Keresés

Múlt év végén a Fovárosi Bíróság értesített arról, hogy dr. Schmidt Mária jogi elégtételt, továbbá 500 000 forintot és ennek kamatait kéri, amiért ot jellemezve megsértettem személyiségi jogait. Idézem azokat a kitételeimet, amelyeket nyilvánosan vissza kellene vonnom. De mielott átadnám neki a szót, kijelentem, hogy ha netántán ítélet kötelezne erre, nyilatkozatom pusztán a jogi kényszert dokumentálná, nem pedig ép ésszel kialakított meggyozodésemet. Ebben már most biztos lehetek, mert a küszöbönálló per arra kényszerített, hogy foglalkozzam lényének szellemi-erkölcsi kisugárzásával.

*

Egyik kifogása ellenem az, hogy bizniszértelmiséginek, üzletasszonynak és pártholdudvaroncnak neveztem. Csakhogy a kapitalizmusban a jó üzleti érzék és a business szeretete önmagában véve éppúgy nem sérto, mint ahogy az úgynevezett szocializmusban sem volt sérto a "pártértelmiségi" elnevezés. Ezek a megjelöléseim azt fejezik ki, hogy dr. Schmidt Mária harmonikus kapcsolatot alakított ki a kor uralkodó eszményével. Igaz: az o esetében ez a harmonikus kapcsolat nem mindig ölt gusztusos formát. 1999. április 8-án például a Mélyvíz címu televíziós adás egyik vitája után - a Mélyvíz akkori foszerkesztojének, Kóthy Juditnak a szavai szerint - "Schmidt Mária slusszkulcsát pörgetve - megjátszott vidámsággal - azt mondta a történészeknek: "Egy a lényeg, fiúk, mostantól nálam van a kassza kulcsa." ... És akkor alapfokú szemináriumot kaptunk a demokrácia mibenlétérol: egyszer fent, másszor lent. Most én vagyok fent, én osztom a pénzt." Kóthy elmondja még, hogy "2000. március 2-án a Pesti Központi Kerületi Bíróságon dr. Schmidt Mária felperes és a Magyar Hírlap szerkesztosége alperes sajtó-helyreigazítási perében Pécsi Vera, a Mélyvíz elbocsátott szerkesztoje tanúvallomásában felidézte az esetet. A tanúvallomáshoz a tárgyaláson végig jelen lévo Schmidt Mária nem kívánt semmit hozzáfuzni, mert a tanú valósághuen adta vissza szavait." (J. Gyori László: Sej, a mi lobogónkat, ÉS, 2000/18.) Kifogásolt cikkeim abban az idoszakban íródtak, amikor dr. Schmidt Mária már nem volt "fent", és slusszkulcsát is kevésbé vidáman pörgette. Ekkor ébredt rá arra, hogy a lent-lét hátrányai ügyes alkuval csökkenthetok. A jelenlegi kormányzópártok hívei közt talált egy hozzá hasonlóan jó üzleti érzéku, befolyásos kollégát, Gero Andrást, és olyan okból, amelyre késobb még visszatérek, rábírta arra, hogy nácizzák le együtt a holokauszt egyik túlélojét. Közös fellépésüket - amire azóta többször is sor került - csak azzal tudtam és tudom magyarázni, hogy mindketten lukratív tudományos intézetet irányítanak, de a jelenlegi acsargó légkörben egyikük sem lehet biztos abban, hogy elegendo költségvetési támogatást kap, ha éppen "lent" van, vagyis nem az o pártja kormányoz. Egy ilyen véd- és dacszövetség - gondolhatták - esélyt teremt arra, hogy intézményeiknek ellenzéki éveikben se kelljen szukölködniük. Így lehet megfejelni a "Most én vagyok fent, én osztom a pénzt" jeligét, ezt a mély eszményektol áthatott bölcsességet a "Ha lent vagyok is, azért lesz kire számítanom" üzleti reményével.

Megjegyzem még, hogy keresetében a felperes a legkoncentráltabban azon tunodik, hogy a kijelentéseim folytán kialakult negatív értékítélet mennyivel szállítja le forintban kifejezve "életminoségét". Végül érezheto vívódás után arra a következtetésre jut, hogy "életminoségét" "hozzávetolegesen" 500 000 forinttal csökkentettem. És vajon hány forintra becsüli maradék életminoségét, "hozzávetolegesen"? Talán ezt is kideríthetné, mondjuk árverés útján.

A pártokkal kapcsolatos "holdudvar" kifejezés olyan embereket jelöl, akik valamely párt körül derengnek, de noha ennek elkötelezett hívei, nem mindig értenek egyet vezetésével és politikájával, és polemikus véleményüknek hangot is adnak. Csakhogy fénylenek a pártok vezetoi körül másfajta hívek is. A "pártholdudvaronc" kifejezés, melyet dr. Schmidt Mária keresetében sérelmez, csakugyan az én leleményem. Olyan párthoz kötött személyeket jelöl, akik inkább meghalnának, minthogy a vezetokkel, vagy pártjuk irányvonalával, vagy akár csak egyetlen pici állásfoglalásával szemben polemikus véleményt fogalmazzanak meg. Pártelnöküket és a többi pártvezetot csodálatuk szószába tunkolják, hibáikat tagadják, vagy mély hallgatással veszik körül. Ez a leírás illik dr. Schmidt Máriára.

Ha nem lenne pártholdudvaronc, akkor fontosnak tartaná, hogy saját pártjának tisztségviseloi is betartsák a "mások jó hírnevének tiszteletben tartására vonatkozó kötelezettséget", amelyet tolem számon kér. Képzeljük el dr. Schmidtet, amint éppen megdorgálja mondjuk Kövér Lászlót egy-egy tajtékzó metaforája miatt. Vagy amint éppen saját magát dorgálja. Hol tudna tolem olyan óhajt idézni, mint amilyennek o maga adott hangot, amikor ezt mondta - az MTI 2002. április 3-i jelentése szerint - Kende Péterrol, a Viktor címu könyv szerzojérol: "...egy tisztességes helyen az ember ilyenkor lecsatolja a fegyvert, és lelövi, mint egy kutyát"? Megjegyzem, nekem már az sem tetszik, hogy a terrormúzeum igazgatónoje kutyákat szeretne leloni. Még kevésbé tetszik, hogy szerzok lepuffantását ambicionálja. Az sem tetszik, hogy e bájos mondatot letagadta mindaddig, amíg be nem játszották valamelyik musorban. Ha lehet, még ennél is kevésbé tetszik, ahogyan bizonyítványát magyarázza: "Volt olyan kor, amikor az embernek a tisztességébe gázoló támadásokat kard ki kard párbajjal intézték el, vagy lofegyverrel álltak szembe egymással." Szerinte tehát egy ember kutyaként való lepuffantása és a párbaj közt nincs különbség. Továbbá: kijelentése még csak nem is utalt a múltra, nem is utalhatott, hiszen a Viktor szerzoje nem a párbajok korában élt. Megannyi tudatos, szemenszedett mellébeszélés! Egy ilyen gyilkos indulatú óhaj hangoztatója milyen szóval jellemezheto? Mondjuk rá azt, hogy nagy kópé? Csintalan rosszcsont? Hogyan értékelhetjük ezt a mondatot "egy politikainak vagy tudományosnak minosítheto vita" szabályai szerint? Én általános jellemzésként azt állítottam róla, hogy közéletünk jobboldalának egyik legzüllöttebb figurája. Megítélésem szerint már ez az egy pici kisiklása is feljogosít erre. Egy ilyen mondat nem véletlenül pottyan ki valakinek a száján. Nem jellemezheto politikai kategóriákkal. Nem lehet értelmes narratíva része. Ellenérveket sem érdemel, kizárólag megbélyegzést. Erre o perbe fog, noha nem óhajtanám lepuffantani, csupán züllöttségnek nevezem a züllöttséget!

Mielott rátérnék arra, hogy jellemének visszás oldalai milyen meghatározó szerepet játszanak történészi munkásságában, megjegyzem még, hogy idézett mondatának erkölcsi színvonala nem magányos mélypont a pályáján. Ezt is o írta: "Szomorú, hogy... Kende Péter, aki infernális cikkekkel uszított éveken keresztül a legvészterhesebb, rákosista években, egyáltalán nyilvánosságot kaphat a demokratikus Magyarországon" (Janus-arcú rendszerváltozás, Kairosz Kiadó, 1998, 316. o.). Itt nem a lepuffantandó Kende Péterrol értekezik, hanem arról, aki 1989-ben az 1956-os Intézet társelnöke lett. Ezt a Kendét már 1955-ben kirúgták a Szabad Néptol, 1957-tol a rendszerváltásig Párizsban élt, 1959 és 1964 között a brüsszeli Nagy Imre Intézet fomunkatársa volt, és 1978 és 1991 között a párizsi Magyar Füzetekben kiadta és becsempésztette országunkba a külföldön és Magyarországon élo ellenzék számos fontos írását. Miféle történész, miféle ember az olyan, akit nem érdekelnek egy több mint fél évszázados pálya szerves összefüggései, hanem lehorgonyoz legelso stációjánál, és cenzorért kiabál? De hiszen akkor cenzorral kellene betiltatnia például Juhász Ferenc, Nagy László és Csoóri Sándor életmuvét - itt említem meg a magamét is, noha ezt bizonyára szívesen betiltaná.

Vagy itt van a már említett holokauszt-túlélo esete is. Amióta Schmidt Mária és Gero András lenácizta, az idos hölgy megszólított egy temetésen, és megköszönte, hogy megvédtem. Röviden megismétlem a történteket. Ernst Nolte német történész zseniális kezdetek után általam ismeretlen okból számos kérdésben a hitlerizmus apologétájává züllött. Dr. Schmidt Mária meghívta Magyarországra. Itt vita tört ki személye körül. Foként az okozott felháborodást, hogy Nolte - megismételve pár évvel korábbi állítását - a gázkamrákat humánus intézményeknek tüntette fel, mondván, hogy a gáz negyven másodperc alatt végzett az áldozatokkal, akiknek nem kellett többet szenvedniük, mint férgeknek féregirtáskor. Erre a Túlélo az ÉS-ben azt indítványozta Nolténak, hogy stopperórával menjen be egy gázkamrába, és ellenorizze, hogy a folyamat valóban negyven másodpercig tart-e. Erre a "bizarr ötletre" (ez a Túlélo kifejezése), melyet már csak azért sem lehetett szó szerint venni, mert gázkamrák köztudomásúlag 1945 óta nem léteznek, dr. Schmidt Mária és Gero András azzal válaszolt, hogy nácinak nevezte a Túlélot, aki hatvan év óta a haláltábor rémképeivel a homloka mögött kényszerül élni. Ez volt az a pillanat, amikor a "züllött" jelzot nem történelemszemléletem vagy politikai felfogásom, hanem erkölcsi undorom folytán összekapcsoltam e verbális merénylet elkövetoinek nevével.

*

Mielott rátérek arra, hogy miért neveztem történelemhamisítónak dr. Schmidt Máriát, meg kell jegyeznem, hogy a szakember által elkövetett történelemhamisítást - a vizsgált történelmi folyamatok céltudatosan kiválasztott komponenseinek elhallgatását, önkényes átértékelését vagy akár egész folyamatok elferdítését - nemcsak intellektuális, hanem erkölcsi buncselekménynek is tartom, mert félreinformál, kiélezett helyzetekben felheccel egy egész közösséget, hogy káros, veszélyes döntésekre készítse fel. A történelemhamisításnak ez az erkölcsi vonatkozása csak erkölcsi értékítélet útján minosítheto. A történész, aki tudatosan torzít, olyan orvoshoz hasonlítható, aki szenet ír fel a székrekedéses betegnek. Az ilyen orvost sem túlzás züllöttnek nevezni. Ilyen esetekben ez a jelzo nem a vele megjelölt személy szakértelmét, hanem erkölcsi minoségét - dr. Schmidt Mária szavával élve: életminoségét - jellemzi. Dr. Schmidt "életminoségét" o maga rontja le hamisításaival, nem pedig az, akit e hamisítások viszolygással töltenek el, és ennek hangot is ad.

El kell ismernem: nem jártam el helyesen, amikor a "történelemhamisítás" szót dr. Schmidt Mária tudományos tevékenységére alkalmazva nem jegyeztem meg, hogy nem engem illet meg e felfedezés dicsosége. Amióta schmidtmáriológiai kutatásokra kényszerülök, tapasztaltam, hogy a szóban forgó kifejezés vagy valamilyen szinonimája, körülírása nem pusztán az én véleményemet rögzíti, hanem egy széles körökben már korábban elterjedt közvéleményt is. Különösen gyakran használja ezt a magyarországi holokauszt legelismertebb szakértoje, Randolph L. Braham Magyarország és a holokauszt címu tanulmányában (Beszélo, 2002. április), mely nem utolsósorban dr. Schmidt Máriának és elvbarátainak Horthy-korszakot szépíto tevékenységével foglalkozik. Például: "A holokauszt mellozésével és/vagy becsmérlésével, illetve a kormányzó kommunistaellenes harcának hangsúlyozásával a történelemhamisítók a "keresztény-nemzeti állam" újraépítését kívánják eloidézni." Dr. Schmidtrol ezt írja: "Politikai elfogultsága és intellektuális tisztességtelensége abban áll, hogy egyszer sem említi, hogy a mégoly kegyetlen és zsarnoki módon kormányzó kommunisták soha nem törekedtek egy teljes etnikai-nemzeti csoport korra-nemre és lakhelyre való tekintet nélküli kiirtására, ami a nácik és cinkosaik célja volt." Dr. Schmidt annak a mozgalomnak az élvonalában tevékenykedik, "amely a Horthy-korszak egészének, illetve leghitványabb figuráinak rehabilitálására indult". Ennek bizonyítására idézi dr. Schmidt véleményét a Horthy-korszakról: "Az országban többpártrendszeren alapuló parlamentáris demokrácia, vagyon- és jogbiztonság volt egészen a harmincas évek végéig. És sajtó-, szólás- és gyülekezési szabadság. Állampolgárai életét a II. világháborús viszonyokat, az ország geopolitikai adottságát és katonai erejét figyelembe véve, egészen az ország náci megszállásáig igyekezett megóvni."

Ezen a ponton el szeretnék kanyarodni a Horthy-korszakról folytatott diskurzus szokásos menetétol. Ez gyakran kelti azt a látszatot, mintha e rendszer antidemokratikus embertelensége kizárólag a zsidókérdés kezelésében nyilatkozott volna meg. Ha csak errol beszélünk, úgy teszünk, mintha a zsidók kivételével minden magyarországi lakos jogait védték volna a mindenkire vonatkozó törvények. Ez rossz vért szül, mert a vitázókat abba a gyanúba keverheti, hogy a zsidó szenvedést - még az egyedülállóan iszonytató végtol eltekintve is - másként bírálják el, mint a nem zsidók szenvedését. Illyés Gyula A nagy kérdés címu epigrammájában, mely Rend a romokban (1937) címu kötetében olvasható, okkal gúnyolódik ezen:

"- Pusztul a nép - kezdtem. Hangom
elakadt. - A magyarság...
Mit? Magyarok? - hangzott. - Csönd, te
zsidógyülölo!
- Pusztul a nép... Hallgass! Ne beszélj itt
másról! A kérdés
Egy volt és leszen is: antiszemita vagy-é?"

A Horthy-korszakbeli vagyon- és jogbiztonságról értekezo dr. Schmidt Mária eltunodhetne Illyés epigrammáján: Pusztul a nép. Az egész falukutató irodalom bizonyítja e sirám igazát. Kovács Imre A néma forradalom (1937) címu munkájában, amelyért egyébként a sajtó- és szólásszabadság bizonyítékaképpen perbe fogták, elmeséli, hogy miként verette szét telepesek házait, községek tucatjait Pallavicini gróf, hogy ne kelljen egy 1873-ban hozott törvény értelmében átírni a község belterületét a telepesek nevére. A lerombolt falvak helyébe az eluzöttek újakat építettek. "Amikor a bérlo már otthonosan érezte magát, az orgróf intézkedett, és kizavarták házából. Egyszeruen megjelentek az uradalom emberei, a háztetot lehúzták, a falak tövét elvágták és a falakat ledöntötték. Dócon 1926-ban 40 házat vertek így szét." "Bácskában abban az idoben 73 telepes-község közül 45 pusztult el." És a példák vég nélkül folytatódnak. Brutális eroszaknak alávetett népet ismerünk meg. Csendordresszúrával idomított, politikai és tulajdonjogaitól megfosztott, egykézésre kényszerített, valóságos jogok és perspektívák híján csodavárásra berendezkedett népet. Illyés Gyula a Puszták népében (1936) megemlíti, hogy a munkaido nyáron "reggel 2-3 órakor kezdodik és este kilenc-tíz órakor fejezodik be". "Annak, aki cselédnek beszegodött, a szolgálati ido alatt, az elbocsátó bizonyítvány kiadása elott a gazda beleegyezése nélkül útlevelet kiállítani nem szabad." "Ha a hivatalnok vagy munkás nem áll munkába, hát nem áll; a béresért karhatalom megy." "A cselédnek sem ünnep-, sem vasárnapokon, annál kevésbé munkanapon szolgálati helyérol engedelem nélkül távoznia nem szabad." "...a cselédnek nincs joga lakásában háznépéhez nem tartozó személyt a gazda tilalma ellenére ha csak ideiglenesen is, befogadni." Egy fiatal tiszttartó elmesélte Illyésnek, hogyan kezeli a béreslányokat. "Hát az ember csak üzen, hogy ez meg ez jöjjön be estére." Az elbeszélésekbol kiderül, hogy csupán öngyilkossággal háríthatták el az ilyen meghívásokat. "Valószínu, ha valaki a gyári munkásnok helyzetének ismertetésébe fogna, az sem festhetne sokkal derítobb képet." Ezek a félfeudális létkörülmények meggátolták, hogy a nagybirtoknak kiszolgáltatott embermilliók akár a legkisebb mértékben is élvezhessék a Horthy-korszak korlátozott jogállamiságát. Nekik ez nem nyújtott vagyon- és jogbiztonságot, és nem élhettek az elemi szabadságjogokkal - a szólás-, a sajtó- és a gyülekezési szabadságon kívül a szabad választás jogával sem. Igaz tehát, hogy a Horthy-rendszer a maga konszolidált korszakában nagyobb politikai szabadságot és a jogállamiság több elemét biztosította a lakosságnak, mint Kádár rendszere, a nép kiszolgáltatottsága mégis elviselhetetlenebb volt Horthy uralma alatt, mint a Kádár-korszakban, ennek konszolidációja után.

Visszatérve most dr. Schmidt szakterületeire, a zsidókérdésre és a holokausztra és a Horthy-korszak ezzel kapcsolatos felelosségére, végezetül néhány példával azt szeretném bizonyítani, hogy történelemhamisításai - ha csak nem tételezzük fel, hogy tudatlanság szülte oket - szándékoltan rosszhiszemuek. "Holokausztok" a huszadik században címu cikkében (Magyar Hírlap, 1999. nov. 13.) kifejti, hogy a II. világháború során "a holokauszt, a zsidóság kiirtása vagy megmentése mellékes, marginális szempont volt, ami egyik fél háborús céljai között sem szerepelt". Azt akarja ezzel bizonyítani, hogy a nácik zsidóirtó tevékenysége az emberiség történetének számos népirtása közül semmilyen szempontból nem rí ki.

Abban dr. Schmidtnek igaza van, hogy a Hitler-ellenes erok hadi céljai közt nem szerepelt a zsidók megmentése. De Hitler hadicéljai közt eminens szerepet játszott a "végso megoldás". Der Faschismus in seiner Epoche címu muvében (1963) (magyarul: A fasizmus korszaka, XX. Századi Intézet, Kairosz, 2003) Ernst Nolte nagy ívben ábrázolta, hogy Hitler már a húszas években, a Mein Kampf megírásakor is elképzelhetetlennek tartotta politikai céljainak megvalósítását a zsidók kiirtása nélkül. "Ha a zsidó gyoz - írta a Mein Kampfban -, bolygónk mint évmilliókkal ezelott emberek nélkül járja majd útját az urben."

Jogi értelemben a nürnbergi törvények jelentették a világtörténelmi újdonságot. A Szovjetunióban - írta Nolte - szintén megfosztották politikai jogaiktól a népesség széles rétegeit, és bizonyos rendszabályok következményeképpen halálra is ítélték oket. "De nagy különbség van a társadalmi és a biológiai lét, a "szabály" és a "kivételnélküliség" között. Semmiképp sem hárítható el annak felismerése, hogy a nürnbergi törvények valami egészen újat jelentenek a világtörténelemben." Dr. Schmidttel ellentétben, aki már csak azért sem értheti meg a zsidó holokauszt egyedülálló voltát, mert képtelen megkülönböztetni egymástól a "szabályt" és a "kivételnélküliséget", Hitler tisztában volt azzal, hogy páratlan jogi fordulatot hajtott végre: "Németország azonban legnagyobb forradalmát a népi és fajhigiénia által élte át, amelyet ebben az országban eloször valósítottunk meg tervszeruen. E német fajpolitika következményei döntobben formálják majd át népünk jövojét, mint az öszszes többi törvény kihatásai. Mert ezek teremtik meg az új embert." 1942 február végén pedig, a Wannsee-konferencia után ezt mondta asztali beszélgetései során: "A zsidó vírus felfedezése a világtörténelem egyik legnagyobb forradalma. A harc, amelyet mi folytatunk, olyasforma természetu, mint amit az elmúlt században Pasteur és Koch folytatott. Hány betegséget terjesztett el a zsidó vírus... Csak akkor gyógyulhatunk meg, ha kiirtjuk a zsidókat." És: "Hitler nem gyozi hangsúlyozni, hogy a bomlási tünetek számos jelensége egyetlen nagy betegség-folyamatra vezetheto viszsza. Alapfeltevése és legmélyebb meggyozodése, hogy ennek a betegségnek egyetlen kórokozója van. Valamiféle tuberkolózisról, mérgezésrol, pestisrol van szó. Semmit sem használ a különféle gyógyászkodás, amíg a tuberkolózis bacilusai tovább pusztítanak. Az elso világháborút azért vesztették el, mert a férget odahaza nem gyozték le, mert féltek attól, hogy "mérgesgázba tunkoljanak tíz- vagy tizenötezer héber néppusztítót"." Nolte ehhez hozzáteszi: "Mások is beszéltek így, de csak Hitlerben volt bátorság arra, hogy e beszédbol következtetéseket vonjon le."

Így cáfolja meg dr. Schmidt Máriát kétszeresen is mai tisztelt mestere, Ernst Nolte negyven évvel ezelott írott nagy muvében. Egyrészt bebizonyítja, hogy a nácik zsidóirtó tevékenysége a többi népirtáshoz képest új minoséget hozott létre azáltal, hogy a "kivételnélküliség" biológiai elvére épült. Másrészt kimutatja, hogy Hitler szerint a felsobbrendu fajok nem gyógyulhatnak meg, ha o nem irtja ki a zsidókat. Ennek tehát szerepelnie kellett legfobb háborús céljai között. Szerepelt is: a zsidóirtást még akkor sem állította le, amikor már nyilvánvaló volt, hogy elveszti a háborút.

Játékos feladat volna pompázatos csokorba kötni dr. Schmidt Mária legillatosabb történelemhamisításait ebben a témakörben, de ennek akkora az irodalma, hogy be kell érnem néhány utalással és idézettel. Talán így is érzékeltetni tudom, hogy torzításai rendszerré állnak össze. Ennek legfobb célja, hogy eltagadja a végzetes felelosséget, amelyet Horthynak és a nem nyilas magyar jobboldalnak vállalnia kell a magyar holokausztért. A Terror Házának a koncepcióját védelmezve dr. Schmidt Mária ezt írja: "Nem a zsidóüldözésrol meg a deportálásról akarunk beszélni. Arról a terrorkorszakról akarunk beszélni, ami 1944. október 15-én kezdodött." Ámde ezen a napon nem kezdodött, hanem csupán folytatódott a terrorkorszak. "...a náci megszállás és a nyilaspuccs közti fél év alkotmányjogi-politikatörténeti szempontból a Horthy-korszak integráns része, így nem kerülheto meg a kormányzó felelossége" - írja Papp László Tamás (Az emlékezetlyukak befoltozása, ÉS, 2003/15.). "Miközben Horthy a nemzeti szuverenitás szimbólumaként a helyén maradt, a magyar rendorség, a csendorség és a közhivatalnoki kar olajozottan és hatékonyan muködött együtt az SS-szel a zsidóellenes hadjárat lefolytatásában. Kevesebb mint két hónap leforgása alatt, március végétol május közepéig, a magyar hatóságok a náci "tanácsadókkal" karöltve végrehajtották a zsidóellenes eljárás elso szakaszát: a zsidókat elszigetelték, megkülönbözteto jelzés viselésére kényszerítették, kiforgatták vagyonukból és gettókba zárták - hogy aztán a következo két hónapban az egész háborús idoszak egyik legbarbárabb, de mindenképpen leggyorsabb és legnagyobb tömegeket sújtó deportálási és megsemmisítési akciójának vessék oket alá" (Randloph L. Braham, idézett cikk). Aki a terror kezdetét 1944. október 15-ében jelöli meg, az csaknem félmillió magyar állampolgár vérét akarja lemosni Horthyról és a horthysta állam közigazgatásáról, csendorségérol. És ezzel átballagtunk a történelemhamisítás szomszédos terepére. Braham a holokauszt "denacionalizálásáról" is beszél, vagyis arról, hogy dr. Schmidték a nemzeti bunökért a teljes felelosséget a németekre ruházzák át. "Horthy apologétái kényelmesen figyelmen kívül hagyják a történeti tényeket, amelyek azt bizonyítják, hogy a magyar zsidóságot egy olyan stabil, korántsem nyilas kormánynak a hozzájárulásával és együttmuködésével likvidálták, amelyet Horthy akkor iktatott be alkotmányos módon, amikor még államfo volt." A lakosság tetemes részének együttmuködését bizonyítja, hogy besúgói kontingensünket a számarány és buzgalom tekintetében egyetlen nácik által megszállt állam lakossága sem múlta felül. Beszámolók maradtak fenn arról, hogy még Eichmann is álmélkodott azon a készségen, ahogy a magyar hatóságok a német kívánságokat realizálták. Ez a készség egyébként a budapesti Zsidó Tanácsra is átterjedt. Ez a jól informált Tanács német parancsra azzal kecsegtette a szombathelyi (és feltehetoen több más vidéki) gettó zsidó tisztségviseloit, hogy engedelmes magatartás esetén csak munkavégzésre viszik oket, és életben maradhatnak. Gyerekként fültanúja voltam, amint e Tanács egyik munkatársa dr. Edmund Veesenmayer náci helytartó jó modorát dicsérte apámnak, majd ezt mondta: "Ma száz embert kért tolünk munkaszolgálatra, kétszázat adtunk neki." Ez a lealjasodás a rettegés következménye volt. A rettegést pedig a horthysta államgépezet együtt gerjesztette a náci megszállókkal.

*

Hegel szerint a múlt az abszolút szükségszeruség birodalma, amenynyiben nem változtatható meg. Dr. Schmidt nem hallgat Hegelre, és a rút múlt megszépítésére törekszik. A múlt azonban vonakodik és ellenáll. Dr. Schmidt a sánta kutya szerepkörébe kényszerül, és mivel ebben roszszul érzi magát, bicegve eloremenekül. Pert indít becsülete védelmében. De akárhogyan végzodik is a per, a múlt nem szépül meg tole, a sánta kutya pedig sánta kutya marad. (