Verlaine: A reggel langyos és arany fényében úszva
A reggel langyos és arany fényében úszva,
harmattól nedvesen ragyog a rozs s a búza,
s még őrzi az azúr az éj hűs illatát.
Kószálni indulok most céltalan: tovább
a part mentén, ahol rőt gyom virít, szegényes,
a pázsitos uton, melyet éger szegélyez.
Szél leng. Nagynéha jő csak erre egy madár,
csőrében csöpp bogyó vagy szőke szalmaszál,
s a víztükör fölött árnyéka fut tovább még.
Mély csönd.
Az álmodót úgy vonzza itt e tájék
szelíd derűje, mely el-eldajkálja rég
ábrándos álmait s ringatta kedvesét,
a fiatal lányt, kinek emléke - gyengéd,
hótiszta látomás - megzengül s földereng még,
s kit költő álmodik s a férfiképzelet
idéz rajongva, bár tán a világ nevet,
s kit végre megtalált, a Társat, Őt, a lelket,
kit lelke visszasír s azóta sem felejthet.
Nyolc nap nyűttem cipőm az országút kövében.
Charleroiba így érkeztem végre meg.
A Zöld Hordóban egy vajaskenyeret kértem
és félig hidegen egy sonkaszeletet.
A zöld asztal alatt kinyújtottam a lábam
jókedvűn. Néztem a tapéta gyermeteg
ábráit. És egész nagyszerűnek találtam,
hogy egy lány - szeme víg, a melle rengeteg
- ez aztán, ez bizony a csóktól nem ijed meg! -
nevetve hozta be a vajaskenyeret, meg
a sonkát, langyosan, kezében tarka tál;
a rózsás és fehér, szagos fokhagymakente
sonkát - és sört csapolt óriás serlegembe,
mit megaranyozott egy késett napsugár.
Rónay György fordítása.
cccc. Lemaradt az előzőről a fordító neve. Erre azért figyelek mivel magam is ezt a foglalkozást űzöm.
Az északi szél átsüvölt
a bokrokon, fekete-zöld
az ág,s a hó szerteziláltan
megfagy a napsütötte tájban.
Erdők fanyar illata száll,
hangokkal zeng a láthatár,
és felhőkig villog, magasra,
a templomtornyok pléhkakassa.
Nagyszerű a mezőkön át
menni, e könnyű ködön át,
mely meglibben néha a széllel!
Fuj! vén mellem megint köhécsel!
Sarkam hangyásan bizsereg.
Föl, lelkem, itt a kikelet:
az uj tavasz szigoru kedve
fordul már néha édesebbre,
s épp e langy lég mutatja meg,
a tél mily zord volt és hideg...
Föl, lelkem, int az Úr kegyelme;
lobogj, Remény, a Végtelenbe!
A virágos gyepen egy sápadt úr csatangol,
öltönye fekete, a foga közt szivar.
A Tuileriák virágaira gondol,
föl-föllobban szeme, aztán megint kihal.
A Császár kótyagos: húsz évig orgiázott.
S így szólt magába:"Most elfúvom könnyedén
a Szabadságot is, akár a gyertyalángot."
A Szabadság megélt, s ő - rokkant, vén legény.
Fogoly. Miféle név hördül fel néma száján?
S oly irgalmatlanul mily bánat mar bele?
Örök titok: halott a Császár két szeme.
Csak tünődik - talán pápaszemes Komáján,
- s bámulja a szivar füstjét, mint a finom
kék felhőpcskéket egy Saint-Cloud-i alkonyon.
Kardos László fordítása
Egy arany lépcsőzeten - selyemzsinórok, szürke fátylak, zöld bársonyok és kristálycsészék között, amelyek úgy setétlenek, mint a bronz a napban - látom a gyűszűvirágot, amint kinyílik egy terítőn, egy ezüstsodronyos, szemekkel és hajfürtökkel ékes szőnyegen.
Agátra hintett sárga aranydarabok, smaragdkupolát tartó mahagóni oszlopok, fehér atlaszcsokrok és finom rubinrudacskák veszik körül a vízirózsát.
Mint egy isten, akinek óriás kék szeme és hóból gyúrt tagjai vannak, a tenger és a menny duzzadó, fiatal rózsák csapatát csalja a márványteraszokra.
Nemnem. Ne reagálj rá. ez valamelyik kielégületlen pszichopata. Egyszerűen nem létezik. akkor egy idő után megunja és megy tovább más topikokat boldogítani. Ha mégse még mindig ki lehet moderáltatni.
Míg az ágyúk vörös köpedéke fütyül fenn,
napestig dúlva a nagy égi kék mezőt,
s ezredek omlanak rakásra szét a tűzben
piros s zöld díszben a tréfás Király előtt;
míg szörnyű őrület toporzékol kegyetlen,
s százezrekből emel gőzölgő halmokat
- bús hullák, nyár ölén, fű közt, derűs hevedben,
természet, ki a lét szent alkotója vagy! - ,
él egy isten, aki damaszt oltárterítőn,
tömjénben bő aranykelyhek ölén nevet,
hozsannák ringató dalán csak szendereg,
s fölébred, mikor az anyák szorongva, hívőn,
s sírva a főkötő árnyán, elé a nagy
keszkenőből kövér krajcárt hullajtanak.
Rónay György fordítása
Az ember nem komoly tizenhét évesen.
Egy szép estén - vigye ördög a limonádét,
a korsó sört s a bárt, mely csillog fényesen! -
a sétány hársai közt jár, hol zöld az árnyék.
Júniusest a hárs jó illatot lehel,
olyan édes a lég, hogy pillád le-lezárod.
Zajjal rebben a szél - hisz a város közel -
kocsmaszagot sodor és venyigevirágot.
2
Egyszerre föltünik egy tenyérnyi sötét
azúrszinű szövet egy kis ág keretében
s egy csillag süti át gonoszul, ahogy ég
borzongva édesen, parányin és fehéren.
Júniuséj! Tizenhét év!...A szív ragyog
részegen. Szesz a vér, forrón fejedbe árad.
Kábulatban beszélsz és érzed, hogy a csók
úgy piheg ajkadon, akár egy kicsi állat.
3
A bolond szív regényvilágban kóborol,
midőn egy halovány ívlámpa sugarán át
egy kisasszony siet, arca csupa mosoly,
s rá apja zord keménygallérja veti árnyát.
S mert úgy találja, hogy naív vagy végtelen,
piciny cipőivel tovább kopogva harsan,
félrekapja fejét, elfordult hirtelen.
S egyszerre ajkadon is elhervad a dallam.
4
Szerelmes vagy, sovár egész augusztusig!
Szerelmes vagy: nevet szonettodon a lányka.
Ődöngsz kedvetlenül, elhagynak társaid.
- Aztán pár kurta sort ír egy estén a drága.
Ez este bárba mégy, mely csillog fényesen,
egy korsó sört hozatsz, vagy édes limonádét...
Az ember nem kömöly tizenhét évesen,
és ha nyílik a hárs, amely alatt zöld az árnyék.
Rónay György fordítása
A gyarló gyöpre nyírt állomás-téri kertben,
hol kínosan kimért a fű, fa és virág,
szellőzi a kehes, izzadt polgárvilág
ütődött álmait minden csütörtökesten.
A liget közepén katonabanda zeng,
csákója bólog a fuvolák valcerére:
körötte legelől a piperkőc feszeng,
s a közjegyző mered mütyürke-számjegyére.
Magánzók cvikkere jelzi a falsokat;
viszi kövér nejét a pohos hivatalnok,
melletük lelkesen pletykáló nőcsapat,
ruhájuk fodrai akár a hírharangok.
Szatócs-kupaktanács a zöld padok során,
gombos pálcáikat az út porába fúrják,
vitáznak súlyosan a nagyvilág során,
tubákot szívnak és tovább tünődnek: "Úgy hát..."
Ágyéka dudorát lapítva egy padon
pitykés polgár feszeng, flamand pocakja hájas,
pipáját élvezi, melyből mint fűhalom,
lóg a dohány - bizony csempészett szűzdohány az!
Gúnyos suhanccsapat vihog a zöld gyepágy
mentén, s szerelmesen a puzonok zsavára,
rózsákat szíva és naívul a bakák
becézik a babát, a pesztrára vadászva.
- Én pedig, hanyagon, mint egy diák, megyek
zöld egsztenyék alatt fürge lánykák nyomában.
Ők tudják, nevetőn visszatekintenek,
és pajzánság ragyok a szemük sugarában.
Én meg se szólalok, s bámulom egyre csak
fehér nyakuk bolond fürtök csipkézte húsát,
meg azt, hogy ível a könnyű kis blúz alatt,
túl a váll hajlatán a pompás idomú hát.
Cipőjük kutatom, harisnyájuk lesem.
- Szép lázban testüket elképzelem magamnak.
Furcsálva néznek ők, suttognak csöndesen...
- S brutális vágyaim ajkaikra tapadnak...
Rónai György fordítása
Ma chérie dolna! sose köszönd. szeretek másoknak örömet okozni (különösen ha nőnemű az illető>:-)). amúgy meg: én mindig sok órai munka után gépelek, mivel esténként van csak időm ezzel foglalkozni.
A zongora, mit gyenge ujja csókdos,
a rózsaszürke estbe felragyog,
és egy dal ébred, fájó és bolondos,
a szárnya surran és beszél-gagyog,
bolyong, zokog és sír és meg-megáll,
hol csendesen az ő parfüme száll.
Miért ez az együgyű, édes ének,
mely altatgatja álmatlan szivem?
Mit adhatsz, kis bolond dal, a szegénynek,
és mit akarsz, hogy félve, szeliden
kiszállsz az ablakon és hallgatag
meghalsz a fák között a kert alatt?
Kosztolányi Dezső fordítása
Kár, hogy ezt Aphrodité nem tudja, mert akkor enyhítő körülménynek is tekinthetné:-)))))))
Áll a bitó, a csonka-bonka,
rajta lovagol lejtenek,
az ördög lovassága ropja,
járják a csont-szerecsenek
Galléron kapva jó Belzebub az úr cibálja
égre fintorodő fekete bábjait,
s homlokon rúgva mind, tűnt szentesték dalára
járatja el velük tivorny-táncaik.
S a bábuk, koccanón, karjukat egybefonják.
Kopasz mellük - sotét orgonasíp-sorok -,
hol ringtak egykoron kecses kisasszonyocskák,
rúg, hosszú kéj alatt ölelkezőn ropog.
Hajrá, víg táncosok, üres hassal bokázók,
ugrálhattok, a szín elég hosszúra nyúlt!
Hopp, többé azt se bánd, mit ropsz: csatát-e, táncot?
Pengeti Belzebub veszettül ám a húrt!
Ó, kemény sarka, el szandálunk sose vásik!...
Bőringből rég kibújt a legtöbb mulató.
A többi nem zavar s nem is botrán, ha látszik.
A tarkókra fehér sipkát ragaszt a hó.
Forgónak varju leng e repedt koponyákon.
Sovány állukon egy cafatnyi hús remeg.
Mintha zörgő papír-páncélban bajviváson
tusázna zordan egy merev lovagsereg.
Hajrá, süvít a szél a csontvázak vigalmán!
A fekete bitó mint vas orgona bőg!
Választ farkas vonyít az erdők lila alján.
És lenn az ég, akár a pokol torka, rőt...
Hahó, rázd csak meg ott a gyászvitézeket, kik
csigolyáik fakó olvasóján törött
ujjal a szeretet-zsoltrát sunyítva pedzik:
Nem monostor ez itt, halljátok-e, dögök!
De lám, egy nagy bolond csontváz szökken a zúgó
tűzvörös égre a haláltánc közepett.
Vak lendülettel, úgy, akár a magvadult ló,
s nyakán érezve még a duva kötelet,
recsegő combjain tíz ujját görcsbe rántja
és rikkant, mint kiből röhej szakad, vadul,
aztán, ahogy ripacs kullog be bódéjába,
csontok zörgése közt a bálba visszahull.
Áll a bitó, a csonka-bonka,
rajta lovagok lejtenek,
az ördög lovassága ropja,
járják a csont-szerecsenek.
Rónay György fodítása
N.B. ha láttad volna azt a tomport, más lenne a véleményed...>:-))
Mintha homlokodon őszi ború ülne,
S rejtelmes két szemed (kék, zöld tán, vagy szürke)
Felváltva lesz szelíd, álmodó s kegyetlen,
Az ég bágyadt színét idézve keverten.
Emlékeztetsz a sok langyos, fátylas napra,
Mikor könnyben olvad meg a szív fájdalma,
S felajzott idegek, miket felserkentett
Titkos bú, gúnyolják a szunnyadó lelket.
Hasonlítasz néha a szép messzeségre,
Ha ködön keresztül csillan a nap fénye.
Úgy tündökölsz éppen, mint felázott tájék,
Melyen felhős égből hulló napsugár ég.
Veszedelmes asszony, borús ősz varázsa!
Zord zuzmarádnak is lesz-e rám hatása?
S engesztelhetetlen teled vad fagyából
Árad-e majd vasnál s jégnél maróbb mámor?
Megharagudott rád? Bocs, de szerintem jogosan:-))))))
Ó, izzó fényü hús! Eszményi fény hatalma!
Szerelmi újulás, hajnalok diadalma,
mikor a csöpp Erósz s Kallipügosz remek
lábához hajlanak hősök és istenek,
s ők ketten, míg szirom havaz fejükre, lankadt
nőket s nyomukban nyílt rózsákat símogatnak!
Könnyed a habba hull, amíg a Thészeusz
fehéren villogó gályája tovahúz,
melyet a hűs vizek s a hő nap fénye fürdet -
gyermeki, gyönge szűz, kit egy éj búja tört meg,
Ariadne csitulj! Setét bogyós, arany
szekéren Lüsziász fríg réteken rohan,
parázna tigrisek s rőt párducok ragadják,
bíborra festi kék folyamok méla habját.
a Bika-Zeusz nyakán, akár egy kisgyerek,
szépEurópa ring meztelenül, kerek
karját a borzongó isten nyakára zárja;
rátévedez Zeusz tétova szeme-párja;
virágos, halovány arca a mennyei
homlokra hull, szeme lezárul, megöli
az isten csókja, lágy haját a hab lehúzza
és zsongó aranyos tajtékkal koszorúzza.
Rózsás leander és csacsogó lótuszok
árnyán az álmatag, hév Hattyu andalog,
Lédáját öleli, hószínű tiszta szárnnyal,
ott Küprisz jő, havas hasán lágy moha-árnnyal
tündöklő tompora szelíden gömbölyül;
aranyló fény szitál a büszke mell körül,
különös ritka báj ragyog az égi nőben -
amott a vadverő Héraklész jár dicsően,
iszonyu tagjain oroszlánbőre reng,
rettentőn s nyájasan járja a végtelent!...
Emitt a fülleteg, holdfényes éjszakában
álmodoz, meztelen, ékesen, haloványan
- nagy kék haja nehéz hullámokban lebeg -
egy driád - nézi fönn a hallgató eget...
A tisztáson a szem csillagzó, lágy mohát lát,
a sápadt Selené lengeti könnyű fátylát
s reszketve ül a szép Endümión elé,
és csókot egy fakó sugárban dob felé...
Nagymessziről zokog egy Forrás régi láza...
egy tünde ifjuról, kire a hab szakadt...
Szerelmi förgeteg dúlt itt az éj alatt...
S a szentelt ligeten, nagy fák riadt homályán
sok fenséges tagú, komorló, néma márvány,
csíz-fészkes homlokú istenek figyleik
a végtelen világ s az Ember szavait.
Kardos László fordítása
huhh. ez kemény volt. ráadásul nyolc órai fordítás után. Elnézést a hibákért.
Mostanában azt mondtam egy lánynak, hogy kallipügé. Vajon nem ezért haragudott meg rám Aphrodité?>:-))
Zsarnokúl, súlyosan és színtelen, a Nyár,
mint kivégzésen a király, elnöki székben,
tétlen nyújtózik a cinkos mennybolt tüzében,
és ásít. Alszik az arató s a határ.
Ma reggel nem dalolt az eltikkadt madár.
Nincs felhő, semmi szél, s csak feszül tiszta-kéken
a könyörtelenül sima azúr az égen,
ahol már forr a csönd, s minden dermedten áll.
A fojtó kábulat minden tücsköt elaltat;
megbújnak habjai a szomjazó pataknak,
s medre, rossz, köves ágy, kiszáradt és sivár.
Keringő selymeken, mint lüktető szivárvány,
hullámlik szüntelen fényár és fényapály...
S itt-ott egy-egy darázs villog feketesárgán.
Ó, ha a tűnt idő megtérne még veled!...
Mert minden szerepét eljátszotta az Ember,
s a bálványok sorát ha eldöntötte egyszer,
s nem lesz már istene, fölserken a merész,
s ahonnan származott, az ég szemébe néz.
S hős eszme és örök gondolat mindahány van,
s ami csak isteni esendő hús-porában,
fölleng és föllobog a homloka alatt.
S ha látod majd, amint a mennyek közt kutat,
s nem félve semmitől, vén jármát zúzza széjjel,
megváltod akkor őt, megváltod szent segéllyel.
Az óceán ölén fénytested meglobog,
sugárzik, tündököl, s végtelen mosolyod
végtelen vágyat ont az irdatlan világra;
a Mindenség remeg, mint óriási hárfa,
egy óriási Csók borzalma rázza meg...
- Kéjszomjas a világ: s te megelégited.
.............................................................
(Büszke, szabad fejét fölemelte az ember!
S a hús oltárain az isten félelemmel
vonaglik meg a Szép váratlan sugarán!
Az új perctől derű, múlt kíntól halovány
ember kutat s tanul! a Gondolat, e fáradt
és századokon át elnyomott kényes állat
kipattan homlokán! S a Miért-re felel!
Mily szabadon szökell! Ó, Ember, bízni kell!
- Miért a néma ég s az űr ezer csodája?
S az arany csillagok nyüzsgő csillámpalája?
S ha folyton fölfelé szállunk, mit látni fenn?
Egy pásztor tereli a szörnyű tereken
mozgó világokat egy óriási nyájban,
S remegnek egy örök hang dallamviharában
az éter karja közt e bolygórendszerek?
- S az Ember láthat-é? S mondhatja-é: Hiszek?
A szóló gondolat több-é hát, mint az álom?
S az ember, aki lesz, hogy tüstént sírba szálljon,
honnan jő? Embriók, Csirák között libeg
az óceán ölén, óriás Tégelyek
alján, s az Ős-Anya ott kelti föl, a mélyen,
hogy lélegezzen és hogy serkenjen s hogy éljen,
hogy növő búzaszár legyen s vágyó virág?...
Semmit se tudhatunk! - fullasztó babonák
s tudatlanság nehéz köpenye húzza vállunk!
Embermajmok, anyánk hüvelyéről leválunk,
s rejti fakó eszünk tőlünk a végtelent!
Néznénk: - s a büntető Kétely madara leng
fölébünk, zord madár, hozzánk csap szörnyü szárnya...
S mintha a horizon örökre messzi szállna!
..............................................
Tárva-nyitva a menny! S az új Ember előtt,
ki a roppant világ dús fényeibe nőtt
s összefont karral áll, halottak már a titkok!
Dalol...s vele a fák, s a folyók vize suttog
új-boldog dalt, amely száll, száll s a napba vág!...
- A Megváltás dalol! a szerelem! a vágy!...)
..................................................
Kardos László fordítása
Mivelhogy nő a fény, mivelhogy itt a hajnal,
mivel, bár eddig úgy bújt tőlem, a remény
fordul megint felém, ki hívom bús ajakkal,
mivel, úgy látszik, mind e boldogság enyém,
vége most, vége a gyászos gondolatoknak,
vége a lidércnek, s főképp, ah! vége a
szájbiggyesztő gúnynak, s a szavaknak, melyek csak
a léleknélküli szellem diadala.
El veled, feszülő ököl s harag a sok rossz
s buta ember miatt, aki belénk botol;
el, bosszú s rágalom, te gyalázat, te mocskos!
el veled, feledést hazudó alkohol!
Mert, hogy egy drága Lény áldásában felém tör
újra a fény s áthat éjsötét kínomon,
az első és örök szerelem szent kegyéből
csak a jóságot és a mosolyt akarom,
azt, szelíd tűz-szemek, általatok vezetve,
s általad, kéz, melyben remegni fog,
hogy büszkén léphessek jövő utamra, fedje
bár moha, vagy fedjék sziklák és kavicsok;
igen, büszkén s csöndben akarom róni végűl
s máris, mely vezet, a jó cél ösvényeit
vad vágyak s omlások dühe és kínja nélkül:
ez a dolgom s a sok víg csata boldogít.
És mert könnyebb, ha zeng, a lassú út s az élet,
egyszerű dalokat dalolok majd, s hiszem,
hogy Őneki se lesz ellenére az ének;
s más Éden igazán nem kell többé nekem.
Csak benned hiszek én, Aphrodité, szerelmes,
habszülte, szép anyánk! - Jaj, útunk oly keserves,
mióta itt az új isten keresztje húz.
Benned hiszek: Virág, Venus márványa, Hús!
A roppant ég alatt oly rút és bús az Ember;
nem tiszta már s ezért mezítlen járni nem mer,
isteni melle, ládd, merő szenny, ronda por,
mennyei teste is satnyul a szolgasor
mocskában, mint a tűz lángján a gyenge bálvány!
S még a halálban is élni szeretne halvány
vázként, gúnyolva azt a Szépet, aki volt!
S a Nő, akit kegyed szűz kellemmel beszórt,
s akiben sárvalónk oly istenszerüvé lett,
hogy sugarak között lengjen az árva lélek,
halkan suhantva föl hő vágya szárnyait,
rög-börtöne fölött a tündöklő napig,
a Nő nem érti már a hús vidám kalandját!
- Pompás komédia! S az emberek kacagják,
kacagják, Venusom, mézízü szent neved!
Ne haragudj, tegnap túl rossz volt a kedvem, így hát nem írtam meg a folytatást. Most pótolom.
