Igazán jókor vágtad el... :) Viszont tényleg roppant kíváncsi lennék blue-queen véleményére az itt felbukkant történetekrôl, különösen errôl. Szóval, kedves ... (ide az igazi neved jött volna, mert munkámnál fogva utálom a szóismétléseket :)), aki elmúlt hetekbeli hallgatásod ellenére bizonyára azért olvasol bennünket, mit szólsz? :)
Mielőtt Yvonne bármit is szólhatott volna,cuppanós csókot nyomott a homlokára, és a tálcával eltűnt a konyhában. Ott aztán a szennyes edény kirámolása elég sokáig tartott, mert nyugodtan, még egyszer át akarta gondolni, mikor és hogyan beszéljen Yvonne-nak speciális vonzalmáról. Annyi időt töltött ezzel, hogy Yvonne már utána akart jönni, oly sokáig maradt távol. Ugrásra készen ült meztelenül és kipirult arccal, valamelyest nyugtalanul az ágy szélén, és kissé szemrehányóan nézett rá, amikor végre visszaért a hálószobába. "Már kezdtem megijedni, hogy eltévedtél!" üdvözölte bolondozva. "Figyelj, öregember nem gyorsvonat! És egyáltalán, miért vagy olyan türelmetlen? A nap még csak épp hogy elkezdődött, még mienk a világ összes ideje!" nyugtatgatta Robert. Az a feltűnő gyorsaság, amellyel ismét Yvonne mellé vetette magát az ágyba, kétségtelenül cáfolni látszott a szavait. Alig bújt be a takaró alá, Yvonne máris odacsúszott az oldalához, míg csak teljesen nem érezhette a fiú meleg testét. Végül aztán egészen hozzátapadt, és dorombolt mellé, mint egy elégedett macska. Karcsonkját tétovázva, lágyan Robert mellére fektette, combcsonkjával pedig annak combjához tapadt. Aztán mindkét csonkkal gyengéden símogatni kezdte a bőrét, kezével pedig kedveskedve a hajába túrt. Yvonne kedveskedése rendkívül jól esett Robertnek, és persze különösen izgatta, amit a lány a csonkjaival művelt. Hiszen mindig erről álmodott. Óvatosan megtapintotta karcsonkját, magához szorította és élvezettel símogatta. Az érintéstől Yvonne egy pillanatra összerándult, de máris újra ellazult, és még szorosabban símult a fiúhoz, amint annak keze az ő hasa felett átsiklott, s a jobb combjára, a puha, gömbölyded csonkra vándorolt. És mialatt a csonkot hevesen gyúrni kezdte, és másik kezével egyre izgatóbban símogatta a hátát, Yvonne igen halkan és szelíden így szólt: "Robert drágám, szeretném, ha tudnád, hogy az elmúlt éjszaka veled valami egészen különös volt számomra. Ilyen gyengéd és kedves még senki nem volt hozzám, még az átkozott balesetem előtt sem. Egyszerűen csodálatos volt! Valóban azt az érzést adtad, hogy számodra egy teljes értékű, kívánatos nő vagyok, holott csupán egy kezem és egy lábam van. S én még azt hittem, nincs olyan férfi, aki egyáltalán rám szeretne nézni." Robert egészen elpirult a büszkeségtől, de zavarba is jött. "Ugyan már!" vágta rá, "A többiek nem néztek meg elég alaposan! Te ugyanis nagyon szép nő vagy, és számomra pontosan az igazi. Őrületesen szeretlek, s nekem olyan vagy, amilyen vagy, de a legszebb nő a világon! Nem beszélve arról, hogy a világ egyetlen nőjével sem cserélnélek el, teljesen mindegy, hány keze és lába van!" Yvonne boldogan nevetett: "Édes istenem, Robert, annyira édes vagy! Mivel érdemeltem ki én ekkora szerelmet?" Szeretettel és gyengéden nézett a fiúra, de hirtelen elkomolyodott, és kissé hitetlenül kérdezte: "És te komolyan el akarod hitetni velem, hogy én ezekkel a förtelmes izékkel, itt" - s ekkor hevesen megrázta a csonkjait - "hogy én ezek... ezek ellenére..." Kissé elakadt, de aztán dacosan kipréselte magából "...a csonkjaim dacára... hogy mindennek ellenére vonzó vagyok a számodra?" Robert érezte, hogy most kapcsolatuk sorsdöntő pontjához érkeztek. És elhatározta, hogy tiszta vizet önt a pohárba. Inkább azonnal veszítse el Yvonne szerelmét, minthogy eltitkolja azt, ami előbb vagy utóbb valamilyen módon úgyis kiderül. Nem, egy titkot sem akart megtartani; és ezen kívül: ki mondta hát, hogy valóban olyan rossznak találná, ha beismeri neki, hogy épp a csonkjai, éppen az a szokatlan, utánozhatatlan mód, ahogy ő kinéz és ahogy mozog, hogy pontosan ez a különlegesség volt, amit benne oly furcsamód izgatónak talált? "Yvonne?" A hangja rekedt volt, s hirtelen oly ideges lett, hogy többször nagyot kellett nyelnie. "Igen, tessék!" Yvonne érezte, hogy a kérdés metszően kellemetlenül cseng a fülében. Riadókészültségbe helyezkedett, rövid boldogsága most fog véget érni, csak álom volt, amit az elmúlt éjjel álmodott, s mindjárt felébred? "Hallgass meg Yvonne", Robert bizonytalanul megnyalta a szája szélét, aztán egyszerre patakzani kezdett belőle a szó: "Tehát a dolog úgy áll... én... szóval én borzasztóan szeretlek, és nem akarlak soha, soha többé elveszíteni, és mégis egyszerűen félek, hogy néhány perc múlva kidobsz!" "Beszélj már végre, mondd, hogy mi történt! Ha csupán azt akarod mondani, hogy ugyan szép volt velem, de mégsem akarsz egy olyan nyomorékkal, mint én, együtt lenni, mondd csak nyugodtan, végülis már hozzászoktam a csapásokhoz azóta, hogy..." Ismét megrázta a csonkjait és undorodva elfintorította az arcát. "A francba!" mondta Robert fölindulva, majd nyugodtabban folytatta: "Tehát. Mégegyszer előlről. Szeretlek Yvonne, jobban, mint bármelyik nőt szerettem, ezt egyszerűen el kell hinned. Csak nem régen ismerjük egymást, mégis most úgy érzem, mindent rád bízhatok, mindegy milyen borzasztó is az." Yvonne kissé felegyenesedett, hogy jobban Robert szemébe nézhessen, és ezt suttogta: "És mi az a borzasztó, amit nekem el kell mondanod?" Robert kérőn nyújtotta ki karjait és könyörögve mormogta: "Igérd meg először is, hogy végighallgatsz, utána elgondolkodsz rajta, mielőtt még képet alkotnál rólam - kérlek! Egyszerűen nem bírom tovább magamban tartani, meg kell szabadulnom tőle! Gyónni fogok neked, amiről eddig még egyszer sem beszéltem!" Robert kényelmetlenül megfordult; látszott, hogy iszonyúan szégyelli magát azért, amit mondott, és egyszerre csak Yvonne minden félelmét és bizonytalanságát mintha csak elfújták volna. A lány csak hatalmas gyengédséget és végtelen szeretetet érzett a mellette zavarodottan kerülgető és irtózatosan felizgatott férfi iránt. Felélénkülve mosolygott Robertre: "Bökd már ki végre. Nem foglak megenni, hát add ki magadból! Elő a farbával, mi nyomja a lelked?" Robert sóhajtott: "Valóban nem beszéltem még erről senkinek, és feltehetően teljesen őrületesnek hangzik. Neked sem tudom megmagyarázni, miért, de... nos: már legkorábbi ifjúkorom óta elbűvöltek az amputáltak. És mindenek előtt az amputált nőknél érzem, hogy különösen vonzanak. Istenem, éveken át próbálkoztam, hogy egy olyan nőt, mint te, megismerjek; a legcsekélyebb siker nélkül. Aztán megláttalak és tüstént beléd szerettem. Amellett akkor még nem is sejtettem, hogy amputált vagy! Amikor aztán később megismertelek és hirtelen észrevettem, mi a helyzet veled, az olyan volt, mint amikor egy álom végre valóra válik! Olyan valószínűtlenül szép, kedves és aranyos voltál... és ráadásul igazán és valóságosan amputált! A hetedik mennyországban éreztem magam, és keményen elhatároztam, hogy ezt a szerencsémet két kézzel megragadom és mindörökre megtartom. Persze, gondoltam magamban, nem kell az orrodra kötni. De az elmúlt éjszakát és a ma reggeli ébredést követően képtelen vagyok tovább titkolózni. Felőlem tarts perverznek, hogy olyasmit találok szépnek, ami neked csak gondot és fájdalmat jelent, de a tested olyannak látom, amilyen, ezerszer szebbnek, mint bármely más nőét. Tudom, el kellett volna mondjam már korábban, de egyszerűen nem tudtam, hogyan. És annyira beléd szerettem,hogy semmi esetre sem akarlak elveszíteni. És most talán éppen ezért kell elveszítselek!"
Robert már tegnap is - amikor először látta Yvonne-t protézisek nélkül - meglepődött a lány hihetetlen bájától és kecsességétől, de ami most igazán különösen a szemébe tűnt, az a bal és jobb oldala közti páratlan asszimmetria volt. Ott állt a hosszú, tökéletes bal lábán, amelynek egyedül kellett hordania teljes testsúlyát, mióta jobb lábából csak egy rövid csonk maradt. Enyhén meg-megrándulva csüngött a rövid csonk vastagon és gömbölydeden az ép láb mellett, még a comb közepe felett végződve, szelíden, lágyan lekerekedve, csúcsán egy csomós dudorral, ahol a varratok fehéres forradásai találkoztak, melyek az egész csonkvégen széles ívben futottak át. Ott volt aztán a karcsú és mégis erős kar, mely a bal oldalon függött, azzal a csodásan puha és meleg tenyérrel és azokkal a nyulánk, finoman tagolt ujjakkal - és a jobb oldal karja, amely kevéssel a könyök felett éppolyan kecses kerekítésben végződött, mint Yvonne jobb lába. Ernyedten és erőtlenül lógott most le szinte mozdulatlanul; a bőre sápadt és bársonysíma, csak a végén redőzött és barnás színeződésű. Mindezek ellenére Yvonne csonkjai nem hatottak esetlenül, egész teste lágyan és harmonikusan legömbölyítettnek látszott. Néhány kis szökkenéssel az ágy széléhez jött; mellei minden egyes ugrásnál meglendültek, s a csonkvégek pufók, csontnélküli húspárnái izgatóan táncoltak ide-oda. Aztán egyhelyben tovább szökdelve lassan megfordult, míg végül igen óvatosan az ágyra ereszkedett. Kissé elpirulva és enyhe zavarban siklott be Robert mellé a takaró alá. Nem kerülte el ugyanis a figyelmét, ahogy Robert oly különös tekintettel nézte, olyan pillantással, melyet nem igazán tudott hová tenni. Csak remélni tudta, hogy sérüléseinek látványa nem zavarja a fiút. Biztosan nem volt egy túlontúl izgató kép őt gyámoltalanul és protézisek nélkül körbeszökdécselve látni, gondolta kissé kényelmetlenül. Nem tudta még azonban, mennyire felesleges aggódnia! Bocsánatkérően dadogta: "Én... persze én tudom... ahogy látszik... nos igen... egy kissé úgy néz ki, mint a zsákbafutás, ha a protézisem nélkül próbálok mozogni. De meg lehet szokni, majd meglátod. Félre is nézhetsz, ha taszít; tudom, hogy ilyenkor nem vagyok egy szép látvány." Hangja félénken és szabadkozva csengett, és szinte védelmet keresve bújt szorosan Roberthez. Az gyengéden a vállára tette egyik kezét, és lágyan símogatta a lány karcsonkját. Aztán huncutul elvigyorodott és évődve mondta: "Mielőtt megláttalak, nem hittem volna, hogy a zsákbafutás ennyire szexi lehet! Kedvesem, te egyszerűen kiborítóan nézel ki mindig!" Yvonne érezte, hogy a megkönnyebbüléstől feltörnek a könnyei, ezért csak halkan tudta suttogni: "Istenem, Robert, te olyan édes vagy! Micsoda szerencsém van, hogy rád találtam! Tudod, az a néhány férfi, akik az utóbbi években egyáltalán érdeklődtek irántam, abszolút nem nézték lazán a sérültségemet. Mihelyt ugyanis meglátták, hogy nézek ki valójában - úgy minden nélkül, egyből elment mindegyikük kedve, hogy egy ilyen nyomorékkal, mint én, lefeküdjön!" E pillanatban érezte Robert, hogy most kellene különös vonzalmáról beszélnie, de valahogy mégsem tudott elegendő bátorságot összeszedni. Inkább valami leírhatatlan félelmet érzett attól, hogy Yvonne nem fogja megérteni, nemhogy még elfogadná a vonzalmát - s ez épp azt jelentheti, hogy álma az álomasszony iránti szerelméről máris véget ér, mielőtt még oly igazán elkezdett volna valósággá válni. Hogy is tudna egy ilyen emberre, mint ő, másképpen, mint egy utálatra méltó perverzre tekinteni? Idegesen az ajkaiba harapott. Mi van, ha egy ilyen vallomás után Yvonne egyszerűen kihajítja? Végülis fogalma sem volt hogy reagálna, nem talált hozzá fogódzót, hiszen ezidáig soha, senkinek egy árva szóval sem beszélt róla, néha mennyire nyomasztotta, hogy lelkének ezt a terhét bevallja. Micsoda teher volt! Most is újra bűnösnek érezte magát, mert Yvonne-nak éppen azok a testi különösségei, melyek számára a legnagyobb fájdalmat és az önmagától való megundorodást okozták, éppen tehát a csonkjai azok, melyek belőle viszont egyenesen mágikusan erotikus vonzerőt váltottak ki. Csak másodszorra riasztotta fel Yvonne kedveskedő, lágy hangja zavaros gondolataiból: "Most először meg kéne reggeliznünk, mielőtt a kávé jéghideg lesz, és utána szeretnék még egy kicsit összebújni veled." Yvonne még közelebb húzódott hozzá, gyengéden nézte szerelmes szemekkel, és kezével a takaró alatt lassan símogatta végig a hasát, míg ujjai határozottan körbe nem zárták a fiú felmeredő tagját, s ekkor arcán a mosolygást hirtelen reményteli, sóvárgó vágy váltotta fel. Egy pillanatig tanácstalannak látszott, de aztán egy lemondó sóhajjal végül engedett a szorításon, és tétovázva ismét kihúzta a kezét a takaró alól. Mindketten mélyen néztek a másik szemébe, s mindketten elpirultak hirtelen, mint az iskolás gyerekek, annyira világosan volt mindkettejük arcára írva a vágy. Némán és mindegyre csak sóvár pillantásokat vetve egymásra, nekiveselkedtek az Yvonne által készített kiadós reggeli elfogyasztásának. Eközben Robert - aki Yvonne-t folyton elbűvölten figyelte - nem tudta eléggé csodálni, hogy milyen ügyesen szinte mindent meg tud csinálni egy kézzel, s ha nem megy másképp, milyen magától értetődően hívja minden alkalommal segítségül a csonkját. Robert ugyan korábban már gyakran elképzelte, milyen lenne valójában csak egy kézzel vagy egy lábbal élni, de csak mióta Yvonne-t ismerte, tudott pontról pontra valódi képet alkotni arról, mit is jelent, ha csak egy kézzel és egy lábbal kell elboldogulni. Lassacskán világos lett számára, micsoda hatalmas különbséget jelent egy ilyen amputált nőt nem csupán megkívánni, hanem a való életben is együtt élni vele. Mindenesetre erősen elhatározta, hogy mindent megtesz, amivel a lány életét pótlólag megkönnyítheti. Minden jószándéka ellenére azonban mégsem ment mindig könnyen az Yvonne sérültségéből eredő kis és nagy korlátokkal megbirkózni. Habár mindez átfutott a fején, jóízűen megette a reggelit, s amikor a tálcáról az utolsó morzsa is eltűnt, és az utolsó korty kávét is megitta, felsóhajtva, kezeit hasa előtt összekulcsolva, ernyedten dőlt a feltornyozott párnákra. Megelégedetten cuppantva törölte meg a száját, és Yvonne-ra kacsintott: "Te jó ég, most aztán valóban egy szót sem tudok kinyögni! Ez aztán egy csodás reggeli volt! Hogyan tudtad ennyi ideig titkolni, hogy ilyen őrült jó szakácsnő vagy?" "Alázatosan köszönöm a bókot, uram!" gúnyolódott vissza Yvonne. "Szóval te is csak egyike vagy azoknak a fafejűeknek, akik egy nőt már akkor is szépnek találnak, ha be tudja indítani a kávéfőzőt. De azért köszönöm." "Drága Yvonne! Mélységesen fel vagyok háborodva! Hogy is gondolhatsz ilyen rosszat rólam?" felelte Robert megjátszott komolysággal. Aztán elmosolyodott: "De tényleg, becsszóra, egy jó szakácsnőt igazán felismerek az első pillanatban." Yvonne gyengéden arcon csókolta: "Kedvesem, tudom ám, hogy jót gondolsz rólam, köszönöm." Robert kifürkészhetetlen arckifejezéssel nézett rá oldalról: "Egészen biztos vagy benne?" Aztán hirtelen elnevette magát: "Na jó, akkor először is visszaviszem a konyhába étvágyunk maradbványait."
Az alábbi (feltehetően) valós történettel kívánok Nektek boldog új évet!
Egyesével
Az egyik legtragikusabb, és az én szempontomból legizgalmasabb amputációk egyike, egy helyes, és fiatal lányé volt akit Dawn Lopeznek hívtak. Biztos vagyok benne, hogy emlékeztek rá és olvastatok róla, és arról a tragikus öt évről, ami a 16. születésnapját követte. Nekem volt szerencsém találkozni vele, még mikor a jobb lába amputációjából gyógyulgatott, amit pár inchel a csípője alatt amputáltak neki, és igyekeztem vele a lehető legtöbb időt tölteni az elkövetkező hihetetlen években.
A skandináv és a latin vér furcsa keveredésének eredménye egy olyan lány volt, aki már 16 évesen is kimondottan gyönyörű, nagyon szép, hosszú hajjal, mely körbeveszi fantasztikusan szép kék szemű, napbarnított arcát. Az egész teste túl gyönyörű és izgalmas volt minden részletében és mozdulatában, hogy azt el lehessen mondani.
Már a gimnáziumban nagyon népszerű volt, és nem csak a nyilvánvaló okok miatt, hanem azért is, mert egy olyan kellemes meleg kisugárzása volt, ami ilyen korú lányokra nem jellemző.
Gimi második évében lett egy olyan keringési rendellenessége, hogy a véráramlás megszűnt ott ahol a lába a törzséhez kapcsolódott, és emiatt azonnali amputációt kellett végezni rajta.
Kb 9 hónappal a jobb lába amputációja után a tengerparton találkoztam vele. Hamar megtanult mankóval közlekedni az én belsőm pedig ugrált a gyönyörűségtől, ahogy elnéztem, ahogy azon a gyönyörűséges egy lábán ugrál.
Emlékszem ahogy ültünk a parton, és néztük a tengert alig tudtam levenni a szememet róla. Amikor észrevette, hogy nézem, mosolygott, én pedig olyan vörös lettem, mint egy cékla. Sajnálom mondtam de a furdőruhád nem igazán engedi a figyelmemet a sirályok és a szörfösök felé fordulni.
Erre nevetett és azt mondta: lehet, hogy nem kéne, hogy rajtam legyen, de talán az embereket arra ösztönzi, hogy mást is nézzenek, ne csak ezt mondta s végigsimította kezével a csonkja végét, azt a csonkot, ami még pár hónapja egy szép láb combja volt.
Olyan rossz? kérdeztem.
Nem, nem igazán, azt hiszem, mondta, majd újból mosolygott. Végülis lehetne sokkal rosszabb is, lehetne belőle kettő is! Akkor lennék csak az igazi látvány, mindkét lábam amputálva! Látszólag megvontam a vállam, de a belsőm megint elkezdett ugrálni az ötlettől.
Két évvel később, pár héttel azután, hogy Dawn befejezte az első évét a fősulin egyik este, elég későn telefonált. Úgy volt, hogy együtt töltjük a hétvégét lent a parton. Alig lehetett hallani a hangját, azonnal tudtam, hogy baj van nagy baj.
Én, én attól félek, hogy ez nem fog most összejönni-mondta, alig hallható remegő hangon.
De miért?- kérdeztem. Beteg vagy?
Nem, nem igazán válaszolta, ez a legnehezebb része., jól érzem magam, leszámítva egy kis fájdalmat a lábomban. Aztán egy kis szünet után hozzátette: Holnap, holnap le fogják vágni a lábamat .
Így is lett. Amikor elkezdődött a második év már nem volt lába. Olyan aranyos és kedves volt, mint addig, de a gönyörű teste nem sokkal a gömböjű csipője alatt két rövid, húsos csonkban végződőtt.
Hamar megtanulta, hogyan közlekedjen a kezein, és visszautasította a kerekesszék használatát, hacsak nem létfontosságú. Sokkal könnyebb volt számára az iskolában a kis kocsiján közlekedni.
A gyönyörű lábnélküli lányt hamarosan mindenki ismerte, ahogy a kis kocsiján közlekedik, kézi téglái segítségével. Üres szoknyácskája csinosan és szorosan a csonkjai köré volt varrva. Mindenki lenézett rá, és beszélgetett vele, amit ő azzal viszonzott, hogy felnézett rájuk, és azzal a káprázatos felejthetetlen mosolyával rájuk mosolygott.
Mikor Dawn évfolyamtársai visszatértek, hogy elkezdjék harmadik évüket, mindenki hiányolta a helyes lábnélküli lányt. Kb 2 héttel a félév kezdete után, a diákok már a teremben ültek, amikor nyílt az ajtó, és Dawn-t betolták a terembe. Nem a kis kocsiján volt többé, hanem egy kerekesszékben ült. Olyan aranyos volt mint bármikor máskor, ugyazzal a felejthetetlen mosollyal az arcán, szoknyája csinosan a lábnélküli csipője körül összevarrva. Nagy zaj futott végig az osztályon, mikor rájöttek, hogy miért van tolószékben a kis kocsija helyett. A jobb vállától a blúza ujja üresen lógott. A karját vállból amputálták.
Jónéhány hónappal később a karjaimban ült, meleg testét az enyémnek nyomva. Kezemmel lágyan kényeztettem a puha húst a jobb vállánál. Szerette ha hozzáérek, és tartom a csonkjait. Azt mondta, hogy úgy érzi, hogy így kevésbé rejtegetni valóak, kevésbé szégyenli őket, én persze nem ellenkeztem. Bátran kitartott, de ezen az éjszakán közel volt ahhoz, hogy eltörjön a mécses. A hangja remegett beszéd közben: Ó, kérlek, kérlek mondd, hogy nem csinálhatnak velem többet semmit. Az még nem volt olyan rossz, amikor elvesztettem a lábaimat. Megtanultam, hogyan közlekedjek, mint egy fóka. De a karom, a jobb karom miért? Olyan szerencsétlennek érzem magam. Még el akarok érni, meg akarok fogni dolgokat! O Istenem, olyan nyomoréknak érzem magam!
Megcsókoltam, először lágyan, aztán szenvedélyesen, ahogy könnyekkel telt szemeit becsukta. Órákkal később segítettem neki bekapcsolni a melltartóját, és meztelen csonka testével visszabújni a bugyijába. Elmosolyodott, azzal a fantasztikus mosolyával, majd egyetlen karjára támaszkodva leengedte gyönyörű lábnélküli testét a padlóra, és elkezdte magát a fürdőszoba irányába vonszolni. Már többször jelezte korábban, hogy habár szeret meztelenül a karjaimban feküdni, és szereti ha kezemmel a meztelen testét kényeztetem, nem szívesen vonszolja magát előttem pucéran.
Közvetlenül a 22.-ik szülinapja után Dawn befeküdt a kórházba, hogy amputálják a bal karját az egyetlen még meglévő végtagját. A mamája később mesélte, hogy éjszakánként Dawn hiszterikus sikolyaira ébredt:
Ó, Istenem a másik karomat ne , az utolsót végtagomat ne! Aztán hirtelen érezte azt a régi ismerős fájdalmat a vállában és azonnal tudta mit jelent.
Minden könyörgésem ellenére hónapokig nem engedte, hogy lássam. Aztán egy este a mamája hívott, hogy menjek át, mert Dawn látni szeretne. Odakísért a hálószobája ajtajához, de nem nyitotta ki az ajtót csak hagyott ott állni. Kopogtam, és a szívem a torkomban vert, ahogy hallottam azt az édes kis hangját, hogy menjek be.
Ahogy beléptem a félhomályos szobába, lenéztem, és megláttam kis testét, ilyen félülő pozícióban fekve egy alacsony kanapén. Teljesen meztelen volt, és még sokkal szebbnek látszott, mint korábban bármikor. Meztelen testét felém fordította, és egy szó nélkül lesütötte a szemeit. Teljesen végtagok nélkül csak egy gyönyörű meztelen törzs, a vállai teljesen csonkmentesek, csak két puha húshalom. A feje hátulját megtámasztva a háta alatti párnán, megemelte a testét, rendkívüli határozottsággal, és felém fordult.
Én, én csak azt akartam, hogy lássál olyannak amilyen vagyok úgy értem mindent megmutatva. mondta csendesen. Korábban soha nem akartam, hogy lásd, ahogy ruha nélkül vonszolom magam, - de most akarom! Nem sok maradt belőlem, ugye? Félig mosolygott, majd megvonta karok nélküli vállait, ami inkább a reménytelenséget kifejező mozdulatnak tűnt
Gyönyörű vagy, mint bármikor mondtam
Azt akarom, hogy lásd ahogy mozgok! Meg tudom csinálni, tudod! Körbe tudok menni az egész szobában! Még a TV-hez is oda tudok menni és be tudom kapcsolni! Azzal fogta magát lassan a hátára fordult, meghajlította a nyakát és a hátát, nagy és feszes napbarnított mellei a plafon felé ágaskodtak, majd elfordult a párna széle felé. Nem nézett fel, egy szót sem szólt tudtam, hogy ez egy olyan dolog, amit meg kell csinálnia. Én sem szóltam egy szót se, ahogy meztelen teste érzéki mozgását néztem. A párnáról a hasára fordult, aztán lassan egyik oldaláról a másikra, így eljutva a tévéhez. Mikor odaért megpihent egy pillanatra, aztán szájával elfordította a Tv bekapcsoló gombját. Ezután visszafordult a hátára, majd fejét megemelve rám nézett.
Ebben a helyzetben éreztem a teljes kiszolgáltatottságát. Tudtam, hogy ha a helyében lennék, milyen lenne karok és lábak nélkül tudva hogy, az élete hátralévő részét így kell leélnie.
Tudnál valaki ilyet szeretni? kérdezte, és végignézet pucér testén.
A földre mellé ülve válaszoltam neki, remegő meleg testét karjaimba szorítva. Egyikünk sem mozdult, hosszú ideig
Átölelte és szorosan magához szorította. Oly jó volt, hogy ezt a hozzá símuló meleg testet élvezheti, hogy Yvonne lágy karcsonkja símogatja, hogy csábító illatát az orrában érzi - több is volt, mint jó, egyszerűen csodálatos! Különösen ingerlőnek érezte - amint a lány műlába lassan a combjai közé csúszott - hogy a protézis kemény, élettelen műanyaga és az ép láb selyempuha rugalmassága és elevensége közti különbség oly hihetetlenül izgatóan hatott rá. Yvonne boldogan mosolygott, és még jobban Roberthez bújt. Csonkja még mindig annak nyakán feküdt, s láthatóan élvezte, hogy Robert lágy ujjakkal símogatta és masszírozta. "Pillanatnyilag mindenesetre inkább az a benyomásom, hogy te ejtettél csapdába engem, kedvesem!" susogta gyengéden a fiú fülébe, aztán egyszer csak élesen ránézett, s mint egy macska, dorombolta: "Mondd, mit szeretsz te rajtam leginkább?" Robert ártatlanul nézett rá: "Nos nem tudom, azt hiszem, mindent! Egyszerűen mindent! Szeretem, ahogy nevetsz, szeretem, hogy olyan - igen, olyan igazán ennivaló vagy! És szeretem, hogy az édes kis lábad olyan csiklandós!" Elgondolkodva ráncolta a homlokát. Yvonne kissé zavartan és csalódottan nézett rá: "Igazán, ennyi az egész?" Robert úgy tett, mintha feszülten gondolkodna: "Kellene még másnak is lenni? Várj csak, azt hiszem, valóban volt még valami, de momentán nem jut eszembe. Mi is lehetett az?" Kedvesen mosolygott rá: "Most ne tégy úgy, mintha nem tudnád, mennyi minden szeretnivaló van rajtad. Egyszerűen egészen, teljesen, mindent szeretek rajtad! - és természetesen ezért is szeretlek!" s eközben mohón végigsímította a lány fedetlen karcsonkját, és öklével könnyedén rákoppintott a műláb tokjára. Hosszan és forrón megcsókolta őt, nehezére esett elszakadni lágy, telt ajkairól, végül mégis eltávolodva tőle, a fejét egész lágyan két tenyerébe fogta, s úgy mondta komolyan, minden szótagot hangsúlyozva: "Sze-ret-lek!" Yvonne valósággal úszott a boldogságban. Milyen sokáig kellett várnia, hogy ismét ilyen szavakat halljon! Túlontúl sokáig, állapította meg. "Én is szeretlek" mondta halkan, és lehunyta szemeit, hogy kiélvezze a pillanatot Robert karjaiban. Annak kezei gyengéden kóboroltak a lány hátán. A bőre finom és lágy volt, mint a selyem, szerette megérinteni, persze kiváltképp a csonkot, mely még lágyabb és selymesebb volt, mint azt valaha is képzelte. Különlegesen szépnek találta azt is, hogy Yvonne-t egyszerűen csak nézze olyankor, ha protézis nélkül, egy lábon csak ide-oda szökdelt, s eközben figyelhette csonkján az izmok játékát. El volt bűvölve attól, hogy a csonkok látványa a legcsekélyebb mozdulatnál is milyen erősen megváltozik, mindig és újra más-más képet mutatnak! Robert csaknem kissé bűnösnek érezte magát azért, hogy éppen azt találja rajta különösen erotikusnak, ami Yvonne számára élete legszörnyűbb traumája volt. De természetesen volt benne sajnálat, hogy emiatt hányféle változást, átállást kellett megszoknia, sajnálta nagyon a kegyetlen megcsonkítás miatt, s hogy éppen a csonkjait szerette, de végülis semmit sem tudott róluk. Semmit a balesetről, semmit a fájdalmakról, s arról sem, hogy az emberek állandóan tapintatlanul megbámulják. Mindenesetre eszébe sem jutott, hogy Yvonne sérültsége lenne a főok, amiért oly eszméletlenül beleszeretett. Mindazonáltal - mondogatta dacosan magának - egyébként is elragadóan nézett ki; vajon nem érezte-e már a hozzá való vonzódást, mielőtt még egyáltalán tudta volna, hogy a lány amputált? Lelke mélyén azonban pontosan érezte, hogy mégis éppen az, hogy tudomást szerzett az amputációról, adta meg a végső, döntő lökést ahhoz, hogy Yvonne-ért olyannyira küzdjön. Ha arra gondolt, hogy ezt egyszer meg kell neki gyónnia, miért bolondult bele, egészen elbizonytalanodott. Valóban teljes szívéből szerette, s úgy szerette, ahogy volt! De vajon egyáltalán meg tudná-e érteni, hogy ő épp ezért rendkívüli szenvedéllyel szerette, és különösen vonzónak, erotikusnak és szexuálisan szokatlanul izgatónak találta; egy olyan test miatt, amit a lány az elmúlt években mindig csak csúnyának, undortkeltőnek és teljesen eltorzultnak érzékelt. Mindent megtalált Yvonne-ban, amiről eddigi élete során álmodott, semmiképp sem szerette volna elveszíteni. Vajon hogyan reagálna, ha titkolt vonzalmáról beszélne neki, ha legrejtettebb titkát kiadná? Mert hogy egyszer tiszta vizet kell öntsön a pohárba, az kétségtelennek látszott. Úgy tenni csak egyszerűen, mintha ez a különleges nézőpont - amely lényének szinte szerves része volt - nem létezne, ezzel a további kapcsolatot már nem tudta, s nem is akarta megterhelni. Yvonne meztelen, forró teste, amely még mindig kívánatosan símult rá, mellbimbóinak merev csúcsai, melyek ingerlően préselődtek mellkasára, és a kis gömbölyded karcsonk, mellyel oly lágyan és gyengéden símogatta az arcát, igen gyorsan arra inspirálták, hogy ne folytassa a tűnődést ezen a problémán. Mindazt, ami az elmúlt percekben átfutott az agyán, energikusan tudata leghátsó sarkába söpörte, ott bezárta, hogy először is kiélvezhesse boldogságát, s majd aztán kivárja, hová is fejlődik mindez Yvonne-nal. Lendületet vett magában, Yvonne-t karnyújtásnyira eltolta, és hangsúlyozott lazasággal megszólalt: "Úgy tudtam, reggelizni fogok, mi is van azzal? Atyaisten, farkaséhes vagyok!" Yvonne sugárzóan rámosolygott: "Igenis uram, máris itt van, elnézését kérem, hogy a szobaszerviz oly feledékeny, s nem tartja be az előírásszerű sorrendet! Ma tehát először is ágyban fog reggelizni, utána... hm, meglátjuk, nekem lenne néhány felettébb ingerlő javaslatom - de előbb a reggeli!" Robert képtelen volt levenni a szemét a lányról, amint az nehézkesen s kissé esetlenül felegyenesedett, majd a tálcára mutatott: "Tessék uram, kérem uram, itt van, parancsoljon!" Aztán kuncogó mosollyal hozzátette: "De aztán nehogy csak ezzel tömje meg a hasát, különben nem marad hely a desszertnek... amit viszont mélységesen sajnálnék. Ahogy mondani szoktam, az ember hagyja a legfinomabbat a végére!" Csábítóan ringatta a csípőjét, melleit előre düllesztve. Robertnek a rátörő izgalomtól kiszáradt a szája és szemei összeszűkültek, amint sóvárogva meredt a hosszú, előremeredő bimbójú, izgatóan himbálódzó keblekre, aztán átváltva szemérmének sűrű, sötét, bozótos háromszögére, s az ingadozó, meg-megránduló karcsonkjára, mely felsőteste minden mozdulatára szinte kontrollálatlanul ide-oda lendült. Ezért aztán éppenséggel tudatos volt kétértelmű megjegyzése, amikor rekedten megszólalt: "Kiváló! Ez valóban étvágygerjesztően néz ki!" Megnyalta szája szélét, görcsösen nyelt néhányat, és megköszörülte a torkát, hogy folytatni tudja. "Kitöltöm a kávénkat, s aztán azt javaslom, vedd le újra a lábad, és bújj mellém a takaró alá." Mindenesetre majdnem kiloccsant a kávé, mert izgalmában olyan lendülettel nyúlt a reggelizőtálca után, hogy az majdnem kicsúszott a kezéből. Reszkető ujjakkal kapta el, és a lábaira helyezte. Gyorsan kiöntötte a csészékbe mindkettőjük kávéját, persze nem hagyva ki, hogy szeme sarkából ismét egy gyors pillantást vessen Yvonne-ra, amint műlábát mereven tartva körbebicegi az ágyat. Még álló helyzetben nyitotta ki a protézis szelepét, és Robert tisztán hallotta a halk szisszenést, amint a protézis üregébe a kis lyukon át a levegő beáramlott. Megkönnyebbült sóhajjal, óvatosan húzta ki a csonkját Yvonne a kemény tokból, és szinte oda sem figyelve hagyta a protézist a padlóra csúszni. Automatikusan megemelte kissé a csonkot, és vizsgálgatva símogatta a kezével a csonkvég kivörösödött, redőzött bőrét. "Ó, de jó ez!" szaladt ki a száján, miközben lágyan masszírozta a csonkot, s fellazításként könnyen ide-oda lengette. Robert úgy látta, mintha egy kötéltáncosnő egyensúlyozna a lábán kecsesen. És ezenkívül, hogy egyensúlyát el ne veszítse, Yvonne-nak az oldalra kinyújtott karcsonkjával folyton hevesen kellett a levegőben fel-le mozognia, ami miatt még inkább emlékeztetett egy kötéltáncos ballerinára. Aztán amikor végre újra egyenesen állt, Robert a csodálattól elnémulva nézett rá. Ott állt hát, protézisek nélkül és teljesen meztelenül álmai asszonya! Enyhén ide-oda ingadozott, hogy egyensúlyát megtartsa, világos bőre selymesen csillogott az ablakokon bezúduló napsugarak szikrázó fényében, amitől még karcsúbbnak látszott, mint amilyen egyébként is volt.
úgy látom, nekem is hozzá kell szólanom. Bár én keveset írok, most mégis úgy érzem tollat kell ragadnom.
Shenky: Ismét fején találtad a szöget. És ismét jót nevettem a fanyar humorodon. És ismét arra gondoltam, jó volt az a topictalálkozó. És itt ragadnám meg az alkalmat...Nem lehetne-e még megismételni? Úgy tudom Walaki már tett is ilyen jellegü felhívást. Ennyire érdektelen maradt? És ezzel most nem akarok senkit minősíteni, távol álljon tőlem. Minden esetre én leszek az első jelentkező.
A másik. Walaki is fején találta a szöget. Szerintem is egy devó pasi írta. De majd vatykos megcáfol. Mindenesetre tényleg érdekfeszítő történet. Szerintem egy nő nem ilyen szemszögből látja a dolgot. Mégha amputált is. Nem ezeken gondolkozik. És mintha nagyon is a mi szánk íze szerint lenne megfogalmazva.
Na, már megint okoskodok. Bocsánat...Azért várom a holnapi folytatást. És nem lehetne a hat folytatás után továbbírni? Vagy nem kezdhetnénk el mi is írni egy folytatásos hozzászólást? (csak egy ötlet, csakazértis)
Ha meg vagyok szólítva, akkor nem tehetem meg, hogy ne tekintsek ki önként vállalt csigaházamból.
A történet aranyos, Nekem is tetszik. De persze ehhez kell az én hozzáállásom a devo pasikhoz, ami ugye közismert. Egyéb véleményem a történet akár valós alapokon is játszódhat, de megítélésem szerint egy devo pasi írta. Illetve akár nő is írhatta, de így ebben a formájában akkor sem igaz történet. Felfedeztem benne egy-két olyan momentumot amire ezt alapozom, illetve véleménye megalkotásakor mindenki magából indul ki.
(Szilvia lebuktatásakor is magamból indultam, és nem tévedtem.)
Ezúttal azonban ez nem volt - mint egyébként - egyszerűen csak egy terhes szükséglet, ezúttal sokkal többnek látta, mint a beburkolózás szinte erotikus tevékenységét. Kimondottan örömteli érzés volt, közel olyan, mint egy izgató, csipkés melltartó, mely azt, amit oly csábítóan eltakar, épp ezért egyenesen kívánatossá teszi. Kissé ingadozva az ágy szélére ült és csonkját a levegőbe lógatta. Nehéz volt a pólyát egy kézzel szabályosan felcsavarni, és Yvonne-nak többször kellett újra kezdeni, ami bizony gyakran néhány erős szitokszót csalt a szájára. Ma azonban nem hagyta ezzel a jókedvét tönkretenni. Amint a feltekeréssel kész volt, következett a legnehezebb rész; fel kellett emelnie a protézist, a pólya szabad végét a tok belsején át egy kis lyukon keresztülfűzni, majd azt kívülről húzni, s ugyanakkor a csonkot a protézis üregébe ezzel együtt becsúsztatni - és mindezt egyetlen kézzel! Ebben egyszer sem tudott másik karjának csonkjával segíteni, sajnos túl rövid volt hozzá, a műláb felvételénél teljesen használhatatlannak bizonyult. Mielőtt a csonkját teljesen behúzta a protézis tokjába, még gondosan eligazgatta a műlábat, hogy utána, ha a fáslit kihúzta, és a csonkot stabilan a tokba illesztette, az ott valóban megfelelően üljön. Már csak néhány erős húzás kell, míg végül a kötöző a tok nyílásán át teljesen kicsúszik. Még gyorsan helyére illeszti a nyílásba a szelepet, s akkortól a protézis szilárdan és biztonságosan tartja a csonkját. Yvonne megkönnyebbülten lélegzett fel, hálistennek ezúttal elsőre sikerült. Néha, ha túl gyorsan tekerte fel a pólyát, az történt ugyanis, hogy a csonk nem illeszkedett pontosan, tömören a tok felületéhez, s már az első lépésnél ismét kicsúszott - és ez számára, mivel ugyanazon az oldalon a karja is hiányzott, különösen kellemetlen és veszélyes is volt. Amikor a rehabilitációjából elbocsátották, még akkor is gyakorta megtörtént, hogy a műláb a csonkról egyszerűen lecsúszott, s alatta összecsuklott - és ő kétségbeesetten, tartást keresve hadonászott tehetetlenül a levegőben amputált karjával. Ilyenkor többnyire újra összetalálkozott a padlóval, s ismét gazdagabb lett egy fájdalmas tapasztalattal. Nehézkesen feltápászkodott az ágyról, és boldogan s gyengéden nézte Robert széles hátát, ahogy mély és szabályos lélegzetvételeitől lassan emelkedett és süllyedt. Egy rövid pillantás elég volt ahhoz, hogy biztos legyen benne, még mindig mélyen alszik. Anélkül, hogy bármi mást magára vett volna, útnak indult a konyha felé, olyan halkan, ahogy azt csak a protézisével tehette. Minden lépésnél félve pillantott hátra, vajon Robertet nem ébreszti-e fel az a tompa koppanó hang, melyet a padlóra lépéskor a műláb keltett, noha minden igyekezetével azon volt, hogy óvatosan lépjen, mégis minden alkalommal szinte kalapácsütésnek tűnt. Úgy ment, mintha tojásokon járna, csak Robert fel ne ébredjen, hiszen meg akarta lepni az ágyba vitt reggelivel. Merev lábbal bicegett ki a szobából. Többnyire meglehetősen erősen sántított, és noha tulajdonképpen igen stabilnak érezte a protézist, mégis a rövid csonk és a hiányzó kar miatt újra meg újra nehézségei támadtak az egyensúlyozással. Épp ezért igencsak előnyben részesítette, hogy inkább merev térdizülettel sántítson, mintsem, hogy váratlanul orra bukjon. Éppen ez a bicegés volt, mely Robert figyelmét korábban azonnal felkeltette. Szorgalmasan nyüzsögni kezdett a konyhában. Úgy gondolta, egy ilyen éjszaka után Robert is biztosan nagyra tudna értékelni egy bőséges reggelit az ágyban. Kifosztotta a hűtőt, kávét főzött és lágytojást, táplálta a kenyérpirítót és vajazta a pirítós szeleteket. Reggelit készíteni műkéz nélkül sem okozott problémát, hiszen az elmúlt években megtanult a csonkjával - ha az rövid is volt - némileg segíteni. Az egyetlen komoly gondot az jelentette, hogy a mindenféle jóval - ami egy szabályszerű ágybavitt reggelihez egyszerűen hozzátartozott - megrakott nehéz tálcát a konyhából a hálószobába azon a néhány méteren át be kellett vinni! Egy kézzel ez valóságos egyensúlyozó művészet volt! A szorongás izzadságcseppjeivel a homlokán, egy merő görcsben küzdötte magát lépésről lépésre előre, végül mégis megbirkózott vele, hogy mindent biztonságosan átszállítson a hálószobába, ahol Robert még mindig az igazak álmát aludta. Yvonne a saját éjjeliszekrényére helyezte a tálcát, csak most akarta végre felébreszteni a fiút. Óvatosan átment az ágy túloldalára, majd lassan félrehúzta a takaróját. Félénken és gyengéden megsímogatta kezével a meleg, erős felsőtestet, mellén megcirógatta a szőrt, és kedveskedve a hajába túrt. Hogy Robert nem mozdult, felbátorodott. Föléhajolt, s miközben néhány forró, vad csókot adott az arcára s a homlokára, a fülébe suttogta: "Gyerünk, ébresztő, te hétalvó, én már a reggelinket is elkészítettem!" Robert természetesen már az első csóktól felébredt, de persze húzta még egy kicsit, hogy valamivel tovább kényeztesse magát Yvonne-tól, mielőtt végleg kinyitná a szemeit. "Istenien édes ez a lány!" gondolta, amint az arcába pillantott. A reggeli nap, mely az ablakon át, mögötte besütött a szobába, megcsillogtatta barna haját; valóban úgy nézett ki Yvonne, mint egy angyal. A lány oly kimondhatatlanul boldog volt, hogy Robert csodálva nézi; eleinte észre sem vete, hogy karjait az ő csípőjére fonta, miközben így szólt: "Jó reggelt angyalom. Ez aztán a meglepetés! De nyugodtan felkelthettél volna, hogy segíthessek." "Ugyan már, lazán megoldom egyedül is..." Yvonne nem folytathatta, mert Robert mosolyogva egyre jobban húzta magához, míg végül elvesztette egyensúlyát, és kuncogva rádőlt. Mint egy szárazra vetett hal feküdt a fiú hasán, műlába mereven kinyújtva. Robert érezte a meleg, hozzá símuló test vágygerjesztő illatát, a selymes bőrt, s élvezte azt az izgató ellentétet is, mellyel a kemény protézis hűvös, rugalmatlan műanyaga a combjának nyomódott. "Biztosan azért szeretlek oly nagyon, mert egyszerűen mindent megoldasz, amit akarsz... és persze még azért is, mert olyan hihetetlenül szexi vagy" susogta vágyakozva a lány fülébe. Az hogy Yvonne - a protézis kivételével - teljesen meztelen testét a magáén érezte, egészen felzaklatta, annyira kívánta őt. Pontosan az a nő volt, akit oly sok év alatt sikertelenül keresett. Mindig arról álmodott, hogy egy amputált nőt szerethessen, s most végre ez az álom valóra vált. S még annál is jobban, mint valaha álmodhatta volna. Nem csupán azért, mert amputált volt, egyszerűen valószínűtlenül bájos; az első pillantásra reménytelenül belészeretett. Volt benne szinte lányos szégyellősség, amellett gyengéd és jóságos, és oly szívbőljövően tudott nevetni. Ráadásul még az érdeklődési körük is közös volt. Egyszerűen mindent szeretett Yvone-ban - ez a kapcsolat valóban sokkal több volt már egy futó kalandnál, amely csupán a testi vonzalomra korlátozódik. Ha csak szelíd, lágy hangját meghallotta, vagy egyszerűen csak rá gondolt - ami egyébként folyton megtörtént - egész fantasztikus bizsergés fogta el ott lenn. Mialatt mindez átfutott a fején, Yvonne nevetve összekócolta a haját, élvezettel dörgölőzött meleg testéhez, és végül szenvedélyesen szájon csókolta. Majd kissé kacéran kérdezte: "Biztos, hogy ez igaz?" Eközben karcsonkjával gyengéden a fiú vállgödrébe támaszkodott, és kezét játékosan annnak szőrös mellére csúsztatta. Kuncogva húzogata a szőröket, mire Robert halkan feljajdult, és szigorúságot tettetve mondta: "Hú! Ha nem hagyod abba azonnal te neveletlen perszóna, én mondom neked, megnézheted magad!" De nem tudott sokáig komoly maradni, mert Yvonne őszintén tágranyitott szemeivel olyan kiborítóan huncutul nézett rá, hogy képtelen volt visszatartani a nevetést, és kitört belőle: "Igenis, úgy beléd estem, hogy el sem tudom képzelni, hogyan bírom ki a jövőben nélküled! Most elégedett vagy? Csapdába ejtettél, rabod lettem feltételek nélkül!"
Épp azon tűnődtem, hogy valami ilyesmit kéne írni, mint Csakazértis szaktárs. De ismételni kár volna. Én is azon tűnődtem, hogy aki ezt írta, az vagy nő volt, vagy érintett, vagy mindkettő. Vagy ha egyik sem, akkor a közvetlen környezetében (feleség, élettárs, esetleg sógornő, unokahúg stb.) volt érintett nő. Persze - mint tudjátok - nekem nincs ilyen a környezetemben, így lehet, hogy én vagyok naív, és mindent benyalok. Csakazértis (és persze Vatykos) valamivel közelebbről ismeri a dörgést, mint én. De mit szól hozzá Walaki, vagy Zsorka? (Bluequeen-t nem merem megszólítani, de persze ha van véleménye, szívesen olvasnám)
Köszönöm szépen. Amit találtál az igazi gyöngyszem e műfajban. Legalábbis nekem. Bocsánat ha műveletlen lennék, de semmilyen olvasmányomban nem találtam ilyen jellegű leírást. Talán egy vagy két könyv, regény, amelyben szó esik az amputálásról. Azokban, szinte kivétel nélkül, mindig férfiakkal történik. E miatt nagyon nagy megelégedéssel olvasom egy nő szemszögéből, és ráadásul érintett szemszögből olvasni e történetet. Remélem a többi olvasótól sem vált ki ellenérzést, és így leközölheted a folytatásokat. Ha mégsem olvashatjuk a folytatásokat, akkor privátban mindenképpen vevő lennék rá. Minden esetre jó lenne tudni ez a történet valós, vagy legalább is nő tollából származott? Vagy csak egy hasonszőrű lélekkel megáldott társunktól származik. Talán, kedves vatykos, erre is válszt tudsz adni nekünk. Örömmel veszem a fáradozásaidat. Várom a folytatást.
Volna itt egy történet. Annyi közöm van hozzá, hogy lefordítottam, mert nem magyarul íródott. Tűnődtem, hogy közreadjam-e, mert helyenként - tán leginkább az elején - meglehetősen intimitásokba bocsátkozik, de aztán azt gondoltam, a többi rész igencsak érinti azokat a dilemmákat, melyekről e lapokon már sok szó esett, s ha másra nem, tán vitatémának megfelel. Sajnos (vagy nem) eléggé terjedelmes, ezért becslésem szerint hat folytatásban tenném ide (naponta). Ha közben többen tiltakoznának, természetesen abbahagyom.
MÁSNAP REGGEL
Amikor ezen a reggelen Yvonne arra ébredt, hogy a napsugarak melegét érzi arcán, szokatlanul jól érezte magát, olyan jól, ahogy már nagyon rég nem. Közel négy éve nem volt ilyen hangulatban, az autóbalesete óta. Akkor vesztette el jobb karját és jobb lábát. Ennek a boldog érzésnek az oka mellette feküdt az ágyban és Robertnek hívták. Alig két hete, hogy megismerte az irodában. Nagyon gyorsan összemelegedtek, oly gyorsan, hogy neki még szinte ma is álomnak tűnt. De Robert meleg teste, melyet most oly szorosan maga mellett érzett, az ellenkezőjéről tanúskodott. Tegnap este jutottak el végre odáig, hogy Robert kinyilvánítsa az érzéseit. Yvonne oly rég várt már arra, hogy egy férfi végre megkívánja, hogy alig fogta fel az örömét. Először nem is volt teljesen biztos benne, vajon valóban oly sokat jelent-e Robertnek, ahogy ő titokban, néhány napja már álmodozott erről. A múlt éjszaka óta azonban minden kitisztult, utolsó kétségei is nyomtalanul eloszlottak. Mert természetesen a végzetes baleset óta Yvonne gyakran kérdezgette magától évente, vajon adódik-e számára ismét valamikor egy férfi, aki elég vonzónak találja ahhoz, hogy lefeküdjön vele. Melyik férfi tudna szeretni egy olyan nőt, akinek csak egy lába és egy keze maradt? Nos, Robert megtette! Olyan gyengéd és szenvedélyes volt, hogy Yvonne annyi év után végre ismét teljesen nőnek érezte magát. Ha lehunyta szemeit és az elmúlt éjszakára gondolt, a bőrén még mindig Robert kezeit érezte, és ajkát, amint mindenütt az ő testét becézi. Emellett különösen meglepte, milyen gyengédséggel vonzódott Robert a csonkjaihoz. Tulajdonképpen azt várta, hogy testének ezeket a részeit inkább mellőzi, de épp ellenkezőleg történt. Yvonne-nak eleinte gátlásai voltak, de aztán nemsokára feltűnt neki, hogy ha csonkjaival érinti, az a fiút különösen felizgatja. Minden alkalommal felnyögött az élvezettől, ha karcsonkjával megsímogatta vagy combcsonkjával a medencéjét súrolta. A Robertel töltött éjszaka előtt sosem gondolta volna, hogy éppen a csonkjaival tud egy férfit ilyen sok gyönyörben részesíteni. És először érzett a balesete óta egyfajta szexuális izgalmat, miközben Robert valami hitetlen ámulattal símogatta csonkjait, s erős kezeivel meglepően lágyan masszírozta. Ez az izgalom annál inkább fokozódott, minél gyakrabban siklottak végig, keresgélve a testén Robert kezei és nedves, forró ajkai, hogy aztán a csonkokon megállapodjanak. Valóban meglepte, hogy testének éppen azon részei, melyeket leginkább utált, nem csak Robertnek - nem, sőt számára is, ezen az éjszakán a nem is sejtett élvezetnek ilyen forrását nyújtották. És az első, ijedt visszarándulás után örömmel adta át teljesen magát ennek a pompás, új tapasztalásnak. A Roberttel töltött csodálatos órák emlékeibe teljesen elmerülve, ujja hegyével gyengéden végigsímított a fiú meztelen hátán, majd a kellemesen meleg takaró alá bújva keze tétován végigsiklott saját csípőjén, jobb lába csonkjáig. Az a kéjes érzés, amit akkor tapasztalt, amikor Robert nedves nyelvét combjának forradásoktól redőzött bőrén vándoroltatta, az leírhatatlan volt. Óvatosan vezette mutatóujját a csonkcsúcs kis, megvastagodott duzzanatától, lassan a kidudorodó forradás felett, fel, mind magasabbra combjának belső oldalán, mialatt karjának csonkjával izgatóan símogatta mellét, amíg mellbimbói ágaskodni nem kezdtek, s remegve felmeredtek. Máris ismét feltámadt benne a vágy, hogy Robert újra kényeztesse. Egy pillanatra arra gondolt, hogy engedve vágyakozásának, tüstént felébreszti, de aztán egy lemondó sóhajjal eldöntötte, hogy hagyja tovább aludni. Ez után az éjszaka után tisztességesen rászolgált a nyugalomra, s végülis lesz még később elég idejük, hiszen előttük az egész nap. Vigyázva, hogy Robertet fel ne ébressze, félrehúzta magáról a takarót, hogy felkeljen s reggelit készítsen kettejüknek. Az ágy előtti padló olyan volt, mint egy csatatér, a szenvedély csatatere. Ruháik festői összevisszaságban hevertek szanaszét, ahogy azokat tegnap este, szerelmi kábulatukban lerángatták. Remegő ujjakkal szinte tépték egymás testéről a felfokozott hevületben. És e káosz közepén hevertek Yvonne protézisei, melyeket Robert oda sem figyelve ejtett le, miközben őt - szemeiben azzal a mohó csillogással - levetkőztette, hogy még most is beleborzongott, ha rá gondolt. Majdnem hangosan felnevetett, amikor elé tárult a padlón ennek a festői halomnak groteszk komikuma. Befelé mulatva mosolyogta el magát. Tényleg majdnem úgy nézett ki, mintha Robert nagy mohóságában talán túl messzire ment volna: az elvakult sietségben túl hevesen ráncigálta, s eközben tévedésből a testéből is leszakított néhány darabot. És természetesen Robert a protéziseket is saját kezűleg vette le. A lány csak állt némán, remegve; ide-oda csapódva a szorongás és remény, a vágy és a szégyenkezés között, csak néha adva halk utasításokat, mit tegyen, hogy a művégtagot levegye. Igaz ugyan, hogy a fiú kissé ügyetlenül kezdett hozzá, s ezért hosszabb ideig tartott, de ő valahol hálás volt ezért a kis haladékért is, így legalább némileg kitolódott az igazság pillanata. Lopva olvasni próbált Robert szemeiben, amint az szoknyáját és blúzát lecibálta, s ő már csak alsóneműben állt ott, és hosszú, hosszú idő után először nem rejthette protéziseit valamilyen ruhadarab. Talán vége is fog szakadni ennek az estének, amely oly sokat igérően indult? De félelme teljesen alaptalannak bizonyult, mert a művégtagjaira vetett pillantásban sem ijedtséget, sem visszahőkölést nem vett észre. Sőt ellenkezőleg, csak még hevesebb lett. Alig tudta kivárni, hogy levegye a melltartót s a bugyit, s eközben a kezei közt érezze a protézisek hideg, kemény műanyagát, mely olyannyira más tapintású, mint testén másutt a puha, meleg bőr. Sietve és zaklatottan tapogatta körbe az instrukcióknak megfelelően mindkét protézist, sőt úgy látszott, számára egészen különös, erotikus ingerrel járt, hogy a teljes meztelenség érdekében a lány jobb karját és jobb lábát is le kellett vennie. Aztán elérkezett az a kikerülhetetlen pillanat, amikor egy gyors mozdulattal lehúzta a csonkokról a protéziseket, s ő végül ott állt előtte teljesen meztelenül! Önkéntelenül visszatartotta lélegzetét, szemeit szorosan lezárta: most értünk odáig - mondta magában - hogy meglátja, micsoda csúf szörnyszülött vagyok! Mindjárt mindennek vége, gondolta, amint hallotta, milyen hevesen, sípolva szívja be a fiú a levegőt: azonnal meg fog fordulni és elborzadva elnmenekül. A protézisek hangos koppanással estek a földre, aztán minden elcsendesült, csak Robert ziháló lélegzését lehetett hallani, és saját vérének dobolását a fülében. Remegve és bizonytalanul inogva állt ott, mindkét csonkját megfeszítve kalimpált a levegőben, hogy egyensúlyát el ne veszítse, aztán összeszedte a bátorságát és felpillantott Robertre. Hitetlenkedve nyitotta tágra szemeit, mert Robert tátott szájjal és teljesen elbűvölve a számára kínálkozó rendkívüli látványtól állt előtte elmerülve, áhitatos tekintetében néma csodálattal. Izgatottság és vágyakozás volt az arcára írva, de iszonyodásnak semmi nyoma! A megkönnyebbülés, amit érzett, oly hatalmas volt, hogy sírni kezdett, mint a záporeső, s csak akkor nyugodott meg, amikor Robert erős karjaiba vette, és rekedten a fülébe súgta, hogy ő a legizgalmasabb és legvonzóbb nő, akivel valaha is találkozott. Az is elképesztő tevékenység volt, ahogy a fiút, egy lábon bizonytalanul egyensúlyozva, felizgatott állapotban és persze meglehetős vesződségesen, hiszen csak egy karja volt, darabról darabra a ruháiból kihámozta. Ebben újra és újra segítenie kellett karcsonkjával, s ez a Robert alsónadrágján megjelent méretes dudort csak még tovább növelte. Yvonne most ismét érezte feltámadni magában forrón az izgalmat, ha arra gondolt, milyen rendkívüli hatással volt a fiúra csonkjainak érintése. Óvatosan lehajolt, hogy a műlábat, mely közvetlenül az ágy előtt feküdt, felemelje. Aztán az éjjeliszekrény fiókjából kihalászta a rugalmas pólyát, amivel be kellett tekernie csonkját, mielőtt bedugja a protézis tokjába. Négy év rutinjával kezdett hozzá, hogy a nem túl hosszú csonkot - valamivel combközép felett amputálták a lábát - a comb tövétől egészen a csonk végéig szorosan bepólyálja.
Olvasgatlak már egy ideje benneteket, és nagyon megdöbbentett az a fanyalgás (na nem a ti részetekről), ami a kezdet kezdetén volt ebben a topikban (még a legelején) Miért ne lehetne szép egy olyan olyan hölgy, akinek teszem azt hiányzik a két lába, vagy egyik karja? Szerintem is lehet szép egy ilyen lány, hölgy is, (sőt!) ahogy az a topikban már oly sokszor elhangzott! Érdekes hozzászólásokat olvastam itt nálatok, de az a baj, hogy a mi kis országunkban ez valahogy nem elfogadott, nem tudom miért, hiszen van már a neten olyan oldal is, ahol direkt amputáltakkal lehet ismerkedni devóknak, sőt bizonyos yahoo group-okban szilveszteri partikat, és egyéb összejöveteleket is szerveznek az érintettek.Csak az a baj (a mi szempontunkból), hogy a fiatalabb korosztály (huszonéves, harmincéves hölgyek) nagyon kevesen vannak, akik a témában érintettek. Statisztikák szerint is általában több a férfiamputált, mint a hölgy, plána az ifjabb korosztályból! Bocsi, ha már sokszor lerágott dolgokat hoztam fel, de valahogy a mi kis országunkban ilyen szempontból sem működnek úgy a dolgok, ahogy kellene (Sajnos!) Megragadom az alkalmat, hogy mindenkinek boldog új esztendőt kívánjak, és vágyai beteljesülését!
seriousman
u.i::Doe! Hányas sebklinikán esett meg az általad leírt dolog?
Engedjétek meg, hogy elsőként köszönjem meg a jókívánságokat. Így fél 2 körül. :-))) És írásban. Mert meg vagyok győződve róla, hogy sokan elolvasták a topicot...
És természetesen csatlakoznék az előttem szólókhoz:
Mindenkinek Boldog, sikerekben gazdag Új Esztendőt kívánok!
...Gondban vagyok a köszönéssel, mert bár még tart a sötétség, a Jó estét-hez már talán kicsit későn van. A Jó reggelthez meg sötét... A bika órája már elmúlt, így jó esély van arra hogy a reggel eljön magától is, és az ajtó amely mögött démonok lapulnak, zárva marad egy darabig. Elgondolkoztam (ezt a szót nem kell nagyon akadémikusan érteni, az én olvastomban csak annyit jelent, hogy pár agysejtem egy villanásra összeverődött) és arra jutottam, hogy ezen a kései/korai órán a reggel fényeit várom leginkább. Szeretem az első hajnalt.
Legyen hát így az üdvözlés:
Jó reggelt Mindenkinek!
Egy kicsit másfajta ez, mint az elmúlt háromszázhatvanegynéhány reggel.
Azt hiszem a remény az, amivel több a többinél. Hogy jobb évünk lesz, hogy inkább úgy lesz ahogy szeretnénk, és hogy néhány csendes álom beteljesedhet.
Azt hiszem kár volt a hosszú felvezetésért, de tartok tőle, hogy jelentősen már nem fogok megjavulni. A nagy hajók amúgy is lassan fordulnak. A lényeg már ki lett mondva néhány rövid szóban. Light-os plágium kimondani, de most nem tudok gótikus körmondatokat kanyarítani. Ahhoz fejet is kéne cserélnem...
Boldog Új Esztendőt kívánok minden errejárónak!
(mennyivel egyszerűbb így, mindjárt a lényeggel kezdeni : )
Leültem ide, a monitor elé, némi sör társaságában. Néha el-elkalandozom ide-oda, de sűrűn visszatérek, hátha más is erre téved, és beszélgetni támad kedvünk. Ha meg nem, hát előbb-utóbb ez az év is eltelik majd. Szóval, ha van kedvetek, szóljatok.
Szevasztok! Örömmel olvasom a színvonalas, őszinte párbeszédet. Hadd kívánjak minden erre járónak boldogabb új esztendőt egy olyan - általam szépnek tartott - verssel, amelyről azt gondolom, hogy akár közülünk is írhatta volna valaki. Pedig igencsak mozgássérült volt a szerzője.
Adjon az Isten szerencsét, szerelmet, forró kemencét, üres vékámba gabonát, árva kezembe parolát, lámpámba lángot, ne kelljen korán az ágyra hevernem, kérdésre válszt ő küldjön, hogy hitem széjjel ne düljön, adjon az Isten fényeket, temetők helyett életet - nekem a kérés nagy szégyen, adjon úgyis, ha nem kérem.
Egy rövid és valós történetet szeretnék veletek megosztani.
Évekkel ezelőtt a sebészeti klinikán feküdtem bent huzamosabb ideig így volt alkalmam embereket látásból megismerni. Ugyanazon az emeleten volt a sebészeti és az érsebészeti osztály tehát mind két osztályról volt ismeretségem bőven. Az egyik nap egy számomra eddig ismeretlen a 40-es éveiben járó csinos széparcú hölgy bukkant fel az érsebészeten, nem tudtam elgondolni mivel lehet bent az osztályon. Elsősorban valami viszér műtétre gondoltam. A közös folyosón volt egy kávéautomata ahol én jómagam najában töbször megfordúltam, ezzel a bizonyos hölgyel is töbször találkoztam ott, és mindíg bennem volt a kérdés valyon milyen műtétre várhat? Az egyik nap feltünt, hogy nem találkoztam ezzel a hölgyel aznap, aztán másnap sem és utánna sem napokig, gondoltam lehet csak valami kivizsgáláson vett részt. Aztán egy bizonyos reggelen szokásomhoz híven az automatánál kezdtem a napom, de már messziről láttam, hogy van előtte egy kerekesszékes aki nem éri el az érmebedobó nyillást, mikor odaértem megdöbbenten láttam, hogy a napokóta nem látott hölgy űlt a kerekesszékben.Megálltam mellette és kérdeztem segíthetek e Ő szomorú szemekkel rámnézett és mondta, hogy legyek kedves a pénzét bedobni, mikor nyúltam a pénzéért akkor láttam, hogy a bal lába comközéptől hiányzik. A magamnak feltett kérdésre a hölgyel kapcsolatban abban a pillanatban megkaptam a választ.
Olvasva a 24.-i hozzászólásokat ismételten kiderült számomra,hogy az a fajta negatív diszkrimináció ami nap mint nap éri a devo-kat, és kényszerülnek ez által "illegalitásba" (utalnék itt blue quin hozzászólására) teljes mértékben kultúrafüggő jelenség. Ugyanis más nemzetek esetében igen nagy hagyománya van a kölcsönös (kellemes, baráti, sőt...) párbeszédnek a devok, wannabeek, és a mozgássérültek között (találkozókat szerveznek, kapcsolatokat alakítanak ki). Egyébként több Angol, és Német fórum feketén-fehéren taglalja, hogy az emberek 40-50 % -a igen is vonzódik az átlagtól eltérő (vagy ideiglenesen eltérő) emberekhez (amputáltakhoz, kerekesszékesekhez, járógépesekhez, gipszeltekhez), csak van aki elfojta ezt, és van aki felvállalja. Az hogy képzeljem magamat más helyzetébe? Nem is gondolná senki hányszor megtörténik ez. Én reménykedek abban, hogy mihamarabb itthon is sok beszélgetés, találkozás által teljesen elfogadott beállítodás lesz a devo-ság.
:) Lehet, hogy alán egy kicsit keményebb voltam a kelleténél, de azért amit írtam abban szerintem van valami, ettől függetlenül ne essünkn egymásnak itt a karácsony. Piece
Én igenis nem egyszer próbálom magam beleképzelni az ő helyzetükbe,de ezt már unásig mondogattam itt az elmúlt napokban...és azt is,hogy tökéletesen megértem őt. Amiket írtam utána,az inkább Neked szólt...engem ugyan egyáltalán nem bántottál meg,de azt,amit próbáltam volna blue-queennel nagy nehezen megértetni,a többiekkel együtt,azt teljesen tönkreteheti egy ilyen felszólalás,hogy "nem is tehetünk a saját devóságunkról,azaz de,inkább mégis tehetünk róla..."meg ehhez hasonlók.
