Nagyon jó érzés, hogy nem mondhatom, hogy a "kutya sem hallgat rám":)
Én vagyok a falkavezér, és nincsen az a királyi sarj, akinek a kedvéért feladnám a függetlenségemet:)
majdnem húsz éve volt, már csak arra emlékszem, hogy fuldokoltam a röhögéstől.
Csibész haláli egy fazon volt - telepőrző volt a régi munkahelyemen, de kia karták végezni őt és a két fiát, mert "igazi" németjuhászokat vettek. Így került hozzánk, és nem jelentett neki semmilyen megrendülést a nagy szabad területről, ahol még háza sem volt, egy lakótelepi panelba költözni. Egyedül a tüzelési időszak volt problémás, mert ifjú kora óta minden alkalommal volt vagy tíz kiskutyája, akik közül egyet mindig megtartottak. No, valahogy lement a három hét, és márt azt hittem, mindennek vége, amikor egy póráz nélküli sétán lelépett egy tacskóval. Nem bírtuk megfogni, és tacsistól eltűnt a Vörösvári út irányába, ahol még sosem járt. Azt hittük, többé nem kerül elő, de néhány óra múlva visszajöttek, és Csibész azt is kivárta, amíg zöld lett a lámpa és a Szentendrei úton megállt a forgalom. Azt viszont nem tudta, hogy mi nem vállalunk a három gyerek mellé az 51 négyzetméteres lakásba tíz kiskutyát is, és jött a kés.
valld be őszintén, volt benned egy csendes elégedett érzés, hogy te odamész, ahova akarsz....(én ilyenkor mindig ezt érzem, főleg amikor olyan programjaim vannak, ahova mások szerint "már nem illik" menni)
Öregurat már megtanítom mindennek a helyére,mert úgy fog járni,mint Apám,aki semmit nem talált,amikor egyedül maradt:-))
Föl tudna öltözni,mert minden szépen be van dobozolva a szekrényébe.:-)))
Hát én nem láttam semmit délelőtt, csak dudáltak, és látom, hogy előttünk siklik lefele egy hajó, de nem ütköztünk, mert azt már hallottad volna a hírekben!
Este meg szinte tejfölben jöttem, errefelé akkor is ködös az út, ha máshol még nyoma sincs:)
egy emelettel alattunk lakott egy család, három kislánnyal, amikor tizenéve beköltöztünk, a legkisebb gyerkőcöt Katának hívták, kétéves volt akkor, kis, fekete bogár, sötét hajjal, nagy fekete szemekkel. Egyszer együtt szálltunk be a liftbe, Kata egy fagyival, mi Csibész nevű, hét évvel ezelőtt elhalálozott keverék kutyánkkal. Csibész imádta a fagyit, és mivel Kata feje vele egy szintben volt, simán, egy pillanat alatt kivette a kezéből és örömmel befalta a fagyit. Kata szeme kikerekedett, és mély hangján megszólalt: Csibész, a kuuuuuuva anyád!
