Az első teljesítésemnél ez 1 nap volt az akkor még Mogyoróska - Saújhely közötti Zemplén 50 másnapján. Saújhelyen a vasúton csöveztünk, reggel ki az első busszal Hollóházára, majd vissza Saújhelyre gyalog, végig a kéken, majd K+, K négyzeten. Kicsit combos volt a 2 nap 100 km, de egyszer megcsinálható.
A második teljesítésemnél (amit még nem fejeztem be) a tavalyi Öreg Bence Nagy-Milic teljesítménytúrán csináltam meg, a Bodó-rét - Hollóháza szakasz az első napi távban van benne, a Senyánszki-rét - Nagy-Milic - Bodó-rét, illetve Füzértől végig Saújhelyig a másodikban. Igaz, a Senyánszki-rét - Füzér (kb. 2 km-es) szakasz így kimaradt...
Én Börzsöny és Balaton-felvidék imádó vagyok. Tehát nem mindig keresztezik útjaink egymást. A Börzsönyt azért szeretem, mert mint turistacélpont nem olyan népszerű. A standard rajtútvonal a Diósjenő--Csóványos táv, innen rajzok ki Drégelypalánkra, Nagymarosra, Kememencére stb. Előfordult már, hogy útközben szelídmotorosokkal (a Csóványosnál!)vagy bringásokkal találkoztam. Őszinte leszek, én nem látom szívesen őket az erdőben.
Ami végtelenül bosszant, az a jelzések felfestésének találomszerűsége. Például Nagybörzsönytől pár kilométerre, egy négyes útelágazásnál (bokrok stb.) métereken keresztül nem látható semmi.
Tanulhatnánk ezen a téren a szlovákoktól. Meg az erdei, fedett pihenőállítás tekintetében is.
Ja. Augusztusban, Drégelypalánk felé menet, a műúton vezetett a jelzés, amikor is egy gyönyörű vaddisznó csörtetett elő a sűrűből, alig pár méterre tőlem. Én lendületből még koppintottam egyet az aszfalton a botommal, így vett észre. Annyira megijedt, hogy ahelyett, hogy átment volna az úttesten a sűrűbe, megfordult, s arra ment, amerről jött.
Köszi.
Megkaptam a leveleket, de nem tudtam még tanulmányozni a kérdést. Mihelyt tudok, válaszolok.
Ezek szerint most már e-mail közelben leszel minden nap?
Jelzéslefestés
Tényleg abszolút érthetetlen a dolog. Itt is, akárcsak a Cserhátban. Ha már el akarják használni a szürke festékjüket, akkor a már megszűnt útvonal jeleit kellett volna inkább
lemázolniuk.
Füzéri keverés
Érdekes módon az igazolófüzet térképvázlatai tartalmazzák a megoldást. Eszerint régen ugyanis Füzérről a másik irányból vezetett fel a kék a vár mögé. Ezen az úton haladtunk tehát, a másik irányból.
miért van egy csomó kék jel lefestve szürkére, mikor nem változott az út? Emlékszel az áprilisi túránkra? Pont ezt beszéltük a Dobogó-tető - Hollókő közötti szakaszon is. Ezek szerint nem egyedi esetről van szó.
Fel a Nagy-Milicre, avagy a zempléni kalandok folytatódnak
2. nap (nov. 2.), Füzértől Hollóházáig
Szal Füzéren a Kéktúra vendégházban töltöttük az éjszakából azt a részt, ami megadatott. A szállás KIVÁLÓ! Felújított régi parasztház, olyan stílusban, mint Hollókőn. Régi stílusú ízléses berendezés, full felszerelt konyha, 8 főre van hely. Mindez 1800 HUF-ért. Cím fent van a neten, de ha érdekel valakit, ide is beírom. Az udvarából pontosan fel lehet látni a várhegyre, már ha tiszta az idő. A reggeli után mikor először léptünk ki az udvarra, éppen nem volt az. Később igen, de mikor fotózni akartunk, már éppen ismét sűrűsödött a köd.
Mire mindannyian összekaptuk magunkat, 10 óra körül járt az idő. Rövid tanakodás után megállapodtunk, hogy Dávidék inkább maradnak a faluban, kicsit szétnéznek, aztán utaznak haza. Mi hárman viszont úgy döntöttünk, megcsináljuk a maradék távot. Tehát elsétáltunk a kocsmáig, kávéztunk, pecsételtünk, aztán elkezdtünk kapaszkodni a műúton a vár irányába. Minden nagyon szépnek és jónak tűnt, a táv pedig teljesíthetőnek. Egészen addig, amíg a műút kanyarjától le nem tértünk egy jókora esőház felé, aminek az oldalán egy szürkére festett kék jelzés árválkodott. Később viszont egymás után tűntek fel a kék jelek, keverve a kék romjelzéssel. Nosza, elindultunk a kéken, ami viszont furcsán kanyargott, egyelőre még szintben a vár körül. Többször visszamentünk ellenőrizni az utat (hiába, az az előző fránya nap...) de egyértelmű volt. Csak akkor döbbentünk meg, amikor a kék romjelzés meredeken elindult lefelé, a kék meg jobbra, vissza a falu felé fordult. Sőt egy helyen még kék+piros együtt is volt! Mikor pedig már elértük a falu szélső házait, láttuk, hogy a kéken szépen körbejártuk a falut a vár körül... Közben ráadásul az eső is elkezdte, igaz ekkor még csak enyhe formában. Ismét visszafordultunk tehát (mint a profi túrázók...) és visszabandukoltunk majd egész a műútig. Nem értettük a dolgot. Annyi egyértelmű kék sáv jelzés volt ebbe az irányba, hogy nem akartuk elhinni, hogy egy ilyen mértékű útvonalváltozás után így meghagyták a régi jeleket. De mikor az egyre sűrűsödő ködben cserkészve végül is megtaláltuk az igazi utat, egy kicsivel feljebb, akkor láttuk csak, mekkora szabálytalanság van itt a jelekkel. Egy órát vesztettünk emiatt. A jelenséget az előző napihoz képest szerény, kulturált formában kommentáltuk csak...
Ekkor pihenőt tartottunk, osztottunk, szoroztunk, és megállapíottuk, hogy a távot teljesíteni lehet ugyan, de akkor Hollóházán csak kései buszt tudunk elérni, így csak kb. este 11-re érnénk vissza BP-re. Emiatt Felazsóék úgy döntöttek, visszamennek a faluba, és hazautaznak, a maradék távot meg bepótolják később. Nekem ehhez semmi kedvem nem volt, az az egy dolog munkált bennem, hogy letudjam ezt a maradék szakaszt, aztán a Zemplén felé se nézzek jó hosszú ideig. (Ezt persze már a hazaérkezés után módosítottam, de ott és akkor ez volt az egyetlen mozgatórugó ahhoz, hogy folytassam a túrát.)
Egyedül maradtam tehát, az egyre jobban szitáló esőben és az egyre sűrűbb ködben. Csúcsra járatott tempót diktálva nyomultam előre, egy egyébként tényleg nagyon szép erdőben. Tetszett volna sokkal jobban is, de alaposabb nézelődésre gondolni sem mertem. Elértem a kék négyzet elágazást, majd pihenő nélkül húztam tovább felfelé. Jól járható, egyértelmű volt az út, de már itt sem értettem, miért van egy csomó kék jel lefestve szürkére, mikor nem változott az út? Felérve egy hegyoldalban araszoló útra, nagyjából szintben haladtam tovább, míg el nem értem egy hídhoz, ami átvitt a túlsó oldalra. Itt próbáltam pár fotót készíteni, de sok minden nem jött vissza, a látótávolság néhol a 10 métert sem haladta meg. A csataréti erdészházhoz mindenesetre felértem fél óra alatt, ezzel meg voltam elégedve. Viszont az eső egyre jobban rákezdett, behúzódtam a kis ház teraszára, és rövid frissítést tartottam. Megnéztem a térképet, úgy számoltam, még kb. 260 m szint lehet hátra a Milicig.
Nekilódultam tehát ismét, de innentől a csúcsig valami hihetetlen brutál kemény volt a terep, nem számítottam ennyire húzós emelkedőkre. Lelassultam rendesen, a most már szakadó esőben csurom víz voltam a Sandstone kabát alatt, folyamatosan folyt a víz az arcomon is. Többször visszacsúsztam a kapaszkodás közben. Egyszer kicsit enyhült az eső, épp elértem egy kilátóhely-szerűséget, gondoltam megnézem. Nem tudom, ez volt-e az, amit az atlasz is említ, mindenesetre innen sem láttam messzebb, mint kb. 20 m. Kínkeservesen felérve végül egy gerincszerű részre már minden követ határkőnek véltem látni, de az még odébb volt. Még hátravolt egy rövid oldalazó szakasz, ahol kidőlt fenyők alatt kellett átmászni, végül csak elértem a határsávot, és megtaláltam az obeliszket, ami az atlasz szerint már a határ túloldalán van. (Azért még az obesliszktől is hátrébb láttam egy fóliába rakott papírt egy fán, hogy: „Nagy-Milic EP”). A csúcs és környéke egyébként nem hagyott mély nyomokat bennem, történelmi és egyéb kéktúrás dolgokon sem volt energiám merengeni. Csináltam néhány fotót,majd át kellett öltöznöm, ami nem volt éppen egy kellemes érzés a szitáló esőben, de enélkül tutira nem úsztam volna meg a megbetegedést. Egy óra 25 perc kellett hogy idáig eljussak.
Lefelé menet próbáltam kocogni, de először csak nem akartak a lábaim engedelmeskedni, később is csak módjával. Egy nagy robajra figyeltem fel, legalább 20 szarvas zúdult át az úton előttem, de mire előszedtem a gépet, már színüket sem láttam. Lefelé haladva ritkult a köd, az eső is egyre inkább visszavette magát, mire leértem a műútra, el is állt. A Bodó-rétre kiérve viszont ismét alig lehetett látni, szerencsére a Panoráma-büfét elég nehéz eltéveszteni. A házba bekopogva hamar jött is egy kedves hölgy, kinyitott, kiszolgált és elmesélte, hogy ilyen időben a kutya sem jár erre. Kellemes hely volt, de sokkal jobb lett volna a hangulatom is, ha nem csak egymagam jutok el idáig. (Persze, akár vissza is jöhetek legközelebb újra, Felazsóékkal...) Szorított az idő, így aztán gyorsan leöntöttem némi folyadékot és nyomultam tovább. Hollóházán sajnos kimaradt a Kéktúra emlékmű megtekintése, berontottam a bélyegzőért a gyár portájára, csináltam néhány fotót a központban, majd jött is a busz és elkezdtem a közel 6 órás utazást BP-ig.
Végszó 1.
Készül egy fotóalbum a túráról, majd megírom, ha felkerült.
Végszó 2.
Ezt a távot három napra érdemes tervezni. Első nap Vágáshutáig, utána Füzérig, majd Hollóházáig. Így emberibb körülmények között lehet teljesíteni.
Na nem azért, hogy sürgessem a dolgot, (Á, dehogy...) de mi van az OKT GYIK-kal? Nagyon elakadhatott a dolog... Remélem, nem hiába írtam azt a két oldalt anno.
(Benne van a válasz pl. arra is, hogy hol lehet szerezni igazolófüzetet...)
Résztvevők: Felazso, Kisfelazso, (offtopik) Dávid és Csaba + Zete
1. nap, november 1.: SÚjhelytől Füzérig (tervezve)
Szombat reggel 5 óra 35 perckor már min. 95%-os volt a helykihasználás a Rákóczin, viszont a szerencse ekkor még melletünk állt, mivel mindannyian le tudtunk ülni. Miskolci átszállást követően Sújhelyen a Resti-büfében frissítettünk fejenként egy-egy felessel elgémberedett lábainkon, megejtettük az induló csoportképek elkészítését, majd nekivágtunk. A központból induló zöld sáv jelzést választottuk. A nálam lévő Zemplén-Észak térkép szerint az erről leágazó zöld háromszög jelzésnek kellett volna felvezetnie a Magyar Kálváriához a Szár-hegyre, de ezzel szemben háromszögnek nyoma sem volt, a sáv viszont szépen felkanyarodott a hegyre. Ezen a helyen aztán átváltottunk sétatempóra, mivel ezt az emlékmű sorozatot nem lehetett csak úgy futtában otthagyni. (Ha valaki nem tudná, a Trianon után elcsatolt nagy magyar városok emlékére vannak állítva a kálvária-szerű stációk, mindegyiken egy-egy korabeli idézettel plusz a városcímerekkel. A rendszerváltást követően lett kompletten felújítva, addig a maradék elfeledve, bozóttal benőve várta sorsa jobbra fordulását a hegyen. ) A tetőn pedig egy kápolna, rajta a koronával. Szenzációs egy hely, a látvány, a kilátás is hihetetlenül vagány, főleg fentről a kilátóból. Komoly, elmélkedésre ösztönző a Kálvária összhatása, az idézetekből szuggesztív módon árad egy hihetetlenül erőteljes akarat, kifejezve a bekövetkezett döntések elfogadhatatlanságát és erősítve a reményt, hogy nem lesz így örökké. Az egyes stációkhoz tartozó idézetek is nagyon erős mondanivalójúak („Krasznahorka büszke vára miénk lesz nemsokára”, vagy: „Mikor jöttök már el, szép magyar vitézek? Hiszen rabságban a percek, ezredévek...!”). Manapság, a toleranciabajnokok korában nagyon megfontolandó lenne ilyenekkel előállni...
A nézelődés végeztével eljött az ideje az ebédnek is, így aztán dél felé jártunk már, mikor indultunk tovább. A Vörös-nyereg volt a következő nevezetes hely amit érintettünk, majd innen egy nagyon szép, tiszta erdővel borított hegyoldal mentén haladva értünk le a rudabányácskai műútra. Itt pecsételtünk ismét, majd elindultunk felfelé. Kezdetben kék szalagok jelezték az utat, jelzést elvétve láttunk csak. A kanyargó széles dűlőút áthaladt két villanyvezeték alatt is, majd betért az erdőbe. Nem várt szinteket leküzdve nyomultunk felfelé, amikor is elkezdtek kiütközni a csapattagok különböző edzettségi állapotának hatásai. Emiatt több pihenőt is beiktattunk, na megy egy „extra-pihenj”-t is egy tigris szalamandra kedvéért, amelyik még fotózni is készségesen engedte magát. Nemsokára elértük a kék-piros elágazást, egy szép tisztásnál. Az elágazásnál lévő fán ugyanazt a „Zemplén 50” feliratú matricát láttuk, amit korábban a Borz-nyeregnél. Innen egy szuper szurdokvölgybe ereszkedett le a kék, a térkép alapján nem várt meredekségű völgyek között kocogtunk lefelé, ez a kb. 2 km-es szakasz nekem nagyon bejött. Vágáshután el sem lehet téveszteni a Huta-kocsmát, egy frankó festmény díszíti a falat a bejárat mellett. Bent kicsiny de full házias berendezés, többen egy báránybőrrel fedett lócán üldögéltek, ezenkívül két asztal szolgálta még a betérők kényelmét. Mi a rendelés után kiültünk a teraszra, és még a később elkészült kávét is kihozták utánunk. Sőt, a csapos hölgy utánunk is szólt, hogy bélyegzőt nem kérünk-e? (Mi ugyanis tartottuk a sorrendet, hogy először a szervezetnek kell megadni, amit kíván, csak utána a füzetnek...)
Sajnos itt dőlt el véglegesen, hogy Dávidék átváltanak tömegközlekedésre, de hogy legyen ebből is valami pozitívum, így legalább be tudták lakni a szállásunkat Füzéren... Sőt, a későbbiekben szükségessé vált mentőakciót is ők bonyolították le.
A frissítésnek köszönhetően remek hangulatban vágtunk neki az aszfaltnak, miközben teljesen ránksötétedett. Megtaláltuk a Margit-forrást az út mellett,majd rátértünk egy emelkedő, széles dűlőútra és erős tempóban zúztunk felfelé. Semmi sem utalt arra, hogy akármilyen gond lehet. Jelek ritkán, de voltak, az út egyértelmű volt, a térkép szerint komoly irányváltás sem volt várható. Nem is volt probléma, amíg el nem értünk egy kisebb tisztára, ahol egy jókora meddőhányónak tűnő rakást találtunk, az út pedig továbbra is haladt felfelé. Továbbmenve ezen, jelzést csak nem láttunk, gyanússá vált a dolog. Utólag visszagondolva, saját magam számára sem érthető, hogy miért nem a sok éve bevált sémához ragaszkodtam, és az ismeretlen terepen miért nem mentünk vissza egyből megkeresni az utolsó jelet? Mintha minden tapasztalat elfelejtődött volna, úgy viselkedtem, mintha nem is túráznék már x éve. Totál amatőr, csont kezdő módjára elkezdtünk tovább nyomulni felfelé, az út először még jól járható volt, később már egyre kevésbé, de azért csak törtettünk egyre feljebb. Végül felértünk egy tisztásra, ahonnan már nem volt feljebb, viszont tovább sem. Még ez is belefért, mert először még bíztam abban, hogy visszatalálunk ahhoz a meddőhányóhoz, ahonnan elkezdtük a kavarást. De nem!!! Sikerült 2 és fél órát bolyongani a töksötétben, kipróbálva 5 féle irányt, egyik rosszabb, tüskésebb, dzsuvásabb volt mint a másik, de semmi. Egyre csak vissza kellett mennünk legalább a tisztásra, mivel ott egyáltalán le tudtunk ülni. Egyre nehezebben viseltem a dolgot, különösen azt, hogy az irányérzékelésem is totál csődöt mondott. Már azt sem tudtam betájolni, merről is jöttünk és legalább légvonalban merre kéne menni. Folyamatos káromkodások közepette mentünk egy-egy rövid szakaszt, ameddig a terep engedte, azán vissza. Ezalatt ketten elfüstöltünk saccra egy doboz cigit, győzködtük egymást, hogy erre vagy arra lenne jobb, de inkább csak a szánkat jártattuk, hogy történjen valami. Totál reménytelennek tűnt a helyzet, a végén már az is, hogy találunk egyáltalán egy olyan utat, amin a sötétben ki tudunk jutni innen a bozótból akárhová.. Végül az egyik utolsónak ítélt irányba cserkészve mennyei csodaként visszajutottunk a meddőhányóhoz, onnan pedig nemsokára megtaláltuk az utolsó jelet!!! Kiderült, hogy le kell kanyarodni egy elég éles iránytöréssel az eddig követett széles útról, csak épp a letérésnél volt egy baromi halovány régi jel, amit a sötétben nem vettünk észre. Innen már simán követtük az utat, és végül 3 és fél óra alatt megtettük a papíron 5 km-es távot Nagyhutáig. De ezt a kavarást semmilyen magyarázat nem mentheti!
Nagyhután már zárt a kocsma, de a kedves tulaj hölgy meghosszabította a nyitvatartást a kedvünkért, amit ezúton is nagyon-nagyon köszönök neki. Vagy lehet, hogy csak látta elgyötört arcunkat? Villámgyorsan leönttöttünk egy-egy felest, visszavéve némileg az adrenalinszintünket, aztán sör, kávé, punnyadás, mert ezek nélkül Buddhának is kemény munka lett volna regenerálódni...
Azt gondoltam, ezek után mi bajunk lehet? Lett... Kishutáig elég jó tempóban haladtunk, bár nem reménykedtünk abban, hogy lesz még nyitva tartó vendéglátóipari egység. Aztán kiderült, Kishuta legalább akkora település, mint Nagyhuta, a kocsma pedig késő este is vendéggel tele. Felcsillantak elgyötört szemeink, frissen, ruganyos léptekkel állítottunk be és újabb sörökkel enyhítettük a feszültség még megbúvó szikráit. (Azért félelmetes, milyen gyorsan felejt az ember néha...) Sőt, itt jött el az igazi túrafíling, ugyanis felfedeztem, hogy a sörös hűtőben krémesek is lapulnak. Ezt nem lehetett kihagyni: este fél tízkor Kishután krémesezni és sörözni egyszerre – erre még Tordai Gyuszi bácsi is csettintett volna a „Sose halunk meg”-ből... Szereztünk kishutai céges bélyegzőt a nagybózsvai helyett (nem tűnt valószínűnek, hogy a vegyesboltot nyitva találjuk ilyenkor) aztán indultunk tovább.
A szitu ekkor még egész jónak tűnt, de teljesen feledni mégsem tudtuk a gyötrelmeket, mivel ekkor Felazsónál kezdtek el mutatkozni a megpróbáltatások hatásai. Indulás után sajnos alig bírt jönni velünk, egyre jobban lassultunk, végül pedig le is kellett állnunk. Mindez Bózsva szélén volt. Kezdett hűlni a levegő is rendesen, de ennél nagyobb gond volt, hogy nem tudtunk továbbhaladni. Próbáltunk telefonon segítséget rendelni, de nem akart ez sem sikerülni, a térerővel is komoly gondok voltak. Végül Csabáék jeletkeztek Füzérről, és ők kértek meg egy helybélit, hogy jöjjön értünk Bózsvára. Így végül mindhármunkat beszállítottak Füzérre a szállásunkhoz, a Kéktúra vendégházhoz. Éjfél körül járt az idő. Felazso egyből bedőlt az ágyba, mi pedig vacsiztunk, beszélgettünk, aztán egy utolsó cigi után mi is nyugovóra tértünk.
Gondolni sem mertem a másnap esedékes távra. Csak abban voltam biztos, hogy le akarom tudni a távot, mert a Zemplénbe egy jó ideig nem fogok visszakívánkozni...
No, azzal a résszel én már 96-ban is megszenvedtem. Jól körbe kellett nézelődni, mire megleltük a megfelelő irányt.
A füzéri buktató is ismerős, azt meg tavaly éltük át.
Szomorú, hogy ezek szerint nem változott a helyzet.
A lényeg, hogy így is sikerült!
Gratula hozzá!
Mar csak az lenne a kerdesem, hogy kell-e , hogy az igazolo lap tulajdonosa is ott legyen? Mert szeretnek a baratnomnek is kerni, csakhogy pestre alltalaban csak en jarok.
Na, előzetesként annyi, hogy Vágáshuta után a "Somoska" nevű hely környékén volt az a bizonyos bukfenc. De a legrosszabb jelzésekkel a füzéri vár környékén találkoztunk. Ugyanis a régi kék teljesen meg van hagyva, és az újjal kombinálva szépen körbejártuk a várat... Viszont ezután a Milicre fel a jelek többsége le volt festve szürkére, pedig nem is változott az útvonal!
Nem csodálozom rajta hiszen nagyon elhanyagoltak a jelzések és az utak is. Amikor arra jártunk és szembetalálkoztunk egy csapattal akiknél komplett túlélő felszerelés volt (Balta,Vadászkés stb) eleinte csodálkoztunk, hogy mi a túrónak ekkora felhajtás de amikor odaértünk a bozótos részhez akkor már rájöttünk az okára. Sajnálatos, hogy a legvégső szakasz ennyire nincs karbantartva.
Hétvégén megvolt a SÚjhely-Hollóháza túra, igaz a teljesítési arány csak 20%-osra sikeredett... mindez megspékelve túrázó pályafutásom valaha volt legnagyobb eltévedésével, brrr...
A bélyegzőhelyekről már írtam a listára.
Beszámoló készülőben.
ismeritek a regi kabaret, amikor megkerdeztek a jarokeloket, "kiröl neveztek el a Marx teret?". Ominozus eset:
-Kiröl neveztek el a Marx teret?
-nem tudom.
-Kiröl neveztek el az Engels teret?
-Azt se tudom.
-Es a Bajcsy-Zsilinszky utat?
-Azt Bajzsy-Zsilinszkyröl.
A Bajcsi(y)-Zsilinszky(i) úton (mindig bajban vagyok a névvel), az MTSZ-nél. A házszámot nem tudom fejből, az Arany János u. és a Nyugati pu. között van, a metróállomáshoz képest a másik oldalon.
