtam az élet, Mint a dróton az üzenet, Rostán a víz, árnyék a föld felett.
Vízválasztó vagyok: Jobbról-balról a sok forrás lefolyt, S én száraz kőnek itt maradtam, Színtelen, mint az égi bolt. Szép, jó köröttem most is minden, Csak én se szép, se rút, se jó, se rossz: Alaktalan, akár az ős kaosz.
Nincs bennem annyi én, Hogy elszégyellném szürkeségemet: Tehetetlen vagyok a jóra, És lázadni is ellened. Ágaskodva sem érem el, hogy A bűn sarkát érinteném: Még a bűneim, még ők sem enyém.
Ez és csak ez vagyok: A végső, a tátongó semmiség. Ó milyen jó idáig lennem: Így, így vagyok csak a tiéd! Most mindenestül rád maradtam, A mindenre a semmiség. Van-e, ami így összeillenék!
A tompa kő remeg, Sötét méhében mozdul valami, A mélységből elmondhatatlan Pihegéseket hallani! A világosság és az élet Foganni akar odalent: Uram, a kaosz utánad eseng.
Vajúdik és kiált: Szomjúhozom a második Legyent, Amely a közönyös anyagból Új istenalkotást teremt. A szót, amelyből megszületve Új embert hozhatok eléd, Aki én legyek és aki Te légy!
Hallják meg hívők és hitetlenek Élet-halálra szóló eskümet! A szív bősége zúg fel ajkamon, Az kényszerít a Krisztus vallanom. Hallják meg rokkant, vén aposztaták S a vétekben vajúdó új-világ, A forradalom, a vak Leviáthán, És hallja meg a settenkedő Sátán: Isten nevében vallomást teszek: Hiszek.
Hiszek, és hitem súlyos és kemény. Nem tünde tan, nem pille vélemény. Nincs benne így-úgy, bárcsak és talán: Igen és nem, kereken, magyarán. Semmi csűrés és semmi csavarás, Ínyeskedés és köntörfalazás: Hiszem és vallom, szeretem és élem, Amit az Egyház hinni ád elébem. Ebben a hitben élek és halok: Katolikus vagyok.
Hiszek egy Istent, ki három személy, Az élő Istent, aki bennem él, S akiben élek, mozgok és vagyok, Kinek tenyerén megsimulhatok. Akinek rám is éber gondja van, És cselekszik bennem és általam. Aki mozdítja minden mozdulásom, S én jóban-rosszban boldogan imádom Intéző édes mély akaratát. Hiszek Istenben, hiszem az Atyát.
Égnek és földnek testté vált frigyét: Hiszem a Krisztust, hiszem az Igét. Akit az Atya örök óta szül, És akiben szépséggé lesz a zűr. Kinek emberré tetszett válnia, Hogy Isten legyen az ember fia. Ki hogy minden nap eljöhessen hozzánk, Ízlelnünk adta a rejtelmes Ostyát. Benne az élet és benne az út. Hiszek Istenben, hiszem a Fiút.
Hiszem a Krisztus gyújtotta tüzet: A Szellemet, aki a Szeretet. Aki Szent Péter ajakán rivall, Hegyeket bont, szíveket áthidal, És hét csatornán csorgatja beléd Az élesztő kegyelem kútfejét. Ki tüzet gyújt az embergondolatnak, Kiből fölébe nőhetsz tenmagadnak És mosolyoghatsz, alkothatsz, ölelhetsz. Hiszek Istenben, hiszem a Szentlelket.
Hiszek, és tudom, honnan a hitem. Házamat én kőszirtre építem. Négy élőlény az erős alapok: ember, oroszlán, sas, tulok. Hallottam a piacon szólni Pált, Hallottam Ágostont és Ottokárt, Látom a szirten Péter kulcsait, S bennem a mélyben, hallom döbbenettel: Kimondhatatlan gerjedezésekkel A Szentlélek sóhajtozik. Ó tudom kinek, ó tudom kinek: Én az eleven Istennek hiszek.
Élő hitemmel vagyok én szabad. Mankó helyett kötöttem szárnyakat. Ami akad a földön emberi, Gazdag szívem testvérnek ismeri. És ami túl az emberkörökön, A végtelenség: ígért örököm. És mikor üt a boldogságos óra, Hogy befogadjon koporsóm gubója: Hitem gyertyája utolsót remeg, És Istennek ajánlom lelkemet.
Mondok nektek valamit, emberek. Hangosan szólni róla nem merek, Csak suttogok, mint aki gyónni térdel. Félig bűnbánat, félig félelem, Kissé magam előtt is szégyelem, És mindenestül én magam sem értem.
Azt akarom mondani, emberek, Hogy mostanig nagyon szerettelek, S most, - mint a hal melyet szárazra löktek, Mint ki tengerentúlról hazatér, S hová repesve szállt: övéinél Rekedt szavú idegenekre hökken.
Jobb is lesz el se mondanom talán, Nem is tudom, hogy kinek mondanám: Jöhet-e attól vétkem oldozása, Ki maga volt elestem fő oka! Ki szeretettel nem vétett soha, Hogy várjam attól, hogy bűnöm belássa. Jobb lesz, ha csak Istennek súgom el, Mint aki áldozásra térdepel, Mert nem akadt pap, ki megértse nyelvét, És földet, embert, mindent elfeled, Úgy veri mellét s minden kötelet, Mely bűneihez bilincselte, eltép.
Így igazul meg az igaz. - De én, Én hogy tágítsak vétkem kötelén, Ki azt sem tudom, hogy mi is a bűnöm? A szeretetből válhatik-e bűn? Vagy az a vétek, hogyha keserűn S inaszakadtan szeretni se szűnöm?
Nem mondok nektek semmit, emberek, Nem fogadkozom, mellet sem verek: Egyetlen szóm az Istenhez kiáltom. Uram, Uram, tégy egy piciny csodát, Hogy bűn nélkül szerethessem tovább Az embert, én boldogtalan családom!
Harmat nevet kövér haraszton, Simogató nap kelteget. Én elkínzott, fáradt nagyasszony, Télből és vérből ébredek. Tavasz van. Új csírák mozognak, Méhem új élettől remeg. És, egyformán mindnyájatoknak, Kitárom telt emlőimet.
Az ég:
Legyen a föld szép Isten-asztal, Rá langyos esőt hullatok, És mosolygok meleg malaszttal, S adok Krisztust és dús napot. Békélten borul fölibétek Békélten borul fölibétek Kék ölelésem, boldogan. Legyetek boldogok és szépek, Hadd lássam bennetek magam.
Az ember:
És én a földet összetúrom, Méhébe ásom poklomat, S az ég meleg szívébe fúrom Tűzhullató vak szárnyamat. Nem kell a Krisztus! Legyen átok, Sötét és Sátán: akarom! Véres szememmel amit látok, Marcangolom, marcangolom!
Az Isten:
„Látván pedig Isten, hogy nagy az emberek gonoszsága a földön, és a szívnek minden gondolata gonoszra figyel minden időben, megbáná, hogy embert teremtett a földön.”
(Mózes első könyve, hatodik fejezet, ötödik és hatodik vers.)
Most a csúf tél bosszusan Zsörtölődve jár még, És az égen elsuhan Sok nagy álmos árnyék. Én dalolva hangosan, Szökdelőn és pajkosan Messze-messze szállnék.
Szól a szél a hegyeken, Szít repülni vágyat, Már a hó a réteken Olvadóra bágyad. Siheder nap hívogat, Áprilist és álmokat Bizsereg a vágyad.
Hát, szeszélyes csacska szív, Hol a téli bánat? Dudorászó dala hív Mese-muzsikának. Erdő-mező csalogat, Csalogató dalokat, Küld a tó utánad.
Csintalan szél dalt fakaszt, Táncütemre léptet. Te hívod-e a tavaszt? Vagy a tavasz téged? Hó felett és tó felett Már a fűzfaág hegyett Barka pelyhe éled.
Most rügyedző ág alatt Énekelni ülj le. Fesse frissre arcodat Víg dalok derűje. Mert a dal ma rózsaszín, S lásd, e sok bohóka rím: Tavasz csengettyűje.
Akkor fölemelék a keresztet a poroszlók, És tompán megzördültek a hosszú nagy szegek. Odalépett. Szemében két csillag remegett, S az ostor izzó csókja szent vállain piroslott.
Vöröslő fény világolt a Koponyák-hegyén, Az égen torladoztak fekete fellegek. Már vijjogott a szél, a föld már reszketett, És recsegett a kárpit a templom rejtekén.
A palota előtt kiáltozott rekedten A hullámzó tömeg, kis, szegény emberek. A lét örök forgása egy percre megmeredt, S némán egymásra néztek: Krisztus és kereszt, ketten.
Nagy, ismeretlen tűzzel a lét új titka rezgett Szemén és homlokán s a töviskoszorún. És karjait kitárta, szelíden, szomorún, És magához ölelte a rettentő keresztet.
S hadd imádkozom a nem-szűzekért, Hadd hozom el a bűnösök, a gyengék, A Barabbás-üvöltők seregét, A mosdótálas Pilátusok rendjét. A farizeusok, a vámosok, Írástudók és papifejedelmek, Az inaszakadtak, a poklosok Utánam mind elibéd seregelnek.
Könyörülj rajtuk, ó, könyörülj rajtunk, Akik magunkon nem könyörülünk, Ütődött-voltunk mélyéből sóhajtunk A magasság arcába - s itt ülünk, És szégyeneljük ezt a sóhajunkat, S szégyelljük azt is, hogy szégyenkezünk, És ássuk, egyre ássuk le magunkat A mélybe. Jaj, kezdj valamit velünk!
Ó, hiszen halljuk berrenni az órát, Állnánk is lábra, csak ne kellene Elmetszeni a bűn köldökzsinórját. Még mondanánk is bátran ellene, De cselekedni - cselekedni már nem: Az imavágy szívünkben fuvoláz, De az Uram-tól messze még az Ámen, És bánom nélkül nincsen Megbocsáss!
Úgy tátogunk az égre, mint a szomjas Békák egy száraz kútban: Hol az Ujj, Melytől a mindenség e rossz atomja, Földünk tekéje mozdulni tanult? Lenyúzott bőre vonagló húsával Borzong előtte szívünk meztelenje: Ha izzó késsel, ha tüzes husánggal, Csak üssön, vágjon, de az elevenbe.
S ha majd a vér szeplőtelenre ázta Az ideget, amit felzsongatott, Kezed szórjon a pihegő barázda Forró szívébe lüktető magot, Az indulás piros kegyelme magját: Küldj langy esőt a hulló mag elébe, Ó, nem-szűzek, ó, betegek, ó, balgák, Ó, te minden bűnösök menedéke!
Nyüzsgő, visongó csöpp sereg, Hároméves kis-emberek. Táncol a vízen a friss evező, Hintázva hív a kék hullámmező. Hozom, hozom a csónakot! - Felejtsük el a tegnapot!
Temessük el magunk megett A véres bombaszőnyeget, Amely alól előnyüzsögtetek, Szegény kis bódult fölöslegesek, Amely alatt ott hagytatok Apát, anyát, a tegnapot.
Felejtsük el, s vele a mát, A szegény eszelős hazát. Messze, maradjon el a becstelen, Az ordíttató, őrjítő jelen, Minden, amit megátkozott Fejünk megeste ránk hozott.
Felejtsük el, felejtsük el! Csak émelyt okoz a közel, Gyomrot kever, kétségbeesést kavar, Messze nézzen aki élni akar! Nem holnap, nem holnapután: Szálljunk a szálló nap után.
A mélyre menjünk, mosdani, Ahol nincs ember, mostani, S kéklő ég alatt, kéklő víz felett Csak a nemes sirályok lengenek, S a napsütésben hallgatag Sütkéreznek a bölcs halak.
Jóságos, csendes, tiszta nép, Még önfajtájának se vét... Lám, ilyen bolondokat álmodom, Ülvén a villás evezőpadon S forgatván a lapátokat, Mint egy leláncolt gályarab.
Ki álmatlan láztól nehéz Piros szemével messze néz S már-már hiszi, hogy el fog jönni még Egy emberhez hasonló nemzedék És megadatik látnia, Hogy eldöglik a bestia.
Hogy lesznek újra emberek, Igazak, mint a kisgyerek És jobbak és bölcsebbek nálatok, Ti fák, füvek és lelkes állatok, És szépek, mint az egykori Ember emberek fiai.
Gyöngyvirágos szép tavasznap, Testvérül ma elfogadj, Kisgyereknek, szép-igaznak, Önmagamnak visszaadj. Fürge szellő, lég suhanca, Légy te most a mesterem. Míg szökellve szétsuhansz a Friss füvön, jer, játssz velem! Új tavasz, legyünk ma egyek! Add, ma mindent elfeledjek, Ami nem dal, nem derű, Nem győzelmes-egyszerű.
Félre tőlem, téli rontás, Zúzmarázó kételyek, Sziromrázó részrebontás, Gondok, árnyak, éjjelek. Drága köntös, egyszerűség, Tiszta tóga, légy ruhám; Kék-fehér tükröd, derűs ég, Arcom nézze vissza rám. Zaj ha bennem, elcsituljon, Csendnek ujja rám simuljon. Angyalujjú rejtelem, Tiszta béke, légy velem!
Ha ablakodat megkoccantaná A Hűvös Angyal, S avval a csöpp lélekharanggal Becsengettyűzne födeled alá, Amelyet mások meg sem hallanak, Csak akiket immár szólítanak, - Lelkem, mit mondanál?
Mondanád: Így jó!? mondanád: Elég!? Ajtód kitárnád? Vagy fejedre vonnád a párnát És dideregve suttognád: Ne még, Legyetek türelemmel angyalok, Még lenni és zümmögni akarok? - Semmit sem mondanék.
El sem köszönnék, mint egy átfutó Nyáréji vendég. Még kalapot se vennék, Mint aki csak a szomszédban lakó. Szökellenék, mint lomha tél után A nap, a fű, a fürge szél után A mámoros csikó.