Itt, Macondóban, csendesen peregnek a napok, aranyhalacskák gyűlnek halomba, és hiába van kívül nyugalom, belül érezzük, hogy a világ szövete felfeslőben. A réseken átsejlik valami sötétség, a szálak elvarratlanul lebegnek, az emberek kapaszkodnak, mindenbe, bármibe. Egy részük már a felépült jégpalotákba jár, amiket apám látott álmában, miután megnéztük a jeget, más részük az aluljárókba szorult, és mi, akik néha átmegyünk közöttük, sietősre vesszük az utunkat. Macondó aluljáróit ellepik Bruegel koldusai, csak ezek már nem is kéregetnek, a puszta létezés embertelen feladatának teljesítésével vannak elfoglalva. Halott ismerőseink temetésén még látjuk a letűnt mindenható földi szolgáinak hazug, mégis elrévítő igyekezetét, de már tudjuk, hogy a világ szövete felfeslőben, nem tart össze már bennünket a régi vezetőszál. Megbízható iparosai életnek, halálnak, szorgalmas gyászmunkásként elhitetni igyekeznek velünk, hogy a megboldogult: megboldogult, és neki már jobb, hiszen gondoljunk erre. De miért is tennénk, mikor itt állunk mi, egyel kevesebben, és ránk ki gondol? Aki elment, hamar tette, nyilván jó volt, és a jók hamarabb végzik el, amit kell, idelenn, de ez a törvény igazságtalan és mi tudjuk, hogy nem csak a világ szövete van felfeslőben, hanem a régi mítoszok is füstté lettek, és zsíros hamuvá, és jelenleg már keressük az új mártírokat, és bár sokan halnak, mártírrá kevesen lesznek. Mítoszokat nemigen találunk, tanulni nem tanulunk, lerombolt falak helyett újakat építünk, elválasztván barbárokat a civilizáltaktól, sorstalanokat a kilátástalanoktól, szilárd burkolattal látva el termőföldeket -egy réteg zúzott bányakő, egy réteg kisméretű zúzott kő, egy réteg murva, majd a bitumen, kopóréteg, útburkolati jelek- és így el tudunk jutni azokra a távoli munkahelyekre, ahol megkeressük a pénzt, amit a munkába járásra költhetünk. A világ szövete felfeslőben, és hiába kapkodunk, hiába szövünk új hálókat, kattintásnyi közelségre hozva érzékeket és gondolatokat és a világfalu más virrasztóit, maradunk, akik voltunk, egyedüli példányok, reménytelen ébrenlétben tengők. És féltő közönyben neveljük gyermekeinket, akik hamar megértik, hogy nincs már furcsa és különös, hogy minden annyira egyformán különböző, hogy ami még tegnapelőtt kirívó volt, az ma már szabály, és hogy nincsenek már mítoszok, és hogy magunk vagyunk és másokat nem tartunk számon, adni nem adunk, de kapni akarunk. És a világ szövete reménytelenül felfeslett, és még nem születtek meg az új takácsok, és se len, se kender, se Bárány nincs már, és a Pásztor is világgá ment régen és itt állunk, hajnalban, Macondó szilárd burkolatán, ahol a buszok már járnak, az emberek még nem és hiába küszködünk, nem találjuk a szálak végét, hogy összebogozhatnánk. Elemeinkre estünk szét.
Ma érkezett egy doboz, az alábbi használati utasítással:
"Gratulálunk. Ön egy páratlan termékhez jutott. Ebben a dobozban egy darab, rövid hatósugarú, korlátozott idejű Mosoly található. Talán furcsának találja, hogy lehetséges emberi mosolyt dobozba zárni, milyen butaság, gondolhatja. De azért, vallja be őszintén, izgatja is a dolog. Izgalomra azonban semmi ok, a doboz valóban mosolyt tartalmaz. A mosoly manapság igen ritka dolog lett, mondhatni vadászni kell rá, ezért is vallhatja szerencsésnek magát az, aki rendelkezik egy biztos mosolyforrással. Ráadásul ebben a dobozban őszinte mosoly kucorog. (A mosolynak ugyanis több fajtája van: őszinte, hamis, kárörvendő, ahogy a kutyák mosolyognak, diákmosoly vizsga után, mosoly, amely Si-Huang-Ti ajkát hagyta el egykoron, valamint: madármosoly, a halálraítélt utolsó mosolya, monalisamosoly, pisztrángfogásamerikábantörpemosoly, és a mosoly, ami akkor jelenik meg, amikor a következő felkiálltást hallja az ember: Maga égetni való gonosz asszony, elmulasztotta egy a tíz arányban vízzel higítani!) Cégünk hosszú kutatási folyamat után, a legkorszerűbb technológiát használva, 100%-ig újrafelhasználható alapanyagokból képessé vált ügyfelei teljes megelégedésére szolgáló mosolyt előállítani. Vigyázat! A mosoly kényes jószág, indokolatlanul ne tegye ki erős napfénynek, vagy rázkódásnak. Figyelem! A termék egyszer használatos, a doboz felnyitásakor a mosoly kiszabadul, és soha többé nem lehet visszagyömöszkölni. Ezért ajánlatos a mosolyt csak akkor kiengedni, ha valóban szükség van rá. Ebben az esetben a dobozt előbb résnyire nyitva szoktassuk hozzá a mosolyt a fényhez és a levegőhöz, majd egy erőteljes mozdulattal tárjuk fel a sötét belsőt. Ezután várjunk mozdulatlanul, amíg előóvakodik a doboz kis lakója. Nem szabad ráijeszteni, mert könnyen elillan. Meg kell várni, amíg megtelepszik az arcunkon. Először csak enyhe, csiklandós érzés, aztán egy határozott rándulás a szánk sarkában, a ráncok gyűrődése a szem körül és végül íme: Mosolygunk!"
Izgatott lettem, hiszen régen nem mosolyogtam. Tervezgetni kezdtem, hogy mikor lenne alkalmas kinyitni, hogy mikor nem volna pazarlás. Aztán kihívtak a szobából, és mire visszaértem, a doboz nyitva volt az asztalomon. Azóta a kollégáim arcát fürkészem, bizalmatlanul és csalódottan. Ha valamelyik szobából nevetést hallok, váratlanul benyitok, a folyosón szembejövőknek belenézek az arcába. Nem tudom, melyikük nyithatta ki, amikor rámnéznek, mind olyan furcsa arcot vág. Egyáltalán nem mosolyognak!
Jókor reggel Bence éppen a kalyiba előtt ásítva a harisnyaszíján szorított egyet, mikor a meredeken lihegve másztak feléje valami úrfélék, s néhány fehérnép. A furcsa öltözetük mindjárt feltűnt. A férfiakon egy szál ing, de olyan, hogy a szőrös mellük kilássék, akkora zöld gallyacska, hogy csak éppen takarjon valamit, térden alól vastag fuszékli, dufla talpú szeges bakancs, olyanféle, amilyent az anyaló lábára húznak, hogy ne tudjon rúgni. Hátukon hatalmas hátizsák-púpot viseltek. Izzadtak, cseres arcuk be volt esve, soványak és gyanúsak voltak. Meztelne karukon, vékony lábukon a szőr hegyesre állott a hidegtől. A fehérnépek se voltak különbek. Felül férfiak, alul nők. A hajuk kurta, rajta sapka, az is oldalt csúszva, csak oda szottyantva, muszkablúz, mellük semmi, alul szoknyácska, alig araszos csóré térd, szintén bakancs, őzszínűek és laposak, mint az oláhfalusi széjdeszka. Ami kiállot belőlük, az is csak úgy állot ki, mint bog a deszkából. A meztelen lábukon nekik is összefutott a bőr a hidegtől, de le voltak sülve, ahogy illik. Bencének jött, hogy röhögjön, mikor meglátta, de nem mert. A vendégek megérkeztek. - Jó reggelt atyafi! - mondták keményen a férfiak. Bence a mutatóujjával a sapka felé szúrt. Köszönésnek hitték, de arra is lehet magyarázni, hogy "laknak-e odafenn". - Maguk kifélék, mifélék? - Mi turisták bvagyunk, bácsikám! - csicseregte egy sárga szájú lányféle. - Az Isten éltesse! - hagyta rá Bence, mert nem tudta, hogy mi a turista. Egye fene, akármi! - Itt reggelizünk, gyerekek! - hányta le magáról a hátizsákot a vezető férfi, és kacagott örömében. Vérszegény foghúsa messzire látszott. - Pompás itt! - Itt az! - felelt illedelmesen Bence. - Ez úgy-e magán nemzeti viselet? - kérdezte a lapos fehérnép, ki nem tudta a szemét levenni Bencéről, mert rongyos inge alól kilátszott a köldöke. (Fuszujkarót vágni készült a ciheresbe, oda pedig nem való jó gúnya). - Ezt viselgetem! - szemérmeskedett Bence -, de ha tudtam volna hogy magik jönnek, illedelmesebben felöltöztem volna. -
OFF Ha jól sejtem, milyen könyvről van szó, szerintem ez a mű a papír illattával és tapintásával együtt az igazi. Mert be lehet hajtani az ember ujjára és lehet kicsit mélázni. 'A Világirodalom Remekei' sorozatban is megjelent. Én azt gondolom, hogy antikvár példányban érdemes ezt a könyvet megvenni. Azért, mert úgy jobb az illata. (Deegyhülyevagyok -és bocsánat mindenkitől, hogy írtam.) ON
Nemár... mindent azért ne akarjunk elektronikusan. Én hétfőn / :) / mentem be a könyvesboltba megvenni - és milyen jó, azóta még egy ok, hogy kikapcsoljam a gépet...
Emlékszem rá, mintha csak ma lett volna. Pedig ma péntek van, és a hétfők azóta elmúltak végleg, apám is már csak ritkán jár vissza az évszázados tölgy tövébe, és én magam is már csak virtuálisan létezem, az örök vasárnapba zárva.
Én csak másolok. De most kezdtem olvasni, és nagyon megtetszett - hátha nem ismeri mindenki... és elgondolkodtató.
... Egy-két óra múlva, a virrasztástól elcsigázva, bement Aurelianóhoz a műhelybe, és megkérdezte: - Milyen nap van ma? - Aureliano azt mondta, hogy kedd. - Én is azt hittem - válaszolta José Arcadio Buendía. - De aztán rájöttem, hogy ma is hétfő van, mint tegnap. Nézd csak az eget, nézd a falakat, a begóniákat. Ma is hétfő van. Aureliano, aki hozzászokott már apja hóbortjaihoz, ügyet sem vetett rá. Másnap, szerdán José Arcadio Buendía ismét megjelent a műhelyben. - Micsoda katasztfófa - mondta. - Nézd a levegőt, hallgasd a nap zúgását: ugyanolyan, mint tegnap és mint tegnapelőtt. Ma is hétfő van...
Ha már mindenki olvasta, vagy egyáltalán nem élvezhető egy kiragadott részlet, akkor elnézést mindenkitől...
Ma reggel azt vettem észre fogmosás közben, hogy bohócorrom nőtt. Nagy, piros, és sípol, ha összenyomom. Azt hittem, a gyerekek szórakoztak velem, és álmomban rárakták az orromra, de nem sikerült leszednem, sőt, ahogy tapogattam, úgy éreztem, hogy nincs is meg alatta az igazi. Kicsit megijedtem, mert nem volt egy nyakkendőm sem, ami ment volna az orromhoz, így a hosszas válogatás miatt lekéstem a HÉV-et. Mert persze pont ma van a kocsim szervízben, így gyalog kellett bemennem. A HÉV-en mindenki engem bámult lopva, és amikor kihívóan rájuk néztem, kibámultak az ablakon, vagy az újságjukba temetkeztek, de én tudtam, hogy engem lesnek. A gyerekek viszont egyáltalán nem szégyelték magukat, leplezetlenül bámultak. Az egyik oda is jött, megrángatta a kabátom ujját, és azt kérdezte, van-e nálam trombita. Megmondtam neki, hogy én komoly ember vagyok, nem foglakozom ilyen butaságokkal, hagyjon engem békén. A trombita nem butaság, azt mondta, de addigra már egész gyereksereglet állt körülöttem és mindenfélét kértek, hogy dobáljak kis színes labdákat, meg álljak kézen, és ilyesmi. Manapság a szülők nem nevelik a gyerekeket, rájuk se hederítenek, azok meg elszemtelenednek, a büdösök. Alig bírtam leszállni tőlük. A munkahelyemen kicsit furcsán néztek a többiek, főleg a liftben, mert nem csukódott be az ajtó a cipőmtől, reggel, mikor felhúztam észre sem vettem, hogy ilyen hosszú az eleje. Aztán mikor leültem a gép elé, kicsit furcsa volt, mert ráültem a folt-hátán-folt frakkom szárnyaira, és rögtön jött is egy üzenetem, hogy öt perc van még az előadásig, a harmadik emeleti tárgyalóban. Leszaladtam, nehogy elkéssek, és ahogy benyitottam, egy porondon találtam magam, reflektorfényben, és egy ember mikorfonnal, akiben a főnökömet ismertem fel meglepetten, épp rólam beszélt. Hogy milyen világszám vagyok, meg ilyesmi. És mindenki tapsolt, ott voltak a kollégáim is, aztán várakozó nagy csend lett. Leizzadtam egy pillanat alatt, nem jutott eszembe semmi. Ezek itt azt várják, hogy megnevettessem őket? De hiszen én egy komoly ember vagyok, nem fogok itt bohóckodni nekik. Elhatároztam, hogy azértsem mondok semmi vicceset. Reggel jó idő volt, mondtam. Felharsant a nevetés. Ezek meg min nevetnek? Én szeretem a munkámat - nevetés. De félek, hogy mások nem szeretnek - nevetés. És jön a jégkorszak, vagy a felmelegedés - egyesek a térdüket csapkodják, könnyes szemmel röhögnek. Ezekbe meg mi ütött? Akkor próbaképpen elmondtam egy viccet. Síri csend lett.
Éreztem én, hogy nem való nekem a bohóckodás.
Ilyen kis NDK-s történet szinte minden (40 évnél idősebb) embert elkísér - azért írom e korhatárt, mert leginkább a 70-es évek végefelé volt ilyesmire lehetőség. Aztán mindenféle helyzet begyűrűzött, az NDK-s lányok is kezdtek már eléggé másfelé is kacsintgatni - akkor már a magyar nem iagzán volt "vonzó" falat. Talán a más vérmérséklet, temperamentum, a kissé szabadabb gondolkodás, s ugyanakkor - érzelmi téren - valamiféle romantikusabb hajlam, visszafogottabb egyértelműség volt a magyar fiúkban vonzóbb. Ezeket nem magamról írom, hisz ennél én már jóval idősebb lennék. De nekem is volt NDK-s barátnőm - Gabi - aki ugyan egy kukkot nem tudott igazán magyarul - és én ezt viszonoztam hasonló nyelvtudással - de mégis, megértettük egymást. És - hozzá kell tegyem - a maga NDK-s mércéjéhez képest még szép is volt. Aztán - férjhez ment (pedig erősen itt akart maradni), férje elzüllött (alkohol, drog) - majd meghalt. Van csemetéje is Berlinben - de már régen nem tudom mi van vele. Pedig érdekelne... csak hát a nej ilyesmit nem néz jó szemmel. Hajrá, Aureliano!
Ma eszembe jutott egy régi kis történet arról, amikor öten elindultunk NDK-ba, Skodával, meglátogatni egyikünk egynyári német barátnőjét, és számtalan kaland után megérkezvén egy hórihorgas németet találtunk nála, akiről nyelvi nehézségeink miatt csak azt sikerült kideríteni, hogy valamilyen zavaros unokatestvéri kapcsolatban áll a célszeméllyel, aztán mi öten kiosztottuk a rendelkezésre álló alvóhelyeket (egy franciaágy, egy kanapé, a többi szerte a padlón, szőnyegeken és hálózsákban), aminek az lett az eredménye, hogy német alak kanapéra vonult, mi négyen szerteszét, és így véletlenül a német lány és barátunk került egy ágyba, de a lefekvés előtt még mindenki mosakodott is azért, és barátunk úgy intézte, hogy ő legyen az utolsó fogmosó, aki így már sötétben tapogatózott be az ágyba, mi meg úgy tettünk, mintha aludnánk, de azért füleltünk, és nem is hiába, mert kisvártatva köpködés és káromkodás hallatszott, magyarul és németül, majd felkapcsolódott a villany és mindannyiunk számára világossá vált, hogy barátunk, mivel utoljára ő ment mosakodni, nem értesült róla, hogy a hórihorgas német nem fért el a kanapén, ezért cserélt a német lánnyal, így aztán barátunk a legény mellé bújt be, azt gondolván, hogy ő a leány, míg a német legény azt gondolta, hogy a lány gondolta meg magát és mégis vele alszik, emiatt egy ideig egyetértésben ölelgették egymást amíg a szőrösebb részek túltengése, vagy a puhább részek hiánya gyanússá nem tette az ügyletet.
Sokat kacagtunk aztán ezen a későbbi években, bár barátunk nem.
Nekem nagyon tetszik... Általában a reggeli kávé mellett ülve olvasom a sorokat, és nagyon ritkán szólalok meg, de várom a történeteket, várom a szavakat, és persze anno az első találkozás után újraolvastam AB történeteit, mert ellenállhatatlan erővel vonzottak a leírt nevek betűi.
A ma reggeli olvasás után is hasonlót érzek, és várom a holnap reggelit és az azután levőket. Addig ígérem, jó leszek... :)
Nekem mindig élményt jelent olvasni. Akkor is, ha nem tudok hasonló színvonalon, stílusban válaszolni, ezért nem nagyon teszem. Sőt, azt hiszem, ma kifejezetten emiatt szereztem be ama bizonyos regényt, melyben ama bizonyos ezredes szerepel - bár ha jól láttam, van más könyve is Marquez-nek, ahol feltűnik. :)
Köszönöm a biztatást, bár talán elrugaszkodott túlzás engem fehérek közt európainak, vagy irodalmárnak tartanod. Még ha tiszta szívből is. Azért örülök a visszajelzésnek, ha többet kapnék, talán többet is írnék ide.
Tehát, nem igazi (mű) irodalmári hiúságtól hajtva üzenem mindenkinek, ha valakit érdekelnek az itt megjelenő írások, az jelezze ezt valamilyen rövid formában (pl. "Na...", vagy "mileszmár", vagy "szar volt, nincs jobb?") és ha elegendő visszajelzés érkezik, felrakom a következő adagot. Ha nem, lehet, hogy akkor is. Vagy nem. De ez biztos.
Máskor szárnyakkal álmodom, vállamból nőnek ki, mikor az utcán megyek. Ilyenkor szabadnak érzem magam, felröppenek. Az emberek csodálkozva mutogatnak, én meg nagy köröket írok le az égen. Kicsinek és távolinak látom őket. Sokáig körözök
fent, élvezem a napfényt. A lentiek lélegzetvisszafojtva figyelik tökéletes mozgásomat. Egyre többen vannak, némelyik már próbálgatja szárnyait, mikor felébredek.
Megmosakodom.
Felöltözöm.
Beülök a kocsiba. És érzem, hogy hátul nyomnak a szárnyaim, a deréktámasz ugye, meg a feszített biztonsági öv. Aztán látok egy borostás alakot behajolni egy kocsi ablakán, a piros lámpánál, a lába olyan furcsán hajlott, és az egész alak tízcentivel a föld felett lebeg. Tényleg furcsa, mire nem képesek, hogy egy kis pénzhez jussanak!
Aztán megállít egy rendőr, és azt mondja, magának nem itt a helye, menjen vissza az ágyába, és ébredjen fel rendesen, mert az elszabadult álmaival már tele van a város, nem győzik elterelni a forgalmat.
És akkor hazahajtok, és visszabújok az ágyba, hogy végre felébredhessek, rendesen.
Úgy tűnt, már senkit nem érdekel. Örülök, hogy azért benéztél. Feléleszthetjük mostmár, pl. így:
Az történt, hogy álmomban haslövést kaptam, és mivel tudtam, hogy ez súlyos, próbáltam szenvedni, és mindenkinek mutogattam a dolgott, beledugtam az ujjamat az ingen keresztül a lyukba, de mégsem éreztem fájdalmat, így nagy odafigyelésembe került, hogy folyamatosan nyögjek és sóhajtozzak, és behajtsam az elismeréseket és sajnálkozó pillantásokat, és sehogy sem akart vérezni, hogy legalább kívülről is látsszon ez a súlyos sérülés, és már kezdett beforrni, mire eljutottam az orvoshoz, aki benyúlt egy hosszú, nyeles csipeszhez hasonló fogóval, és kicsippentett belülről valamit, ami fémesen koppan a vesetálban, mikor elengedte, de sehogy sem tudtam megnézni, mert le volt kötözve a fejem az ágyhoz, és akkor az orvos felment az internetre és kinyomtatott onnan egy régi printeren valami hosszút, majd a a kinyomtatott több méteres leporellóval körbe bekötözte a sebemet és azt mondta: Hazamehet ... mostmár!
