Kis adalék Peti BB szerepléséhez.
Ugyanúgy találkoztunk, mint az elmúlt évben. Péter állt a lépcsőn, mi éppen megérkeztünk. A milyen csapatban indulsz… kérdésre nem a várt válasz érkezett.
Leírom külön is: nem tartom helyesnek ilyen fiatal korban ultra távú versenyn(eken) indulni.
A BB váltóversenyén sem engednék 18 év alattiakat indulni.
Mivel a baj már megtörtént igyekeztem segíteni. Nem a teljesítés érdekében, hanem a túlélésért. Hat nap alatt egyszer sem beszéltünk eredményről, helyezésről, ellenfelekről, csak a közvetlen teendők kerültek szóba.
Győrben, amikor az első szakasz után megállt Peti, akkor láttam, de azt gondoltam, valami rutin-kenekedés van folyamatban, akkor még nem volt ott az orvos. A célba nem háromnegyed tízkor álltam ki a befutóra, már órákkal azelőtt próbáltam információkat szerezni Peti haladásáról.
Itt jegyzem meg, hogy a verseny fényét nagyban emelné, ha a célban, vagy a „holtak mezején” lenne egy kivetítő, vagy tábla, ahol az egyéniek haladását nyomon lehetne követni.
A folyosóra kitűzött A/4-es lap nem igazán alkalmas erre.
Tudtam, hogy nincs már sok idő. Ott álltam meg, ahol a kerítésen át ráláttam a hídra. Neccesen érkeztek, úgy láttam, hogy még éppen megvan. Tibi azt kiabálta, nyomd végig, én meg azt: megvan. Peti nem biztos, hogy érzékelt ebből valamit, csak a célt láthatta. Az utolsó három kilométert 4:30-ban nyomta. 83 és113 kilométernél ritmust váltani biztosan nem volt könnyű. Boldog voltam, hogy beért. Az egész történetet nem ismertem akkor, csak később állt össze a kép.
Itt látható, miben különbözünk Frank Tibi meg én. Mínusz 29 kilométernél én kivettem volna Petit a versenyből, Tibi behajtotta. Nem tudjuk, melyik megoldás lett volna jobb, és már nem is tudhatjuk meg.
Peti a célban magánál volt, én a csapatát üldöztem, evett-e, ivott-e, etessék, itassák, orvost, gyúrót intézzenek.
Megnyugodva mentünk a szállásra, minden ok Petivel. „Sajnos” éjfél után beköltözött hozzánk a verseny egyik orvosa (Kropkó papa) és elmesélte miért jött ilyen későn. Biztosan ezek az órák lehettek a verseny „nehézségei”.
Együtt reggeliztünk, minden rendben volt Péterrel, kicsit csodálkoztam, miért eszik olyan keveset. A verseny fordulópontja volt ez a nap. Peti negyedóra előnyt szerzett a szintidővel szemben. A negyedik napon Balázzsal beszélgettem a teremben, éppen elindultunk kifelé megnézni, hol tart Peti, de már nem tudtuk a célban fogadni. Nagy „előnnyel” beérkezett a szintidő előtt.
Az utolsó napi cél számomra a „Hősök terén” volt. Sírtam, amikor Peti bejött.
Peti, aki azért már lehetne Péter, egyszer túl ment a határon. Védett tartalékait nagyrészt felélte, végállásba került. Segítettek rajta, tovább tudott menni. „Megnyerte”, kiérdemelte az elismerést, tiszteletet, de félő, hogy megelégszik-e ennyivel.
Péter megízlelte a süteményt, ami még nem sült meg teljesen, de így is nagyon finomnak érzi. Még nem tudja, lehetne ez sokkal finomabb is.
Ismét leírom: nem javaslom, (tiltanám) az ultra távú versenyeken a fiatalok indulását. Lehet vita az életkorokról, legyen ez 13.5, 25, 30, vagy bármennyi.
Igyekszem nem írni ebbe a topikba. Nem vagyok ultrafutó, 45 kilométernél még nem futottam többet egyben, azt is csak erdőben. Mégis, úgy érzem, van néhány olyan terület az ultrafutás itteni „megjelenítésében”, ami nem kap elég hangsúlyt.
Minden tiszteletem és elismerésem az ultra távokat teljesítőknek. Azért remélem, a fiataloknak, ha nem is itt a nyilvánosság előtt, de legalább magánban adtok információkat a verseny „nehézségeiről”, meg azokról a dolgokról, amik csak a „pedig nem is írtam le mindent” kategóriába esnek.
Imaro
