Jókor reggel Bence éppen a kalyiba előtt ásítva a harisnyaszíján szorított egyet, mikor a meredeken lihegve másztak feléje valami úrfélék, s néhány fehérnép. A furcsa öltözetük mindjárt feltűnt. A férfiakon egy szál ing, de olyan, hogy a szőrös mellük kilássék, akkora zöld gallyacska, hogy csak éppen takarjon valamit, térden alól vastag fuszékli, dufla talpú szeges bakancs, olyanféle, amilyent az anyaló lábára húznak, hogy ne tudjon rúgni. Hátukon hatalmas hátizsák-púpot viseltek. Izzadtak, cseres arcuk be volt esve, soványak és gyanúsak voltak. Meztelne karukon, vékony lábukon a szőr hegyesre állott a hidegtől. A fehérnépek se voltak különbek. Felül férfiak, alul nők. A hajuk kurta, rajta sapka, az is oldalt csúszva, csak oda szottyantva, muszkablúz, mellük semmi, alul szoknyácska, alig araszos csóré térd, szintén bakancs, őzszínűek és laposak, mint az oláhfalusi széjdeszka. Ami kiállot belőlük, az is csak úgy állot ki, mint bog a deszkából. A meztelen lábukon nekik is összefutott a bőr a hidegtől, de le voltak sülve, ahogy illik. Bencének jött, hogy röhögjön, mikor meglátta, de nem mert. A vendégek megérkeztek. - Jó reggelt atyafi! - mondták keményen a férfiak. Bence a mutatóujjával a sapka felé szúrt. Köszönésnek hitték, de arra is lehet magyarázni, hogy "laknak-e odafenn". - Maguk kifélék, mifélék? - Mi turisták bvagyunk, bácsikám! - csicseregte egy sárga szájú lányféle. - Az Isten éltesse! - hagyta rá Bence, mert nem tudta, hogy mi a turista. Egye fene, akármi! - Itt reggelizünk, gyerekek! - hányta le magáról a hátizsákot a vezető férfi, és kacagott örömében. Vérszegény foghúsa messzire látszott. - Pompás itt! - Itt az! - felelt illedelmesen Bence. - Ez úgy-e magán nemzeti viselet? - kérdezte a lapos fehérnép, ki nem tudta a szemét levenni Bencéről, mert rongyos inge alól kilátszott a köldöke. (Fuszujkarót vágni készült a ciheresbe, oda pedig nem való jó gúnya). - Ezt viselgetem! - szemérmeskedett Bence -, de ha tudtam volna hogy magik jönnek, illedelmesebben felöltöztem volna. -
OFF Ha jól sejtem, milyen könyvről van szó, szerintem ez a mű a papír illattával és tapintásával együtt az igazi. Mert be lehet hajtani az ember ujjára és lehet kicsit mélázni. 'A Világirodalom Remekei' sorozatban is megjelent. Én azt gondolom, hogy antikvár példányban érdemes ezt a könyvet megvenni. Azért, mert úgy jobb az illata. (Deegyhülyevagyok -és bocsánat mindenkitől, hogy írtam.) ON
Nemár... mindent azért ne akarjunk elektronikusan. Én hétfőn / :) / mentem be a könyvesboltba megvenni - és milyen jó, azóta még egy ok, hogy kikapcsoljam a gépet...
Emlékszem rá, mintha csak ma lett volna. Pedig ma péntek van, és a hétfők azóta elmúltak végleg, apám is már csak ritkán jár vissza az évszázados tölgy tövébe, és én magam is már csak virtuálisan létezem, az örök vasárnapba zárva.
Én csak másolok. De most kezdtem olvasni, és nagyon megtetszett - hátha nem ismeri mindenki... és elgondolkodtató.
... Egy-két óra múlva, a virrasztástól elcsigázva, bement Aurelianóhoz a műhelybe, és megkérdezte: - Milyen nap van ma? - Aureliano azt mondta, hogy kedd. - Én is azt hittem - válaszolta José Arcadio Buendía. - De aztán rájöttem, hogy ma is hétfő van, mint tegnap. Nézd csak az eget, nézd a falakat, a begóniákat. Ma is hétfő van. Aureliano, aki hozzászokott már apja hóbortjaihoz, ügyet sem vetett rá. Másnap, szerdán José Arcadio Buendía ismét megjelent a műhelyben. - Micsoda katasztfófa - mondta. - Nézd a levegőt, hallgasd a nap zúgását: ugyanolyan, mint tegnap és mint tegnapelőtt. Ma is hétfő van...
Ha már mindenki olvasta, vagy egyáltalán nem élvezhető egy kiragadott részlet, akkor elnézést mindenkitől...
Ma reggel azt vettem észre fogmosás közben, hogy bohócorrom nőtt. Nagy, piros, és sípol, ha összenyomom. Azt hittem, a gyerekek szórakoztak velem, és álmomban rárakták az orromra, de nem sikerült leszednem, sőt, ahogy tapogattam, úgy éreztem, hogy nincs is meg alatta az igazi. Kicsit megijedtem, mert nem volt egy nyakkendőm sem, ami ment volna az orromhoz, így a hosszas válogatás miatt lekéstem a HÉV-et. Mert persze pont ma van a kocsim szervízben, így gyalog kellett bemennem. A HÉV-en mindenki engem bámult lopva, és amikor kihívóan rájuk néztem, kibámultak az ablakon, vagy az újságjukba temetkeztek, de én tudtam, hogy engem lesnek. A gyerekek viszont egyáltalán nem szégyelték magukat, leplezetlenül bámultak. Az egyik oda is jött, megrángatta a kabátom ujját, és azt kérdezte, van-e nálam trombita. Megmondtam neki, hogy én komoly ember vagyok, nem foglakozom ilyen butaságokkal, hagyjon engem békén. A trombita nem butaság, azt mondta, de addigra már egész gyereksereglet állt körülöttem és mindenfélét kértek, hogy dobáljak kis színes labdákat, meg álljak kézen, és ilyesmi. Manapság a szülők nem nevelik a gyerekeket, rájuk se hederítenek, azok meg elszemtelenednek, a büdösök. Alig bírtam leszállni tőlük. A munkahelyemen kicsit furcsán néztek a többiek, főleg a liftben, mert nem csukódott be az ajtó a cipőmtől, reggel, mikor felhúztam észre sem vettem, hogy ilyen hosszú az eleje. Aztán mikor leültem a gép elé, kicsit furcsa volt, mert ráültem a folt-hátán-folt frakkom szárnyaira, és rögtön jött is egy üzenetem, hogy öt perc van még az előadásig, a harmadik emeleti tárgyalóban. Leszaladtam, nehogy elkéssek, és ahogy benyitottam, egy porondon találtam magam, reflektorfényben, és egy ember mikorfonnal, akiben a főnökömet ismertem fel meglepetten, épp rólam beszélt. Hogy milyen világszám vagyok, meg ilyesmi. És mindenki tapsolt, ott voltak a kollégáim is, aztán várakozó nagy csend lett. Leizzadtam egy pillanat alatt, nem jutott eszembe semmi. Ezek itt azt várják, hogy megnevettessem őket? De hiszen én egy komoly ember vagyok, nem fogok itt bohóckodni nekik. Elhatároztam, hogy azértsem mondok semmi vicceset. Reggel jó idő volt, mondtam. Felharsant a nevetés. Ezek meg min nevetnek? Én szeretem a munkámat - nevetés. De félek, hogy mások nem szeretnek - nevetés. És jön a jégkorszak, vagy a felmelegedés - egyesek a térdüket csapkodják, könnyes szemmel röhögnek. Ezekbe meg mi ütött? Akkor próbaképpen elmondtam egy viccet. Síri csend lett.
Éreztem én, hogy nem való nekem a bohóckodás.
Ilyen kis NDK-s történet szinte minden (40 évnél idősebb) embert elkísér - azért írom e korhatárt, mert leginkább a 70-es évek végefelé volt ilyesmire lehetőség. Aztán mindenféle helyzet begyűrűzött, az NDK-s lányok is kezdtek már eléggé másfelé is kacsintgatni - akkor már a magyar nem iagzán volt "vonzó" falat. Talán a más vérmérséklet, temperamentum, a kissé szabadabb gondolkodás, s ugyanakkor - érzelmi téren - valamiféle romantikusabb hajlam, visszafogottabb egyértelműség volt a magyar fiúkban vonzóbb. Ezeket nem magamról írom, hisz ennél én már jóval idősebb lennék. De nekem is volt NDK-s barátnőm - Gabi - aki ugyan egy kukkot nem tudott igazán magyarul - és én ezt viszonoztam hasonló nyelvtudással - de mégis, megértettük egymást. És - hozzá kell tegyem - a maga NDK-s mércéjéhez képest még szép is volt. Aztán - férjhez ment (pedig erősen itt akart maradni), férje elzüllött (alkohol, drog) - majd meghalt. Van csemetéje is Berlinben - de már régen nem tudom mi van vele. Pedig érdekelne... csak hát a nej ilyesmit nem néz jó szemmel. Hajrá, Aureliano!
Ma eszembe jutott egy régi kis történet arról, amikor öten elindultunk NDK-ba, Skodával, meglátogatni egyikünk egynyári német barátnőjét, és számtalan kaland után megérkezvén egy hórihorgas németet találtunk nála, akiről nyelvi nehézségeink miatt csak azt sikerült kideríteni, hogy valamilyen zavaros unokatestvéri kapcsolatban áll a célszeméllyel, aztán mi öten kiosztottuk a rendelkezésre álló alvóhelyeket (egy franciaágy, egy kanapé, a többi szerte a padlón, szőnyegeken és hálózsákban), aminek az lett az eredménye, hogy német alak kanapéra vonult, mi négyen szerteszét, és így véletlenül a német lány és barátunk került egy ágyba, de a lefekvés előtt még mindenki mosakodott is azért, és barátunk úgy intézte, hogy ő legyen az utolsó fogmosó, aki így már sötétben tapogatózott be az ágyba, mi meg úgy tettünk, mintha aludnánk, de azért füleltünk, és nem is hiába, mert kisvártatva köpködés és káromkodás hallatszott, magyarul és németül, majd felkapcsolódott a villany és mindannyiunk számára világossá vált, hogy barátunk, mivel utoljára ő ment mosakodni, nem értesült róla, hogy a hórihorgas német nem fért el a kanapén, ezért cserélt a német lánnyal, így aztán barátunk a legény mellé bújt be, azt gondolván, hogy ő a leány, míg a német legény azt gondolta, hogy a lány gondolta meg magát és mégis vele alszik, emiatt egy ideig egyetértésben ölelgették egymást amíg a szőrösebb részek túltengése, vagy a puhább részek hiánya gyanússá nem tette az ügyletet.
Sokat kacagtunk aztán ezen a későbbi években, bár barátunk nem.
Nekem nagyon tetszik... Általában a reggeli kávé mellett ülve olvasom a sorokat, és nagyon ritkán szólalok meg, de várom a történeteket, várom a szavakat, és persze anno az első találkozás után újraolvastam AB történeteit, mert ellenállhatatlan erővel vonzottak a leírt nevek betűi.
A ma reggeli olvasás után is hasonlót érzek, és várom a holnap reggelit és az azután levőket. Addig ígérem, jó leszek... :)
Nekem mindig élményt jelent olvasni. Akkor is, ha nem tudok hasonló színvonalon, stílusban válaszolni, ezért nem nagyon teszem. Sőt, azt hiszem, ma kifejezetten emiatt szereztem be ama bizonyos regényt, melyben ama bizonyos ezredes szerepel - bár ha jól láttam, van más könyve is Marquez-nek, ahol feltűnik. :)
Köszönöm a biztatást, bár talán elrugaszkodott túlzás engem fehérek közt európainak, vagy irodalmárnak tartanod. Még ha tiszta szívből is. Azért örülök a visszajelzésnek, ha többet kapnék, talán többet is írnék ide.
Tehát, nem igazi (mű) irodalmári hiúságtól hajtva üzenem mindenkinek, ha valakit érdekelnek az itt megjelenő írások, az jelezze ezt valamilyen rövid formában (pl. "Na...", vagy "mileszmár", vagy "szar volt, nincs jobb?") és ha elegendő visszajelzés érkezik, felrakom a következő adagot. Ha nem, lehet, hogy akkor is. Vagy nem. De ez biztos.
Máskor szárnyakkal álmodom, vállamból nőnek ki, mikor az utcán megyek. Ilyenkor szabadnak érzem magam, felröppenek. Az emberek csodálkozva mutogatnak, én meg nagy köröket írok le az égen. Kicsinek és távolinak látom őket. Sokáig körözök
fent, élvezem a napfényt. A lentiek lélegzetvisszafojtva figyelik tökéletes mozgásomat. Egyre többen vannak, némelyik már próbálgatja szárnyait, mikor felébredek.
Megmosakodom.
Felöltözöm.
Beülök a kocsiba. És érzem, hogy hátul nyomnak a szárnyaim, a deréktámasz ugye, meg a feszített biztonsági öv. Aztán látok egy borostás alakot behajolni egy kocsi ablakán, a piros lámpánál, a lába olyan furcsán hajlott, és az egész alak tízcentivel a föld felett lebeg. Tényleg furcsa, mire nem képesek, hogy egy kis pénzhez jussanak!
Aztán megállít egy rendőr, és azt mondja, magának nem itt a helye, menjen vissza az ágyába, és ébredjen fel rendesen, mert az elszabadult álmaival már tele van a város, nem győzik elterelni a forgalmat.
És akkor hazahajtok, és visszabújok az ágyba, hogy végre felébredhessek, rendesen.
Úgy tűnt, már senkit nem érdekel. Örülök, hogy azért benéztél. Feléleszthetjük mostmár, pl. így:
Az történt, hogy álmomban haslövést kaptam, és mivel tudtam, hogy ez súlyos, próbáltam szenvedni, és mindenkinek mutogattam a dolgott, beledugtam az ujjamat az ingen keresztül a lyukba, de mégsem éreztem fájdalmat, így nagy odafigyelésembe került, hogy folyamatosan nyögjek és sóhajtozzak, és behajtsam az elismeréseket és sajnálkozó pillantásokat, és sehogy sem akart vérezni, hogy legalább kívülről is látsszon ez a súlyos sérülés, és már kezdett beforrni, mire eljutottam az orvoshoz, aki benyúlt egy hosszú, nyeles csipeszhez hasonló fogóval, és kicsippentett belülről valamit, ami fémesen koppan a vesetálban, mikor elengedte, de sehogy sem tudtam megnézni, mert le volt kötözve a fejem az ágyhoz, és akkor az orvos felment az internetre és kinyomtatott onnan egy régi printeren valami hosszút, majd a a kinyomtatott több méteres leporellóval körbe bekötözte a sebemet és azt mondta: Hazamehet ... mostmár!
Ha minden igaz, jövő hét szombat - és megyek Bpestre egy fotóstól Sigma-optikát venni. Előtte való napon Bécsben megvennénk egy Konica-Minolta 7d-t, 18-70-es optikával (most nagyon jó ára van, 1 Gb-s kártyával együtt 789 Eu). Akkor lehetne egy kis találkozó-félét tartani - de még messze van, sok víz (folyna) le a Dunán (ha lenne benne nálunk...).
Az zavarja össze itt a képet egy kicsit, hogy értékelő és értékelt ugyanabból a körből kerül ki. Néha azzal mérik az értékelő értékelését, hogy ő maga milyen képeket készít. Ez olyan, mintha MGP-től azt várnánk, hogy sok jó színdarabot írjon/rendezzen mielőtt kritizálná. Vagy egy színésztől várnánk, hogy egy konkurrens előadást objektíven értékeljen.
Persze másrészről meg egyfajta kiegyensúlyozottságot hoz a kreditrendszer, még ha követhetetlen is, és lehetővé teszi, hogy egyesek inkább fotózzanak, mások inkább értékeljenek, ha ehhez van kedvük. Aztán már csak el kell ajándékozni a mértéktelenül értékelőknél felhalmozódott kreditvagyont a mértéktelenül fotózók részére.
Én olyan kritikát szeretek (nemcsak a képeimmel kapcsolatban), ami kiegyensúlyozott.
Elemzi a jónak talált dolgokat és felhívja a figyelmet a kerülendő dolgokra. Hab a tortán, ha előbbin keresztül történik az utóbbi. (Bár ez sokszor elképzelhetetlen.)
Ha csak simán a kerülendő dolgokról van szó, akkor kell lennie egy bizonyos fajta kapcsolatnak közöttünk, hogy az teljesen helyén legyen. (Nem konkrét, személyes kapcsolat, hanem egy kvázi is is elég. Pölö általam nagyra tartott képeket készítő ember, ha a képkészítést nézzük.)
Mondjuk mindenben a kiegyensúlyozottságot kedvelem... (No és persze az eleganciát, de ezt azért talán, mert én nem nagyon bírok ezzel a tulajdonsággal. Asszem.)
Tuti egyről beszélünk! És dús volt a füst, az égés pedig egyenletes. Se az elején, se a végén nem kellett kompromisszumot kötni... (Az eleje kissé dohányosabb, a vége meg inkább vaniliásabb volt.)
