Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Ha holt a szikla, ha az agyag néma,
ha kék csalás az ég azúr karéja,
ha csak sötétben tündököl a csillag,
ha elsorvad a tűz, ha azért nyílhat
a rügyből lomb, hogy ősszel dér eméssze,
ha csak időleges a szél fuvása,
ha elvérzik az évek érverése,
ha minden folyó csak lefele fut,
ha csak vizet kapsz minden szomjuságra,
ha véget ér a sírnál minden út -
felelj, az ember miért jön a világra!
-
fordította: Nagy László
Megnősz te is, ha Isten úgy akarja,
S harcolni fogsz a napi életért.
De hogy ne sujtson végzetemnek karja,
Hogy elkerüljön, ami engem ért,
Hogy életed simább folyásu légyen,
Hogy megkiméljen mindenféle rosz,
Tanácsom ez: nem tudva mi a szégyen,
Kedves fiacskám, légy alázatos!
Ne társalogj szegénnyel. Semmi haszna!
Hatalmasok közt legyen a helyed.
S görbedj le mélyen, hogy vihesd magasra,
Mert gyűlölik a fönhordott fejet,
Ha nem üresség, nem rang büszkesége
Emeli föl. Csak görbedj! A gonosz
Kevély koldusnak mindörökre vége!
Fiacskám, lelkem, légy alázatos!
Sürögj-forogj! E bús, nehéz világon
Mosolygó ajkkal bókold magad át.
Elismerés lebegjen síma szádon
S minél többször mondd: Excellenciád!
Ne légy irígy, ne légy rosz lelkü, dőre,
Meglásd, jutalmat minden óra hoz,
A sok félisten mind taszít előre, -
Fiacskám, mondom... légy alázatos!
E balga főt én hányszor megvéreztem,
Mert magamat fékezni nem tudám!
Hol tömjénezni kellett volna, kezdtem
Kacagni s mentem eszmények után
Mint egy futó bolond és kiabáltam
Meggyőző hangon: "Pusztuljon a rosz!
Előre! Irtsuk!" s mindíg magam álltam.
Kedves fiacskám, légy alázatos!
Ó hízelegj és titkold ha van elved,
Vagy még jobb tán, ha nyiltan megtöröd;
Igenre, nemre gyakorold be nyelved,
Amint kivánják a kegyes körök.
Légy nyájas szolga. Könnyed, fürge hátat
Sajátits el, mely vígan hajladoz...
Dobj alamizsnát vénülő apádnak
S kacagd szemébe: légy alázatos!
Hát mikor itt legeltetett a kis Csöre, nem is ment a nádas felé, hanem a dinnyeföld felé. És ott látott egy szép dinnyét, és levette, de nem volt kése, nem tudta elvágni, azért nem halt meg éhen a tele tál mellett, fogta a dinnyét, jól a földhöz vágta, a dinnye eltört, és akkor bele lehetett telepedni, s kézzel kiszedte a szép piros belét, és úgy jóllakott, hogy csoda. De még Boriska is örült, mert neki adta a dinnyének a héját, és azt Borcsa olyan takarosan kirágta, hogy mikor jött a kedvesanyám, kis Csöre eldicsekedett vele, milyen szépen kiette a dinnyébõl a belét.
- Hol vetted a dinnyét?
- A fődön leltem.
- Szabad a dinnyét leszakítani? Te bitang, szabad dinnyét szakítani a fődjén? Nem tudod, te alávaló disznó, hogy a dinnyét el kell adni, le merted szakítani? A tied az a dinnye? Hát tolvajt nevelek én belőled? Tolvaj leszel te nekem?
De már ekkor verte is.
A kislány nem értette a dolgot, onnan szokták levenni a dinnyét, amit meg akarnak enni. Kedvesapám is vett, kedvesanyám is szakított, a gyerekek is téptek. Sorra kellett kopogtatni a dinnyét, mikor hallották a szép tiszta hangot, az kellett levenni. Most nem értette, mért verik hát. Eddig senkit se vertek meg, csak őt.
- De mit fárasztom magamat - mondta kedvesanyám -, gyere csak haza, majd kedvesapád.
A kislány nem hitte, hogy meg fogja mondani kedvesapámnak kedvesanya. Hiszen õ is félt tőle, nemcsak a gyerekek. Hiszen senkit se vert meg az apa oly nagyon, mint a feleségét. A vékony kis asszonyt bottal, bunkóval ütötte! Még ha elszaladt is, úgy hajította utána a bunkót, mint a pásztor a tehén után, és el is találta, és akkor kedvesanyám leesett a földre, és az ember ráment, és a lábaujjával jól bele-belerúgott s meg is taposta. Hát most kedvesanyám megmondja őt ennek az apának? Ezt nem is hitte egy percig sem, de azért mégis félve ment haza este a tehénnel. A tehenet megfejték, rettenetes nagy tőgye úgy dagadt ki a hátsó két lába közt, mint egy teli zsák, annak a sarkaiból folyott a kövér tej, mikor jött a kedvesapám, a felesége talán félt, hogy rá kerül a sor megint, de azt mondta neki:
- Úgy úgy, csak nézd meg eccer, Dudás, lopott! A dinnyefődre ment, levette a legszebb dinnyét, amit el lehetett vóna adni.
Lehet hogy azért mondta meg, hogy ha az ura kimegy a földre és nem leli meg a dinnyét, ne őtet verje meg, de a kislány rögtön látta az apának a szeme és az arca eltorzulását, és még sohase nézett rá így ez a Dudás apa, aki ölelgetni és tapogatni szokta őtet, és azt mondta, hogy azt nem szabad megmondani az anyjuknak, s ő nem is mondta meg, s az anyjuk mégis megmondta őtet az apjuknak.
Az apjuk éppen a pipájába keresett parazsat, mikor ezt neki megmondta a felesége. Mindjárt akkorát bődült, nagyobbat mint a Boris. Csak eltátotta a száját, szétálló piros bajusza, mint a tüske meredt.
- Lopott? lo-poooott? dinnyét lopott ez a dögszem?... No gyere, nem fogsz te többet lopni... Nem fogsz te többet lopni, ha a kezedbe ragad se. Zárd be csak az ajtót, ki ne szökjön.
A gyerekek sietve bezárták az ajtót s kívül maradtak, mert szerették volna ugyan látni, hogy kedvesapám mit csinál Csörével, bizonyosan kiszakítja egyik kezét, azután a másikat, hogy ne lophasson többet, azért mégsem találták tanácsosnak bent maradni a házban, mert ismerték apjuk keze járását, tudták, hogy annál milyen könnyen áll a pofon, ütés, rúgás, minden. A kis Csöre még mindig nem tudta, mi vár rá. Nem is sírt, csak állt meredten és nyitott szájjal, ha mert volna, nevetett volna, hogy a kedvesapa most nem akarja őtet megölelni a nagy veres szőrös mancsával és simogatni, mint a kis macskát, és nem szabad azt megmondani. Aztán látta, hogy a Dudás, mert ha ők kedvesapámnak mondták, másfélék, akik nem laktak velük, Dudásnak szokták szólogatni - most igazán nem tudta volna azt mondani neki, hogy kedvesapám, csak azt, hogy Dudás... Dudás kivett a spórból egy darab parazsat, és azt mondta:
- Fogd meg a kezét.
Dudásné maga is meg volt ijedve, jobban mint az ura, mondta sírós hangján:
- Mit akarsz vele má?
- Most megtanítom a disznót, nem fog ez többet lopni. Tartsd a kezét. Fogd össze az ujjait, tartsd a kezét.
Dudásné akaratlan is engedelmeskedett, összefogta a kislány kis kezét, úgyhogy az ujjait együtt tartotta a markában.
- Úgy tartsd, hogy ráteszem a parazsat. Nem fog ez többet lopni, azt tudom istenem...
És Dudásné tartotta a kislány két kis kezét a hüvelyk- és mutatóujja közt, mint valami kis virágot, s Dudás rátette a parazsat, de Dudásné hamarabb érezte meg a húsán a tűz égetését, és eleresztette a gyerek kezét, és eldobta a kezérõl a parazsat.
- Jaj!
A kis Csöre csak most érezte meg hogy az ujjacskái hegyén, a köröm mellett ég a kicsi keze, s visítani kezdett.
- Fogsz lopni? Fogsz lopni? Letapostatod a tehénnel a szőlőt? He?
- Bocsánatot kérek kedvesapám, nem fogok többet lohohopni.
Egész kis testében reszketett, s odaesett az ember szőrös, csúnya kezére, és pacsit akart adni, s meg akarta csókolni.
Akkor a Dudás apa leakasztotta a pincekulcsot a szegről, és otthagyta õket. Kiment, az ajtót is nyitva hagyta.
- Édes kisjányom - sírdogált és mentegetőzött kedvesanyám -, nem szabad lopni, te azt nem tudod? Azért mondtalak meg kedvesapámnak, mert én gyenge vagyok, hogy megtanítsalak. De ő most nagyon megtanított, gyere ide, gyere ide, egy kis tejfeles ruhát teszek a kezedre. Látod, még az én kezem jobban megégett, mert én vigyáztam, mikor már láttam, hogy kedvesapád rá akarja tenni a parazsat, én visszábbtoltam a te gyenge kis ujjacskáidat, és lám alig is érte az ujjad hegyét a parázs, de az én kezemet megnézheted, még füstölt is a húsom, úgy megégette, ahogy rányomta a parazsat, hát ne lopj többet kisfiam, mert az a legnagyobb bűn. El ne vedd többet a másét. Itt neked minden a másé; mert itt szabad elvenni akármit a Rózsikának is, Julikának is, Mariskának is, mindenik itthon van, tudod kisfiam, de neked semmit se szabad elvenni, tanuld meg, hogy neked sehol a világon semmit se szabad elvenni, mert neked nincsen semmid. A bőröd, az a tied, de egyebed neked nincsen.
- Ingem van - mondta sírásban Csöre.
Erre Dudásné rettenetesen megdühödött, és elfelejtette a kedves szép szavakat, amiket mondott:
- Mi van neked? Mi van neked? - s megragadta a gyerek fejét kétfelőlről és megrázta. - Mi van neked, te bitang?...
- Ingem! - visított a kislány.
- Uhh, ez a kígyó. Hát érdemes ezért az álnokért az embernek tűzhalálra adni magát? Mikor ennek most is azon jár az esze, hogy mije van, a büdös dög.
- Maguknak van dinnyéjük, nekem meg van ingem - toporzékolt a kislány -, de maga Rózsira adja az én ingemet, amit nekem hozott a naccsága.
Szerintem az árvácskák roppant összeférhetetlen népek./Ha,ha-ahogy Yossarian mondaná- majdnem olyanok,mint én../.
Ugyanis: ha egyszer azt mondod: "árvácskáimat",ebben az esetben mindenképpen többesszámú árvácskáról van szó.Namármost,ha többen vannak az árvácskák,akkor már nem is lehetnének olyan árvácskák,hiszen társakkal,sőt hasonszőrű társakkal rendelkeznek.Tehát ha a "többességük" ellenére is árvának érzik magukat,akkor valószínűleg nem nagyon jönnek ki a többi árvácskával,elszigetelődnek egymástól és valóban árvácskák lesznek...
Nagyon kekec fickók ezek az árvácskák..
No persze lehetséges,hogy-árvaházi analogiával élve-egy kertben csupa-csupa olyan árvácska jön össze,akik nem egyazon biologiai "szülőtől" származnak,ezenfelül pedig mindegyiknek egyenként és külön-külön legyilkolták a szüleit.Ebben az esetben valóban:az árvácskák számosságuk ellenére is "valódi" árvácskák maradnak.
Dehát lehet-e olyan elvetemült lény,aki kezet emel egy árvácskára?:-)
Hát-amint már szintén mondottam volt-
"Nincs új a Nap alatt.."
Semmit nem tudsz leírni,vagy mondani,amit már valahol,valamikor valaki más ne mondott volna ki,vagy ne írt volna le.Ebből a szempontból viszont szinte mindegy,hogy ez pár napja,vagy ezer éve történt..
Sziasztok, szép napot mindenkinek!:-)
-
Helmi Rajamaa: VENDÉGET VÁRVA
Szemem az órán, gálában
ülök a kandalló előtt,
léptekre fülelve,
csengőre ügyelve,
várakozva.
A várt vendégből
félistent csináltam magamnak.
Mint komlóital
a vérbe jutva,
mint a legízesebb mézes sütemény,
mely elolvad a szánkban,
elveszejtettem magam.
Márciusi este. A nap
aranyló felhőhabokba süllyed.
Naplemente tűzvészében
lángolnak az ablakok.
Fenyők csúcsa izzik.
Lassan elkókadok
mint az amarillis,
mely utolsó látogatásából
még megvan a vázában.
Várok. Majd legyintek.
Ünnepi ruhámat,
melyet egy jó nevű
divatszalonban vettem,
vadul letépem.
Cipőm lerúgom,
nyomja a lábam.
Józanul gondolkodom. Eljött az idő,
hogy a rózsaszínű fellegekből
a földre zuhanjak,
megesik ez,
ha egy félistenről kiderül,
hogy egyszerű halandó.
A díványra dobom magam.
Szemem lehunyom.
Élvezem a létet.
A függetlenség
kéjes mámorát.
Élvezem... amikor hirtelen
ajtócsengő!
Ha mész, társul úgy vidd a jószerencsét,
Akár gyémántos gyűrűd ujjadon.
Ne állj, ne félj, ne bánd a bút, ha nyom,
Lépj ki, s tekints a vészben győztesen szét.
Ha jössz, a szád a dalt ragyogva mondja,
S küszöbre rakd szíved búját-baját.
Ki itt lakoz, mind kedves jó barát,
És szent a ház, hová belépsz naponta.
Fénylő fényesség fénylelő
Liliomerdőből kelő.
Fénylő fényesség ezredévek
Odvából csordult drága mézed
Világokon túlról jövő
És soha meg nem pihenő
Örök hajnal véget nem érő
Fénylő fényesség fényességtől fénylő.
Ki téged vár, szeret, szelíd fény,
S reménykedik téged szeretvén
Hogy egyszercsak, fénylő fényesség
Ránkvirradva lész a teljesség
Ki hittel hisz és jöttöd várja
Hárman jönnek el látására.
Fénylő fényesség fénylelő
Liliomerdőkből kelő.
Mennyi éjszaka éjten éje
S világok hulltak feledésbe.
Virrasztásukra egyedül
A fények fénye tündököl.
Fénylő fényesség fénylelő
Idegent idegenítő
Fénylő fényesség égi lép
Századokon át menedék:
Síró kitudott és kivert
Tebenned oltalomra lelt
Szomjas zarándok itala
Szállása voltál otthona.
Fénylő fényesség égi jó
Idegent fölmagasztaló
Fénylő fényesség szent ige
Szállsz a kihunyt föld fölibe.
Sovány a macska a portás hibájából.
Álmomban is látom hogy fogja maga agyalta
szigorú diétára a portás;
fogjon egeret magának, parancsolja,
de én azt mondom nincs már egyetlen egy se;
Két álló hétig ébren,
pince fölé tapasztott füllel
hallgatóztam, de még egy ciccenés
se hallatszott -
csak a portás hortyogása.
Ebben a beton házban, hol annyi a söprű,
a csapda s a szolgálólány,
magvaszakadt végképp az egereknek,
s a macska meg napról napra soványabb;
szőre perzselt, borzas mint egy bagoly.
Látom most is, üregesedő szemű
szürke kísértet suhan át előttem.
Vigyázzatok, föl ne
keltsétek benne a tigrist:
nézzétek hogy vicsorítja hegyes fogait,
és vérzik az éjszaka az esti csillag ütéseitől
egyedül a Portás a vétkes.
A nappal egyszerre ébredek minden reggel,
Keresztelésre várva a kút elémbe térdel,
Piros cipóba szel a kés s a mezőről a tej
Épp akkor érkezik a Nagy Göncölszekérrel.
Az esténként eresz alá eldugott szárnyam
Éjszaka magát a vállamra visszalopja.
Talán azért olyan nehéz nekem
Járnom a földön ha fúj a szél hajnalonta.
Barátom, ki azt mondod, ismersz engem,
nézd meg szobámat: nincsenek benne díszek,
miket magam választottam; nyisd szekrényemet:
benn semmi jellemzőt sem találsz.
Kedvesem és kutyám ismeri simogatásom,
de engem egyik sem ismer. Ócska hangszerem
rég megszokta kezem dombját-völgyét,
de ő sem tud mesélni rólam.
Pedig nem rejtőzöm -- csak igazában nem vagyok.
Cselekszem és szenvedek, mint a többi,
de legbenső mivoltom maga a nemlét.
Barátom, nincs semmi titkom.
Átlátszó vagyok, mint az üveg -- épp ezért
miként képzelheted, hogy te látsz engem?
Nem kellene melléd adni az asszonyt,
még életet, a nehezebbiket,
vágyat, unalmat és félelmeket
folyosók sötét szövedékén,
s akárhová futsz látni a végén
a lángoló halált freskóival.
Az őszülő hajszálakat, ránculó bőrt,
minden nap újult arcait,
a test és lélek harcait
kúszva, röpülve, völgyön és hegyen,
s hogy magának könnyebb legyen:
egész rádhulló életét.
Vidd az időt – az idő te vagy,
kiszáradt lelkét – a szárasztó te vagy,
unalmait – az unalom te vagy,
börtöneit – a falai te vagy,
– a magadét nem nevezheted nevén,
sikolthatod: nem én, nem én!
– halála is te vagy.
Fogja lámpását s az arcomba világít… (oh jól tudom, hogy ezt teszi,
Mert mindent tudok én, ha alszom is.)
S akárha szemeimre szállna rá a nap, a látás is megédesűl,
Hogy csupa báj és fény borítja tőle, illeti
Elfáradt lelkemet s a gyötrő hév is szinte felmagasztosúl,
A gyötrő hév bizony! Óh emberek!
Ti nem tudjátok ám, ki voltam én!
A láng… oly esztelen, akár a láng,
Mely lobog meztelen,
Mert nincsen kérge s eszi önmagát vadúl
Sír és viháncol önmagának, aztán visszahull,
Vagy voltam tán, mikép a trombiták szava,
Amely a téli táj felett riadva száll tova,
S a táj, szegény, eszmélni kezd,
Holott pihenne még és nem akarja ezt
És aki bandukol, félénken néz oda.
Hát ílyen voltam én. Az élet így telik,
Hogy csendesűl az ember estelig, –
Ma már én csendesebb vagyok. Lurkó ne féld botom,
Egy öregúr vagyok, akinek nincs neve
S ki bottal jár ugyan, de nem suhint vele.
Csak még az álmaimat nem adom,
Hogy adnám? Oh nem adhatom. Az még enyém.
A régi lázról álmodom. Vegyétek ezt: ez mindenem.
A régi hév, a régi gyötrelem.
Rámszáll a tűz, napfényben áll a tér
És látom magamat, egy ifjút gondokkal teli…
Oh tépd ki hát a szívemet és add neki.
