Szívesen veszem az ajánlatodat, mert érdemes már kipróbált szállásra menni. Ez a hely egyben erdei iskola is, mert a tulaj azt is csinálja. Az idén egész évre áprilistól-októberig le van foglálva neki. A szállás amit ajánlok a pedagógusoknak készült, de mindíg van szabad 4-5 hely. Horvátországból is jönnek csoportok. Sakkozó tábort is csinál, mert ő válogatott sakkozó!
persze hogy van. De eddig nem sokat lattam beloluk, illetve az AK-t kozreadtad, de a DDK-nal megint csak annyi van a birtokomban, ami a regi MTSZ honlapon a Szazlabu mellekletekent megjelent. Valoszinuleg a Husvet utani heten otthon leszek, meg kellene keressem Vizkelety Laci bacsit. Tud valaki valami elerhetoseget?
Hali,
köszi a Mindszentkállai címet. Mi pont tavasszal készülünk a Nagyvázsony - Badacsony szakaszra egy köztes ottalvással.
Ha konkrétan megírod (mondjuk a freemail-os címemre) hogy melyik OKT, DDK szakasz érdekel, akkor kigyűjtöm a lementett szállásos fájlokból, hátha van nálam egy-két jó tippem a talonban.
üdv,Lev
Az árban a három fogásos vacsora és a bor, valamint a pálinka is benn van. És nagyon jól főznek! A helyi bor sem megvetendő! Ha tudtok máshol is a kéktúra útvonalon hasonló szállás lehetőséget szívesen várom a címet!
Néhány hete felmerült a kérdés a topikban, hogy a Börzsönyi várak mozgalom megtalálható-e a vhol a hálón. Nos, a borzsony.lap.hu-n bóklászva megtaláltam a borzsonyivarak.freeweb.hu címen. Azt nem mondanám, hogy túl informatív (mindössze magát a kiírást és a várak listáját tartalmazza), de a semminél több.
A hét végén kétnapos túrán voltunk a Badacsonytördemic- Nagyvázsony szakaszon. Az idő kedvezett a kéktúrázásnak, de a levegő lehetett volna tisztább is, hogy a sok kilátóról még messzebb tudjunk látni. A szállásunk Mindszentkállán volt, nagyon kellemes helyen, Istvándi Lajosnál, 20-3116162, merem mindenkinek ajánlani, mert szép hely, kedvesek a háziak, és olcsó is egyben. Vacsorát is rendeltünk, helyi bort és pálinkát is kaptunk mellé. Igaz a falu másik végén van, de legalább megismertük az egész falut is. Ár: 2400 FT volt.
Az még csak hagyján, hogy Joey-nak nincs ideje és energiája beszámolókat irkálni, de sajnos nekem sem. :((
Napközben dolgozom a melóhelyen, mellette + esténként a hiányzó dolgokat szervezem, meg a saját problémáim megoldásán fáradozom, hétvégén Joey-hoz utazom, és ha még marad rá energiám, akkor időnként túrázni is megyek....
Efemm, köszi mindent! A beírást is, a támogatást is!
Joey ma Kepecs-tagon fejezte be a távot, különösen nehéz napja volt, több, mint 40 km. Este 8 körül ért be a szálláshelyre. 10 után még beszélnünk kellett volna telefonon, de hiába vártam a hívását - szerintem bealudt, elnyomta a fáradtság...
Holnap Kepecs-tag - Létavértes a kijelölt szakasz, az egy kicsivel könnyebb lesz, csak 26 km körül. A szállás holnap is ugyanott lesz, mint ma, így a nagy csomag nélkül, csak kis hátizsákkal haladhat. Szerencsére ezt a terhet ma is levették a válláról, Urszán Móni átszállította a nagy csomagot az előző szálláshelyről (Debrecenből) a mostanira.
Kísérete szombat óta, helyi csatlakozó túrázók személyében, folyamatosan van, nem unatkozik.
A Békés megyei szakasz elejére nincsen még társa, de Szarvastól kezdve többen is jelezték - hoszabb-rövidebb szakaszra - csatlakozási szándékukat.
Szarvason még a helyi városi tv-ben is lesz vele riport, Ördöngőspusztán meg pl. íjászbemutatót is ígértek! :))
A honlapra a múlt heti képek feltöltése a háttérben folyamatosan zajlik, de hosszú időt vesz igénybe, sok kép, mint tudjuk = nagy méret!
A hiányzó naplóbeírásokat sajnos csak jövő héten tudjuk pótolni.
A megjelenítési gondokkal sajnos nem tudok javítani - részben adottak, a konstrukció miatt, amin meg lehetne segíteni (pl. az útvonal táblázat ékezetes betűi), azt hiába jeleztem a webmasternek, többször is, nem javította ki...
Ennek egyrészt az az oka, hogy napközben gyalogol(nak) és este nincs energiája Joey-nak gépelni. A fejében természetesen ottvan -több napra, talán több hétre visszamenőleg- a beszámoló, csakhát onnan ki is kellene valahogy nyerni. :)
Másrészt csak hetente egyszer találkoznak a segítőikkel, így a fotók és a nyomtatott (esetleg hang-) anyagok így tudnak eljutni a weblapukra.
Tényleg, nincs valakinek kölcsönbe az expedició számára egy kisméretű diktafonja, amiről számítógépre lehet tölteni az rögzített szöveget?
(Ha lenne, akkor a weblapon fellelető számokon tudja a szervezőket elérni.)
efemm.
Azota meg mar beirtam a bemutatkozasba is, ugyis tudja mindenki, hogy ki vagyok..
A regi MTSZ honalpon is talaltam teljesitok listajat az utobbi evek egyes honapjairol, ott telj. szama is van. Most eppen az eddigi listamat javitgatom.
A szombathelyi vasútállomástól az 5-ös autóbusszal igyekeztünk az Ernuszt Kelemen utcáig. Előzetes tervünktől eltérően, mely szerint, e hét végén folytatjuk a két hete megkezdett dél-dunántúli kék túrát, Mecseknádastól Abaligetig, első nap a Szombathely-Bozsok-Irottkő-Velem-Bozsok kék túra útvonalat választottuk. Ennek oka az volt, hogy útközben koponyánként öt ezer forintba került volna az éjszakai szállás. Ezen az útvonalon viszont hármunknak került ugyanannyiba.
A vakvezető megjelenése most is fülsiketítő csaholást váltott ki a házőrző ebekből (10 óra 30 perc). Csak második élménynek jutott el hozzám a márciusi napsütés testet-lelket melengető érzete. Bízva az egész héten át tartó verőfényes napsütésnek a sáros utakra gyakorolt jótékony, szárító hatásában, társaimmal idilli útviszonyok vízióját vetítettük magunk elé. Az első nem várt kellemetlen meglepetést mégis más okozta: diktafonom felvétel gombja bemondta az unalmast. Bár Az anyagelfáradás okozta gondon egy leleményes megoldással úrrá tudott lenni Tamás, de a fifika tiszavirág életűnek bizonyult – ezért a továbbiakban csak a memóriámra tudok hagyatkozni. Kiérve a mellékutcák kuszaságából, egy főútvonal keresztezte az utunkat, utána hétvégi házak sora között haladtunk tovább. Néhány kisebb pocsolya cuppogva jelezte: nem biztos, hogy lábatokról este száraz cipő fog lekerülni. Pedig milyen jó lett volna!
Elől Tamás haladt, utánuk mi következtünk, a hámba és munkába fogott Kicsivel, a sort pedig Karcsi zárta. Bozsokig tizenhat kilométer volt hátra. Lényegében sík, jellemzően fákkal borított terepen haladtunk. Az igazi meglepetést útközben az okozta nekünk, hogy több helyen is belefutottunk 20-30 cm mély hóátfúvásokba. A tavasz télt idéző romantikája másodlagos haszonnal is járt: az összeesett hóban némileg tisztára tudtuk pucolni a sáros bakancsokat. Bozsok közelében bandukoltunk már, amikor megérkeztünk a terület legmélyebb pontjához. Na, amíg átvergődtünk azon a nyomorult sáróceánon, tele is lett vele az a bizonyos hócipőnk!
Szerencsénk volt. A hatszázötven lelket számláló falu azon végében volt az előre lefoglalt szállásunk, mely felől oda érkeztünk (13 óra 35 perc). A panzióban csak vendégeket találtunk, így az ő tudtukkal hagytuk ott a délutáni túrán nélkülözhető, de a háti zsákunkat húzó holmikat. Tizenöt perc elteltével söröző után néztünk. A vendéglátó hely hangulatos volt, nem is azzal volt a baj, hanem, hogy a három korsó tuborgh sörért ezerhúsz forintot kért a pincér (13 óra 55 perc).
A kocsmától Írottkő hat kilométerre van. A település főutcáján majd egy kilométert haladtunk, míg róla jobbra le nem tértünk. Azon idő alatt tudtam meg a két túratársamtól: tőlünk száz méterre van a magyar-osztrák közúti határátkelő. Ennél engem mégis jobban érdekelt az előttünk tornyosuló Írottkő, melyről mindössze annyit tudtam: tengerszint feletti magassága 884 méter. Mivel imádok hegynek felfelé tartani, ezért elsősorban az ötszázötven méter szintemelkedésre koncentráltam. Közepes emelkedésű lankán lépkedtünk. Az út alkalmas volt a határőrök által használt terepjárók számára is. Erősen sütött a nap, ezt nem csak az égitest rám sugárzó melegéből tudtam kikövetkeztetni, hanem Kicsi egyre szaporább lihegéséből is. Többször is megálltunk, hogy szomját oltsa a zihálástól kiszáradt vakvezető. Jótékony hatása is van a nem látásnak. A faágak még csupaszak voltak körülöttem. Én mégis egy dús lombú, csupa zöld erdőben fogyasztottam a kilométereket. Ötszáz méter felett jártunk már, mikor ledöbbentő hírt hallottam Tamástól: nagyon hosszan, és egyfolytában lefelé tart az út tovább! És valóban. A teknő alján több mint száz méterrel voltunk alább. Ráadásul két-három helyen itt is 20-30 cm mély hóátfúvásokon kellett átgázolni. Feljebb jutva az út bal oldala mellett egy gyorsan alásiető patak csobogott. Eközben a rengeteg a maga jellegzetes hangján zúgott a rátörő széltől. Az egész olyan mese szerű volt.
Ekkor már régóta én és Kicsi haladtunk az élen, de nem azért, mintha én a hegyre a kutyával erőnek erejével húzatnám fel magam. Emelkedőre kaptatva, néhány alkalomtól eltekintve, én mindössze egyetlen egy újjal fogom a hámfogót, és csak annyi húzóerőt engedek kifejteni a vakvezetőnek, amennyivel ő a követendő irányt vissza tudja jelezni felém. Csapatunk ilyenformán három részre szakadva kapaszkodott fel az ösvényen. Olykor bevártam Tamást, és a tőle is elmaradozó Karcsit. Hosszú menetelés után Kicsivel egy olyan erdőrészhez értünk, ahol a kutya elől eltűnt a jól látható, követendő út, s mivel a túrajelzések felismerésére nincsenek betanítva a vakvezetők – “milyen kár” -, ezért bevártuk Tamást. Vele hármasban tettük meg a hegytetőig vezető utat, miközben rátaláltunk a turistabélyegzőre is. Jeges, havas, de legfőként köves szakaszon túljutva értünk fel Írottkőre. Számomra itt egy újabb meglepetés következett.
Egy határozott férfi hang szólalt meg a fülem mellett: Passport kontroll! Ugyanis, a hegytető már az osztrákokhoz tartozik! Magyar állampolgár útlevél nélkül oda csak tizenhat óráig léphet be. Ennek megfelelően a határőr felkért a távozásra minket – mivel úti okmányt egyikünk sem húzott elő a zsebéből. Tamással megálltunk a magyar határt jelző, nemzeti színűre festett jelzőkőnél, s ott bevártuk a lihegve érkező Karcsit. Barátunk rá sem bagózott a közlésünkre, ment tovább: majd én megdumálom őket. Az osztrák határőrök tőle is kérték az útlevelet. Karcsi azonban inkább elmondta nekik, hogy reggel még Budapesten voltunk, délelőtt Saváriában jártunk, délután fél ötkor, húsz kilométer gyaloglás után pedig itt, Írottkőn, s kérte őket: engedjenek fel a kilátóba minket. Kicsivel rövid időn belül másodszor is határt sértettünk! – Tamásnál és Karcsinál egyaránt volt útlevél, de azt nem mutatták fel a határőröknek. A kilátóba felvezető, vasból készült csigalépcsőnek nekiindultunk Kicsivel, de a vakvezető rajta csak nagyon nehezen tudott volna feljebb jutni, ezért visszafordultam vele. A kilátó előtt kekszet és vizet adtam neki, addig túratársaim szétnéztek a magasból – onnan kiváló rálátás nyílt Bozsokra. A határőröknek megköszöntük a kedvességüket, és visszaindultunk Magyarországra (16 óra 35 perc).
A kék túra útvonala a hegytető alatt egy kunkorral visszakanyarodik, és Velem érintésével visszavezet Bozsokra. Az első pár száz méteren a határsávval párhuzamosan halad a turistaút, tőle körülbelül húsz méterrel. Az országhatár tíz méter széles, nyomvonalát tarvágás jelzi. Gondolt egyet Karcsi, s már a határsávban volt. Ott jött mindaddig, mígnem a kék túra útvonala erősen jobbra kanyarodva el nem távolodott az országhatártól. Leértünk a Szent Vid kápolnához, amely mellett sokat nem időztünk, tovább mentünk. Olyan helyhez értünk, ahol csak vakvezetővel nem lehetett tovább jutni: erős lejtő, a talaj tele gyökerekkel, s közben nagyokat kellett lelépni. Bal kezemmel épp, hogy csak megfogtam Tamás jobb felkarját, s úgy lépkedtem utána. Kicsi pedig élt a szabadság adta lehetőséggel: le s felszáguldott a hegyoldalban és mindent, de mindent megszimatolt, ami útjába akadt. Leértünk egy műútra, amely bevezetett Velembe (18 óra 8 perc). A faluból kiérve már erősen sötétedett, fejünkre feltettük a fejlámpákat. A vakvezető újra mellettem volt, s a rajtam lévő lámpa teleholdra emlékeztető fénye segítette őt az elénk kerülő akadályok kerülésében.
Este hét órára értünk vissza Bozsokra, és kapásból nem a szálláshelyre, hanem az egyik étterembe mentünk. A megtett 32 kilométer és 820 szint után a pincér által ajánlott helyi specialitást választottuk: mindenféle sült és rántott husi, rablóhússal kiegészítve, némi körettel és zöldséggel tálalva. Jó ízűen falatoztunk már, s ittuk rá a hideg sört, amikor Kicsi barátkozásba kezdett a szomszéd asztalnál ülő fiatal, Kőszegre való párral. Ez olyan jól sikerült neki, hogy nagyra tátott szájában egy hatalmas flekken landolt – a fiatal pár férfi tagjától kapta, mi pedig három korsó sört, grátisz.
Vasárnap reggel Szombathelyre buszoztunk, és ahol az előző nap jobbra tartottunk, ott balra fordultunk, s követtük a kék túra Őrségbe vezető csapását (7 óra 40 perc). Húsz perc aszfaltkoptatás után, meg némi lépcsőmászást követően, felértünk a szombathelyi kilátóhoz, mely bezárt ajtókkal fogadott bennünket – fala tele volt firkával. Tavaszt idéző madárcsicsergéstől volt hangos a táj. Szerencsére még a nem sokára utunkba eső crossmotor pálya is. Egyik kialakított ugratója úgy fél méter magas volt. A plussz mozgást kedvelők számára arrébb kialakítottak egy erdei tornapályát is. A táblákra kiírt tornagyakorlatok elvégzéséhez nem volt kanalunk. Pár perc múlva két futó ért mellénk szemből, vizsla fajtájú kutyájuk társaságában – Kicsit aközben pórázvégre kaptam. Két órája mentünk már, s házakból kiszűrődő emberi hangokra figyeltem fel. Azt hittem, megérkeztünk a következő faluba, de mint kiderült, északi irányból félkörívben megkerültük Szombathelyt. Eme szakasz érdekessége volt, hogy az út egy helyen, vagy harminc méter hosszan, kisebb darabokra tört palával volt teleszórva – feltehetően a sár kivédése okán.
Eltávolodtunk a megyeszékhelytől. Előttünk az úton kétszer is átfutott egy-egy őz. A vakvezető hámban volt, előle Tamás takarta a kilátást, így csak a szagokból tudott következtetni a vadakra.
Beértünk Nárai községbe. Szánk addigra már szárazra tikkadt. Árgus szemekkel kerestük a falu kocsmáját. Társaim a távolban vagy negyven oldalára támasztott bicajra figyeltek fel, s abból azt a következtetést vonták le, hogy tele van a kocsma. Ám, mint később kiderült, a sok kétkerekű járgány a templom előtt volt letéve (10 óra 40 perc). Túráink során ez a település volt az első olyan, amelyen hosszában áthaladva egyetlen ivóra sem találtunk.
Aszfaltúton haladtunk Ják felé. Aki azt hiszi, hogy az kényelmes terep a túrázónak, nagyot téved. A sík terepen lévő, ráadásul kemény műút, idővel alaposan kikezdi a lábakat. Erős szembeszélben tartottunk a hat kilométerre lévő falu felé. Templomtornyának teteje már jelezte a nevezetes műemléket. Ezzel a faluval valamivel nagyobb szerencsénk volt kocsmaügyileg. A vendéglátóhely bejárata előtt egy törzsvendég ácsingózott (12 óra 8 perc). A vakvezető megjelenésére szóáradat tört ki belőle, s utánunk vágtatott az ivóba. Letelepedtünk az egyik asztal köré, csendre és nyugalomra vágyva, de az sehogy nem jött össze. A már kissé kapatos törzsvendég, Gyula egyfolytában nyomta a sódert nekünk, ráadásul a teremben lévő fiatalok állandóan zsetonnal tömték a zenegépet. A remélt sziesztából így semmi nem lett.
Bágyadtan, de nagy elszántan vetettük magunkat az Egyházasrádóc felé vezető szakasznak. Másfél kilométeren keresztül továbbra is aszfalton mentünk, majd bal felé letérve egy tanyához közeledtünk. Az odáig és onnan továbbvezető földút alaposan próbára tette bokaszalagjainkat. Az erős szél nem enyhült, a nap is sütött, így a vakvezetőt gyakorta kellett megitatni. A túraútvonal u-alakban haladt, méghozzá kétszeresen. Szint alig volt a legelővel, szántóval, és erdőrészletekkel borított tájon. Az út szélén egy bokorhoz közelítettünk, mely mellé érve mögüle egy fácán reppent fel nagy szárnycsattogtatva. Az egyházasrádóc felett vezető út sártengernek bizonyult. Nagy taktikázásba került, hogy lehetőleg minél kevésbé mocskosan érjünk be a faluba (15óra 30 perc).
Fél órát töltöttünk a helyi italmérőben, ahol fél liter szódavizet öntöttem a gallér mögé, számba pedig egy tábla csokoládét tömtem. A vasútállomásig még hatszáz méter volt hátra. Odaérve letelepedtünk egy-egy székre, lábunkat kiszabadítottuk a bakancs fogságából, és elmerengtünk a megtett huszonnyolc kilométer és kétszáz szint emlékén (16 óra).
Amúgy mit nyomtál le? Csak a múltkori maradékát vagy pedig a Városlőd-Pápa szakaszba is belekezdtél? A múltkorit befejeztem ill. a Városlőd - Pápa nagyrészét is lenyomtam, köszönhetően a jó időnek.
Ajka egyre jobban tetszik.
2002-ben 95-en teljesítették, tavaly 78-an. Ilyen ütemben nagyjából 2005-ben éri el a teljesítők száma a 4000-et. Erről jut eszembe, ha én MTSZ lennék, akkor erre az alkalomra versenyt hirdetnék (ki lesz pont a négyezredik?), szerintem ezzel be lehetne kerülni a médiába, egy kis hírverést lehetne csapni a mozgalomnak. Nem árt az, nem kell tőle félni.
A hétvégén, az Utazás kiállításon az ominózus Sárvár utáni eltévedésre fókuszáltam. A Cartographia kiadott egy új Kemeneshát térképet, amely azonban nem olyan részletes, mint a "szürke elejű" (MTSZ?!). Ezen az új térképen sincs rajta a kerülőút, de a kék Sitke felől jövet ahogyan lefordul jobbra, végig egy vonalban halad az ostffyasszonyfai útig. Lehet, hogy valamikor jelzések is lesznek a műúton?
Röstellem, de Ceglédet eleddig nem sikerült „becserkészni”. Kellett ez a mozgalom, hogy felkerekedjek.
A Kincsem túra logisztikáját tervezve kézenfekvőnek látszott egy autós kirándulás megszervezése.
Korai rajt, viszonylag erős tempó, irány Cegléd (20 km), találkozás a vonattal érkező társammal, még a világosban templomnézés, majd ismerkedés a várossal.
Előzetesen gyűjtöttem információkat a neten, telefonon egyeztettem a lelkésszel.
A felkészülés meghozta gyümölcsét, alapos idegenvezetésben volt részünk, gazdagodtuk lelkiekben.
A templombelső látványa ledöbbentett bennünket. Felmehettünk a karzatra és megszólaltathattuk az orgonát is. Kettő is van. Egy nem működő, de patinás és egy működő, különleges. Aki arra jár, megtapasztalhatja. Bekukkanthattunk a Lelkészi Hivatalban a gyülekezet közösségi termeibe.
Kaptunk TKM-es bélyegzőt.
Mire megvacsoráztunk, besötétedett. Búcsúzásként még megcsodáltuk a kivilágított templomot, majd irány haza. Nem kellett ringatni.
Az érintőpontok felkeresése nem egyszerű feladat, időigényes és pénzbe is kerül. Hasonló „árukapcsolások” esetleg másoknak is segíthetnek.
Még csak a Pest megyei pontok felénél tartok, de eddig nem bántam meg, hogy a teljességre törekszem.
Van sorrend is, bár ízlések és pofonok különböznek.
Első helyre Ócsát tenném. Mindenkinek ajánlom.
Ezt követi Cegléd (templom) és Gödöllő (kastély). Szerintem kihagyhatatlanok.
Kedves város Vác is, a Duna miatt a szívemhez közel áll, de csak az előkelő negyedik helyig jutott, igaz, szombatig a 2.-3. helyen volt.
Az utolsó helyen jelenleg Százhalombatta van.
A listán van még:
Visegrád (Dunakanyar!)
Szentendre (Óh!)
Zebegény (Húú!)
Ráckeve
Fót
Egyik sem ismeretlen, de igyekszem felkeresni a pontokat, mielőtt befejezem a „piros” túrát.
Lehet, hogy a megyeiek lelkiismerete picit háborgott Tápiószele (Blaskovich Múzeum) és Tápiószentmárton (Kincsem Park) miatt?
Lényeg a lényeg, van már mozgalom (A Tápiómente Turistája) és egyszer már teljesítettem.
Esetleg egy „kis” Börzsöny (Királyrét)?
Elnézést azoktól, akik nem kedvelik az érintőpontos mozgalmakat. Lehet, hogy mindez ellenhatás, amiért a kéken „csak úgy” mentem, de tény, hogy nagyon élvezem a turistáskodásnak ezt a formáját is.
Kár, hogy a motorvonatos túrával egyre kevésbé tudom összekapcsolni a pontok felkeresését, „pici” van már csak hátra. Meg aztán Pest megyében nem nagyon van „pici piros”.
Az Országos Kéktúra igazoló füzete beszerezhető:
Magyar Természetbarát Szövetség
1065 Bp. VI. kerület, Bajcsy-Zs. út 31. II. emelet, illetve a megyei szövetségeknél.
A május 15-ei Pátka-Lovasberény túranap és vonatozás programjával kapcsolatban szerdától ajánlom a www.turistamagazin.hu oldalt, illetve a Vicinális... topikot.
