Kedves Nemo ! ( Jóbarát is besegít a válaszba :)) )
"Némileg megnyugtat, ha már ilyen finomságokon kell törnünk a fejünket, mert akkor ezek szerint már megoldódtak az alapvető problémák, lásd egység kérdése Jézus végakarata szerint, vagy az egyház elnéptelenedése, egyenes arányban a Szentlélekkel kapcsolatos tanítások és betöltekezés háttérbe szorulásával, és ehhez hasonlók. Halvány lila gőzöm sincs, hogy a latin kifelyezések alatt a teológusprofesszorok mit definiáltak, amin aztán naphosszat csámcsoghatnak és rágódhatnak. Jézus Kétségkívül azt mondta, Ez az én testem, amely értetek adatik! Tehát ha feltételezzük hogy Isten irgalmas és szeret minket, sokkal kisebb hiba a Krisztus testét "túlzottan" tisztelni, mint figyelmen kívül hagyni. A kinyilatkoztatások alapján is mondható, hogy az ostya Szellemi módon Krisztus teste, úgy is mint a fizikai test, ami teljesen kiszolgáltatott neked, ezért azt tehetsz vele, amit a szíved diktál, és úgy is, mint a közösség, vagyis Krisztus misztikus testének jelképe. Ha veszed az "Úrvacsorát", elsősorban részesedsz Krisztus testében, aki ilyen módon kiszolgáltatja magát neked, mint azon a bizonyos húsvéton, és részesedsz minden testvéred közösségében, akikkel együtt egy misztius testet alkottok, amennyiben a Szentlélek működni tud a közösségben. Ilyen módon egy cél érdekében a sokféle "testrész" önös érdekein felülemelkedve "egy testté lesz"...
Ha követed ezt a gondolatot, akkor két lehetőséged van. Úgy veszed az Úrvacsorát, mint ahogyan a főpap részt vett a golgotai eseményekben, vagy mint ahogyan János részt vett abban. A főpap ítéletet vont magára, János pedig áldást. A főpap hiába vett részt az eseményen, nem tért meg, János számára mégis a megváltást hordozta. Vagyis sokkal inkább a szív keménysége befolyásolja az embert, mint az "Úrvacsora" vétele.
Ami pedig a fel nem használt bort és kenyeret illeti, nem hiszem hogy bűn lenne azt aranyba burkolni. Ezzel szemben sok sátánista szertartásban használnak ilyen "lehullott","elrabolt" kenyeret, és nyilvánosan gyalázzák meg azt. Mármost ha ők felismerik az értékét, hiba lenne félvállról venni azt részünkről.
Próbáld magad egy pillanatra Jézus helyébe képzelni. Vajon feldühödnél-e, ha dícsérettel illetnék azt a jelet, amelyet "emlékül" hagysz? Egyetlen esetben igen, mégpedig ha szívükben eltávolodnak, és képmutatásból dícsérik azt. Így valóban ítéletet vonhatunk magunkra, hiszen azt állítjuk hogy látunk, ezért megelőznek minket az utcanők, akik őszintén bűnösnek vallják magukat. Az pedig, hogy másnap meggyónod a bűnödet, nem hiszem hogy az előző napi képmutató magatartásodból eredne, nem hiszem hogy ez megindítaná Istent. Ez szerintem más lapra tartozik, ez is kegyelem, de szerintem semmi köze az előző napi képmutatósdihoz..."
Még egy szálon tudok válaszolni: Jézus embersége nem mindenhol jelenlévő. S ha csak az ő általános mindenütt-jelenvalóságát tudod elismertetni az eukharisztiára nézve, azzal semmit el nem érsz. Mert ezzel az erővel lehetne a bibliát is imádni, mert az többek között az Ő szava, csakúgy, ahogy az eukharisztia az ő teste, és ha azt szabad imádni, akkor ezt is.
Rendben, elmondom a két témát. A "manducatio impiorum" vagy "infidelium" azt jelenti, hogy a lelki készültségtől vagy akár a hit meglététől függetlenül az úrvacsorához járuló személy veszi-e Jézus "valóságos testét," vagy csak ítéletet eszik magának, vagy mindkettőt egyszerre. Ehhez kapcsolódik az a kérdés, hogy létezik-e feléledő szentségi hatás, azaz ha ma parázna gondolatokkal tele odajárulok az Úr asztalához, de holnap meggyónom a parázna gondolatokat, akkor valóban a ma elvett úrvacsora kegyelmi hatása bomlik-e ki holnap, vagy a "gyónási kegyelem" hatása-e az, ami történni fog?
A másik téma a megszentelt színek "extra usum" kezelése (és tisztelete), vagyis hogy mi a teendő a konszekrált ostyával és borral, ha éppen senki nincs jelen, hogy magához vegye őket. Kell-e félretenni, aranyba ágyazva tisztelni, esetleg körbehordozni és imádni az Eukharisztiát?
Ezek és hasonló kérdések ezek, amelyekre a reformátusok, evangélikusok és római kaatolikusok másképp válaszolnak. Ennyit röviden, később írok részletesebben is, de azt már Schütz ellen.
Abszolut nem ismerem a Kálvinnál idézett két témát, hogy azzal mi a probléma. Igazából Kálvin témáját sem igazából. Az lesz a baj ennél a vitánál, hogy én hitem alapján vitázom nem dokumentumokból. Pontosabban a fejemben nem sok van ( :)))) ) inkább puskázom a szakirodalomból.
Visszatérve az Oltáriszentség témára, ha Jézus mindenütt jelen tud lenni ( gondolom mindenhatóságából következően már hagy tudjon.. ) akkor miért pont az Oltáriszentségben ne tudna ott lenni ?
Ejnye, hát mi vitáznivaló marad itt? Persze, hogy elfogadom ezt. De ha nincs terhedre, nyugodtan támaszkodj a reformátori teológiáról kialakított ismereteidre az ügyben, mit fogadok el és mit nem. (Egyedül a csecsemőkeresztséget és a lelki ajándékok megszűnését kifogásolom Kálvin tanításából.)
Azonnal támadnék, mert nem fogadom el a testi jelenlétet. Jézus a maga testét nem azért adja, hogy imádjuk, hanem hogy megegyük. És azt sem a testi fogainkkal, mert azok csak kenyeret őrölnek, de a hívő így is az Úr önfeláldozó jóakaratát tapasztalja meg az evés mint látható cselekmény lelki hasonlatosságára. A keresztáldozat a maga egyszeri múltbeliségében is kihat a mi életünkre, s ehhez az úrvacsorában nem kell sem a valóságos testnek, sem a valóságos áldozatnak (újra) megjelennie.
Akkor keressük meg azt ami összeköt és ami szétválaszt.
Pl. ha azt mondom, ill írom:
Imádunk Téged Krisztus ( az Oltáriszentségben ), az egész Világmindenségben és Áldunk Téged mert Szent Kereszted által Megváltottad a világot, akkor erre Te mit mondasz ?
No persze, a vita témája kimaradt. Én ezen a téren kálvinista vagyok, azaz nem fogadom el az átlényegülést, de a lutheri hozzálényegülést sem. Ebből fakadóan támadni fogom a szakramentum imádását, más alkalomra való eltételét, "használaton kívüli" (extra usum) "tiszteletét," hitetlenek általi valóságos megevését (manducatio infidelium), és olykor az általad ide bemásolt vérző ostyás csodákat. No meg sok egyebet; de nem fogom bántani a helyesen értett "valóságos jelenlétet," sem az úrvacsorázás során Istennel az Ő kegyelméből, hit által létrejött szövetségi aktust. De hangsúlyozni fogom ennek az eseménynek a tudatos hitvalló és áldásért folyamodó jellegét, a közösségi vonásait, és tagadni fogom az (engesztelő)áldozati jellegét. Igaz, e témába már az "Ujra a miserol" című topikban belementünk másokkal, tehát ezt nyugodtan ki is hagyhatjuk.
Nem kell tőlem tartanod, én jól el fogok vitázni Schütz Antallal, és jól egyetértek majd a reformkatolikus elméletekkel, amelyek az átlényegülést helyettesítik. Nekem mint prot. támadónak egyébként is megköti a kezemet a méltányosság igénye, azaz hogy ne bántsam a ti hitetekben azt, amit helyesen magyarázva a magam hitében is el tudok helyezni.
Látom "Emberemre találtam"..Egy Kisgomba useru evangelikus lelkész is megfordult nálunk és vele is lehetett beszélgetni, nem kapkodott állandóan a "kardja" után.
Meg van a maga szépsége a plebania.net-nek is nagyon sok szépet lehet ott tanulni, de vitánál sajnos mindig eldurvulnak a dolgok és a csúnya beszéd sem fér bele. Utóbbit nem bánom.
No akkor össze kell kapnom magamat és szólok Jézusnak is, hogy Adjon ajkamra szavakat. Jézusban ugyebár egyek vagyunk ezen nincs vita, csak az Oltáriszentség a problémád ha jól veszem, értem ? Az Oltáriszentség pedig Jézus.
A müveltség területén tartok tőle előnybe vagy, de majd a Szentlélek segít. Viszont Jézus és a Szentlélek Téged is ugyanúgy segít. Ebben az esetben mi a csudáról fogunk vitázni :))) ?
Schütz jöhet, bár őóta a r.k. teológia átment már egy biblikus megújuláson, egy liturgikus és egy patrisztikus megújuláson, és még tudom is én, min. Azt hiszem, ahol idéznem kell, az angol nyelvű Ante-Nicene Fathers, Nicene and Post-Nicene Fathers sorozatból fogok, természetesen kivonatos magyar fordítással. Prot. szakirodalmat nem találok ez ügyben a hálón, bár saját honlapomon fenn van Luther és Kálvin jó pár műve, amelyek legalább érintőlegesen az átlényegülésről is szólnak. A legátfogóbb, s ezért gyakran csak utalásszerű áttekintést a mérsékelten liberális protestáns Karl Hase XIX. századi Polemikájából tudom ajánlani (iratok.fw.hu/romkat/polemika/HASE.HTM), mégpedig a 2. kötet 7. fejezetét. De akármelyik modern r.k. szerző is használható támpontul, mert egy ideje már tinálatok is elismerik a hagyomány különböző irányzatait - legalábbis a régmúltban.
Amit meg a Plébánián elszenvedett hányattatásaidról írsz, pár hónap termésének átolvasása után magam is kitaláltam, ezért döntöttem úgy, hogy oda továbbra sem megyek. Gúzsbakötve táncolni nincs kedvem, főleg a Parsifalhoz hasonló alakok harsány "ellenérvei" közepett. Cserébe itt maradok, és Schütz meg mások nyomdokain jó tartalmas vitát tudunk folytatni. Köszönöm vállalkozókedvedet és őszinte modorodat. Ha olykor hevesebben fogok is szólni, semmiképp ne magadra vedd, hanem a r.k. tanok elleni bajvívás ősi kellékeként értelmezd. Ha lenne elég időm, bizonyára én is tudnék finoman és diplomatikusan fogalmazni, így viszont röviden és lényegretörően kell érvelnem.
A ppek.hu-n rajta van a Schütz teljes anyag. Az az igazság, hogy én innen az internetről szerzem az infokat, tehát ami nem érhető el arról ugy tudok beszélni, hogy segítséget hívok :))))
A muszlim barátot, aki jó fej a plebania. net-re hívtam, de senkit sem akart sem ő sem én megtámadni, de katolikus testvérem előhozott olyan témákat aminél nem hagyta a jóbarát sem magát :))) Szóval szinte be sem lépett már le is tiltották egy hétre.
Végülis az is igaz, hogy egy kicsit én is bunkó voltam, mert vendéget hívtam oda, ahol nem én vagyok a házigazda. Tehát először a plebania.net tulajdonosaival kellett volna egyeztetnem mert amilyen sérödékenyek vagyunk ( van amikor sajnos én is ::((( ) nagyon hamar rosszra fordulnak a dolgok. A lényeg, hogy a végén a jóbarát egy hétre letiltva és törölték a muszlimokkal kapcsolatos topicocat nem engedve a továbbiakban ennek teret. Próbálkoztam egy héber- katolikus párbeszéddel azt is kiszedték gyökerestül, hogy most nem aktuális, mert a kedélyek fel lettek kavarva ezzel a muszlim vitával.
Summa - summárum én is hibás vagyok mert kellemetlen helyzetbe hoztam a jóbarátot meg a saját közösségemet is. Én ugy vettem ki, hogy semmit és senkit sem akart a jóbarát megtámadni sőt a böjti időszak miatt kifejezetten kértem, hogy egymás megismerésére szoritkozzunk. Pusztába kiáltott szó volt, rögtön előkapták a kardot....
Viszont az Indexnél jobb hely a világon nincs itt azt írok és annak akinek akarok, legfeljebb megszorongatnak hitbeli tudásommal kapcsolatban.
Egyébként az én meggyőződésem abszolut hiten alapul és a tárgyi tudást azt mindig fejlesztem például a Veled való beszélgetéssel.
A tisztelt Cserfa által vitatott hosszú idézetek egészen a mostaniig mind a Schütz féle könyvből történt mert ez nekem nagyon megtetszett és a napnál is világosabb számomra.
Békesség legyen köztünk !
Eaglet
U.i.: remélem nem leszek letiltva itt egy hétre :)))
Rendben van, elolvastam ezeket is. Ha ezek a könyveid valóban meg is vannak, lesz mire hivatkoznom. Előd István Dogmatikája lenne a fő mű, de Schütz is megteszi. Az alapfogalmak mellett már jó sok értelmezés és történeti apológia is bekerült a topikba, de ez nem feltétlenül káros. Olykor kénytelen leszek ezekkel az idézetekkel is vitát folytatni. (Ismét hadd hívjam fel a figyelmedet a forrásmegjelölés fontosságára.) Ha valamit ajánlhatok én is, Kálvin úrvacsoratanát javasolom. Ő a lutheri ortodoxia pártján álló Heshusius és Westphal ellen írt, de érvei a r.k. átlényegülést is megcáfolják. Az írások elérhetők magyarul az én honlapomon, iratok.fw.hu/egyhtori/EGYHTORI.HTM
.
P.s. Melyik r.k. fórumra hívtad ama bizonyos nem-r.k. barátodat beszélgetni? (A Virtuális Plébániára nem mennék én sem, az ottani házirend ugyanis tiltja a r.k. tanítás megtámadását.)
Kedves Nemo !
Mielőtt válaszolnál átolvasnád amiket idéztem és utána térnénk rá a válaszadásra ill. a konkrét beszélgetésre?
Békesség legyen köztünk !
hh
Eaglethh
Az evangélium világának megvannak a sajátos törvényszerűségei, s ezek között egyike az alapvetôknek az a tény, hogy Jézus Krisztus akkor, mikor Isten országának alapjait veti meg és sarkoszlopait állítja föl, elôbb kilátásba helyezi és azután valósítja meg. Mintha elôbb elô akarná készíteni a nagy titkok számára a talajt és csak azután állítaná belé a világba szeretete nagy csodáit. Így pendítette meg a keresztség gondolatát Nikodémusnál, miután elôbb maga is megkeresztelkedett, és csak mennybemenetele elôtt adja a határozott megbízást. Így ígérte a búcsúzó estén a Szentlelket, akit Pünkösdkor elküldött. S így ígérte meg Szent Péternek a fôséget, és megadta föltámadása után a Genezáret tavánál. Ugyancsak a Genezáret tava, de a keleti partja volt színhelye a nagy eucharisztiás ígéretnek.
Az ígéret
Jézus Krisztus Jn 6-ban megígérte, hogy tulajdon valóságos testét és vérét adja a hívôknek ételül és italul.
Szent János evangéliumának hatodik fejezete három részre oszlik. Az elsô rész történeti, és a szinoptikusoknál (Máté, Márk, Lukács) is leírt két csodát beszél el: ötezer ember csodás kielégítését 1-15. vers, és az Üdvözítônek tengerjárását v. 16-21. A második rész a lelki eledelrôl szóló hosszabb beszéd: v. 25-59: ez az ún. eucharisztiás beszéd. A harmadik rész ismét történeti, és elbeszéli némely tanítványnak ama beszéddel szemben tanúsított magatartását: v. 60-72. Magában a lelki eledelrôl szóló második részben, az eucharisztiás beszédben ismét különválik két tag. Az elsôben v. 25-47 (esetleg 52a) az Üdvözítô önmagát állítja oda mint lelki eledelt: ,,Én vagyok az élet kenyere; aki énhozzám jön, nem éhezik, és aki énbennem hisz, soha meg nem szomjazik'' (v. 35). A 48. és kivált az 52b verstôl kezdve szól a testérôl és vérérôl, mint adandó eledelrôl: ,,Én vagyok az élô kenyér, mely a mennybôl szállott alá. Ha valaki e kenyérbôl eszik, örökké él; és a kenyér, melyet majd én adok, az én testem a világ életéért. Bizony, bizony mondom nektek: ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok az ô vérét, nem leszen élet tibennetek. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete vagyon, és én föltámasztom ôt az utolsó napon. Mert az én testem bizonnyal étel, és az én vérem bizonnyal ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, énbennem marad, és én ô benne''.
Vajon az eucharisztiás beszéd mind a két részben ugyanarról az eledelrôl szól-e, arra nézve nincs egyetértés a katolikus értelmezôk között. Valószínű, hogy a második rész nem mindenestül ugyanazt az eledelt említi, mint az elsô. a) Az elsô részben ugyanis az eledel mindig kenyér, szembesítve a kenyérszaporítás és a mannahullás csodájával; a másodikban ellenben Krisztus teste és vére. b) Az elsô rész nem beszél ennek az eledelnek evésérôl, hanem csak azt követeli, hogy az emberek Krisztushoz jöjjenek és benne higgyenek; viszont a második rész ismételten annak az eledelnek evését és ivását jelöli meg az élet föltételeként.
c) Az eledel az elsô részben jelenlevônek, a másodikban jövendônek van föltüntetve. d) Az elsô részben a zsidó hallgatóság csak azon akad fönn, hogy Krisztus mennyei eredetet tulajdonít magának; a másodikban ellenben azon ütközik meg, hogy tulajdon testét és vérét akarja eledelül adni. Valószínű ezek után, hogy az Úr Krisztus a beszéd elsô részében önmagát minden létmozzanatában, határozatlanul állítja oda eledelként, tehát testét és vérét sem zárja ki, bár kifejezetten még nem említi; viszont mikor a második részben testét és vérét helyezi kilátásba, nem akarja kizárni, sôt alattomban odaérti egész éltetô mivoltát.
Bizonyos azonban, hogy az eucharisztiás beszéd második részében Krisztus a maga tulajdon testét és vérét helyezi kilátásba igazi eledelül. Ez ugyanis az egész szakasznak közvetlenül fölkínálkozó betű szerinti értelme. Az Üdvözítô ismételten kijelenti, hogy teste valósággal étel és vére valósággal ital; negatív és pozitív formában ismételten hangsúlyozza, hogy azt enni és inni kell; sôt teszi azt olyan erôteljes kifejezésekkel, mint trógein, rágni. Ha ennek a beszédnek a tartalma nem volna annyira rendkívüli, bizonyára soha senkinek eszébe sem jutott volna másképp értelmezni.
A beszéd átvitt értelmezése ki van zárva. Valakinek testét enni (néha vérét inni) ugyanis a szentírási nyelvhasználat szerint (pl. Psalm 13,4; 26,2; Mich 3,1; Is 49,26; Ap 16,6 stb.) annyit jelent, mint ádázul halálra üldözni. Már most képtelen gondolat, hogy az Üdvözítô az örök élet föltételéül az ô ádáz üldözését tűzte ki; vagy ha mégis, akkor köteles lett volna ebben az értelemben megmagyarázni szavait, melyeket hallgatósága csak vagy betű szerint vagy megszokott metaforás értelmükben vehetett. Különben ha az Üdvözítô beszédjének ezt a második részét átvitten akarta volna értetni, miért használt oly könnyen félreérthetô kifejezéseket annak a kijelentésére, amit a beszéd elsô részében már oly világosan megmondott volt?
Az ígéret visszhangja
A betű szerinti értelem tekintetében minden kétséget teljesen kizár az a mód, ahogyan az Üdvözítô kezeli a tusakodó hallgatóságot. Mikor elhangzott az elsô kijelentés, hogy tulajdon testét és vérét akarja eledelül adni, ,,vetekedének a zsidók (a negyedik evangélium állandó nyelvhasználata szerint hitetlen hallgatósága, a farizeusok, írástudók, vének és fôpapok táborából) egymás közt mondván: ,,Hogyan adhatja ez nekünk az ô testét eledelül?'' (v. 53). Más hasonló helyzetekben az Üdvözítô az evangéliumok tanúsága szerint (pl. Jn 3,4-6; 4,11-16; 6,32-6; 8,32-4; 8,56-8; 11,11-4; Mat 16,6-11) úgy szokott eljárni, hogy ha az ellenkezés félreértésbôl származott, megmagyarázza szavait; ha azonban csak konokság váltotta ki, nyomatékosan meg szokta ismételni szavait, (mint pl. Jn 6,41-51; 8,56-9; Mat 9,2-6). Ezt teszi a jelen esetben: nem magyaráz, hanem még hatszor megismétli, hogy igenis teste valósággal étel és vére valósággal ital. Így nem járhat el, aki átvitt értelemben akar szólni.
Szűkebb hallgatósága körébôl (,,tanítványai közül'') sokan hallván ezeket, mondták: ,,Kemény beszéd ez, ki hallgathatja azt?'' (v. 61). Ezek tehát nyilván betű szerint vették Krisztus beszédét; különben érthetetlen, miért kemény nekik ez a beszéd. Itt az Üdvözítônek újból kínálkozott volna alkalma könnyíteni a hallgatóság lelkén: ne botránkozzatok meg, hisz szavaimat csak átvitt értelemben kell venni. De nem teszi. Igaz, azt mondja: ,,A szellem az, ami éltet, a test nem használ semmit. Az igék, melyeket én szólottam nektek, szellem és élet'' (v. 64). Azonban ezzel nem akar elôbbi szavainak átvitt értelmet tulajdonítani. Mindenekelôtt nagyon is különbözô két dolog azt mondani: szavaim szellem és élet; és azt mondani: szavaim szellemi, azaz képletes értelemben vannak mondva. Aztán: a botránkozó tanítványok otthagyták a Mestert, és ô ezt engedte; sôt legszorosabb környezetének, apostolainak is fölteszi a kérdést: ,,Csak nem akartok ti is elmenni?'' Vagyis, mikor a ,,szellem és élet'' szavai már elhangzottak, a testének és vérének vételérôl szóló szavak az ô ítélete szerint még mindig keményeknek tűnhettek föl; tehát magának az Üdvözítônek gondolata szerint a ,,szellem és élet'' kijelentése nem enyhítette a testének és vérének vételérôl szóló szavait. A ,,szellem és élet'' kijelentésének értelme tehát ez: Amit mondottam, azt nem a nyers természeti testrôl és vérrôl kell érteni, hanem a mennybemenetel utáni, megdicsôült, átszellemített és éltetô testrôl. Az Üdvözítô tehát óvást emel az Oltáriszentség anyagias fölfogása ellen, az ún. kafarnaumi, thyestesi vétel, a ,,sarcophagia'' ellen. Szava szemrehányás is akar lenni az anyagias gondolkodású hallgatóság ellen, kik a felsôbb, szellemi világ titkait nem akarják bevenni.
Így értelmezik az Üdvözítô szavait csaknem az összes szentatyák (Val. Schmitt: Die Verheiszung der Eucharistie Jn 6 bei den Vätern 2 k. 1900/3). A trentói zsinat csak azért nem mondotta ki ünnepélyesen ezt az értelmezést, mert épp abban az idôben néhány kiváló hittudós (Caietanus, Cusanus, Tapper, J. Hessel, Jansenius Gandavensis) az eucharisztiás beszéd második részét is az elsônek normájára, az Üdvözítônek hitben és kegyelemben való lelki vételére értelmezték: jórészt azért, hogy az akkor dúló kelyhes mozgalom szentírási fôérvét letörjék.
Sôt így értelmezik a mai racionalista protestáns vallástörténeti iskola hívei is (Holtzmann stb.). Ezek azt mondják, hogy Szent János nem ad történetet, hanem csak a keresztény község hitének ad teológiai kifejezést. Ámde nincs komoly exegétikai ok kétségbevonni János evangéliumának történeti jellegét (lásd Dogmatika I 93/4); viszont a katolikus fölfogásnak nincs oka tagadni, hogy Szent János nem mindenben betű szerint, hanem olykor tartalom szerint adja az Üdvözítô tanítását. Sôt merôben pszichológiai szempontból azt kell mondanunk: könnyebb egy szerzônek hosszú idô múlva (János legalább 60-70 esztendôvel az események után írt) jól visszaemlékezni a hallottak tartalmára, mint a szavakra: tehát merôben emberileg tekintve a dolgot, Szent János hitelreméltósága emelkedik, ha az Üdvözítô beszédeit tartalom szerint és nem betű szerint közli. Egyébként a racionalizmus nem történeti, hanem bölcseleti, illetôleg teológiai megfontolások alapján vonja kétségbe ennek a helynek krisztusi eredetét: Amit az Üdvözítô itt kilátásba helyez, az ô szemükben lehetetlen; tehát az ô ,,Krisztusuk'' azt nem mondhatta.
Az eucharisztia-alapítás krónikásai
Az Üdvözítô az utolsóvacsorán megvalósította Szent Jánosnál tett ígéretét; a kenyér és bor színe alatt valósággal a testét és vérét adta tanítványainak eledelül. Az utolsóvacsora elbeszélését tartalmazza Máté (26,26-8), Márk (14,22-4), Lukács (22,19-20) és Pál (1Cor 11 23-5). A szöveg igen jó állapotban maradt ránk. Az a néhány eltérô olvasás (lectio varians), minôk régi írásokban a másolásokkal kapcsolatban elkerülhetetlenek, az alapgondolatot sehol nem változtatja meg. Lukács elôadásának egy részét (19. vers második fele és 20. vers) Westcott és Hort törlik, mert hiányzik a görög D kódexben, a legtöbb Itala kódexben, és tartalmilag némi nehézséget okoz, amennyiben az elôzô versek (17. és 18.) is kehelyrôl beszélnek; tehát Szent Lukács utolsóvacsorai elôadásában két kehely szerepel. Ennek a nehézségnek tartalmi megoldása Batiffol szerint az, hogy Lukács két forrást szôtt egybe; Schanz és Berning valószínűbb magyarázata szerint Lukács részletezôbb, mint a többi elôadás. Elmondja elôször a húsvéti bárány vételét, melyhez hozzátartozott a húsvéti kehely körözése, és ehhez fűzi az Üdvözítô ama szavait (v. 18.), melyeket Mat és Marc csak az eucharisztiás kehely után említenek meg; azután következett az eucharisztiás lakoma; s a másik három forrás csak az ott szereplô kehelyrôl tesz említést, a húsvéti kehelyrôl hallgatnak. Westcott-Hort törlése szövegkritikailag indokolatlan: a legtöbb görög kódex, köztük a legtekintélyesebbek, tartalmazza, még Marcion is, aki pedig oly szívesen töröl; továbbá valamennyi Vulgata kódex.
A szövegek összehasonlítása azt mutatja, hogy Máté és Márk egyfelôl, Lukács és Pál másfelôl egymás között sok részletben megegyeznek, szemben a másik kettôvel, úgy hogy lehet és szokás beszélni egy péteri (Marc, Mat) és egy páli (1Cor 11 és Luc) eucharisztia-alapítási szövegrôl. A két forrás a lényeges tartalomban megegyezik; másodrendű mozzanatokban azonban eltéréseket mutatnak: a) Luc és 1Cor 11 nagyon hangsúlyozzák, hogy az eucharisztiás kehelyre csak étkezés után kerül a sor. b) Mindkettô hozzáad valamit Krisztus e szavaihoz: Ez az én testem, ez az én vérem; míg Mat és Marc csak a kelyhet kísérô szókhoz csatol ilyen hozzáadást.
c) Luc és 1Cor 11 szerint az Üdvözítô hozzáteszi: Ezt cselekedjetek az én emlékezetemre. Hogy a péteri forrás miért hagyja el ezt a hozzáadást, nem világos. Mellôzésébôl azonban nem lehet tôkét kovácsolni hitelessége ellen; hisz Pál, akinek szövege kétségtelenül tartalmazza, éppen a kritikai irány szerint Mat és Marc elôtt írta le; és szigorúan semmi mást nem akar elôadni, mint amit az Úrtól vett (parelabon apó tou küriou), valószínűleg nem közvetlen kinyilatkoztatás, hanem éppen az ôskeresztény község útján; tehát az ôskeresztény községnek ismernie kellett az Eucharisztia ünneplésének megismétlésére vonatkozó ama szavakat.
Meg lehet-e ezekbôl a forrásokból állapítani, mit tett Krisztus az utolsóvacsorán? A szinoptikusok (Máté, Márk, Lukács), úgy mondják ma sokan, elôadásukba nem vegyítenek annyi alanyi vonást, az ô Krisztus-képük hívebben tükrözi a történeti valóságot, mint pl. Szent János; de ôk is, Szent Pál is hívô lelkük élményein szűrték át Krisztust. Eszerint számolnunk kell azzal a ténnyel, hogy ,,hívôktôl'' eredô forrásokra vagyunk utalva. Azt akarják-e ezzel mondani, hogy az evangéliumok elôadását eleve bizalmatlansággal kell fogadni csak azért, mert írói hittek Krisztus természetfölöttiségében? hogy nagyobb bizalmat keltenének pl. farizeusok vagy szadduceusok emlékiratai?
A lelkület, mellyel közelítünk a tényekhez, befolyásolja róluk való elôadásainkat; ez tagadhatatlan. De e tekintetben a hitetlen vagy kétkedô nincs elônyben a hívô vagy lelkes bámuló fölött. Ôt éppúgy vezeti világnézete, rokon vagy ellenséges érzülete, mint a hívôt. Föltételektôl ment tudományos ismeret nincs; és ha a pôre lélek a történeti források hitelreméltóságának szükséges követelménye, akkor befellegzett minden történetírásnak. A kritika tehát a tényeket sohasem támadhatja meg pusztán azon a címen, hogy a források szerzôi bizonyos világnézetnek hódoltak; különben lélektani lehetetlenséget követel. Vannak tények, melyek ellenállhatatlan erôvel ráfekszenek az emberre, bármilyen az alaplelkülete. Hatalmas események, minôk az utolsóvacsora mozzanatai, lélektani szükséggel eltörülhetetlenül belevésôdnek a résztvevôk lelkébe, s legalább alapvonásaik szükségképp kifejezésre jutnak, ha elôadás tárgyává válnak.
Hogy a négy elôadás nem egyez szószerint, még ott sem, hol azt eleve elvárnók, az alapítás szavaiban, nem bizonyít ez ellen a lélektani következtetés ellen. Mert éppen itt nagyon feltűnô az alapvonásokban a szószerinti egyezés, s a változatoknak más magyarázata nem lehet, mint hogy az utolsóvacsora hagyományának fönntartói teljességgel uralkodtak annak tartalmán. Nagy kegyelettel ápolt hagyományokban csak akkor enged meg magának az ember változtatást a kifejezésekben, ha tisztában van a kifejezendô gondolatokkal. Nevezetesen Szent Pál a legteljesebb határozottsággal hangsúlyozza, hogy semmiképpen sem a maga fölfogását akarja elôadni, hanem magának Jézus Krisztusnak tettét és szavát: ,,Magától az Úrtól vettem, apo tou Küriou''. Itt még egy Harnack is kénytelen megállj-t kiáltani a nyakló nélküli kritikának és elismerni, hogy Pál azt akarja leírni, ami tényleg, történetileg végbement. ,,Die Worte sind mir zu machtig'' (A szók nekem túl hatalmasak) idézi megint Luthert (Dogmengesch. I[4] 76).
Mit tett Krisztus az utolsóvacsorán?
Az Üdvözítô utolsóvacsorai tette Szent Pál szerint (a görög eredetiben) a következô: ,,Én az Úrtól vettem, amit közöltem is veletek, hogy az Úr Jézus azon az éjszakán, amelyen elárultatott, vette a kenyeret és hálát adván (eukharisztészász) megszegte és mondotta: Ez az én testem (Touto mou eszti to szóma), mely értetek van (Luc hozzáteszi: adva); ezt cselekedjetek az én emlékezetemre. Hasonlóképpen a kelyhet is étkezés után, mondván: Ez a kehely az újszövetség az én véremben (ugyanígy Luc; Mat és Marc: ez az én vérem, a szövetségé, mely sokakért ki van ontva bűnök bocsánatára). Ezt cselekedjetek, valahányszor isszátok, az én emlékezetemre''.
Az Üdvözítô az utolsóvacsorán a kenyér és bor színe alatt tulajdon testét és vérét adta tanítványainak. 1. Ezt bizonyítják az Üdvözítô szavai. Mielôtt ugyanis a kenyeret átnyújtotta, azt mondja: Ez az én testem. Hasonlóképp tesz a kehelynél, Mat és Marc szerint teljes alaki párhuzammal: Ez az én vérem. Tartalmilag ugyanezt mondja Luc és 1Cor is. A kehely ugyanis szokásos metonimia (tartalmazó a tartalom helyett); a tartalom megjelölése pedig: ,,az újszövetség az én véremben'' hebraisztikus szerkesztés ( essentiae-vel): vér szerzette szövetség, vérszövetség; és ez megint szokásos hebraisztikus metonimia szerint: szövetség vére. Úgy hogy ezeknek a szavaknak: ,,Ez a kehely az újszövetség az én véremben'' pontos értelme: Ez a kehely tartalmazza az én véremet, az új szövetségszerzô vért.
Ez a kifejezés a közvetlenül kínálkozó értelmével azt mondja, amit jelez: Amit az Üdvözítô tanítványainak adott, az ô teste és vére volt. Ezt az értelmet még nyomatékozza az a körülmény, hogy az állítmánykiegészítô a görög nyelvszokás ellenére határozott névelôvel áll: to szóma mou, to haima mou vagyis: maga a testem, maga a vérem. Ugyanezt megerôsítik az appoziciók: test, mely adva van; vér, mely ki van ontva; ezzel ti. kétségtelenül áldozati adományként jelöli meg azt, amit apostolainak nyújt (lásd 225. lap). Már pedig az Üdvözítô önmagát, igazi testét és vérét adta áldozatul sokakért.
Mindent összevéve: ha az Üdvözítô azt akarta kifejezni, amit a katolikus Egyház vall, nem találhatott megfelelôbb kifejezéseket; ha azonban azt akarta volna mondani, amit a szakramentáriusok tanítanak, nem választhatott volna alkalmatlanabb szavakat. Igaz, a szavaknak ez a betű szerinti értelme egészen szokatlan és hallatlan, ha más ember szájából jön. Az Üdvözítônél azonban az egész üdvtörténet során, az ô egyénisége, csodái, működése által, a Szent Jánosnál tett ígérete után elô volt készítve; úgy hogy a félreértés teljesen ki van zárva (lásd a köv. fejezetet).
Itt föl lehet tenni a kérdést: pontosan mire vonatkozik az Üdvözítô szavaiban az ,,ez'' (touto)? A mutató névmás természete szerint vonatkozik elsôdlegesen arra, ami jelen van. Tehát lehet úgy fölfogni, hogy a görög touto az idou, íme helyett áll. S hogy aztán pontosabban mi az, amire rámutat, a következô magyarázatnak kell megmondani. Tehát a jelen esetben: ez, ami itt a kezemben, illetôleg a kehelyben van, amit láttok, ez az én testem és vérem. Ezen nem változtat, hogy némely nyelv (a latin, sokszor az angol) ilyen esetben mintegy elôvételezéssel a mutató névmást nyelvtanilag a késôbbi magyarázó szók által megjelölt tárggyal egyezteti (pl. ,,Hic'' est ,,sanguis'' meus -- ,,Ez'' az én ,,vérem''). Ebben az esetben ugyanis az Üdvözítô szavainak pontos értelme: Ez a test az én testem, ez a vér az én vérem. Tehát így a valóságos jelenlét még hatásosabban jut kifejezésre.
2. Ezt megerôsítik az utolsóvacsora körülményei: Az Üdvözítô az utolsóvacsorán új szövetséget kötött, földi nyilvános életének befejezésekor végrendelkezett. Ámde végrendeletben nem lehet metaforás kifejezésekkel élni; ezt kifejezetten tiltja a római jog, és soha meg nem engedné magának az örök Bölcsesség. Áll ez különösen akkor, ha a hallgatók együgyűségükben a legegyszerűbb metaforát is hajlandók betű szerint venni; amint az evangéliumok ezt a tanítványokról többször jelzik. De ôk maguk is tanúsítják az Üdvözítô földi életének vége felé: ,,Íme most nyíltan beszélsz, és semmi példabeszédet nem mondasz'' (Jn 16,29). Bizonyos továbbá, hogy az Üdvözítô szavait tizenöt századig a keresztények betű szerint értelmezték. Ha ez tévedés, akkor a belôle származó félreértéseknek és bálványimádásoknak mind az Üdvözítô volna az oka. S miképp lehetne ezt összeegyeztetni az Üdvözítônek a racionalistáktól is annyira elismert és dicsért bölcsességével, nem is mondom istenségével? Végezetül az Üdvözítô az utolsóvacsorán szentséget alapított (282. lap). De mi kerekednék abból, ha ô szentségalapításkor képleges beszéddel él? Ha pl. a keresztségnél is a vizet képleges értelemben vette volna?
Az Üdvözítô nemcsak tanítványainak adta az ô testét és vérét az utolsóvacsorán, hanem minden idô számára, összes követôinek szánta. Hisz kifejezetten meghagyta: Ezt cselekedjetek az én emlékezetemre. Ezeknek a szavaknak a történeti hitelességéhez nem fér kétség, amint láttuk az imént. X. Pius joggal elítélte ezt a modernista tételt: Amit Szent Pál az Eucharisztia rendelésérôl mond, azt nem kell mind történeti értelemben venni. Továbbá új szövetséget kötött az emberiséggel, és azt megpecsételte tulajdon testének és vérének áldozatával. Ám a szövetség, kivált Istennek az emberekkel való szövetsége, örök idôkre szól, és a szövetségi áldozat az ószövetségi áldozatok tanúsága szerint addig áll fönn és kerül bemutatásra, míg tart a szövetség. Ezenkívül nem szabad feledni, hogy az Úr Krisztus a tulajdon testével és vérével akarja táplálni összes hívôit; ezt világosan megmondta az Eucharisztiát ígérô beszédében, és eléggé jelzik az ószövetségi jövendölések (pl. Prov 9; Os 2,24; Is 25,6; Zach 9) és elôképek, melyek az Eucharisztiát mind a messiási ország eledelének várják, tehát nem-múló jónak tekintik. Elôképei: a teremtés harmadik napja, az életnek, nevezetesen az állati életnek fönntartására szánt növényi élet teremtése; az élet fája a paradicsomban; Melkizedek áldozata; a húsvéti bárány, a manna, a föltett kenyerek (Lev 24, 5-9), a szövetség vére (Ex 24,8). Végezetül pedig tény, hogy az Eucharisztiát már az elsô keresztény község Krisztus testének és vérének áldozataként ünnepeli (lásd 5. fejezet).
Az Üdvözítô ugyan azt mondta: Ezt cselekedjetek az én emlékezetemre. S ez mintha ellenmondana annak a gondolatnak, hogy az ô teste és vére valósággal jelen van az Eucharisztiában: aki valósággal jelen van, arról nem kell emlékezni; akinek pedig emlékezetét üljük, az nincs jelen. Azonban aki láthatatlanul van jelen, arról megemlékezni nem pszichikai képtelenség, sôt természetszerű. Istenrôl is megemlékezünk, sôt meg kell emlékeznünk éltünk teljes napjaiban, pedig állandóan és mindenütt valósággal jelen van.
A szem- és fültanúk
Az utolsóvacsora lefolyásának elôadói, a tények közvetlen vagy közvetett szem- és fültanúi az Üdvözítô kijelentéseit szószerint vették.
Sem az utolsóvacsorán nem intéztek kérdést az Üdvözítôhöz, mint más esetekben szokásuk volt; sem utóbb, a leírás alkalmával nem fűztek hozzá magyarázatot, mint szokták máskor még ott is, hol az átvitt értelmezés egyébként könnyen fölkínálkozott, ôk egyszerűen minden magyarázat nélkül elôadják az Üdvözítô szavait; még pedig négyen különbözô idôben és helyen, különbözô olvasók elôtt. Ha átvitt értelemre gondoltak volna, legalább egyikük megragadta volna az alkalmat, hogy annak kifejezést adjon. De ôk ellenkezôleg nemcsak ezt nem teszik, hanem egy közülük, Szent Pál külön tanúságot tesz róla, hogy az Üdvözítô szavait betű szerint érti: ,,Valahányszor eszitek ezt a kenyeret és isszátok ezt a kelyhet, az Úr halálát hirdetitek, míg el nem jô. Aki tehát méltatlanul eszi ezt a kenyeret vagy issza az Úr kelyhét, vétkezik az Úr teste és vére ellen'' (1Cor 11,26). ,,Az áldás kelyhe, melyet megáldunk, nemde a Krisztus vérében való részesülés? És a kenyér, melyet megszegünk, nemde az Úr testében való részesülés?'' (1Cor 10,14-22). Szent Pál élesen kidolgozta itt azt a gondolatot: a pogányok az áldozati hús vétele által közösködnek isteneikkel; a keresztények az Eucharisztia vétele által mélyebb és igazabb értelemben jutnak közösségbe az Úr Krisztus testével és vérével.
A szem- és fültanúknak ez a félreérthetetlen és egyhangú bizonysága éles megvilágításba kerül, ha szembesítjük olyanoknak erôlködéseivel, akik hosszú évszázadok után más magyarázásra tettek kísérletet. Amióta ugyanis az újítóknak egy része, a ,,szakramentáriusok'' eltértek az addig egységes keresztény magyarázattól, nem tudnak megállapodni. Már Luther fölpanaszolja, hogy ki ezt, ki azt a szót nyúzza az Üdvözítô kijelentésében, és így bolondítja ôket az ördög (Wider die Schwermgeister 1527). 1577-ben megjelent egy protestáns munka Chr. Raspergertôl ily címen: Ducentae verborum: hoc est corpus meum interpretationes (200 értelmezése ama szavaknak: ez az én testem). A tévedés sokfejű, az igazság egy. A 200 értelmezést már Bellarmin visszavezette 11-re; azonban ez a 11 is a következô háromra megy:
Karlstadt szerint az Üdvözítô, mikor azt mondta: ,,Ez'', rámutatott a tulajdon testére. De ma senki sem követi. S joggal. Karlstadt gondolata légbôl kapott; s ezenkívül méltatlan játékot tulajdonít az Úrnak. Zwingli és a legtöbb mai racionalista szerint az Üdvözítô szavaiban eszti (lenni) annyi, mint szémainei (jelenteni); vagyis Krisztus azt mondta: ez jelenti az én testemet. Álláspontjuk igazolására sok szentírási helyre hivatkoznak; különösen: ,,A kôszál (mely a pusztában vándorló zsidókat kísérte) pedig a Krisztus'' (1Cor 10,4). ,,Ez az én szövetségem: metélkedjék körül közöttetek mindenki, aki férfinemen vagyon'' (Gen 17,10). A húsvéti bárányról: ,,Az Úr fázéja (elvonulása) az'' (Ex 12,11). Ezzel az utalással nyerte meg Zwingli a zürichieket a maga eucharisztia-tanának és újításának. A maiak szívesebben utalnak Ezekiel szavára: ,,Ez (az elégett haj) Jeruzsálem.'' (Ez 5,5).
Ámde a legtöbb esetben formailag sem áll fönn a párhuzam az idézett helyek és az Üdvözítô szavai között. Az idézetekben többnyire jelképes cselekvésekrôl van szó, melyekhez a magyarázat legtöbbször mindjárt közvetlenül hozzá van adva, mint éppen a Zwinglitôl oly végzetes hatással idézett helyen: ,,Ez az Úr fázéja; bejárom ugyanis Egyiptom földét''. És sehol sincs igazi tartalmi párhuzam. Az idézetekben ugyanis jelen konkrét dolog van azonosítva más nem-jelenlevôvel vagy elvonttal; sehol egy határozatlanul megjelölt jelen dolog egy másik egészen határozott szintén jelenlevôvel, mint az Üdvözítô szavaiban.
Az eszti (lenni) mint kötôige (copula) alapos nyelvészek szerint általában nem használatos a ,,jelent'' értelemben, hanem mindig vagy az alany és az állítmány összekötését fejezi ki, vagy pedig létezést. Nem más a jelentése a szír nyelvben sem, melyrôl némelyek azt mondták, hogy nem ismeri a ,,jelent'' igét, és ezért az Üdvözítô szavaiban a kötôige helyettesíti. Wiseman (Horae syriacae 1828) kimutatta, hogy szírül 45-féleképp lehet kifejezni a ,,jelent'' fogalmát; s bizonyos, hogy az evangélisták, az Üdvözítô szavainak legjobb értelmezôi és a szír nyelvnek mint anyanyelvüknek ismerôi, nem szémainei-vel fordították az Üdvözítônek bárhogyan hangzó arám szavát. Ha valaki mindenáron párhuzamot keres az Üdvözítô utolsóvacsorai szavaihoz, erre az ószövetségi helyre kell gondolni (Ex 24,8): ,,Vevé Mózes a vért, és ráhinté a népre és monda: Ez annak a szövetségnek vére, melyet az Úr szerzett veletek''; vagy pedig a zsidó húsvéti szertartásban a családatya szavaira: Ez a nyomorúság kenyere, melyet atyáink ettek Egyiptomban.
Oecolampadius szerint az Üdvözítô azt mondta: Ez a kenyér és bor az én testemnek és véremnek képe (figura). De a kenyér és bor sem a dolog természeténél fogva, sem a szentírási nyelvhasználatban nem szerepel ebben a jelentésben. Az újabb szakramentáriusok nem is kísérleteznek már ezzel az értelmezéssel.
A ,,kemény beszéd''
Jézus Krisztus szavai világosak, határozottak, félreérthetetlenek. Akármilyen más dologról lett volna bennük szó, soha senkinek eszébe nem jutott volna másképp érteni és értelmezni, mint ahogy hangzanak. De éppen ez volt a botránykô, ez a nagyon is világos beszéd. Kenyeret nyújt és azt mondja: Ez az én testem, egyétek; bort nyújt és azt mondja: Ez az én vérem, igyátok.
Itt mindjárt jelentkezik egy finomkodó típus, a magasabb kultúra, haladottabb emberiesség és ízlés szóvivôje: Embert inni, vért inni -- nem a kannibalizmus árnyai vonulnak-e itt föl? Nem a legprimitívebb ösztönvilág szabadul-e itt föl vadságával és szenvedélyességével együtt? Engedjük meg, hogy a vad kannibalizmuson túl a szenvedélyes odaadásnak, az ,,ars amandi''-nak is van érzéke és hajlandósága, erre a területre betörni. De egyáltalán mi helye lehet a szentélyben a vad szenvedélynek, tisztulatlan, sôt elfajult ösztönharcnak? Nem kell-e a haladottabb művelôdés nevében botránkozással visszautasítani ezt a gondolatot, mint már Krisztusnak magasabb műveltségű hallgatói tették? Miképp adhatja ez nekünk az ô testét?! Pósz?! Mikor ma egy messzebb tekintô humanizmus joggal korlátozni akarja a húsevést, mint az alacsonyabb embernek, az állatiságnak és érzékiségnek táplálóját!
Hisz némi borzongással gondolja végig ennek a ,,húsvét''-nek gondolatát még a teológus is: Mi lesz végre is a Krisztus szent testébôl, ha jámbor Shylockok egyre metélik! És mi lesz ebbôl a krisztusi szent testbôl és vérbôl, ha az emberi szervezetben az életfolyamat és anyagcsere rendes útjára tér! Hogyan egyeztethetô ez össze azzal a tisztelettel, melytôl a jámbor középkor távoltartotta a profanizálásnak még a gondolatát is, mikor szent fölháborodással utasította vissza ezeket a vaskos ízléstelenségeket (capharnaimizmus, stercorianizmus)? Nem kell-e tehát egyenest az Úr Krisztus iránti tisztelet nevében elhárítani a Krisztus-evésnek még a gondolatát is: Miképp adhatná ô nekünk az ô testét!? Pósz ...
Amikor pedig Krisztus egy felsôbbséges gesztussal elintézi ezt a Miképpen-t, mikor a kenyérnek és bornak, a legmeghittebb eledelnek színe és leple alatt adja az ô testét és vérét, és így döbbenetes magátólértôdéssel mutatja meg, miképpen adhatja eledelül a testét és vérét, jönnek a farizeusok a spiritualizmus nevében: Az embernek nem testtel és vérrel, sôt nem is kenyérrel és borral kell táplálkozni, hanem gondolattal, eszménnyel, törvénnyel. Az eucharisztiás tan eszerint valami lappangó materializmusnak a malmára hajt. S jönnek a szadduceusok és szót emelnek a fogható valóságok, az empirizmus nevében: Miképp lehetne test és vér, ami kenyér és bor? És ha nem akarnak mégsem szakítani Krisztussal, egymásra licitálnak Krisztus szavának elcsavarásában, amint láttuk Zwingli, Karlstadt és Oecolampadius példáján. Ez a szadduceus magyarázás addig csűr-csavar, míg Krisztus szavának olyan értelmét nem találja, melynek tartalmán nem akadhat fönn a leglaposabb fölvilágosodottság sem, melyben nyoma sincs már a titoknak.
A helyzet világos: Ha Jézus Krisztus azt akarta volna mondani, amit a katolikusok értenek, nem használhatott volna jobb kifejezést az utolsóvacsorán. Ha azonban azt akarta mondani, amit a szakramentáriusok gondolnak, nem találhatott volna alkalmatlanabb szót, vagyis magyarán: nem beszélhetett volna oktalanabbul.
De vajon hozzáférhet-e Jézus Krisztushoz az oktalan beszédnek még a leghalványabb gondolata is?
Végre is nem kell-e megilletôdéssel venni ezt a szót bárkinek, merôben csak azért, mert Jézus Krisztus ajkáról jön? Nem szerzett-e ô megföljebbezhetetlen jogcímet arra, hogy az ô szavát értetlenül is teljes tisztelettel és bizalommal fogadjuk? Az eucharisztiás beszéd igen, bárkinek másnak ajkán kemény beszéd. De kemény beszéd-e Jézus Krisztus ajkán? Nagy szó, szokatlan szó, az bizonyos; az elmének botránykô, a sejtésnek titok, a tapasztalásnak egyenest balgaság.
De lássuk, honnan jô ez a szó! Merészkedjünk be abba a világba, ahol ez a szó megszületett és akkor kitűnik, hogy onnan más szó nem is jöhetett, és egyszerre nyilvánvaló lesz, hogy ez a szó a szuverén igazság szava.
Az én meggyőződésem hiten alapul. Ahhoz, hogy ehhez tárgyi alapokhoz is tudjak nyúlni hoztam létre a topicot. A valóban soknak tünő idézetet elgondolkódonak tettem bele, a Nemo-val kapcsolatos vita pedig függőben van amiatt is mert gondoltam másnak is van véleménye amit természetesen akármilyen szívesen veszünk.
Katolikus portálra hívtam nemrég nem katolikus barátomat beszélgetni és nem igazán jött össze ez a párbeszéd szerintem nem kifejezetten az ő hibájából, hanem egyszerü merev reflexekből.
Tehát elnézést mindenkitől a hosszú bemásolásokért, de szerintem az alapfogalmak talán már bekerültek ahhoz, hogy legyen miről beszélgetni.
" A trentói zsinatnak ebben a tanításában az Eucharisztia valóban úgy mered elénk, mint hittitkoknak sűrített foglalata, mint mysterium fidei a szó legsajátosabb értelmében. A titkoknak egy egész kozmosza tárul itt az ámuló lélek elé, s ezt a titokvilágot a következô négy eucharisztiás alaptitokra lehet visszavezetni: 1. Érzékeink, a külsô világban való eligazodásunk számára legmeghittebb, megszokott útmutatóink az Eucharisztiában kenyeret és bort találnak; s a kiterjesztett érzéklés, a fizikai-kémiai vizsgálat az érzékeknek ezt a megállapítását megerôsíti. A hit pedig azt mondja, hogy a kenyér és bor nincs itt, csak -- itt volt; ami belôle itt van, az csak a külseje, a színe, nem a magja és veleje.
2. Viszont ami igazában itt van, a Krisztus teste és vére és velük az egész Krisztus, arról érzékeink nem beszélnek, és semmiféle kiterjesztett tapasztalás, pl. vegyelemzés, színképelemzés, röntgenezés stb. itt nem akadna rá Krisztus testére, vérére. Pedig a hit szerint valósággal itt van ugyanaz a Krisztus, aki az Atya jobbján ül, emberségének egész valójában, csonkítás nélkül, torzítás nélkül, s mégis 3. kiterjedés nélkül, sôt a térrel szemben egészen különleges, titokzatos vonatkozásban: Jelen van az egész konszekrált ostyában (és kehelytartalomban) és jelen van minden egyes részében; ott van a mennyekben és ott van minden konszekrált ostyában, és mégis csak egy Krisztus. Megjelenik minden szentmisében és mégsem hagyja el az eget.
4. S ez a megjelenülés úgy történik, hogy ami a kenyeret kenyérré tette (a szubstanciája) és ami a bort borrá tette, átváltozik Krisztus testévé és vérévé. És amint a trentói atyáktól hallottuk, az együttjárás (concomitantia) erejénél fogva bármelyik szín alatt jelen van Krisztus egész embersége, a személyes egység (unio hypostatica) erejénél fogva pedig istensége is. Sôt még egy lépést kell tennünk: Ahol jelen van Krisztus istensége, vagyis a második isteni személy, ott a szentháromsági személyek teljes egymásbaválása és elválaszthatatlansága miatt (Dogmatika I 400) jelen kell lenni a teljes Szentháromságnak. Ezért a teljes szabatosság nevében azt kell mondani: Az Eucharisztiában a konszekráló szavak erejénél fogva ott van Krisztus teste és vére, elsôdleges együttjárás erejénél fogva (per concomitantiam primariam) az egész Krisztus, és másodlagos együttjárás erejénél fogva (per concomitantiam secundariam) az egész Szentháromság.
Itt mélységek nyílnak, melyekbe beleszédül az ember -- a hívô lélek a szeretô sejtés és ámulat aléltságával, az akadékoskodó a nemértôk megütközésével és támolygásával. Nem is tudna mihez kezdeni velük még a készséges elme sem, ha föltétlenül illetékes helyrôl biztosítást nem kapna: Igen, látszat ellenére, nehézségek dacára, az ész ágaskodásai közepett is ez a paradoxon-rendszer tiszta valóság. S ezt a biztosítást nem adja meg a tudomány, még a legmélyebbre ereszkedô, sôt az exakt ténymegállapítások talaját elhagyó és a sejtés éjszakájában elôretapogatódzó bölcselet sem; nem adják meg a zsenik, nem a szentek és nagy imádkozok; nem adja és nem adhatja meg az emberiség legáhítatosabb vágyakozása és szentgyülekezetek tanúsága. Mindezek elébe harangozhatnak, de nem hozhatják meg.
Az egyetlen, aki itt, teljes illetékességgel tanúságot tehet: Jézus Krisztus -- az a Krisztus, aki bizonyságot tett, hogy égnek és földnek, életnek és halálnak föltétlen ura, tehát meg tudja valósítani, és mert végig szeret, meg akarja valósítani a szeretetnek ezt a csodavilágát. Mikor elhangzott az elsô szó az Eucharisztiáról -- pedig az ô ajkáról --, akkor sokan botránkoztak; Szent Péter pedig megtalálta az egyedül lehetséges visszhangot: Uram, az örök élet igéi tenálad vannak, mi elhittük, hogy te vagy a Krisztus! Ugyanezt mondja Szent Tamás az Eucharisztia legnagyobb hittudósa, abban a fölséges himnuszában (Adoro Te), melyet joggal a középkor legszebb latin himnuszának tekintenek, melyet a mélyen látó és finom érzékkel alkotó középkori szellem az utolsó útravalót vevô haldokló szentnek ad ajkára -- valóban a legméltóbb hattyúdala annak a szeráfi szentnek, akirôl maga Jézus Krisztus tanúsította: Bene de me scripsisti Thoma! (Jól írtál Rólam, Tamás!) Szent Tamás abban a himnuszában szemlét tart az érzékek fölött és megállapítja: a látás, tapintás, ízlés itt megcsalódik; egyedül a hallásban lehet bízni. Miért? ,,Hiszem, amit Isten Fia mond; az Igazság szavánál nincs tovább.''
Visus, tactus, gustus in Te fallitur, sed auditu solo tuto creditur. Credo, quidquid dixit Dei Filius, nihil hoc verbo veritatis verius.
Szám, kezem, látásom, benned fennakad, Bizton hitem mégis hallásból fakad. Hiszem mind, amit szól Istennek Fia, Nincs igazabb, mint az Igazság szava. (Sík Sándor fordítása)
Igen, ez az Eucharisztia kulcsa. Jézus Krisztus döntô nagy tanúságának van pszichológiája; és kár volna ennek a pszichológiának a végére nem járni; sok tanulságtól és nagy szellemi erôforrásoktól esnénk el. Elôbb azonban meg kell hallgatnunk magát a krisztusi tanúságot. "
A trentói zsinat (Trento, Trient, Tridentum a Garda tó táján, ma olasz város) az újítók ellenében 25 ünnepélyes nyilvános ülése közül a 13.-at (1551. okt. 11.) egészen az Eucharisztiának szánja. Szokása szerint elôször kifejtô elôadásban, fejezetekre osztva adja a katolikus tanítást; azután pedig a sarkalatos tételeket az eretnek tévedéssel szemben még egyszer éles, elítélô formában kánonként rögzíti: Aki (a katolikus igazsággal szemben) így és így tanít, az nem katolikus: ki van közösítve, anathema sit. A Tridentinum hivatalos eredeti szövege, valamint általában az Egyháznak fôbb hivatalos tanításai könnyen hozzáférhetôk H. Denzinger Enchiridion symbolorum et definitionum (Freiburg, Herder) mindig színvonalon tartott művében. A következô zárójeles számok ennek a műnek szélszámai.
A Tridentinum 13. ülésének elsô fejezete (874) így kezdôdik: ,,A szentzsinat azzal kezdi, hogy egyszerűen és nyíltan vallja: Az áldott Oltáriszentségben a kenyér és bor konszekrálása után a mi Urunk Jézus Krisztus, igaz Isten és igaz ember, igazán, valósággal és lényegesen (substantialiter) jelen van azoknak az érzékelhetô dolgoknak színe alatt. Nincs is abban lehetetlenség és ellenmondás, hogy a mi Üdvözítônk mennyekben állandóan ott ül az Atya jobbján természetszerű létezésmódja szerint, és mindamellett szubstanciájával sok más helyen is jelen van elôttünk olyan létezésmóddal, melyet szóval alig tudunk kifejezni, melyrôl azonban a hittôl megvilágosított elmélés meg tudja állapítani, hogy Istennél lehetséges ... Így vallották ezt egészen nyilván a mi eleink, kik a Krisztus igaz Egyházában éltek, valahányan szóltak errôl a nagy szentségrôl, hogy ti. a mi Üdvözítônk ezt a csodálatos szentséget rendelte az utolsóvacsorán, mikor a kenyér és bor megáldása után tulajdon testét és vérét nyújtotta apostolainak, amint ezt határozott és világos szavakkal tanúsította''.
Ezt megismétli a kánonban (883): ,,Ki van közösítve, aki tagadja, hogy a legméltóságosabb Oltáriszentségben igazán, valósággal és lényegesen (substantialiter) jelen van a mi Urunk Jézus Krisztus teste és vére lelkével és istenségével együtt, és így az egész Krisztus; hanem azt mondja, hogy csak úgy van benne, mint jelben vagy képben (figura) vagy erô szerint (virtute)''. A zsinat itt az eucharisztiás jelenlétet tagadó eretnekekkel szemben megállapítja a valóságos jelenlétet; az egymást nyomatékozó három pozitív (igazán, valósággal, szubstancia szerint) és a negatív (nem: jelben, képben, erô szerint) kifejezést nem akarja külön-külön tévedésekre vonatkoztatni, bár ezt a vonatkoztatást erôltetés nélkül keresztül lehet vinni; jel: Zwingli; kép: Oecolampadius; erô: Kálvin).
A kifejtô elôadás folytatja (877): ,,Mindig az a hit járta az Egyházban, hogy nyomban a konszekrálás után jelen van a mi Urunk valóságos teste és vére a kenyér és bor színe alatt a lelkével és istenségével együtt; még pedig teste a kenyér színe alatt és vére a bor színe alatt a (konszekráló) szavak erejénél fogva, azután teste a bor színe alatt, vére a kenyér színe alatt és lelke mindkettôben ama természetszerű kapcsolat és együttjárás (concomitantia) erejénél fogva, melynek értelmében elválhatatlan egységében marad annak a Krisztusnak, aki halottaiból föltámadt és halált többé nem lát (Róm 6,9); istensége pedig a testével és lelkével való csodálatos személyes egységnél (unio hypostatica) fogva. S ezért váltig igaz az is, hogy bármelyik szín alatt annyi van jelen, mint mindkettô alatt. Ti. az egész és teljes Krisztus van jelen a kenyér színe alatt és annak bármely része alatt, hasonlóképp az egész bor színe alatt és annak részei alatt. És mert az a Krisztus, a mi Megváltónk igazán az ô testének mondotta azt, amit a kenyér színe alatt adott, ezért az Isten Egyházában mindig élt az a meggyôzôdés, és ez a szentzsinat most újból elôterjeszti, hogy a kenyér és bor konszekrálása által a kenyér egész szubstanciája átváltozik a mi Urunk Jézus Krisztus testének szubstanciájává és a bornak egész szubstanciája az ô vérének szubstanciájává. S ezt az átváltozást a katolikus Anyaszentegyház helyesen és találón elnevezte traussubstantiatio-nak (átlényegülés)...''
,,Nincs tehát semmi kétség benne, hogy a keresztény híveknek az Egyház állandó gyakorlata szerint ezt a fölséges Szentséget az Istennek kijáró imádással (cultu latriae) kell tisztelniük (878)...''
"Katolikus igazság szerint a szentmisében történt konszekrálás szavainak erejénél fogva a kenyér szubstanciája átváltozik Krisztus testévé, a bor szubstanciája Krisztus vérévé, úgy hogy a kenyér és bor megmaradt színei alatt valósággal, bár titokzatos (szentségi, misztikai, nem-természeti) módon jelen van Krisztus teste és vére; ezzel együtt azonban a lelke, és emberségével együtt istensége. Az Eucharisztiára vonatkozó katolikus dogma tehát három mozzanatot ölel föl:
1. A kenyér és bor színe alatt valósággal jelen van Krisztus teste és vére;
2. jelen van az egész Krisztus; 3. megjelenül azáltal, hogy a kenyér és bor szubstanciája átváltozik Krisztus testévé és vérévé (transzubstanciáció, átlényegülés útján).
Az elsô kilenc században az Egyház ennek a hitigazságnak háborítatlan birtokában volt. A dokétákat, gnósztikusokat és manicheusokat rendszerük következetessége az Oltáriszentség tagadására terelte. Ezt Szent Ignác és különösen Irenaeus rájuk is olvasta. Ôk azonban a következtetést nem vonták le, legalább nem egész terjedelmében. A nesztorianizmus elvében benne van, hogy miként a megtestesülés titkában az önálló és teljes emberséggel csak erkölcsi és nem fizikai egységben van az Ige, úgy az Oltáriszentségben is Jézus Krisztus jelen van egy teljes tartalmú és önállású kenyér- és bor-szubstanciával; vagyis tagadnia kellett az átlényegülést és azt kellett vallania, hogy az Eucharisztiában Krisztus együtt van a kenyérrel (companatio). Katolikus ellenfeleik ezt szemükre is vetették; ôk azonban kifejezetten nem vonták le krisztologiai eretnekségüknek ezt az eucharisztiologiai következményét, leszámítva a legtudósabb és legeszesebb nesztoriánust, a híres bibliamagyarázó cirusi Theodoretust (megh. 460 k.).
A 9. században támadt az elsô jelentôs eucharisztiai mozgalom, mely egyelôre tisztán teológiai jellegű volt. Paschasius Radbertus corbie-i szerzetes 831-ben De corpore et sanguine Domini címmel kiadta az elsô eucharisztiás monográfiát, melyben erôteljesen hangsúlyozta a valóságos jelenlétet, és nem egy helyütt vaskos kifejezésekkel nyomatékozta a szentségi és történeti Krisztus azonosságát. Többen hasonló című iratokban ellene támadtak; nemcsak a külön utakon járó és spiritualista Scotus Eriugena (860-ban kiadott, ma elveszett iratában), hanem Paschasius rendtársai Ratramnus és Hrabanus Maurus is.
Ma már bizonyos, hogy Paschasius itt nem tanított újat; ellenfelei pedig, legalább a két utóbbi nem helyezkedtek eretnek álláspontra. Paschasius Aranyszájú, Ambrus és a gall liturgia nyomán a kelleténél kissé erôsebben hangsúlyozta a szentségi és a történeti Krisztusnak azonosságát, és ezzel, legalább ellenfeleinek ítélete szerint, azoknak az egyébként jelentéktelen íróknak malmára hajtott, kiknek tanításában a kenyér és bor színei magának Krisztus testének járulékaivá válnak, és így Krisztus teste az érzékeknek közvetlenül hozzáférhetô módon van jelen és az érzékelhetô dolgoknak sorsában is osztozik (capharnaitae et stercorianistae). Ezeknek a nem egyszer ízléstelen állításoknak elhárítására Ratramnus és Hrabanus Szent Ágoston szellemibb fölfogás- és beszédmódjához folyamodtak. Tehát itt nem a valóságos jelenlétrôl, hanem módjának tüzetesebb meghatározásáról folyt a szó. Tartalmi eltérés nem volt a két fél között. Paschasius nem akarta azt állítani, hogy a történeti és szentségi Krisztus a jelenlét módja tekintetében is teljesen egyezik; viszont ellenfelei nem akarták tagadni a történeti és szentségi Krisztus lényegi azonosságát. A vitát Lanfranc bec-i szerzetes zárta be.
Lehet, hogy a vita folyamán Eriugena a spiritualizálásban túlment a kellô határon, s talán szimbolizmusra jutott. Bizonyos, hogy az ô iratára támaszkodva tours-i Berengarius (megh. 1088; De sacra caena; ez az irat soká lappangott; Lessing Wolfenbüttelben megtalálta és 1834-ben kiadta) merô szimbolizmust adott elô: a konszekrált kenyeret csak úgy lehet Krisztus testének mondani, amint Krisztus viszont báránynak, szögletkônek van nevezve, vagyis csak metaforás értelemben. Tanítását a római, tours-i és párisi zsinatok elítélték, és ô II. Miklós és VII. Gergely elôtt (1079-ben) kénytelen volt visszavonni tévedését.
A középkori spiritualizáló felekezetek az Oltáriszentség dogmáját is meghamisították. A valóságos jelenlétet tagadták a petrobruziánusok és albiak; a valdiak a külön konszekráló papi hatalmat vonták kétségbe és az Eucharisztiát csak megáldott kenyérnek tekintették; ellenük állást foglalt a IV. lateráni zsinat. Wiclef tagadta az átlényegülést. A 16. századi újítók közül az ortodox luterizmus sohasem tagadta a valóságos jelenlétet; sôt az ágostai hitvallás (Confessio Augustana) és Melanchthon Apologiája majdnem egészen katolikus módon szól. A nagyobb Katekizmus azonban már azt tanítja, hogy Krisztus a kenyérben és a kenyér alatt van jelen. Ez companatio, vagy a szó tágabb értelmében vett impanatio (szűkebb értelemben impanatio volna, ha Krisztus a színekkel személyes egységbe lépne; ezt alaptalanul tulajdonították idônként deutz-i Rupertnek; mint föltevést elôadta Párisi Vilmos a 14. században, a többi hittudós tiltakozása közepett; lehet, hogy a luteránus Osiander is képviselte). Tanúk támogatására fölállították az ubiquitas-tant: Krisztus embersége szerint is mindenütt jelen van. A Solida Declaratio aztán a valóságos jelenlétet a vétel idejére korlátozza. Zwingli (1525 óta), akihez Karlstadt, Bucer és Oecolampadius is csatlakoztak, a konszekrált kenyeret és bort merô jelképnek tekintette, mely Krisztus testét és vérét jelenti. Ezeket a szimbolistákat Luther szakramentáriusoknak nevezte, mert a szentségben csak a jelet (a skolasztikusok nyelvén: sacramentum) tartották meg, annak tartalma (a skolasztikusok nyelvén: dolog, res) nélkül. Ez sok mai racionalista liberális protestánsnak is álláspontja. Kálvin itt is, mint általában vallási alkata tekintetében, középhelyet foglal el két reformátor társa között: a megdicsôült Krisztustól a hívô fölvevôre a vétel pillanatában természetfölötti erô árad; tehát nem szubstanciája, hanem ereje szerint van jelen Krisztus. Körülbelül ez volt Melanchthonnak is a nézete. Az anglikánok általában Kálvin álláspontján vannak, kivéve a puseyistákat, kik vallották a valóságos jelenlétet.
A mai liberális protestánsok és a modernisták általában azon a nézeten vannak, hogy Krisztus telve volt a világ közeli végének várásával, s ezért nem akart semmiféle szentséget sem alapítani. Az utolsóvacsorát búcsúvacsoraként ülte, a hívek pedig mint a közösség ápolására alkalmas szeretetlakomát folytatták. Idôvel aztán, különösen Szent Pál hatása alatt, misztikai tartalmú és vonatkozású lakoma lett belôle. "
"Az eucharisztia Jézus Krisztus testének és vérének valóságos misztikái jelenléte a kenyér és bor eucharisztiás színe alatt az átlényegülés erejénél fogva, az egész Krisztusnak a személyes egységnél fogva. A készülô Eucharisztia (in fieri -- létre jöttében) az újszövetség áldozata, a kész Eucharisztia (in esse -- létezésében) az egyházi közösség szentsége.
Ez a meghatározás mutatja az Oltáriszentség páratlan jelentôségét: Más szentségek mint eszközök közvetítik Jézus Krisztus erejét és kegyelmét; az Oltáriszentség magát a kegyelmek szerzôjét és forrását tartalmazza, az Úr Krisztust. Ennek következtében az Eucharisztia a keresztény hittitkok pecsétje és az istenszeretés kompendiuma (Bonaventura). Az Isten közlôdésének fölséges életárama, mely a szentháromsági küldésekben megindult, a megtestesülésben külsô és a kegyelemben belsô delelôt ér, az Oltáriszentségben pedig egybeköti a megtestesülés titkának érzékelhetôségét a Szentlélek küldésének láthatatlanságával, s így a legbensôbb Isten- és ember-közösségnek záloga és valósulása. Az a természetfölötti áramkör, mely a hitben kezdôdik (szentsége a keresztség), a reményben földuzzad (szentsége a bérmálás), az Eucharisztiában, a szeretet szentségében célhoz jut. Az Oltáriszentségben az Üdvözítô folytatja áldott földi jelenlétét az idôk végéig, egész közvetlenségével és melegségével; amint valaha Palesztina utait, mezôit és helységeit járta, úgy az Oltáriszentséggel betér minden emberi tanyára és nem kerüli el az utolsó kunyhót sem.
Az Eucharisztia készítése az újszövetség áldozata, a krisztusi életre választott népnek méltó istentisztelete, és ezáltal nemcsak Isten emberszeretô leereszkedésének záloga, hanem az ember istenkeresésének is megfelelô exponense, az önmagát adományozó Isten leereszkedésének és az Isten felé törô ember eget ostromló törekvéseinek útfôje és gócpontja. Nagy jelentôségének megfelel az elnevezések nagy gazdagsága. A leghasználtabb név minden katolikus népnél: Eucharisztia, ebbôl a görög igébôl: eukhariszteîn, hálát adni. Az Üdvözítô is hálát adott a kenyér és bor fölött a szentség rendelésekor. Ez az elnevezés azért is igen találó, mert az Oltáriszentség ünneplése a legméltóbb hálaadás, mellyel a keresztény község Istennek szolgálhat.
Ezért már az elsô keresztény idôkben találkozunk vele. A teljesen hasonló jelentésű eulogia (eulogeîn igébôl), melyet a Szentírás szintén használ, már a régi Egyházban más jelentést kapott; jelentette ugyanis azokat a megáldott kenyereket, melyeket a nem-áldozóknak adtak (ma is a görögöknél és itt-ott a francia egyházban), és a püspökök az egyházi közösség jeléül egymásnak küldtek.
Ugyancsak az eucharisztiás cselekvényrôl vett elnevezés a kenyérszegés (fractio panis), mely az apostoli idôkben járta. Úrvacsorának már Szent Pál nevezi.Anyag tekintetében: a kenyér szentsége, kenyér és bor szentsége; sokszor jelzôkkel, melyek mennyei eredetére és tartalmára utalnak: mennyei, angyali, titokzatos kenyér. Tartalmát tekintve: az Úr teste és vére.
Hatás tekintetében: communio (koinónia), mely ma a szentség vételét jelenti; agape, szeretetlakoma); összejövetel, synaxis (ma elavult); útravaló (viaticum), szentlakoma, tiszteletreméltó szentség (venerabile sacramentum), legméltóságosabb szentség, vagy kiemelô módon: szentség. Áldozati jellege alapján: Oltáriszentség (már Szent Ágoston), az Úr asztala, szent ostya (hostia = áldozat), szentmiseáldozat (sacrificium missae).
Az Oltáriszentség ünneplése és vétele kezdettôl fogva a keresztény élet középpontjában van. Ez nemcsak a szentmise bemutatásában jut kifejezésre, hanem abban a tényben is, hogy a megkereszteltek ennek a szentségnek vétele által jutottak a félelmes nagy titkok (tremenda mysteria) teljes birtokába. Nem csoda tehát, ha kezdettôl fogva sűrűn foglalkoznak is vele, mégpedig a dolog természete szerint elsôsorban gyakorlatilag: liturgiai vonatkozásban. Már a Didache cp 9, 10 (Kr. u. 100k) és Iustinus Apológia I 65 67 (Kr. u. 150k) tárgyalják. A 3. és 4. századi liturgiák elemei is a legrégibb idôkre nyúlnak vissza. Cypriani Epistola 63 az elsô monográfiaszerű tárgyalás. Egyébként az atyák fôként a katechézisben foglalkoznak vele és Jn 6-hoz írt kommentárjaikban tárgyalják. Az atyák közül erôteljes eucharisztiás hitet lehelô kijelentéseivel és gondolataival Aranyszájú Szent János érdemelte ki a ,,doctor eucharistiae'' címét. Az Eucharisztiának középponti jelentôségét és a többi hittitokkal való összefüggését Alexandriai Szent Ciril ismerte föl elsônek teljes jelentôségében.
A monográfiás irodalom Paschasius Radbertusnak De corpore et sanguine Domini (831) c. munkájával indul meg és számos hasonló című művet termel a kezdôdô középkorban, melynek teológiája az Eucharisztia problémáin izmosodik neki. A kezdôdô skolasztika tapogatódzásai után az Eucharisztiával kapcsolatos súlyos spekulatív kérdéseket a legnagyobb körültekintéssel és szabatossággal tárgyalja Szent Tamás (Summa theologica III 73--83). Az újítók tagadásaival szemben a Tridentinum minden oldalról körülbástyázta a katolikus igazságot, és a hittudósok csakhamar a spekulatív és pozitív fölkészültség teljes fegyverzetével vonultak föl a tévedések ellen.A legnevezetesebb munkák itt Bellarminus, Lugo De sacramento Eucharistiae, Pázmány Kalauz XI. könyv (Ö. M. IV 373 kk.); Tournely De augustissimo Eucharistiae sacramento; La perpétuité de la fii de l'Église catholique touchant l'Eucharistie I--III ed. Nicole et Arnauld 1669 kk.; IV--V ed. Renaudot 1711. "
Segítek: "71.-re is írom". No, nézd csak meg a 71. szólást!
Ha meg megint kötözködni akarsz, velem tán emberedre akadtál, én nem feledtem el, ha kell, emlegetem is te tisztességtelenül írtál már rólam (éppen katolikus dologban, pontosabban katolikus mivoltomban), és tisztességtelen szándékodat, módszeredet, vagy hogy is mondjam, azóta sem ismerted be, hanem valahogy reméled, én feledem. Nem feledem, hanem ha kell, ha megint kezded, emlegetem..., Tudom, veled kapcsolatban mihez tartsam magam, tudd te is!
Az meg egyszerűen nem igaz, hogy az én módszerem lenne, amit rólam hazudsz, "...szokás szerint indoklás nélkül dorongolod le a másik véleményét, egyszerűen csak kijelentve, hogy neki nem lehet igaza.." Nem, barátom, Eaglet állította Nemoról, idéztem is, hogy Nemo nincs tisztában a katolikus szentírásmagyarázattal. Bizony, ez Eaglet állítása Nemoról, nem csak úgy dorongolok, hamis barátom! Bizony, nem tartalak túl tisztességesnek, még mindig nem.
Emellé jogos az én elvárásom, ha Eaglet már cikizte Nemot, ha magát így felemelte, bizonyítson, küzdjön, vitázzon, ne árassza el az ő szokása szerint. Mert neki valóban szokása idézetekkel elárasztani topicokat (miért is már szóltam neki ezért).
A kolléga "szózata" történetesen három szóból állt amire válaszoltál, ellentétben azzal, amire válaszolt.. Azt pedig talán meg sem említem, hogy szokás szerint indoklás nélkül dorongolod le a másik véleményét, egyszerűen csak kijelentve, hogy neki nem lehet igaza..
