Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
OFF
Hiszen hallom én az árnyalatot ilang kedves,dehát ki így,ki úgy értelmezi a "boldog szép napokat".Nekem régi IS és szép IS volt az az időszak...
ON
De most már télleg,mer' aztán megint bennünket a topicgazdi!:-))
Egyébként azt hiszem az előbb említett /és ez itt és most/ : Nagy István Attila művei..
ELREJTELEK
Szavaimba rejtelek,
hátha nem találnak rád,
amikor megvirrad,
s útjukra indulnak
a gonosz álmok.
Új szavakat találok,
testedet takaró
varázsigéket,
ne árthassanak neked
az emberek.
Mert minden jóság,
minden gyötrelem,
eltanulható,
félek, egyszer
megadod magadat.
Szavaimba rejtelek,
hátha nem találnak rád,
s olyannak maradsz,
amilyennek megszerettelek.
Hát most találtam valamit,ami tetszik,de szintúgy vagyok vele,mint kedves Nóra a minap: nem tudom,ki a szerzője! Nem baj?
De azt ünnepélyesen kijelentem,nem az én művem!/sajnos.:-)/
UTÓSZÓ
Rettenetes, ha a reménytelenség megköti az
ember tetteit, gondolkodását, életösztöneit.
Ilyenkor nem futja másra az erejéből, mint
hogy egymás mellé teszi a lábait, ha
egyáltalán útnak indul.
De inkább a helyét keresi, mert hirtelen
kiüresedett az élete, eltűnt, aminek - hol
nagyobb, hol elgyengülő akarattal -
nekifeszült. Arra törekedett, hogy átrendezze
az elmúlt évtizedeket. Lehet még valami, ha
ketten akarják.
Mene tekel ufarsin - megmérettél és könnyűnek
találtattál. Ezt mondja az ember legelőször
magának. Felkínáltam magam; kézbe vettél,
megforgattál, gyönyörködtél bennem, aztán
elejtettél. - Olyan, mint egy lila színű
kavics, én pedig mostanában megszerettem az
aranyat - mondtad. Nem ad hiába, aki úgy ad,
hogy közben magának is örömöt szerez vele.
Szép gondolat. - Elég lesz a halálig.
A beszélgetésetekről jutott eszembe:
-
"... Álmodtam egy világot magamnak,
itt állok a kapui előtt,
adj erőt, hogy be tudjak lépni,
van hitem a magas falak előtt."
/Slamovits-Barta- Pataky: Álmodtam egy világot/
-
Nem írom le az egész szöveget: ez annyira jó kis lemez volt, hogy mindenki ismeri:-)
Nagyon egyszerűen kellene szólni
ebben az agyonbonyolított világban.
Veretes, tiszta, igaz beszéddel
lehántva a sallangokat,
az utánzatok idegen koloncát,
a cifra cikornyák vadhajtásait.
Fehér szavak kellenének,
újra felfénylő, megtalált szavak,
lesikált, erős tölgyfa szavak,
masszívak, faraghatóak,
kemények, érthetők.
Vissza kell adni hitelét,
becsét, szépségét a szónak,
a szóra érdemes szavaknak,
melyekkel szót válthatunk,
és szót érthetünk egymással
jó szóban szűkölködő korunkban.
Nem vagyok jó. Én nem tudom szeretni,
ki nálam is rútabb, vagy kevesebb.
Nem tudnék velük, értük élni. (Halni? semmi:
e l ő l ü k menekülnék el: a lényeg ennyi.)
Igaz a könny. Lelkemből ered, ha pereg;
ám ez csak részvét. Más a szeretet.
Mikor először tűnt elém,
drága volt, mint egy tünemény,
kit azért küldött életem,
hogy egy perc dísze ő legyen.
Szeme mint alkony csillaga;
s az alkony hozzá a haja:
csak ennyi benne az, ami
nem májusi és hajnali.
Vidám kép, édes könnyűség:
meglep, megállít és kísért.
De többször látva: látomány
volt ő, és mégis földi lány.
Lépése szűzi és szabad.
Házias minden mozdulat.
Alakja nyájas, tiszta fény.
Nyomában emlék és remény
kelt: mivel ő sem állt a szív
mindennapi és primitív
éhei, kis búk, örömök,
csók, könny, mosoly, vágy, gáncs fölött.
Azóta híven nézem őt,
s lesem élete ütemét.
lelket lélegző drága lény:
útitárs a Halál felé.
Szilárd ész, gyengéd akarat,
szívós erő halk báj alatt.
Valódi asszony, jó s igaz,
intés, parancs, derű, vigasz.
Asszony, és mégis valami
fényt érzek, ami angyali...
Neved - madárfiók tenyeremben.
Neved - mint jégcsap, üdíti nyelvem.
Szájmozdulat, egy-rezzenetű.
Neved - öt betű...
Szép labda, égbe szökellő.
Ezüstszivü csengő.
Csendes tóba vetett
kavics visszhangja neved.
Döndül tompa zenével,
mint éji lódobogás, úgy enyész el.
Verdes, mint a magány
homlokhoz szorított fegyver ravaszán.
Virrad. Szürkül a város renyhe piszka,
De túl, az enyhe, tiszta messzeségben
Új rajzlapját kifeszíti az égen
A hajnal, a nagy impresszionista.
Ezüst ónnal szeszélyes felhőt rajzol,
És álmodozva pingál enyhekéket,
S ragyogva tűzi az isteni képet
Az űrbe a hold, nagy rajzszög, aranyból.
A sötétség, az éji, rút csuha,
Lebomlik a fák törzsén nesztelen,
S borzong a jó hüvösben meztelen
Az erdő, az örök buja csuda:
Most, mielőtt pompás testét kitárja
Mindenkinek, nyújtózik hallgatag,
S várja, hogy a vén, dús kéjenc, a Nap
Aranyfésűt tűzzön nagy, zöld hajába.
De itt, a szűk utcák közé bezárva
A szürke hajnal szennyes és sivár,
Nagy, sárga szirmát elhullatta már
A lenge gázláng, az éj bús virága.
Itt-ott mered csak, s furcsán, betegen
Lobog a kétes és nehéz homályba
Egy-két borús fa, mint fakózöld fáklya,
Mely vakon leng a siket tereken.
Annuska, alszol? bús utcák során
A bús hajnalban járok egyedül,
S hogy vígasztaljon, halkan hegedül
Fantáziám, a magános cigány:
Erdőkkel, éggel, ajkad mosolyával
Hangfogózza dalát, míg ballagok,
Jó volna most megállni ablakod
Alatt egy édes, fájó szerenáddal.
A szívem adnám oda hegedűnek,
A szívem, melyből bú és vágy zokog,
Lopjon szivedbe enyhe bánatot
És kósza vágyat, mely árván röpülget,
Hogy szűz álmodban, halkan, édesen,
Nem is sejtve, hogy könny az, amit ejtesz,
Álmodban, mit reggelre elfelejtesz,
Sirasd el az én züllött életem.
-
nem olyan vagyok mint mások
azazhogy éppen olyan vagyok mint mások
sose érkezem meg időben
s mindig nem vártan bukkanok fel
azt mondják nincs semmi jövőm
s hogy a múlt után kutatgatok folyton
mindig csak az árnyékban állok
s cipelem ezt a barna kézitáskát
(olyan könnyen felejtek)
ám álmodozni is tudok
arról álmodni hogy időben
bukkanjak fel a megfelelő helyeken
mivel: valamit elmondanék ott szívesen
azaz szeretném hallatni a hangomat
olyan örömmel mondanám el:
hogy láttam itt mindezt
hogy mindezt itt megőriztem magamban
Kékszakállú, én adom most:
íme, itt a nyolcadik kulcs.
Csak belülről nyitja ajtód,
mely saját magadra tárul,
nem torzíthat már a fény, mely
rólam visszaverve rádhull -
nem vagyok már. Tűnhetsz annak,
ami vagy - s nemcsak lehetnél.
Senki sem lát, csak a nyirkos
várfalak közé rekedt éj.
Mássá tett a nő-jelenlét:
úgy lehettél hős, kegyetlen,
dús, gyengéd, s országgal ékes,
hogy a tükröd én lehettem,
gyöngeséged s múltad titkát
féltve is büszkén szemérmes
úgy lehettél, jó uram, hogy
volt egy asszony, aki kérdez.
S ha hét ajtód meg se látom?
Ha semmit se kérdezek meg
s azt sugallja hallgatásom,
hogy kicsit sem érdekellek?
Akkor sértve inkább lennél?
Akkor inkább lenne részem
bús magamra-hagyatottság
várad örök éjjelében?
Lettem volna - mint sok asszony -
üres szívű, puszta szájú?
Milyen kellett volna lennem?
Mondd meg nékem, Kékszakállú!
Enyém most már minden éjjel -
és mindig is éjjel lesz már.
S vak az éj. Senkise lát, csak
a rajtam kívül rekedt vár.
Fedd magad fel önmagadnak,
mérd, amit raksz és amit dúlsz.
Kékszakállú, én adom most:
íme, itt a nyolcadik kulcs.
Ez viszont most nem része a peep-show-nak.Aki mégis arra fizetett be,lapozzon kérem...:-)
SZERETEK VÁRNI RÁD
Eső kering az utcán, s idebent
a lámpa körül gyűrűzik a csend,
ahogy ülök és várlak.
Nincs más világ: magamba búvom el.
Ilyenkor nem hiszem, hogy látni kell,
ilyenkor óriás vagyok,
aki elég magának,
lebegek fönn, a csont-palack felett
és az sem érdekel,
hogy kerek szemmel figyelnek a tárgyak.
Ülök és várlak.
Mióta várok így?
Emlékszem, meggyűltek az évek,
feltornyosult a megvárattatás,
közben mosoly fürösztgetett, közelség,
jószó, szívesség és kézfogás,
lassanként gyanús lettem önmagamnak
s előrebukván a jövő felé
(hogy ki jön még és ki az, aki nem jön)
belémfagyott a maradék lehellet
és meggyűlöltem, akit várni kellett –
és most eszméletem hideg falára
kikönyökölve nézek innét,
s mint az igazi boldogok,
a tétovázó ifjúságra
s a lépteidre gondolok.
Te vagy bennem a bizonyosság,
az önvédelem és a gőg,
a különbség, az azonosság,
a fejtartás mások előtt.
Ha jössz, a padló is megéled,
körvonalat kap a világ,
a tárgyak előrefeszülnek,
türelmük szétveti az ajtót,
lebiccenő fejem fölött
a lámpa lélegző virág,
jaj, nézd, hogy szeretek,
szeretek várni rád,
nézd, én, az egykori csavargó,
hogy ülök itt, nyugalmi lázban,
e mozdulatlan mozdulásban,
ülök és várlak, várlak –
állj meg! egy perccel előbb, mint belépsz,
még felmutatlak a világnak.
Jaj,Cat,hát tudod Te azt! Ez semmi más,mint a mai napra rendelt értelmetlen hülyeségem.Tényleg ne vedd komolyan.Semmivel sem jelent többet,mint egy könnyű kis peep-show /egyesek szerint/
/nem adhatok mást,csak mi lényegem../
De ne is legyünk tovább OFF.
Verseljünk: proszit!
Amit csak az eszeddel tudsz: idõ jön,
ahonnét csak azt a pillanatot
akarnád, amid volt már, s hogy ne tûrjön
mást - mily áhítás! hogy is akarod
elhinni, van ilyen... és az mi lenne?
Áthullás más szerepbe.
Nincs kijárat. Se vissza, sem elõre,
Akárhogy döntesz. Elmégy - vagy maradsz.
Bizonyosság a szétmálló jövõbe,
amit - mert vissza nem térhet - feladsz?
Elmúlni - és ha nem hiszed? Mi lenne?
Át a szereptelenbe.
A világos beszédet a világi
ordítozás akadályozza meg.
Lehet ez távol-környezeti, házi,
lehet, hogy csak így zúg néma fejed:
Nincs kijárat. Ellenségek vagyunk,
ami kellene: az, mit nem hagyunk.
Nem tisztázható. Jó lenne. A ködkép
elképzelés - hogy volt egyáltalán,
ami... de vak falakra tükrözõdjék...?
túl van már minden tûrés hajlatán:
hogy kétfelõl bezár, hogy vissza-élnéd,
de vége végképp.
Miféle lázongó elképzelések,
mik még bármi közt a legjózanabbak?
Hogy csak és csak "azt" éld, mert már megélted:
a "dolgot" nem képzelnéd boldogabbnak,
ha nélküled? Megannyi sejtetése
utal e feltevésre.
Marad, hogy ami van - nincs. Ellenében
próbálod makacs lázálmaidat,
hogy a rontó józanság tengerében
kétes szigetekként megálljanak:
de a habok között mindegyre hûlnek,
és rab maradsz, míg mások menekülnek.
Mások? De kik azok? Nincsenek is meg.
Létük csak henye állítás. Sehol
nem vezet útjuk, téged nem keringet
ábrándja sem. A lázongás kiforr,
ám - mert: "Ne legyen!", ez volt - nincs alakja.
Hol s hová? Egy-semmi salakja.
