Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Mit bánom én: süvölt, fecseg –
mégsem ölhet meg engemet.
Ha rángok is a félelemtől,
életem akkor sem ezen dől –
ha meghalok sem függök tőletek.
*
Dehát a kín, a testi kín,
a csontszilánk –
Ki természettől távozott,
az is nyüszített, zokogott,
s vérátömlesztés-tarkitotta
foltos karját felém nyitotta –
Mindegy hát. Mindegy? Iszonyat,
mit az elme magára vállal:
a fent-kóválygó kínhalált
elhessegetni a halállal.
*
Hogy tud reszketni, tehetetlen,
mint egy járó, húsos növény,
az ember! Hordva elfedetten,
szirmai titkos belsején,
a hajló borda-rejtekekben
a verdesőt, a reszketőt,
amellyel méri az időt,
s míg színe-fodra meg se lebben,
láthatatlanul egyre rázza,
vibráltatva a levegőt:
elfojtott szíve-dobbanása!
*
Lélekzeni, lélekzeni.
Tágas, tavaszi alkonyat.
Husvéti-tiszta ablakon
nem torzítottan, csak a cseppnyi
üveg-fénnyel megfűszerezve,
odafestve villog az este.
Bérházak bolygó villanya.
Neon-plakát néz mozdulatlan.
Közöttük kicsiny ős-anya:
kovácsműhely szikrája pattan.
Tűzfal tövén guggol a viskó,
plé-ajtaja tárva a térre,
előtte szőke ló tűnődik,
fel-felparázslik nagy sörénye.
A parkmezőben odatűzve
még lombtalan csemete-fák.
Emeli a szemet az ág,
s akkor látja: még nincsen éjjel,
még zöld az ég, rózsás szegéllyel,
a targally vonalai ében,
ismeretlen betűket írnak,
s köztük, az ég zöld szeletében,
fent szikrázik az esti-csillag.
*
És bent a tulipán-csokor.
Mint kit a vihar szembe-kap,
oly csapzottak, oly borzasak,
széltépte, lázas hirnökök,
dadogják testbe-öltözött
híradásuk zilált szavát,
és szépségük a késen át,
a késen át, mely nyeste őket,
a kézen át, a bolton át,
átütve milliónyi réteg
bogozhatatlan kordonát,
a szív riadt felhorkanását,
a kéz védő mozdulatát:
belecsapódik, sisteregve,
vízbe a villám – két szemembe.
Ne játssz velem, hiszen te szűlted
őket, féreg szülője, föld!
A te műved – nincs semmi mentség –
e színjátszó erkölcstelenség,
mely testet old és testet ölt!
S te másik fent, te hallgatag,
ezüst-küllős pillád se rebben,
úgy nézed millió fiad
hamvát szóródni a szelekben…
Jól van ilang,jól van..Tudom.De egyszer má' ezt is,no...
Különben is: Nagy László az....Nagy László..
***********
Nagy László
A VÁROS CÍMERE
Mert a méhek a húsra dongnak
s döglegyek dörmögve a szőlőt eszik:
eljön a fekete katona.
Mert a rikító ponyvák alatt,
patinás kupolák alatt is
kan-kofa támadt annyi,
hogy röhög a föld
s mert a kofákra hallgat a sors is:
eljön a fekete katona.
Mert a fekete vitorla
már a Balatonnak nagyon hiányzik,
s hegyek és fenyvesek
fehér holtakért, holtak szagáért
süvöltve zsolozsmáznak,
mert e megőrlő Bakonynak
bujdosó szerelmünk sose elég:
eljön a fekete katona.
Mert a torony a galambot,
galamb a fészke kovás ganaját
elúnta, megutálta
s a csendtől megőrült harangok
bongni akarnak, noha lángban,
hát majd viaszvirágként
megolvadnak a fennkölt harangok,
bronz-dizentéria befolyja
a köveket, forró falakat –
s hogy a galamb ne bírjon soha leszállni:
eljön a fekete katona.
Mert a vagonok lisztje
nem akar keserű kenyér lenni,
hát majd fekete sebeket
hoz a vonat,
mert a tej nem akar
újra meg újra vizzé válni,
hát majd hirtelen bevérzenek
a tejüzemek – s a telepeken
a deszkák nápolyiszelet-sorait,
a pala-lapokat, csöveket
porrá töri az égi kerék,
mivel itt minden tiltakozik:
eljön a fekete katona.
Eljön a fekete katona,
óriás fekete-bársony denevér,
duhogó lágy kupolák a szárnyai,
szőrgatyás lábain óriás
görkorcsolyáit előrerúgva
leszáll a városba, megvakulunk,
megvakul a naptár, a történelem,
szerelmeim, a hosszú sörény,
aranyfüggönye csípőtöknek
pernyévé zsugorodik,
s poklok tudója magam is
tördelve kezeimet álmélkodom:
nem hittem volna soha,
nem hittem volna soha:
hogy ti szűzek az ágyatokban
hideg fegyverrel feküsztök, soha:
hogy ti kölykek a tejfogatok
hirtelen kipotyog s iszonyatos
gyöngyvirág nyílik a kövezeten –
végzetes vízszintesekkel
elkészül a város címere újra,
cirkalma lesz a füst és fohász,
mert eljön a fekete katona,
eljön a fekete katona.
Létem ha végleg lemerűlt
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantú mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerűlt,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!
a jövendőmondó cigányasszony
szörnyülködve taszította el
Isten felfelé fordított csupasz tenyerét
mert az egymásba folyó sors- és életvonal
barázdái véget nem érő
fájdalomról és csalódásról árulkodtak
meghitt pillanatra csupán egyetlen
apró gyűrődés utalt amikor is
Mária lészen majd Isten pygmalionja
a többi jel könny és pusztulás
képeit vetítette előre a földön
elbizakodott elfajzott sokaságot
kiken nem segít jó szó vagy prófécia
sem rájuk mért szenvedés
mert legyen bár özönvíz
omoljanak le Ninivé gőgös falai
azok ott semmit sem tanulnak
s még a kiválasztottak népe is
veszélyes öntudattal ácsol kereszteket
- nem félvén az Úrtól ki egyszer tán
végleg elfordítja majd orcáját e földről
Hol vagytok ó, ti drága, szerelmes férfiak,
és hol van, hol van az írógépetek:
hulló hajszállal és korpával volt tele
a billentyűk között – milyen sötétben kattog a szívetek,
hogy ez a vége most vagy ez a zúgó csend
az út fele?
Néztem háttal a tükörben a
fenekem, mit mondjak, nem a régi,
mégis iszonyúan kívánlak, bárki légy,
mindig te vagy csak,
te drága negyvenéves férfi, aki lassan
ötven leszel, a hátad érzi,
elég rendesen őszülsz és
ha mosolyogsz, látni
hogy a szemfogaid rohadnak.
Remegett a kezem, amikor eljöttél és
a konyhában a kenyeret kentem.
Remegett a kezed és később
a hangod is a telefonban.
Mert benne élsz te minden ronda
nyakkendőtűben, egész átbökött
életemben, minden légüres
szerelemben, lakásban,
lépcsőházban, a szagokban.
Az ötvenéves férfi mint
lehullott nyárfalomb az úton,
avar, mely lassan gyullad és kékes füsttel ég,
de felsugárzik titkosan, mint kertben őszi tűz,
és láthatatlan van jelen,
álomban bányalég.
Az nem úgy van, mondjuk, ha elhaladsz
az elmúlt és az eljövendő lakótelepének
„ezt és ezt gondoltam magamban” házai közt,
s egy panellakás libidóval telt csöndjét kihallva
az ablak húgyfényű függönyén át
(mintha lennél egyszerre csak e csönd függvénye),
hogy nem nézel hunyorogva vissza, és nem
jutnak eszedbe az üres üvegek, a koszos tányérok,
az unott, bűzös hálóingek, a szétmosott fehérneműk,
vagy a túlsprézett, emberöltőnyi köntösök,
az örökké elmaradó vígságnak „idilli” nyomai, hogy
mindez egy városnyi vagy országnyi felfordulás úgy-
nevezett hasznossága az eszméket illetőn, lesz falvédő (mind);
egy otthontalan mitől (mástól) fordulna fel(?)
Suttogások, utolsó kenet pénzek „a közösbe”.
Szóval volna ott egy nő, aki talán örömmel venné
majd, ha már közben (hosszú, kitartó hóesés)
egy vérvörös, nyitott kabrióban szárítná haját.
Miért, ki tudja, te meg annak örülnél –, ha
elbánni elbántál volna vele.
Ahogy a hóval elbánhat egy döglött kutya.
Lépek és lázongok.
Natur fényoszlopok
utamba érnek.
A Föld útjai
szagtalanok.
Ki kisér kit e
világban, e nyomorék
ösztönszerűségben:
születésben és
halálban.
Kötelek nem feszülnek,
vonszolódik az Ember,
néha azért, hogy majd
visszaérjen.
E labirintus hangtalan
vak dimenzió, hol
nincsenek jelek, s nem
állnak keresztek a
beugrókban oltárok
sincsenek.
Ha porból jöttél
semleges maradsz a sírig,
ha imádsz valamit, az
holnapra megszűnik.
Nyerget a világ lovára tehetsz,
s más üli meg,
ami marad,
hogy szemeddel kövesd.
Célba érsz ünnepnapon,
átszakítod a szalagot,
felhők takarnak el,
akár e szánandó
korszakot.
Szeretlek.
Bolond vagy.
Szeretlek, ha bolond vagy.
Akkor is, ha bolond vagyok?
Szeretlek, akkor is, ha bolond vagy.
Bolond vagy.
Szeretlek, akkor is, ha bolond vagyok.
Szeretlek.
Fiúk emlékeztek sose volt este
és a hajnalokban nem volt a következő nap
eltemetve csendesen mondom ezt most
hogy már konszolidálódtunk és óvatosan
húzzuk össze szemöldökünket na jó még
tüntetünk kis fürdőszobánkban kezünkben
borotvahabbal de más ez valahogy húsunk
belereszket ahogy a maszatos ablakon
benéz egy szétcsapott fejű madár jelkép
gyanánt összehúzott gallérral lődörögnek
a toronyházak idegenül rángatjuk arcunk
forradásait az átjárók harmonikáiban
apánk a fronton sem fél így mi meg
az eperfákból kiálló szögekre is félve
akasztjuk fel gondjainkat ki akart itt
s miféle forradalmat gitárunk hangfoszlányai
meghaltak a szőnyeg alatt mi bosszúból
/ki ellen s miért/ gyereket nemzettünk
hogy legyen kivel üvöltenünk és ugyancsak
bosszúból feleségünkbe szerettünk fáznak
a lábnyomok várjuk a megváltó esőt a
suhogást nagykabátban mutatóujjunkat
az égbe fúrjuk és mérsékletre intjük
a villámokat inni még iszunk ha muszáj
felhörpintjük a maradék felhőt valahogy
a mosolyunk is fonnyad
a szalmakazlak helyén feszes rendben
bálák mértanát rajzolja az este pizsamánk
/anyánk a csavargáshoz adta/ ott van
valahol a magyar tenger északi partján
eltemetve virágot nem visz senki már sárgul
a fű kibírhatatlan a véres szemű halak
tekintete bólogat a nád megvagyunk fiúk
a kardhalakkal minek csatázni ha rongyos
az este különben jó film lesz a televízióban
egy sodró folyóról mondhatni itt a demokrácia
mégis mi ez ahhoz képest hogy ősz van és
sétálhatunk zsebünkben keserű füsttel
borókagallyal megyünk dolgozni beleillünk
a tájba nagy mellükkel tüntetnek a lányok ez
már tényleg majdnem forradalom de mit kezdjünk
a kipucolt frázisokkal jaj pont a
békegalambok szarnak a fejünkre
kedves az idő alig remegnek a rongyokba
burkolt lábak forró homokba dugja fejét
a nap s fekete kalapban ülnek a bokrok
jajgatva jár az óra egy szűk barlangban
visszhangzik az ének a mi dalunk a mi
indulónk kifakult térképen nézzük szerelmünket
a zsugorodó tájat simogatjuk a cserépkályhát
s elégetjük indulatainkat gyorsak vagyunk
megelőzzük a földrehajló fűszálakat
kiegyenesíti a már említett eső ver csapdos
tisztára mos meztelen műanyagbabákat
játékosan sodor a szél apánk dohányából
cigarettát hogy emlékezzünk elérzékenyüljünk
fiúk akárha a gangon sírna nagyanyánk
rózsafüzére csönd lapul a polcon és a
távolban fáradtan morog a
szétzavart pipacsok nemzedéke
Ha egy szép lánnyal találkozom és így kérem: - Légy szíves, gyere velem -, ő azonban némán elmegy mellettem, ezzel a következőket közli velem:
- Nem vagy szárnyaló nevű herceg, sem széles vállú amerikai, indián termetű, rezzenetlen egyenes pillantású, akinek a bőrét roppant füves térségek levegője és az ott hömpölygő folyók vize edzette, nem tettél nagy utazásokat föl a nagy tavakhoz a ki tudja, hol található nagy tavakon. Kérdem tehát, miért kellene nekem, aki ilyen szép lány vagyok, veled mennem?
- Elfelejted, nem automobil ringat vagy ráz pöfögve az utcák során; nem látom mindenféle öltözetben feszítő urak sokaságát kíséretedben, akik, áldó igéket mormolva rád, pontos félkörben követnének; melled szép, és formás a fűződben, de már felsőcombod s csípőd bőségesen kárpótolja magát ezért az önsanyargatásért; tafotaruhát viselsz, húzott ráncokkal, ahogy múlt őszön volt divat és öröm a férfiszemnek, és - ezzel az életveszéllyel testeden - mégis mosolyogsz olykor.
- Igen, mindkettőnknek igazunk van, s hogy ennek ne ébredjünk jóvátehetetlenül a tudatára, az lesz a legjobb, nemde, ha külön-külön térünk haza.
-
fordította: Tandori Dezső
Szervusztok! Mindenkinek szép napot kívánok én is!
Oscar Wilde: A csalogány és a rózsa
(részlet)
...
-Milyen buta dolog is a szerelem - mondta távozóban a diák. - Félannyi haszna sincs, mint a logikának, mert nem bizonyít be semmit, és mindig olyat ígér, ami nem következik be, és elhiteti velünk, ami nem igaz. Szó ami szó, semmi gyakorlati haszna, s mivel korunkban fő a gyakorlatiasság, visszatérek a bölcselethez, és a metafizikát fogom tanulmányozni.
Visszatért hát szobájába, elővett egy nagy, poros könyvet, és belemerült az olvasásba.
Másképp magad nem védheted -
szeresd meg ellenségedet:
kongó szobád kazánfalát,
a sokfelé tört éjszakát,
tikkasztó Halálvölgyedet:
a társnélküli ünnepet.
Ha mint polop-kar, fojtogat,
add meg neki lágy torkodat,
szorítsd szívedre, úgy öleld,
s ellágyul, ölni elfelejt.
Meg kell magadat védened -
szeresd meg ellenségedet:
hűvös, gyüretlen vánkosod,
az őgyelgő vasárnapot.
Meg lehet szokni azt nagyon:
az egy-csészét az asztalon,
az egyszem lámpa fénykörét -
világot rajzolhat köréd.
Gyűrűző, tengermélyi csend,
rég a telefonod se cseng.
Mit bámulod? Jó lenne-e,
ha most vadul fölzengene,
s zuhintana szívedre, mint
pörölyt, valami szörnyű hírt?
Szeresd meg ellenségedet:
örök-nyitott bőröndödet,
repülőterek tenyerét -
hol felhajít, hol nyúl feléd -,
a sín-zengést, a szállodát,
a ma kék, holnap zöld szobát,
hideg és tiszta csendedet -
szeresd meg ellenségedet,
ha torkod markolássza is,
de oltalom, de bástya is,
hol arcodat levetheted,
homlokodat leejtheted,
hol nem kell szégyelned magad:
mondd csak, mondd! Tanu nem marad!
Meg kell magadat védened.
Meg kell magadat védened.
-
