Megjelent Ausztriában a Gegenwart 1996/3-4. számában Fordította és jegyzetekkel ellátta: Mesterházy Zsolt
"Minden nagyon egyszerűen indult. Valakit közülünk elbűvölt a középkori hamisítások hihetetlen bősége. Mindenesetre a hamisítások kiterjedtsége egy hasonlattal szemléltethető. 1986-ban a Monumenta Germaniae Historica - középkori kutatásokkal foglalkozó német intézet - tehát a legmegfelelőbb intézmény nagyszabású összejövetelt, kongresszust rendezett Hamisítások a középkorban címmel. Csak a rendezvény hivatalos kiadványa 5 kötetet és 3700 oldalt töltött meg. Valószínűleg kevés középkori esemény adódik, amelyik bőségével éppúgy, mint a jogtalan elbitorlás és magától érthetősége révén megvalósított sokoldalúságával a kutatókat még inkább megtéveszti, ezzel mintegy tovább provokálja őket.
Különösen rejtélyesnek tűnik a hamisítók viselkedése, amelyet Horst Furmann, a Monumenta akkori elnöke a kongresszuson tartott megnyitó beszédében bemutatott. A legkiterjedtebb és legdöntőbb hamisításokra összpontosított, így a konstantini adományra, (ld. Pap Gábor: Kitalált középkor. 19. o. a honlapon), ez lett volna Illig szerint az első hamisított alapítás, amely az Egyházi Államot alapította volna meg, vagy az ún. ál-izidoroszi hamisításokra, egy tízezernél is nagyobb számú egyházjogilag fontos irat gyűjteményére. Mindezen hamisításoktól eltekintve
Naív pozitivizmus az, ha valaki úgy gondolja, hogy az itt előadott hamisítások következtében megváltozott volna a világ. Egy ilyen mondat összetéveszti az okot az okozattal: sokkal inkább egy az annak megfelelő világ vette magára a hamisításokat. Másképpen megfogalmazva: a pápai állam kialakuló központosító törekvéseinek nem volt szüksége a hamisított oklevelekre, mindazonáltal sikere érdekében szükségesnek bizonyult azok felhasználása. (Furmann 1988:91).
De még furcsább, hogy az egyház hamisít, pedig nincs is rá szüksége (Niemitz 1/91)? Korábban mindkét szerző szembekerült e kérdéssel. Vitatkoztunk a Fuhrmann által felrajzolt képről és abszurdnak találtuk: okos szerzetesek nagyjelentőségű iratokat gyártanak - mégiscsak a senki használatára. Ehelyett tákolmányaikat elraktározzák a ládafiában, hogy aztán majd évszázadokkal később a világ megtalálja és felvegye, magába fogadja? Hogyan sikerülhetne a jövőt olyan jól megtippelni, hogyan lehet egy még meg sem született hatalmasságról megalapozottan, a jövőbeli kívánalmak szerint írni, egyáltalán hány változatban kellene előre hamisítani: Szerzetesek, mint pokollátó jósok?
Rövidesen fel is tettük magunknak a kérdést, hogy nem inkább a híres Fuhrmann összekeverte az okot és okozatot. Ebből keletkezett aztán a feltevés: ha a hamisítások évszázadokkal később használhatóak lehettek, ez úgy néz ki, hogy a hamisítás és felhasználása közel azonos időpontban történt, később azonban csalás segítségével időben elválasztották egymástól. Erre adódott ellenőrzési lehetőség is: naptárunkat 1582-ben helyesbítették, hogy a Cézár korától túl gyakran beállított szökőnapokat kiegyenlítsék. A helyesbítés 10 nap átugrásával történt. Mivel Cézár és XIII. Gergely naptármódosításai időben rögzítettek, utána lehet számolni, hogy jól változtattak-e. Ez a számolás éppolyan egyszerű, amennyire meglepő az eredménye: három nappal kevesebbet ugrottak át, és ennek ellenére ma az ég és a naptár összhangban van. A következmény: a Cézár és Gergely pápa közti időnek hozzávetőleg 300 évvel rövidebbnek kell lennie annál, amennyinek ma tekintjük (Illig, 1/91).
A párszik - akik tűztisztelők illetve Zarathustra követői, egy részük Iránból Indiába menekült - vitatják saját időrendjüket. Amikor a 18. században követek érkeztek Iránból Indiába vallási újraegyesítésük céljából, közölték az indiai párszikkal, hogy hazulról történt menekülésük óta időszámításukban 300 évet tévednek? a lexikonok is tévesztik a menekülés idejét hol a 7., hol a 10. századra helyezve (Topper 3/94). Itt az utólag betoldott 300 kitalált év közvetlenül megmutatkozott.
A zsidó történelem a keresztény Európában sötét korszakokat és a folyamatosság megszakadásait mutatja ki, amelyeket ott is sötét kornak neveznek. Idézünk a szakértőtől, aki az akkori Európában élő zsidók lététől kényszerítve abból indul ki: "Mindennek ellenére semmilyen bizonyíték, épp csak csekély valószínűsége van annak, hogy ebben az időben valahol a nyugati világban nagyobb számú zsidó élt volna" (Roth 1966:4). Más szavakkal megfogalmazva: a 6. és a kezdődő 10. század között zsidóknak semmilyen nyomuk nincs Európában. Jelenlétük a későókor és a javaközépkor között becsléssel állapítható meg (Illig 5/91).
A Bizánc-kutatókat egy kutatási kérdés egészen érdekesen érinti, amely épp e korhoz kapcsolódik: mikor zajlott le a nagy uralomváltás, mikor és hogyan alakult ki a feudalizmus? Az egyik csoport arra az eredményre jutott, hogy minden érdemleges részlet 600-ra kialakult és hogy a következő 300 évben tulajdonképpen semmi sem történt. A másik csoport felteszi (becsüli), hogy 600 és 900 között a társadalomban olyan lassú átalakulás folyna, amely el sem jut a szerzők tudatáig. Mindkét csoportnak hiányoznak a forrásai és a régészeti leletek, így aztán szabadon folyhat a folyamatosságról zajló hosszadalmas és parttalan vita (Karayannopulos 1959:15? Niemitz 1/94).
Németországban éppen ebből az időből úgyszintén hiányoznak a régészeti leletek. Habár a régészek Frankfurt/Main-ban csodaszép, zavartalan (régészeti) rétegsort találtak, amely a római kort és a reneszánsz kort összeköti? csupán a 650 és 910 közti rétegek hiányoztak belőle. No de nem ismertek lehetetlent és a régészek felszámolták ezt a nehézséget is, a hiányzó rétegeket a félreeső szemétgödörből kipótolták. Annak számtalan cserepét szétosztották a kitalált időben az időrendnek megfelelően (Stamm 1962, Niemitz 3/93).
Sajnálatos módon a természettudósok sem tudnak hibátlan kormeghatározási módszerekről gondoskodni. Az általánosan ismert, sugárzó C14-es szénizotópra épülő módszer a minket érdeklő időszakban teljes mértékben függ a fás évgyűrűvizsgálatoktól (Willkomm, 1988: 176). E tudományág összehasonlítja a fás növényekből vett minták évgyűrűit. A hasonló gyűrűknek egyidőben kellett növekedniük, megkísérli egy időben folyamatos gyűrűsort mintáról mintára kormeghatározásra a múltba visszavezetni. Amikor a fás évgyűrűkutatók úgy 25 évvel ezelőtt átlépték az előző ezredfordulót és a koraközépkorral is összekötötték volna, súlyos nehézséget jelentett odaillő famintákat találni. Amikor meg mégis találtak volna, az azzal elvégzett keltezések nem illettek az időrendbe. Körülbelül egy évtizedig tartott mire a fás évgyűrűkutatók és a történészek egy szabad vita keretében megegyeztek? feláldozták az addig használt fás évgyűrű-meghatározási módszert. Egy szemmel is látható és követhető vizsgálatból statisztikai eljárás lett, amelynek túlbonyolított módosító számítási eljárása még a szakértőknek is az agyára ment. Mindezek ellenére megmutatkozott, hogy jelentős hibákat követtek el az uralkodó időszámításnak való megfelelés kényszerétől vezetve.
Hatodjára: Aachen. Hatodik példánkat részletesebben mutatjuk be, mint a legfontosabbat viszonylag kevés bizonyítékunk közül, amelyek alapján a koraközépkort a művészettörténet szerint is újraírhatjuk. Az aacheni császári kápolna (Pfalzkapelle) legfontosabb keltezési hibáit megértendő, ragadjunk ki az európai építészettörténetből egy markáns és szilárd elemet: a boltívek építését (Illig 1984: 198-281).
Amint Rómát sem egy nap alatt építették fel, nem máról holnapra vált tökéletessé a boltozás művészete sem. A középkor legmerészebb templomépítkezéséhez, beauvais-i 48 méter magas gótikus kórushoz vezető út nehéz és időnként kudarcoktól kísért volt. Az eget ostromló igyekezet, mint a napnyugatiak fausti lelkületének kifejeződése és találmánya az 1000. év táján keletkezett. Azóta nőnek a tornyok, négyzetes kupolák és boltozatok mind magasabbra, habár a kínálatban csak román boltívek, tömegfalazások és ritkábban boltívbordák voltak. Ennek megfelelően a kezdetek is nyomorúságosak voltak.
Katalóniában, Dél-Franciaországban és Burgundban úgy 970 körül tettek kísérletet kis és szerény templomok és ugyanolyan szerény boltozatok építésére. A fesztávok alig érték el a 3 és fél métert, és csak ilyen kis templomokat - mint például a Pireneusokban felépített St.-Michel de Cuxa és St.-Martin-du-Canigou - voltak teljesen beboltozva. A tournusi St. Philibert templomban (1015 körül) az előtemplom teljes beboltozását ünnepelték. 1030 és 1060 között sikerült először nagyobb tereket áthidalni: a speyeri dómban mindkét oldalhajó - 70 méter hosszú és 7,75 méter széles - egyszerű keresztboltozatot kapott. Először 1082 és 1106 között sikerült - ismét Speyerben - a főhajót és az oldalhajót boltozni, vagyis 14 és akár 15,40 méter fesztávval, hozzá még a 33 méter magas csúcspontot uralni. Ehhez hatalmas fagerendákat építettek be a falakat összekötendő. Ugyanez a horgonytechnika biztosította a kereszthajókat és a huszártornyot. Az építőmesterek eképpen merészkedtek odáig, hogy Speyerben olyan szabálytalan oktogont építsenek, amely 50 méter magasságban 15,40 fesztávval rendelkezik. Mindenesetre Clunyban még hatalmasabb templom épült.
" |
