Az Ön által felkeresett topic fegyverek, ill. annak látszó eszközök
forgalmazásával kapcsolatos adatokat is tartalmazhat.
Felhívjuk figyelmét, hogy csak akkor lépjen be, ha Ön fegyverek forgalmazásával
vagy felhasználásával hivatásszerűen foglalkozik, és a honlap látogatása nem
eredményezi valamely Önre vonatkozó jogszabály vagy egyéb szabályozás
rendelkezéseinek megsértését.
Az Port.hu Kft. a fórum számára kizárólag tárhelyet szolgáltat, a honlapon
megjelenő információk vonatkozásában szerkesztői felelősséget nem vállal.
Amennyiben megítélése szerint a honlapon jogellenes tartalom jelenik meg, úgy
azt kérjük, jelezze az Port.hu Kft. mint tárhelyszolgáltató felé.
A legütösebb hatást a nagy magasságú robbantás okoz. A sugárzás hatására ionizálódott felsöbb légrétegek és a föld között elektronáramlás alakul ki. Az eletronsürüség (Nem biztos, de talán fluxusnak híjják) elég erös ahhoz, hogy a mikroelektronikát helyböl tönkrevágja, és a nagyobb méretü vezetökön (villanyvezetékek, telefonkábelek) kellö feszültséget indukáljon, ahhoz, hogy még az erösáramú berendezések is megsérüljenek.
"ott vannak a repülők, amiről a bombákat hajigálták."
Azokat eleve úgy méretezik. Felsö légkörben üzemelnek (sugárzás), felhökben repülnek (villámok, statikus feltöltödés), ezenkívül nincsenek leföldelve. A fém burkolat (a benne levö müszerek szempontjából) kvázi Faraday-kalitkaként funkcionál.
Azokba a kis ládikákban asszem malacok voltak. Egy filmben láttam, hogy malackákat raktak ki, hogy vizsgálják a hatást. Azok is így néztek ki, sz'al szerintem azok. Szegény jószágok szó szerint élve megsültek. Rohadékok.
Az EMI -ről tud valaki bővebbet ? Egy atomrobbantás nyilván nagy elektromágneses impulzust is előállít és az ionizálás miatt a rádiózás is "leáll egy időre". De az EMI nem vágja haza például a rádiók bemeneti fokozatát ? Vagy ott vannak a repülők, amiről a bombákat hajigálták. Ott vannak azért érzékeny rádiónavigációs műszerek. pl. a leszálláshoz azért nem árt egy ils, vagy az útirányhoz egy vor vevő. Vagy a military repülők fel vannak készítve erre is ?
Rakéták.
Ha láttad a National Geographic-on a "Nukleáris filmművészet" c. dokumentumfilmet az amerikai filmesekről akik a Lookout Mountain fedőnevű hollywood-i stúdió (védelmi és az energiaügyi minisztérium) alkalmzásában álltak, akkor ott láthattad azt, hogy ezek az addig számomra is rejtelmes füstcsíkok nem mások, mint olyan függőlegesen fellőtt kisméretű (2-3m hosszú) rakéták, amelyek azt a célt szolgálják, hogy füstükkel mutassák a lökéshullám terjedését. Az első képen világosan látszik, hogy hogyan.
A Spektrumon volt egy másik film, amelynek címe a "Nukleáris hazafiak" volt, ebben a szovjetek kisérleteit mutatták be, de a Cár-bombáról itt se láthattunk többet, mint ami a Trinity & Beyond-ban volt látható.
A Cár-bombából egyébként kettő készült, és a második példány ma egy moszkvai múzeumban van kiállítva.
A spektrumos filmre visszatérve, nos, ott is volt egy-két érdekesség, pl.: volt eset, amior az egyik nem is épp kispályás méretű robbantásnál, az előre rosszul kalkulált meteorológiai helyzet miatt a gombafelhő megdőlt, pont a tudósok felé és látszott, hogy milyen végitélet hangulatban kellett menekülni a kihullási övezetből, közben pedig a táj szürreális feketeségbe burkolózott fényes nappal, majd elkezdett esni az eső...
Száguldoztak keresztül a sztyeppén az UAZ-okkal, hogy megússzák és közben az egyikük filmezett.
Volt egy másik is, ennél a szemipalatyinszki kisérleti terep mellé épített Kurcsatovról elnevezett városkából (egy főutca meg pár ház a semmi közepén) filmezték a horizonton bekövetkezett detonációt (a kamerát a titkosszolgálat az egyik épület tetejére rejtette titokban), majd jött a lökéshullám és a narrátora az eredeti felvételeknek cinikusan megjegyzi, hogy lám-lám, ha nem vigyázunk, könnyen eleshetünk, miután a városkán keresztbe átsétáló emberke seggre esett 20 km-ről.
Elhangzott az is, hogy Sztálin és a nukleáris programot felügyelő belügyminiszter és grúz jóhaver Berija, megegyeztek abban, hogy ha az első kisérlet kudarcba fullad, akkor a tudósok közül a Szocialista munka hőse díjra felterjeszettek golyót kapnak, a lenin-rendesek meg mennek Szibériába. Fő a bizalom!
A legjobb az volt, ami Kurcsatov visszaemlékezéséből derült ki, hogy amikor az első robbantására készültek, akkor ugye Berija elvtárs is jelen volt. Tíz perc volt még hátra reggel kilencig, a robbantás időpontjáig, amikor Berija egyszer csak felállt és azt mondta, hogy: "Úgyse lesz ebből semmi!" majd elindult a kocsijához. Kurcsatov meg utána, hogy talán meg kéne várni magát a robbantást is, így Berija végül visszaült a helyére.
Furcsa egy ember volt ez a Berija.
A különlegesen nagy hatóerejű szovjet hidrogénbomba megalkotása és felrobbantása 1961. október 30.-án az atomfegyver történetének fontos fejezete.
a bomba létrehozását 1961október közepén fejezték be és felkészítették a Kóla félszigetre történő átszállításra, ahol a hordozó repülőgép állomásozott. Október 24.-én készítette el jelentését az eszköz alkotógárdája, élén olyan világhírű tudóssal, mint Andrej Szaharov. A jelentésben rögzítették, hogy képesek bármilyen hatóerejű eszköz létrehozására.
Az eszközt előállító gyár fedőneve Arzamasz-16 volt, ahol a bombát egyből a speciális vasúti kocsin szerelték össze, ami a munkálatok befejeztével pontosan úgy nézett ki, mint egy közönséges zárt szerelvény. Ehhez szükséges volt a vasútvonal bevezetése a szerelőcsarnokba. Október huszadika körül a vasúti kocsi a szállításra előkészített bombával elő volt készítve. Eközben a legszigorúbban betartották a biztonsági rendszabályokat. A szerelvény úgy nézett ki, hogy elöl és hátul egyéb vasúti kocsik biztosították a különleges kocsit. A szállítmányt ellátták megerősített őrséggel, a minimálisra csökkentették a megállások számát, továbbá titokvédelmi szempontból többször átírták a szállítmányleveleket, hogy ne lehessen megállapítani a kiindulási állomást. Végül a szállítmány gyorsan célba jutott. Olenyja vasútállomáson a bombát átrakták egy nagy teherbírású gépjármű pótkocsira és elvitték a repülőtérre egy különleges épületbe, ahol az összes részegységet tüzetes ellenőrzésnek vetették alá, majd harci állapotba hozták. Ezután a kísérlet pontos idejét a Novaja Zemlja feletti konkrét időjárási helyzet, az aktuális szélirány határozta meg.
A bomba előállításával párhuzamosan a hordozó repülőgépet is fel kellett készíteni a feladatra, valamint kidolgoztak egy különleges ejtőernyő rendszert, amely rendeltetése az volt, hogy a célba juttatott több mint 20 tonnás bomba lassan ereszkedjen a célterület fölé. Arra az esetre, ha az ejtőernyő nem nyílik ki, kidolgoztak egy olyan rendszert, ami csak akkor engedi a robbanást, ha a repülőgép a kiszámított biztonsági távolságra eltávolodott.
A célbajuttatásra kijelölt repülőgépet a gyártó cég üzemében speciálisan erre a feladatra át kellett alakítani. A rendhagyó méretű bomba, (hossza 8m, átmérője 2m volt) nem fért el a repülőgép bombaterében. Ezért a gép törzséből kivágtak egy részt és beépítettek egy speciális emelő-, valamint a bombát rögzítő szerkezetet. Ennek ellenére a bomba több mint fele kilógott a repülőgépből. Az egész repülőt, még a csavarokat is speciális fehér festékkel vontak be, hogy megvédje a robbanás során bekövetkező fényimpulzustól. Ugyanilyen festékkel festették be a kísérő repülőgép-laboratóriumot is.
A bombavetést végrehajtó repülőgép személyzetét is felkészítették a feladatra. Korábbi robbantásokról készült filmeket mutattak be számukra, ahol láthatták a bombavetést, hogyan kell felkészülni a robbanás bekövetkezésére, tanulmányozták a gombafelhő kialakulását, a fényimpulzus és a lökőhullám repülőgépre és a személyzetre gyakorolt hatását.
Reggel, helyi idő szerint 11 óra 32 perckor (greenwichi idő szerint 8 óra 32 perc), Novaja Zemlja szárazföldi területe felett 4000 m magasságban robbantották a hidrogénbombát, amelynek a hatóereje 50 millió trotilegyenérték (TNT) volt.
Az atomvillanás olyan erős volt, hogy a sűrű, átlátszatlan kiterjedt felhőtakaró ellenére ezer kilométeres távolságban is látszódott. A gomolygó hatalmas gombafelhő 67 km magasságig emelkedett fel. A robbanás pillanatáig, amíg a bomba egy óriási ejtőernyőn ereszkedett le a 10500 m-es kidobási magasságról, a Tu-95 típusú repülőgép, amelyről a bombát kibocsátották, biztonságos távolságra került. Jellemző módon az akkori szovjet viszonyokra, a fedélzeti parancsnok őrnagyként szállt fel, azonban alezredesként, mint a Szovjetunió hőse, szállt le.
A kísérlet egyik csoportjának résztvevői a robbanástól 270 km távolságra nem csak a fényes villanást látták az erős fényszűrő szemüvegen keresztül, hanem érzékelték a fényimpulzus hatását is. Egy elhagyott faluban, a robbanás epicentrumától 400 km-re, a faházak megrongálódtak, a kőből készültekről leszakadt a tető, az ablakok és az ajtók.
A robbanás következtében több száz kilométerre a poligontól, majdnem egy óra időtartamra annyira megváltoztak a rádióhullámok terjedésének a körülményei, hogy a rádiókapcsolat teljesen megszűnt. A bomba alkotói és a kísérlet vezetői a Kóla félszigeten, Olenyja település környékén egy repülőtéren tartózkodtak és 40 percig nem rendelkeztek pontos információval, mi is történt valójában, milyen állapotban van a bombázógép, a laboratóriumi mérőeszközökkel felszerelt kísérő Tu-16 típusú repülőgép, valamint azok kezelőszemélyzete.
A repülőgépek személyzete, továbbá a robbantást filmező operatőrök szerezték a legmélyebb benyomásokat.
“Szörnyű érzés volt repülni úgyszólván a bombán ülve. Irányban vagyunk. A bombavető nyílás nyitva van. Kioldás! A bomba elindult és elsüllyedt a szürkésfehér sűrű felhőben. Azonnal becsukódott a bombavető nyílás. A pilóták forszázsra kapcsolva távolodtak el e bombavetés helyszínétől. A visszaszámlálás nullához érkezett. Az illuminátorablakban azt lehetett látni, hogy hirtelen fényárba borult minden, látni lehetett a felhőrétegeket. A repülőgép éppen két ilyen felhőréteg között volt, amikor megláttuk a hatalmas tűzgömböt, amely világos narancssárga színű volt és lassan hangtalanul emelkedett fel, egyre nagyobbra növekedett.” ( С у в о р о в В .. А ..: С т р а н а Л и м о н и я /Szuvorov V.A.: Citromország/ Moszkva, 1989 117-127 old.) A beszámolók egyöntetűen a képet úgy jellemzik, hogy fantasztikus, irreális, földönkívüli.
A pilótafülke belsejében a pilóták átélték, hogy először a fényimpulzus hatott a repülőgépre, majd a robbanás következtében kialakuló, illetve a föld felszínéről visszaverődő lökőhullám.
Később, a robbanás után filmszalagra vették annak környékét is. A sziget felszíne annyira megolvadt, csupasszá vált, hogy egy műjégpályára emlékeztetett. A környező sziklákról a hó és a jég eltűnt, felületük simává vált és csillogott. Magában a robbanás epicentrumában minden úgy tűnt, mintha kisöpörték, elfújták volna. A robbanás ereje minden megolvasztott és eltávolított. Az 50 Mt-ás bombáról 20 perces filmet készítettek, amelyet csak a Szovjetunió legfelsőbb vezetésének mutattak be. A film kísérő szövege szerint a legelőzetesebb számítások alapján is ez a robbantás rekord nagyságú a hatóerőt tekintve.
A bomba hatóereje tízszeresen haladta meg a második világháború teljes ideje alatt a harcoló felek által alkalmazott robbanóanyagok összesített hatóerejét, beleszámítva az amerikaiak két atombombáját is. A világban végbemenő tendenciákat figyelembe véve nehezen képzelhető el, hogy valaha is végre fognak hajtani ennél nagyobb robbantást. Valószínű, hogy soha nem fogják azt felülmúlni.
A Guiness Rekordok könyve is megemlíti ezt a kísérleti robbantást, mint az ember által valaha végrehajtott legnagyobb teljesítményű nukleáris tesztet. A könyv szerint a robbanás hatóereje 57 Mt volt, de egyes becslések szerint az eszköz hatóereje 62 és 90 Mt között lehetett. A robbanás következtében kialakuló lökőhullám olyan erős volt, hogy háromszor megkerülte a Földet. Az első megkerülés 36 óra 27 percig tartott.
Az 50 Mt-ás szerkezetben a hatóerő 97 százalékát a termonukleáris reakció adta, azaz különlegesen “tiszta” volt, hiszen minimális volt a maghasadás termékeinek az aránya, amely egyébként hozzájárul a levegőben mérhető háttérsugárzás megemelkedéséhez. Az amerikai tudósok a robbanást követően analizálták a nagy magasságban repülőgépről vett mintákat és a következőket állapították meg: a szerkezet ólom köpenybe volt burkolva és körülbelül a robbanásenergiájának 2 százaléka származik maghasadásból. Ilyen módon megállapították, hogy viszonylag kis mértékű volt a kialakult sugárszennyeződés.
A valóságban az 50 Mt-ás bomba soha nem volt fegyver, annak klasszikus értelmében. Ez egyszeri gyártmány volt, amelynek a konstrukciója lehetővé tette 100 Mt TNT egyenérték töltet elhelyezését is anélkül, hogy a külső méretei megnagyobbodnának. Ezért az 50 Mt-ás eszköz kipróbálása egyidejűleg a nagyobb töltet próbájaként is szolgált. Ilyen elrettentő erejű robbanás, amennyiben megvalósították volna, egyharmad dunántúl méretű tűzvihart keltett volna. Ne higgyük azonban azt, hogy nem gondolkoztak el azon, hogyan lehetne alkalmazni az ilyen nagy hatóerejű eszközt. Érdemes felidézni a később ismertté vált Andrej szaharov akkori elképzelését:
“A “nagy bomba” kipróbálása után nyugtalanított engem, hogy nem rendelkezünk jó hordozó eszközzel (a bombázó repülőgépek nem jöhetnek szóba, azokat könnyű lelőni) – azaz katonai értelemben fölöslegesen dolgoztunk. Úgy gondoltam, hogy megfelelő hordozó lehetne egy nagy torpedó, amit tengeralattjáróról indítanának el. Azt képzeltem, hogy az ilyen torpedó számára ki lehet dolgozni egy egyenáramú, atomfűtésű, vízgőz reaktív meghajtást. A néhány száz kilométerről történő támadás céljai lehettek volna az ellenség kikötői. A tengerészek azt mondják, hogy a tengeri háború elveszett, ha megsemmisítették a kikötőket. A torpedó köpenyét nagyon erősre lehet készíteni, hogy ne ártsanak neki a tengeri aknák és zárak. Természetesen a kikötők megsemmisítése – akár víz felszín feletti robbantással, amelyet a torpedó kiugrása előzne meg, akár vízalatti robbantással, 100 Mt TNT egyenérték mellett – elkerülhetetlenül együtt jár nagy számú emberi áldozattal is.”( С а х а р о в А . Д . В о с п о м и н а н и я // З н а м я. 1990. № 12. Szaharov A.D. Visszaemlékezések // Znamja 1990. 12. szám)
A szovjet haditengerészetnél számítások készültek, hogyan lehetséges mesterséges szökőár kialakítása az Egyesült Államok partvidékén és azok milyen károkat okoznak egy nagy hatóerejű termonukleáris töltet felrobbantásakor. A karibi-válság idején csábító volt a gondolat az ilyen atomeszközök alkalmazására. Meghatározták a lehetséges hatóerőket, amelyek között a 100 Mt volt a legnagyobb. Egyes tudósok úgy vélték, hogy ilyen robbantással az USA területének jelentős részén súlyos károkat lehet okozni. Az elvégzett számítások eredményei azt mutatták, hogy megfelelő hatás kiváltásához egy 100 Mt-ás szerkezetet nem kevesebb, mint 1000 m mélyen kellene felrobbantani. Ebben az esetben a robbanás epicentrumától 5 km távolságban a keletkező hullám magassága elérte volna az 500 m-t, a hossza pedig 10 km körüli lett volna. Az Egyesült Államok nyugati hegyes, sziklás partvidékén ilyen robbanás nem okozna komoly károkat. Más a helyzet az atlanti partvidéken, amely kiterjedt zátonyokkal rendelkezik. Ez a helyzet megkövetelte volna, hogy a megfelelő mélység eléréséhez a robbanás epicentrumát távolabbra, a nyílt óceánba helyezzék át. Ezen kívül tisztázni akarták, hogy miként fog viselkedni a mesterséges árhullám az ilyen kiterjedt zátonyos partvidéken. A feladattal kapcsolatban a Ladoga-tó homokos partján Priozerszk település közelében modellezték a kontinentális talapzat és az Atlanti-óceán felépítését az USA keleti partvidékén. Az atomrobbantás imitálására 100 kg-os robbantásokat hajtottak végre. Később ellenőrző kísérleteket végeztek az Új Földön is, amelyeket körülbelül 1 tonna mennyiségű hagyományos robbanóanyaggal végeztek el. Végül a szkeptikusan vélekedőknek lett igazuk. A modellkísérletek eredményei azt bizonyították be, hogy a parti zátonyok nagyon jól fékezik a robbanás erejét (függetlenül a hatóerőtől), így a kárterület a partvonaltól mindössze 2, legfeljebb 5 km mélyen lett volna.
Szerencsére ezek a tervek nem valósultak meg. A megvalósítás rendkívül költséges lett volna, idő előtt felemésztette volna a tudományos technikai potenciált, továbbá az alkalmazás elveinek sem felelt meg. Továbbá a technika akkori színvonalán is könnyen felderíthető lett volna ilyen torpedó útvonala és megsemmisítése, például atomaknával. A torpedó kidolgozása feltétlenül együtt járt volna az óceán vizének radioaktív szennyezésével, ami miatt a kísérletek nem maradhattak volna titokban.
Feltehetően morális megfontolások is szerepet játszottak abban, hogy nem folytatták a kísérleteket az alkalmazás kidolgozására. A későbbiekben Andrej Szaharov békés alkalmazási lehetőségeket is keresett az ilyen erősségű termonukleáris robbantásokhoz. Javasolta például, hogy használják fel a földrengések megelőzésére, a magfizikában az igen nagy energiájú részecskék előállításához, illetve a földet veszélyesen megközelítő égitestek pályamódosítására.
Az újabb generációk már nem érzik, nem értik, hogy milyen szinten izzott az ellenségeskedés a két szuperhatalom között. Remélhetően ez az időszak mindörökre elmúlt.
Juhász László mk. örgy.
doktorandusz hallgató
Felhasznált irodalom:
1. V.B. Adamszkij, J. Szmirnov: 50 megatonnás bomba Novaja Zemlja felett.
2. E.A. Sitikov: Nukleáris szembenállás: A tengeri ballisztikus rakéták harci fejei lét
rehozásának történetéhez.)
3. Erdős-Nagy-Szentesi: Arzenál' 81 Zrínyi katonai Kiadó Budapest, 1981.
4. Hadtudományi lexikon Magyar Honvédség és Magyar hadtudományi társság,
Igen a robbanás hatásfoka 97.5% volt, de ez a fúziós hatásfokot jelenti. Vagyis Szaharovék egy meglepően nagy "tisztaságú" fúziós bombát építettek. Állítólag 4-5 darab készült belőle. Gondolom ha készült is már szétszerelhették azóta...
Pár kép a cárról:
Van valahol egy archivált hosszabb írásom a cárról nekem is, majd megpróbálom előkeresni hamarosan.
Először is a Cár-bomba.
58 Mt-ás szörnyeteg, 4 km-en robbantották, az indító gép repülési magasságáig felért a tűzgömb, tehát kb.: 10 km átmérőjű földi poklot sikerült az oroszoknak megvalósítaniuk. (A tűzgömb az eredeti elképzelésekkel ellentétbe mégis leért a földre és teljesen lesimította a az egyébként csipkés-sziklás felszínt Novaja Zelmja sziget teszt területén.)
A füstoszlop átmérője 9 km, a gombafelhő magassága 60(!) km, (az 1995-ös Pinatubo vulkán felrobbanásakor a tv-ben is bemutatott impozáns hamu alkotta gombafelhő "csupán" 40 km-es magasságig ért fel!), a robbanás ereje 500 km-re összedöntött néhány házat, 1500 km-re Norvégiában a tengerpart néhány településén betörtek az ablakok, a rengéshullám 17-szer kerülte meg a földet, Murmanszktól Leningrádig 3 órán át volt teljes áramszünet az elektronmágneses impulzustól.
A kisérő Tu-16-os sem tudta elvégezni a mérési feladatokat.
A robbanás hatásfoka 97.5%, ezzel sikerült a valaha épített legtisztább és legjobb hatásfokú bombát előállítania az oroszoknak.
Bombát és nem fegyvert, mert ez a 28 tonnás monstrum nem bírt semmilyen értékelhető hadászati jelentősséggel.
Túl nehéz és nagy volt ahhoz, hogy egy bombázó akár egy normális (és nem hadászati) távot be tudjon repülni vele (ez volt a valaha megépített legnagyobb tömegű bomba, a B-36-osoknak szánt hagyományos T-12-es "csak" 19800 kg, a MOAB pedig 9000 körül van), továbbá az 50 Mt-ás kaliber (8 Mt volt csak az előre ki nem számítható eltérés) rombolóereje túl nagy ahhoz, hogy annak lenne valamilyen előnye a hadműveletek során.
Kicsit olyan ez, mintha a szomszédhoz be akarnánk törni, hogy elvihessük a színestévét és úgy indítunk, hogy levegőbe röpítjük az egész házat kertestül.
Az eredeti tervek szerint ez nem egy túlméretezett kétfázisú 50-es, hanem egy 100 Mt-ás háromfázisú bomba lett volna.
Ebben az esetben a harmadik (fissziós) fázis abnormálisan nagy sugárszennyezést okozott volna, gondoljunk az amerikaiak "mindössze" 15 Mt-ás petárdájára.
Hruscsov eredetileg ezt szerette volna, de Szaharovék inkább a tisztább megoldást választották, ha már úgyis csak egy politikai erődemonstrációról volt szó.
A 100 Mt-ás hatóerő a számítások szerint olyan nagy, hogy ha az NSZK-NDK határon robbantanák fel, akkor a kihullási övezet mélyen a VSZ- vonalak mögött volna, de kapott volna belőle London is, Párizs is.
Az uralkodó szélirány szerint Kiev, vagy Minszk szintén.
A képekről annyit, hogy azokon alufólia zsákba gyömöszölt eleven disznók vannak, amint éppen vonaglanak az iszonyatos hő hatására.
Ha láttad a filmet, akkor láttad azt is, ahogy berakják őket azokba a zsákokba.
Az Operation Crossroads kisérletnél a film ugyanezt mutatja birkákkal, de az oroszok néhány ilyen filmjén is látható, ahogy Vologya kötözgeti be a lövészárokba a kecskéket, majd mutatják ami az egész kócerájból maradt.
Akkor lenne itt egy kérdésem :
Az alábbi képek a Trinity and beyond c. filmből valók, az atomágyús résznél. A 2. és 3. képen látható valami, de nem tudom, mit ábrázol. A 2. kép a hősugárzáskor készült, a 3. a lökéshullámkor. Mi a kisérlet lényege ? Mi van a képen ?
Hétvégén megnéztem megint a Trinity and beyond-ot, bár szerény angol tudásom miatt sajnos a negyedét sem értem. A cár bomba miért volt a tökéletesség ?
nagyon ajánlom mindenkinek figyelmébe a Trinity And Beyond c. filmet.
Abban minden benne van.
Az abszolút tökéletesség a Cár-bomba volt, ehhez nem is férhet kétség.
És végezetül néhány érdeksség a Mike-ról:
lehet, hogy ez nem mind a Mike, de mindegy.
Hétfőn volt 50 éve, hogy a Csendes-óceánon egy eldugott pontján végrehajtották az USA kísérletei közül a legnagyobb hatóerejű H-bomba tesztet, a Bravo-t. Az Ivy tesztsorozaton belül a Mike még csak egy laboratóriumi berendezés volt, nem pedig egy felhasználható bomba. Pont 16 hónappal a Mike felrobbantása után, szintén a Marshall szigeteken, de nem az Enewetak, hanem a Bikini korallzátonyon indult el a Castle tesztsorozat, mely során már szilárd (Litium-deuterid) fúziós üzemanyaggal működő szerkezeteket próbáltak ki.
Bikini korallzátony
A tervezett 7 kísérletsorozatot 1954. március 1 és április 22 közöttire tervezték még januárban. Végül (köszönhetően a „félresikerült” Bravo-nak) csak 6 kísérlet lett belőle, és az utolsót csak május 14-én hajtották végre. A sorozat első tagja tehát a Bravo volt. Ezt a szerkezetet a SHRIMP fedőnevet kapta, és a TX21 (MK21) bomba prototípusának számított.
A Shrimp
Los Alamosban készült, tehát nem a Teller által létrehozott, és most Lawrence Livermore-nak hívott kutatóközpontban. Eredetileg 6 MT-ra becsülték a majdani hatóerejét, ám a várakozásokkal ellentétben ezt sikerült olyan 2,5-szer felülmúlni. A Bravo végül 15 MT lett. És okozta az USA azóta is legnagyobb sugárszennyeződéssel járó balesetét. A legismertebb ezek közül a Fukuryu Maru japán halászhajót ért kihullás. Egy matróz meg is halt később. De a helyi benszülöttek közül is többen sugárbetegséget kaptak. Sőt, az indítást végző bunkerban is „bent ragadtak” páran a személyzetből olyan sugárzás volt később a környéken hosszú ideig.
Castle-Bravo
A plussz energiát a Li-7 szolgáltatta. A természetben előforduló Litium 92,5%-ban tartalmazza a 7-est és csak 7,5-ben a 6-os izotópot. (Mindkettő stabil) Amikor egy nagy energiájú neutron eltalálja a Li-7 magot, az kettéesik trícium és hélium atommagokra. A trícium pedig sokkal „jobb” fúziós anyag mint a deutérium. A Castle-Union (6,9 MT) például már 95%-ra dúsított Li-6-ot használt. A Castle-Romeo (11 MT) ugyanúgy normál lítiumot, mint a Bravo, míg a Castle-Yankee (13,5 MT) 40%-osat. A Bravo 67%-a itt is nem a fúzió, hanem a (másodlagos) hasadás eredménye volt, tehát kb. olyan 10 MT. A legjobb fúziós arányt a Yankee szolgáltatta, majd 50%-os fúziós hatásfokkal.
Egy osoreg Haditechnikai Szemleben olvastam rola. Ott azt irtak, hogy magat a tartalyt lyukasztotta ki.Szikrat kapott, berobbant, letepte a silo betontetejet, es jo messzire elhajitotta a robbanofejet.
Erről a balesetről jut eszembe egy másik. Jó pár évvel ezelőtt láttam egy filmet, ami egy rakétasilóban karbantartás közben bekövetkező balesetről szólt, és ha jól tudom megtörtént eset alapján készült. Valami szerelőkulcs esett le, ami üzemanyag vezeték (?) sérülést okozott, és a szivárgás következtében kémiai robbanás következett be. A detonációtól a robbanófej kirepült, de nem robbant fel, úgy kellett megkeresni. Tudtok erről valami bővebbet? Valóban megtörtént az eset?
A 3-4-ben persze nem olyan nagy probléma a proton sugárzás, hiszen a proton egy elektronnal máris Hidrogén atomot tud alkotni. Ellenben mondjuk a neutron sugárzással a többi reakcióban. Persze a proton-sugárzás is ionizációs sugárzásnak számít...
Itt van még néhány fúziós reakció Cifu írta még a fúziós reaktor topikba a tudományban:
Előpvettem Makrai Zsigmond 'Űrhajózás Holnapután' c. könyvét (Gondolat, 1986), és kiszedegettem a fúzióval kapcsolatos egyenleteket, talán ez segít az üzemanyagok előnyeinek és hátrányainak értelmezéséhez azoknak, akik csak laikusok (mint én:)):
D + T fúzió = He + n + 17,6MeV
D + D fúzió = He3 + n + 3,2MeV
D + D fúzió = T + H + 4,0 MeV
(a két lehetséges reakciófajta aránya kb. 50-50%, a He3 a fúzióban a sima He3 fúziónak megfelelően lép reakcióba, a három reakció végeredményeként az összesítet energialeadás mintegy 5 MeV)
He3 + D fúzió = He + H + 18,3 MeV
B11 + H = 3x He + 8,6 MeV
(Bór-tizenegy + Hidrogén reakció)
Li6 + D = 2x He + 22,4 MeV
Ha esetleg valakinek vannak jobb adatai (vagy esetleg a fentiek már idejétmúlt adatok), akkor kérem ne legyen rest, és világosítsom fel miket.
AZTÁN EZ:
Cifu válasz erre | adatok | e-mail 2003-01-17 23:42:14 (245)
Bevallom rájöttem, hogy a probléma forrása az átkozott lustaságom, mivel Makrai úr könyvében nem pont úgy vannak a képletek, ahogy én leírtam ide - egyszerűsítettem. Ezt pedig nem kellet volna. A pontos egyenletet illetve a reakciók lefojását sajnos a könyv sem tárgyalja (csak a D-D, D-T fúzióknál), de talán segít, ha az eredeti képleteket leírom:
Az alsó számok az atommagban lévő protonok száma (vagyis a rendszám), a felső pedig az atommagban lévő összes részecske, tehát p+n (vagyis tömegszám).
115B + 11 H = 3x 42He + 8,6 MeV
21D + 63Li = 2x 42He + 22,4 MeV
Amit még a tisztánlátáshoz mindenképpen tudni kell az a fúzió beindulásának hőmérséklete, illetve előnyei/hátrányai - a or akkori állása szerint (sajnos itt ismét sajnálatomat kell kifejezzem amiatt, hogy 1986 óta nem láttam egyetlen könyvet sem, ami ennyire részletesen foglalkozni a témával...)
D+D fúzió: gyújtási hőmérséklete 400 millió fok, vagyis elég magas, viszont Deutérium a földön van bőven, és előállítása ill. kezelése is egyszerű.
D+T fúzió: gyújtási hőmérséklete 50 millió fok, ami egyben a legnagyobb előnye, mivel ez a reakció rendelkezik a legalacsonyabb gyújtási hőmérséklettel. Hátránya, hogy a Tricium-ot előállítani nem túl könnyű, és kezelése is problémás, mivel radioaktív anyag.
3He+D fúzió: Sajnos a könyv nem tartalmaz adatot a gyújtási hőmérsékletről, de a szöveg alapján nem lehet túl magas, előnye hogy nem jön létre szabad neutron a reakcióból. Hátránya, hogy a hélium hármas izotópja a földön természetes formában nem található, előállítása pedig nagyon költséges és bonyolult.
11B+H fúzió: gyújtási hőmérséklete rendkívűl magas, mintegy 1000 millió fok - a könyvben szereplő 11B+H reakcióhoz "gyújtásnak" D+T vagy D+D fúziót képzelnek el, vagyis alkalmazása legalábbis problémás. Viszont a reakció folyamán nem keletkezik szabad neutron, és mind a Hidrogén, mind a Bór-tizenegy korlátlanul hozzáférhető a földön.
6Li+D fúzió: gyújtási hőmérséklete mintegy 90 millió fok, vagyis relatíve alacsony, a reakció folyamán nincs szabad neutron - egyetlen hátránya az, hogy a Lítium viszonylag szűkösen mért anyag a földön (a természetes lítium a 6-os és a 7-es atomtömegű izotópok keveréke), vagyis mindent összevetve a könyv szerzője ezt a verziót tartja a legjobbnak az összes reakciólehetőség közül.
A fegyvereknél 4 fúziós reakciót különböztetnek meg.
1. D + T -> He-4 + n + 17.588 MeV
2. D + D -> He-3 + n + 3.268 MeV
3. D + D -> T + p + 4.03 MeV
4. He-3 + D -> He-4 + p + 18.34 MeV
Sugárzás ezekben mint látható mindenhol van. (Bár van olyan fúziós reakció is, ahol nincs)
Aztán van még 2 reakció, amihez csak megfelelő energiájú neutron kell (nem pedig hő) és nem fúziós reakciók (inkább olyasmik mint a hasadás), viszont tricium az keletkezik belőlük ezért fontosak:
5. Li-6 + n -> T + He-4 + 4.78 MeV
6. Li-7 + n -> T + He-4 + n - 2.47 MeV
A hideg-fúzio az lenne, amikor nem kell magas hő a fúziós reakció beindulásához. (Eddig ilyet nem tudtak kisérletileg produkálni a tudósok) A Mike kisérletben is kellett a több millió celsius. Csak kb. a robbanás első miliszekundumjáig volt minusz valahány fokon a "trmosz". Azért mert ugyanakkora térfogaton több csepfolyós deutérium (nehéz hidrogén) tárolható, mint normál hőmérsékletű. Több anyag pedig, nagyobb valószínűségű fúziót eredményezett.
Ha jól olvasom, akkor a hidrogén atomok kis hőmérsékleten való egyesítése lenne a hidegfúzió, s egyszerű hélium lenne a végtermék?
Azaz pusztítás sugárzás nélkül?
Teller és Frederic de Hoffmann kísérleti robbantást szervezett a csendes-óceáni Eniwetok-szigeten, 1951-ben. Ez volt a nem sikerült vagy csak részben sikerült Greenhouse-George teszt.
17 hónap múlva, egy nagyméretű – 10 MT TNT erejű – robbantással 1952-ben Elugelab szigetét teljesen eltüntették a föld színéről. Ez volt az Ivy-Mike kisérlet. Ez folt az első termonukleáris robbantás amit valaha végeztek a földön. Itt a szerkezet (virsli) képe:
Érdekes, hogy a 10,5 MT-ból 8MT hasadási reakció eredménye és a többi csak a fúzió. Ez azért van mert a köpegy itt normál Urán volt és a fózió során keletkező neutronok azt is hasítani kezdték, Gondolom ez adta az ötletet a 3 fázisú (Fúzió, Fúzió, Fisszió) bomba ötletéhez. Ezt a 82 tonnás szerkezetet J. Carson Mark, Los Alamos-ból készítette és nem Teller. Az üzemagyag folyékonyra hűtött tiszta dutérium volt (tricium nélkül). A "Teller-Ulam" elven működő szerkezetek két részből állnak. Ebben az esetben egy TX-5-ös hasadási bomba szolgáltatta a nagy röntgen sugárzást, amit át vezettek a fúziós anyagra, az pedig iszonyatos erővel összenyomta a deutérium közepén lévő Plutonium bombát, ami kb. 100-millió fokon begyújtotta a fúziót.
Itt a Teller-Ulam féle bomba rajza. Persze nem a Mike, hanem a későbbi amiben Litium-deuteridet használtak:
A (3)-asban -amit betettél- ott van minden pedig. :o)
A "Mike" (1952 október) volt az első sikeres termonukleáris USA kisérlet. Ők nem a szilárd (de nem LEÓ) Litiumdeuterid sót (mint az oroszok), hanem a folyékony deutériumot használták. De ez alkalommal jól lehűtötték, mert az előző kisérlet alkalmával nem sikerült a fúzió beindítása nekik 1951 tavaszán.
Majd holnap leírom a "Mike" kisérletet ide (ha lesz időm), meg képeket is nyomok a "virsliről"!
"Én csak a Neutron bombáról tanultam, hogy humánus"
Ha egy laktanyára dobják akkor annál humánusabb biztosan, mint egy öt megatonnás H-bomba amit egy nagyvársra dobnak. A kérdés csak az, hol van a laktanya. Igaz?
"A 32 évvel ezelőtti palomaresi plutónium szennyezés miatt a spanyolok azóta is megkülönböztetett figyelemmel kísérik a környék radiációs jellemzőit."
Ez igaz. Nemrég (3-4 éve) véletlenül egy spanyol kohóban beolvasztottak egy Cézium-137 forrást, (sajnos néha előfordul, hogy az ócskavas közé kerül ilyesmi, hogy miképpen azt nem tudom) és a palomaresi szondák mutatták ki a legjobban ezt is utána. A többi mérőhely tök "szerény" értéket regisztrált ehhez képest.
Amikor elöször hallottam amúgy ezt a 66-os H-bomba elvesztést akkor arra gondoltam rögtön, hogy csoda hogy még élünk... "USA stratégiai légiereje az atomfegyverzet mintegy 15%-át állandóan a levegőben" Ez nem valami bizalomgerjesztő.
Amúgy a Robert De Niroval és Cuba Golding Juniorral játszódó "búváros" mostanában vetített film ha jól tudom, pont a "negyedik" bomba kimentéséről (is) szól. Sajnos még nem láttam a filmet.
+1 :
A Japánra ledobott egyik atombomba anyaga urán-235, a másiké plutónium volt. Mindkét esetben kb. 20 kg a kritikus tömeg, ami azt jelenti, hogy futball-labda méretű urán- vagy plutóniumtömb már nem tartható egyben, hanem ha pl. két félgömbből egyesítjük, akkor az érintkezés pillanatában meginduló láncreakció energia-felszabadulása szétdobja a golyót. A bomba megfelelő szerkezeti kivitelével éppen azt érték el, hogy a robbanótöltettel egymásnak lőtt, kritikus méretnél kisebb urán-, illetve plutóniumtömbök annyi ideig együtt maradjanak, ami alatt a hasadóanyag túlnyomó része széthasad és ezzel biztosítja a megfelelő energia-felszabadulást. Az eredmény: 20 millió fok hőmérséklet, 20 ezer tonna trinitro-toluolnak megfelelő rombolás, erős gamma- és neutron-sugárzás, valamint nagy mennyiségű radioaktív hasadvány, ami nemcsak a robbanás környékét szennyezi hosszú időre, hanem a sztratoszférába kerülve a Föld minden részére is eljut.
Bármennyire is pusztító az atombomba —pontosabban: a hasadási atombomba— hatása, megalkotása után szinte azonnal megindult a kutatás még pusztítóbb fegyverek után. A hasadási bombánál a rombolóerő nem növelhető korlátlanul, éppen a kritikus tömeg miatt. A kritikus tömegnél lényegesen nagyobb tömeget nem lehet egy bombába beépíteni, mivel az egyes hasadóanyagrészek tömegének a kritikus alatt kell lenni. A korlátlanul növelhető romboló erejű bomba, a hidrogénbomba megalkotásának kétes értékű dicsősége elsősorban a magyar származású Teller Ede nevéhez fűződik.
A hidrogénbomba vagy más néven fúziós bomba Napunk energiatermelő folyamatával azonos elven működik. Az atommagba zárt energia a nehéz magok széthasításával és könnyű magok egyesítésével egyaránt hozzáférhető. A maghasadás megfelelő körülmények között, a hasadásnál keletkező neutronok közvetítésével —mint láttuk— láncreakciószerűen megy végbe. A magegyesülésnél (fúziónál) a helyzet már nehezebb. Számítások és kísérletek egyaránt kimutatták, hogy a hidrogén atommagjainak egyesülése igen nagy, a maghasadásnál is nagyobb energia-felszabadulással jár. A nehézség csak az, hogy a hidrogént legalább 20-30 millió fok hőmérsékletre kell hevíteni ahhoz, hogy a fúzió bekövetkezzék. A fúzió békés célra való felhasználásával évtizedek óta kísérleteznek. Annak ellenére, hogy a kísérletek eredményei biztatóak, nem várhatjuk, hogy évezredünkben az emberiség energiagondjainak megoldásában a fúziós erőmű szerepet kapjon.
Míg a fúziós erőmű a távolabbi jövő ígérete, a fúziós bombát megvalósították. A gyújtási hőmérsékletet ugyanis könnyen elérhetjük egy közönséges atombomba felrobbantásával. Az alapelv egyszerű, a technikai megoldás itt sem ment könnyen. Az USA első hidrogénrobbantása tulajdonképpen még nem jelentette az első bomba megalkotását. A cseppfolyós hidrogén és a hozzá tartozó hűtőberendezés ugyanis ház nagyságú szerkezet volt.
A technikai kivitel megértéséhez tudnunk kell azt, hogy a természetben gyakori, közönséges hidrogénizotóp atommagjai között nem jön létre fúzió az említett hőmérsékleten.
A deutérium már kedvezőbb fúziós anyag, de még ennek a begyújtásához is 100 millió fok szükséges. Az említett, 20 millió fok körüli hőmérséklet a deutérium és trícium keverékére vonatkozik. Ez volt az első amerikai robbanószerkezet anyaga is. Ismeretes, hogy az első szállítható, tehát valóban fegyverként is használható hidrogén robbanószerkezetet a Szovjetunió alkotta meg. Ebben már nem deutérium-trícium keverék található, a trícium rendkívül drága, és radioaktivitása miatt igen nehezen kezelhető anyag, hanem lítium és deutérium vegyülete: litium-deuterid. Ennél a megoldásnál a fúziót begyújtó atombomba neutronsugárzása a lítiumot tríciummá alakítja, és második lépésként jön létre a magfúzió. Ez az ötlet valószínűleg Szaharov szovjet fizikusnak, illetve később —tőle függetlenül— Tellernek jutott eszébe.
A bomba begyújtása sem egyszerű feladat. Ha egy atombombát fúziós köpennyel vennénk körül, akkor a robbanás szétdobná a köpenyt, mielőtt a fúzió megindulna. Nehéz anyagból, pl. ólomból készült ellipszoid tükörrel kell a robbanás lökéshullámát a lítium--deuteridre fókuszálni, hogy a fúzió létrejöjjön.
A fúziós töltet mérete tetszőlegesen nagy lehet, így a H-bomba robbanóereje nem ezer, hanem millió tonna robbanóanyaggal egyenértékű. A H-bomba romló hatásával nem nő arányosan a radioaktív szennyezőképessége, mert a fúzió nem termel radioaktív végtermékeket: a hidrogénizotópok egyesülése nem radioaktív héliumot eredményez. A pusztító eszközök kitalálásában fáradhatatlan elméknek új ötletei születtek a hidrogénbomba e "hiányosságának" kiküszöbölésére. A bombát körülvevő, hasadási bombának nem alkalmas urán-238-anyagból készült köpeny a fúzió során keletkező neutronok hatására nagy mennyiségű radioaktív hasadványt termel. (Az urán-238-ban nem megy végbe láncreakció, tehát robbanófejnek nem alkalmas, de a neutronok hasítják, és így a bomba radioaktivitását növeli.) Az ilyen bombát fissziós-fúziós--fissziós vagy háromlépcsős bombának is hívják. Hasonló eredményt ér el a kobaltköpeny: a neutronok hatására óriási aktivitású kobalt--60-izotóp keletkezik (kobaltbomba).
A neutronbomba elve abból indul ki, ha egy bomba robbanóerejét csökkentjük, akkor a rombolási körzet sugara rohamosabban csökken, mint a sugárhatásé. Ebből az összefüggésből már következik, hogy egy viszonylag kis hatóerejű nukleáris fegyvernél lesz egy olyan körzet, ahol a sugárhatás halálos, a romboló hatás azonban viszonylag kicsi, így az épületek csak kevéssé rongálódnak meg, a harcjárművek használható állapotban maradnak. Ha még azt is sikerül elérni, hogy a rendkívüli áthatolóképességű és veszélyes neutronsugárzás termelésére nagyobb hányad jusson a bomba energiájából, akkor a sugárhatás még jobban fokozódik. Ezért a szakirodalom a neutronbombát inkább "fokozott sugárhatású fegyver" néven emlegeti.
A kis robbanóerejű fegyver könnyen megvalósítható transzurán robbanóanyaggal. Az uránium 20 kg körüli kritikus tömegével szemben a kalifornium kritikus tömege csak néhány gramm. Ez azt jelenti, hogy két, néhány milliméteres fémdarabka egyesítésével létrehozható a robbanás, aminek hatóereje csak néhány tonna robbanóanyagnak felel meg.
Ezt most találtam... hátha valaki még nem olvasta :
1966. január 17-én az Egyesült Államok légierejének két repülőgépe 10 000 méter magasságban légi üzemanyag utántöltésbe kezdve a spanyolországi Palomares térségében összeütközött. Az egyik gép egy KC-135 típusú üzemanyag szállító volt, a másik pedig egy B-52-es bombázó.
Az akkori hidegháborús időkben a válaszcsapás biztosítása érdekében az USA stratégiai légiereje az atomfegyverzet mintegy 15%-át állandóan a levegőben tartotta (ez volt a "Chrome Dome" fedőnevű akció). A bombázó az ún. déli útvonalat repülte, és már hazatérőben volt állomáshelyére, az amerikai Goldsboroba (North Carolina). Útja során már a harmadik légi tankolásba kezdett volna a Sevilla közelében fekvő Morón amerikai bázisról felszállt a KC-135-össel.
Az ütközés következtében meghalt az üzemanyag szállító gép személyzetéből mind a négy fő, illetve a bombázó hét fős legénységéből hárman, a többiek kiugrottak és ejtőernyővel földet értek. A tanker tartályaiban 180 000 liter üzemanyag volt, amely még a levegőben kigyulladt. A B-52 fedélzetén 4 db, B28 jelű, egyenként körülbelül 20-25 megatonna robbanóerejű termonukleáris vagy közkeletűbb néven hidrogénbombát szállított. A bombák közül kettő a roncsokkal együtt becsapódott a tengerparthoz közel a földbe. Ettől a hidrogénbomba indítására alkalmazott hagyományos robbanóanyag felrobbant. A nukleáris robbanás azért nem következett be, mert a bombák nem voltak élesítve, a biztosító szerkezet ezt szerencsére megakadályozta. A robbanástól a bombák köpenye részben felnyílott, a környéket plutónium porral beszennyezve. A harmadik bomba ejtőernyőn ért le a talajra, viszonylag épségben. A negyedik, ugyancsak ejtőernyővel ereszkedő bombát a szelek a Földközi-tenger fölé sodorták, és a parttól 8-10 kilométerre esett a vízbe. Nagy nehézségek árán csak március 15-én sikerült mélytengeri kutató tengeralattjáróval 700-800 m mélységben, az erősen lejtő tengerfenéken fellelni. Az első kiemelési kísérletek sikertelenek voltak, a bomba tovább csúszott lefelé. Végül többszöri próbálkozás után április 7-én, 80 nappal elvesztése után hozták fel kisebb sérülésekkel, de radioaktív anyagok kiszabadulása nélkül.
A térségből mintegy 1500-1700 tonna szennyezett talajt és növényzetet szállítottak el az Egyesült Államokba, Aikenbe (South Carolina), egy radioaktív hulladéktemetőbe. A terület megtisztítását a spanyol kormányszervek ellenőrizték. 1969-ig 522 fő kapott amerikai kártérítést együttesen mintegy 600 000 dollár mértékben. Palomares számára 200 000 USD értékben az USA egy tengervíz sótalanító állomást ajándékozott.
Az addig legsúlyosabb nukleáris fegyverzettel kapcsolatos incidens után a spanyolok nem engedélyezték légterükben bevethető atomfegyverek rutinszerű szállítását. Az USA hadvezetés csökkentette a Chrome Dome keretében egyidejűleg levegőben tartott startégiai bombázók számát. A bombákban az indításra szolgáló hagyományos robbanóanyagot kevésbé érzékenyre cserélték le, amely nagy valószínűséggel még a földbe csapódáskor sem robban fel. 1968 után teljesen felhagytak a bombázók állandó levegőben tartásával annak veszélyei, drágasága és az időközben tökéletesedett interkontinentális rakéták hadrendbe állása miatt
A 32 évvel ezelőtti palomaresi plutónium szennyezés miatt a spanyolok azóta is megkülönböztetett figyelemmel kísérik a környék radiációs jellemzőit.
Azért ezt a hozzászólást részletesebben is megmagyarázhatnád, mert nem sokat értek belőle. ;-)
Youme válasz erre | adatok | e-mail 2004-02-25 18:58:14 (460)
Az "Ivy Mike" kisérlet alkalmával folyékony (-417.37 F) deutériummal oldották meg a fúziót. Ez a szerkezet már az úgynevezett "Teller-Ulam" féle sugárzás által létrehozott implóziót alkalmazta. Két lehetőség volt: Vagy detérium, vagy a másik lehetőség a Liddy (LITHIUM 6 DEUTERIDE) ami már szilárd "üzemanyag", és az oroszok első bombája abból is volt. Egyébként ezt a cuccot Kurcsatov fedezte fel. Ilyen szempontból az első H bomba az oroszoké volt (Szaharov).
Viszont akkoriban Telleréknek a Liddyről nem állt rendelkezésre elég infó. Teller egyszer valami olyasmit mondott, hogy a "Mike" nem bomba volt hanem egy 80 tonnás laboratórium amit a levegőbe repitettek a tudósok és a katonák. Amúgy az első H bomba kisérlet a "Greenhouse George" lett volna 17 hónappal korábban, de ott nem volt kimutatható a fúzióból származó energia. Gondolom ezután döntöttek inkább a hűtés mellet. A hideg csepfolyós gáz nagyobb valószínűséggel vehető rá a fúzióra mint a "sima."
