Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Kedves Szuszmok,már miért is lenne baj? Az a jó,hogy viszonylag rövid idő alatt eljutottunk -együtt-eddig a számíg! Kívánom,hogy a 100 000. hsz.-t is Neked sikerüljön elcsípned!:-))
Ó, nézd a furcsa, ferde fát,
Mint hajlik a patakon át,
Ó, lehet-e, hogy ne szeresd,
Hogy benne társad ne keresd?
Már ága között az arany napot
Nem tartja, madara elhallgatott,
Virága nincs már, sem gyümölcse,
Ő mégis áll, az alkony bölcse,
Mint a tünődő, ki ily estelen
A végtelen titkába elmerül,
És testtel is szelíden arra dűl,
Amerre lelke vonja testtelen...
Megbántottak! Hihetetlen a sértés és hihetetlen a sértegető arca. Mintha nagyítóüveg mögül sértegetne: akár egy természeti katasztrófa, akkorára nőnek vonásai. Úgy is bámulok rá: elképedve és megsemmisülve, s már nem is értem, amit mond, csak a szavai mögött tomboló indulatot látom, szemeinek viharát, vonásainak hegyomlását.
Eszembe se jut, hogy védekezzem.
Gyermekkoromban se verekedtem senkivel, olyan hihetetlennek tűnt, hogy valaki rámveti magát, földre veri a sapkámat.
Szemei, mint a viharos tó tükre, mikor szél és eső mossa el a víz határát. Mit is remélhetnék ekkora indulattól? S szívem mélyén már nem is azt kérdem szorongva, hogy mit is akarhat tőlem. Sokkal inkább azt, hogy ugyan mit is akarhat velem ez az elemi harag? Tudja-e vajon, kit bánt? Hogy mennyi valódi baj és bánat nyomaszt amúgy is? S ő maga, életének milyen távoli, titkos sérelmeiért kíván most bosszút állni rajtam, aki nem támadok, és aki nem védekezem ?
Arcát egész nap nem tudom elfelejteni. Jövök-megyek az utcán, egy ismerőssel beszélgetek a zsúfolt villamoson; indulata szüntelen parázsként égeti mellemet. El akarom felejteni, szabadulni akarok tőle, de bántása elkísér mindenhová. Hiába próbálok dolgozni, hiába igyekszem elmerülni egy most megjelent verskötetbe, haragja átsüt a híradó képein, átég a figyelmetlenül olvasott verssorokon.
Holdfáradt vagyok, mire hazafelé indulok.
És ekkor történik velem a csöndes és csodálatos változás. Pontosan akkor, amikor befordulok az utcánkba.
A fordulóban utcánk, ez a szürke és öreg utca, már ezerszer és ezerszer jött elébem, de máskor valahogy alig vettem észre...
Most határozottan érzem, hogy szól hozzám. Különös gyengédséggel szól, idáig alig észrevett szavakkal.
Hogy mik ezek a szavak? Nem lehet ezeket a szavakat emberi beszédre lefordítani, ahogy a sértések villámait sem! De az utcánk szavai egészen másféle, nagyon csendes és kimondhatatlanul békességes szavak, s valami ilyesfélét mondanak: Nézd, milyen kis meghitt erkélye van a sarki háznak, s milyen tündéri kőminták nyújtóznak ez alatt a szürke tető alatt. Vagy nézd, milyen szelíd növények suhognak a templomfalon! Nem vagy egyedül. Lám, gyermekek indulnak feléd az utca mélyéről az alkonyat szürke világosságában! S az ismerős kövek és kopások a falakon most mindmind észrevesznek. Ne légy szomorú! Látod, még a kövek is törődnek bánatoddal!"
S a csöndes "csoda", ha szabad így neveznem, otthon is folytatódik. A lámpa fénye meghittebb, mint máskor, s az ágy ezerszerte nyugalmasabb. S az ágy mellett a fal, mit nappal tarka párnák takarnak, most úgy tűnik elő, mint nagyon távoli, gyermekkori kert kőfala, s rajta a csúnya kopások: csupa messzi, rég elfeledett emlék.
Észre se veszem, most oldódik bennem a bántalom. Valami , nagyon jó, sírás utáni nyugalmat érzek. A vánkosnak is puha a paplannak is szinte "személyhez szóló" az érintése. Bármire esik pillantásom, a falra, a lámpára, kezemben a könyvre, beszél hozzám, mint a sorról sorra megfejtett titkosírás, beszél és vigasztal. S az imádság is sokkalta erősebb és tisztább és forróbb lámpaoltás után a sötétben.
Az álomban pedig úgy tűnök el, mint egy régi kertben mit egy régi fénykép őriz.
E kőbe vájt lyukakban
egyik nap mint a másik
a nappal és az éjjel
cinkosul összejátszik
nap és éj bonthatatlan
tömbje alatt a semmi
zsákját a vállra venni
hurcolni ájulásig
vagy még tovább amíg a
rozsdás idő bekattan
Ahol hártyás latyakban
romlott igék tenyésznek
van-e még bátor dallam
szó villámnál merészebb
jelzés hogy érdemes még
hinni egy makacs eszmét
fülelni hátha moccan
valami zsenge élet
szivekben csillagokban
Nyíló földrózsa kelyhe
emelj fel vonj magadba
ki botlok mint a részeg
ne engedd csúf lidércnek
hogy sorsom elperelje
napomat eltakarja
Ó hadd találjak végre
egy zizzenésnyi neszre
legyen bár mint a lepke
szárnyának rebbenése
vagy álombeli éle
meg sem fogant füveknek
a lét aprócska cseppje
megsúgott szivverése
a jóhírt hogy jelentsék
bízom szelíd szelekre
Mélyáramokra bízom
sorsomat egy palackban
míg a rozsdás időnek
lakatja majd lepattan
s ki magamban forogva
csak tört vagyok vagy az sem
ép leszek és töretlen
egész és oszthatatlan
ha milliárd alakban
szétszórva tükröződöm
az égen és a földön
csillagokban szivekben
Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő, szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha.
Arcod haván bogyók bíbor vére -
szép voltál, te kedves, illanó!
Szelíd, mint az alkony puha fénye,
s fehéren sugárzó, mint a hó.
Szemed magvai kihulltak régen,
neved, a törékeny, messze szállt.
Gyűrött sálam őrzi már csak híven
fehér kezed hársméz-illatát.
Amikor a háztetőn a hajnal
macskamódra, lustán lépeget,
emlegetnek tűnődő szavakkal
vízimanók, dúdoló szelek.
Kéklő esték azt suttogják rólad:
álom voltál, elhaló zene.
De tudom - aki formálta vállad,
fénylő titkoknak volt mestere.
Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő, szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha.
Mint a bomba a robbanás előtt –
De eleven és érző lövedék –:
Egy szikra kell csak, egy ütés csupán,
Hogy szertevetődjék a mindenség,
Az a kis minden, aki én vagyok –
S bennem a békességes csillagok
Fénye kihúnyjon, s szilánkká repedezve
Repüljenek az űrbe szerteszét:
Én eleven és érző lövedék:
Jaj, senkinek fájni nem akarok.
Ó, Uram, adj valami balzsamot,
Mely szünteti e kifeszített kínt –
Ó, add a régi balzsamot megint,
Adj fenyves-erdőt, vagy morfium-mámort,
Órákat adj, vagy egy pillanatot,
Amely késlelteti a robbanást.
Mert én: eleven, érző lövedék
Készen valami szörnyű repülőben,
S talán már a föld felé repülőben:
Jaj, senkinek fájni nem akarok –
Azért, Uram, ha úgy végeztél rólam,
Hogy végzésedből mégis robbanok:
Hadd vetődjem az űrbe szerte-széjjel –
A kis mindenség, aki én vagyok
Szakadjon millió szilánkba széjjel – –
(Úgyis széttéptem én már magamat!)
De robbanásom senkit se sebezzen!
E világon ha ütsz tanyát,
hétszer szűljön meg az anyád!
Egyszer szűljön égő házban,
egyszer jeges áradásban,
egyszer bolondok házában,
egyszer hajló, szép búzában,
egyszer kongó kolostorban,
egyszer disznók közt az ólban.
Fölsír a hat, de mire mégy?
A hetedik te magad légy!
Ellenség ha elődbe áll,
hét legyen, kit előtalál.
Egy, ki kezdi szabad napját,
egy, ki végzi szolgálatját,
egy, ki népet ingyen oktat,
egy, kit úszni vízbe dobtak,
egy, ki magva erdőségnek,
egy, kit őse bőgve védett,
csellel, gánccsal mind nem elég, -
a hetedik te magad légy!
Szerető után ha járnál,
hét legyen, ki lány után jár.
Egy, ki szivet ad szaváért,
egy, ki megfizet magáért,
egy, ki a merengőt adja,
egy, ki a szoknyát kutatja,
egy, ki tudja, hol a kapocs,
egy, ki kendőcskére tapos, -
dongják körül, mint húst a légy!
A hetedik te magad légy.
Ha költenél s van rá költség,
azt a verset heten költsék.
Egy, ki márványból rak falut,
egy, ki mikor szűlték, aludt,
egy, ki eget mér és bólint,
egy, kit a szó nevén szólít,
egy, ki lelkét üti nyélbe,
egy, ki patkányt boncol élve.
Kettő vitéz és tudós négy, -
a hetedik te magad légy.
S ha mindez volt, ahogy írva,
hét emberként szállj a sírba.
Egy, kit tejes kebel ringat,
egy, ki kemény mell után kap,
egy, ki elvet üres edényt,
egy, ki győzni segít szegényt,
egy, ki dolgozik bomolva,
egy, aki csak néz a Holdra:
Világ sírköve alatt mégy!
A hetedik te magad légy.
Mi az öröm? Szép nyári reggel,
A rét még harmattal teli,
Tizenhat év, fehér ruhával
Vidám falusi reggeli
Napos tornáccal, lágy kaláccsal
A régi népes ház örül;
A pázsitot holnap kaszálják
Ma még zöldel köröskörül.
- S a szerelem? - A mesék könyvét
Elejti lankadtan a kéz,
Még tegnap, tegnap más világ volt,
A könnyű szív ma oly nehéz.
Futó percek, halk lámpafénynél
Pírban izzó találkozás,
Mi tegnap fakadt, máma nyílik,
Nehéz kehelyben hervadás.
S mi aztán jött, csend és magány volt:
A szürke órák és kemény
Szavaknak fájó horzsolása, -
Hosszú napok, kevés remény, -
Az ólmos keblű szürke éjjek,
S a nehéz tehetetlen kezek! -
Szívembe' fájva bontakoznak
Lehulló rózsalevelek.
Valami forró, nyári éjszakán
Gyárfüst ölelt át lomha földszagot
S a legnagyobb lélek szökkent belém:
Az ucca és a föld fia vagyok.
Ma hat földrészre nyílik bimbaja -
Szép szívem óriás, piros virág
És villamos hullámok: lengetik
Világbelengő, kitárult szagát.
Börtön, kaszárnya, templom nem elég,
Hogy a hegyekről ledobja szavam
És minden ige fölöttem lebeg
És minden más szándék szándéktalan.
Ha én sírok, a világ vére hull,
Ha káromkodok, minden trón remeg,
Ha nevetek, az Isten is örül
S tavaszba szöknek akkor a telek!
Hitem a sors lesz: Szívbéli Urunk
Akar csodátlan, új, legszebb csodát -
Kaszárnyát, börtönt elrombolnak az
Arcunkról ömlő, lelkes lavinák.
Minden jövendő tűz is bennem él,
Hogy az utolsó harcos én legyek.
A simogatás az én lobogóm
S minden megindul, hogyha én megyek!
A lelkesedés zengő süvegét
Égig hajítják a görnyedt napok,
Ha szívetekben a tükör leszek:
Az ucca és a föld fia vagyok.
Tudod, hogy nincs bocsánat,
hiába hát a bánat.
Légy, ami lennél: férfi.
A fű kinő utánad.
A bűn az nem lesz könnyebb,
hiába hull a könnyed.
Hogy bizonyság vagy erre,
legalább azt köszönjed.
Ne vádolj, ne fogadkozz,
ne légy komisz magadhoz,
ne hódolj és ne hódits,
ne csatlakozz a hadhoz.
Maradj fölöslegesnek,
a titkokat ne lesd meg.
S ezt az emberiséget,
hisz ember vagy, ne vesd meg.
Emlékezz, hogy hörögtél
s hiába könyörögtél.
Hamis tanúvá lettél
saját igaz pörödnél.
Atyát hivtál elesten,
embert, ha nincsen isten.
S romlott kölkökre leltél
pszichoanalizisben.
Hittél a könnyü szóknak,
fizetett pártfogóknak
s lásd, soha, soha senki
nem mondta, hogy te jó vagy.
Megcsaltak, úgy szerettek,
csaltál s igy nem szerethetsz.
Most hát a töltött fegyvert
szoritsd üres szivedhez.
Vagy vess el minden elvet
s még remélj hű szerelmet,
hisz mint a kutya hinnél
abban, ki bízna benned.
Adtam nekik szabad akaratot
korlátok között, persze
s ők tudtak vele élni
teremtettek is szépséget és rendet
és civilizált együttélést
korlátok között, persze
Megemésztették a tudás gyümölcsét
korlátok között, persze
gondolkodtak és fáradoztak
és építettek két kezükkel,
alkottak hasznos gépeket,
százféle csodát fölfedeztek
korlátok között, persze
Hagytam dönteni jóról, rosszról
korlátok között, persze
ám fukarok a jóban, furfangosak a rosszban,
nem érzik át a mások szenvedését
fennkölt eszmékkel fojtják el az érzést,
pedig meghagytam nekik, hogy szeressék
legvadabb ellenségük is
korlátok között, persze
Mikor vétkeik heggyé sokasodtak,
zúdítottam az özönvizet rájuk,
bár megmentettem Noét, na meg az egész cirkuszt,
de soha, soha, visszanyervén a Földet,
nem tették azt, amit Én vártam tőlük.
Kőbe álmodva önhitt gőgjüket
rakták, rakták, hogy nőjön mind az égig.
Büntetnem kellett, botor fennhéjázást,
összezavarván nyelvük és beszédük.
De mire volt jó? Magam voltam önhitt.
Kénkövet szórtam dühhel Szodomára,
Lótnak kegyelmezték, s fiai már feledték.
Végül is sovány, vékony az eredmény,
sosem tanultak. Sosem fogok én se.
Áronnal is megjártam, szép kis história,
hátát mutatta, mint a szélkakas
a főpapom az első szélfúvásra.
Küldtem Sámsont a filiszteusokra,
de beoltottam vággyal, mely kárhozatba vitte.
Ninivét fenyegettem, de meggondoltam másnap,
Jónás máig sem érti, hogy lehet szeszélyes egy Isten.
S szegény Jób szenvedése! Megtestesült alázat,
hű maradt, nyomorult, tevém, hogy hű legyen
(kétlem, hogy steril indítékaim
egy nyílteszűbb Jób akceptálta volna).
Mondhatnám: nem tudom, hogy mit is akarok,
vagyok aki vagyok, és nincs több magyarázat.
Azt hiszik, felelősek, s enyém a felelősség,
ebben a titok, melyben rejtezék,
nem vagyok végtelen, a hatalmam is véges,
nem tudok mindent, s olykor
nem tudni jobbnak látom,
lelkük posványa láttán fintorgatom az orrom,
s csak csóválom fejem, ha kegyetlenség bőszít.
Alázatot kívántam, s nem győznek ők imádni,
nevemmel mocskolják be a nyughatatlan kardjuk,
százfélemód sanyargatják maguk,
kilelnek pompát ceremóniákat,
álszent magasztalással, hízelgéssel remélnek
megvesztegetni engem, jövet-menet a hadba.
Sajnos a képmásomra teremtettem meg őket,
ezért képzelhetik, közülük egy vagyok,
de ha az vagyok is, szeszélyes, állhatatlan,
azért megvehető nem vagyok s nem leszek.
Gyötri őket a kéjnek rút bűnné mázolása,
és más parancsaim, mik már untatnak engem,
csak aljasságaiktól háborodom föl olykor.
Vad húsevő növények, amelyek éjjel mérget
szórnak a gyengébb szomszéd kertjébe gonoszul,
s elhervad saját liliomuk is
kiégett szívük barázdáiban.
Leleményük a rosszban végtelen.
Túlcsordult pohár, s azt kérdezem magamtól:
Nem elég büntetésnek, mit hordanak magukban?
Hogy mindörökre annak maradjanak, amik?
Torkig vannak velem, e törekvő kis férgek.
Néha magam sem értem - s tudom, ez jogtalan -
romboló szenvedélyük vad kilengéseit.
Véget vethetnék ennek, visszaszippantva egyszer,
amit beléjük, porszembe, leheltem,
tehetném, mondom, de már nem teszem.
Prófétákat sem küldök régóta rájuk,
nem reszkettetem döngve már a Szinai hegyét,
ez épp elég volt egyszer, és fáradt is vagyok,
már nem szolgál köröttem se Lucifer, se angyal,
szélnek eresztettem a sereget, s maradtam
magammal összezárva, kételyekbe merülten,
korlátok között, persze.
Ha pusztulni akarnak, vigyék csak maguk véghez,
már mindenük van hozzá, inkább mint valaha,
s csak lassan sarjad bennük a jóság, józan ész.
Talán eltévesztettem ott kezdetben a dózist,
tán túl sok szabadsággal áldottam-vertem őket,
s talán a védelemhez túl sok foggal-körömmel,
talán nem volt kedvükre a frigy, amit kötöttünk,
persze nem tiltakoztak, hisz választást nem adtam.
Talán csak meghaladták értelmük a szabályok,
vagy ahogy kezdem látni - s ez a valószínűbb,
s az én korlátaim nyilvánvaló jele -,
talán nem voltam képes mindezt elmagyarázni.
Most már magam sem látom világosan a dolgot.
Bár vagyok, ki vagyok, nem vagyok, aki voltam,
s még ha megbántam is, hogy teremtettem őket
a semmiből vevén, felemás ez az érzés.
Ernyedten és erőtlen, bágyadtan és mogorván,
belenyugvás, levertség, szorongás közepette,
hagyom, hogy kételyem, habozásom vezessen,
magam korlátja, íme én vagyok.
Valami szépet kéne írni, mondtad,
még hittél abban,
lehet valami szépet írni, valami jót, csak így,
nekibuzdulásból,
homokórák árnyékában, dáridós napokban.
Hát nem!
"Csak a szépség szívét tépték ki, a sárkányé dobog!" -
mondja ifjú barátném, s tovább lapoz egy kínai könyvben,
tovább lapoz.
A parkban tavalyi levélkupacok közt
feslett pompában áll a pad, már nem, már nem üres,
az ébredő szerelmek hűlt helyén
öreg csöves
alszik, üvege-zsákja jégüres, az álma is rideg.
Felkel-e még?
Mindegy mindenkinek.
Ragyog, ragyog az árutemplom,
özönlenek a hivek.
Valami szépet kéne írni, mondtad,
hiszen itt van az a bizonyos
holnap,
amire vártunk, vártál, vártam én.
Mit érdekel az öreg csavargó,
másra nyílik az égi ajtó, mást dédelget a meleg,
miért törik szét a benned ébredő dalt
peremre lökött emberek, hiszen ha nézed,
rengeteg a daliás sors, a remek.
Tovább lapoz.
Hát nem lehet!
Valami szépet írni, mondom,
azazhogy rég
csak motyogom,
morgom,
mormolom,
valami szépet írni még...
Mint a vadász a hegyekben az őzike lábanyomát, a
nyúl szaladó árnyát kergeti hóvizen át,
s nem csügged; de ha így szólnál neki:"Itt van előtted
mozdúlatlan a vad!" - rá se tekintene tán:
épilyen a szerelem, mert üldözi azt, ami illan,
s elfordúl attól, ami kinálja magát.
-
Találkoztunk a fák közt, a kertben, ő meg én.
Jött hófehér kis lábbal a kerten át felém.
Kért, hogy könnyen szeressem, mint a rügy nő ág hegyén,
de ifjan és bolondul ezt nem hihettem én.
És álltunk a folyónál, hol végetért a rét.
Vállamra tette akkor kis hófehér kezét,
És kért, hogy könnyen éljek, miként a fű, ha ragyog:
de bolond ifjú voltam, s most csupa könny vagyok.
-
fordította: Vas István
