Azt hiszem, valami elkerülte a figyelmedet. Én azt írtam, hogy egy termés adagjainak a neve lehet tulajdonnév. A Pista bácsi Oportóját nem lehet Sanyi bácsihoz kötni. Ezt általában meg lehet állapítani a címkéről. Magam részéről ezt a tulajdonnéviséget lényegében a címkéhez. kötöttem.
Kis Ádám
> Szerinted gyárthat Opel Astrát a Renault vagy a Volvo?
Gyárthat. A Bayer Aspirin gyártási jogát csak néhány éve kapta vissza a Bayer, azelőtt háborús kárpótlásként(!) az amerikaiak gyártották. Ugyanígy a Persil márkanevet a csatornán túl más cég birtokolja (Lever Fabergé), mint a csatornán innen (Unilever).
Szerinted gyárthat Opel Astrát a Renault vagy a Volvo? Szerintem nem. De attól, hogy Józsi bácsi gyárt egri bikavért, attól még Pista bácsi is gyárthat. Ebből adódóan nem lehet márkanév az egri bikavért. A kenyérre is rá van írva, hogy barna kenyér, oszt mégse jut senkinek eszébe márkanévnek tekinteni.
Zöldtárca, zöldszervezet természetesen egybeírandó, mivel itt a zöld nem minőségjelző. A szerkezet bonyolult, egy lehetséges, egyszerű elemzése, hogy a zöld itt főnév, egy embercsoport neve (azt is mondják: zöldek). Tudom, hogy máűsféleképpen is lehet elemezni, de azok az elemzések is az egybeírást indokolják.
A kis bor kisbetű, nagy bor nagybetű kérdéáshez hivatkoznék a Tinta Kiadónál megjelent Édes anyanyelvünk című köetre, amely a rádióban elhangzott nyelvművelő előadások szövege. Ebben van egy helyesírással foglalkozó fejezet, melynek az alcíme "Hajlongó nagybetűk", jól kifejezi a dolog lényegét. Fábián és Grétsy egyaránt foglalkozik ezzel a kérdéssel. Ugyan a fajtanevekkel nem foglalkoznak, de például az intézménybnevek terén vannak jó analógiák.
Amúgy nem kell Grétsy tanár úr véleményét kérdezned: az AkH kifejezetten foglalkozik ezzel a 193. pontban:
A nem márkanávként használt, többnyire a termék anyagára vagy származási helyére utaló nevekben a tagokat kis kezdőbetűvel írjuk ... kecskeméti barack; tokaji bor; stb. Címkén, hirdetésen stb., alakulatkezdő helyzetben az első tagot természetesen nagybetűvel kezdjük: Kecskeméti barack. stb.
Most viszont szélkakasként megváltoztatom az álláspontomat: mindezt így átgondolva, ha palackon, címkén jelenik meg a bor neve, akkor bizony márkanévnek kell tekinteni. Ráadásul, úgy érzem, a név minden tagja tulajdonnév ebben az esetben, mivel variálhatóak. Erre akkor gondoltam, amikor szembeötlött a bikavérről írtak. ugyanis Szekszárdon nem egri bikavért termelnek, hanem szekszárdi bikavért, és ha megkérdezed a szekszárdiakat, ők azt fogják mondani, hogy a bikavér tőlük ered, ezért max. Egerben termelhetnek szekszárdi bikavért. Ezért egy szekszárdi termelő szvsz jogosan és helyesen írja a palackjára, hogy Szekszárdi Bikavér, mert ez annak a palack bornak éppúgy márkaneve, mint az autómnak, hogy Opel Astra.
Összegzés: ha a borfajtáról beszélünk, kisbetűk, ha egy adott termés adagjairól, akkor nagybetű. De akkor is, ha a bor nem jó. Mert a lényeg az, hogy a betű nem minősíthet. Nem arra való. Csak a gittegyletben.
És az egri bikavér legyen Egri Bikavér? Éppen ez a bajom nekem is. Abszolút nem értek a borokhoz, ezért nem tudom eldönteni, melyik a jó bor, melyik nem. (Nem iszom bort.) Csakhogy pl. Szekszárdon is csinálnak egri bikavért. Amit te írsz, azt magyarázzuk a borászoknak mi is - de hiába.
Valamiképp a gittegyletre emlékeztet, amely a kisbetűt lebecsülő szándékkal alkalmazta.
Ők is ezzel érvelnek, hogy egy kisbetűs bor "kicsi", a nagybetűs "nagy" bor. A borászati szaklapban minden úgy jelenik meg, ahogy a termelők akarják, csakhogy hiába mondjuk, az más, hiszen egy kifejezetten szakmai lap helyesírása - kevés kivételtől eltekintve - nem mérvadó.
A borászok ugranak, ha pl. azt mondjuk nekik, a szürkebarát fajtanév, köznévként kell írni, kisbetűsen. Olyasmit, mint a jonatánalma és hasonlók, nem is szabad mondani analógiaként, mert megsértődnek.
Azt hiszem, a hét végén bemásolok egy pár sort a kifogásokból, és megkeresem Grétsy tanár úr véleményét is.
A zöld számról általad leírtak megerősítik a véleményemet, úgyhogy nincs vita... :-))
Viszont a zöldtárcáról, zöldszervezetről továbbra is várom a tanácsodat.
Köszönöm szépen.
Meggondolandó dolgokat írsz, azonban volna vitám
Szerintem a zöld szám, a kék szám ne íródjék egybe, ezt semmi nem indokolja. Bár a zöld szám nem mindig, és nem mindenűtt zöld, szerintem ugyanúgy kell értelmezni, mint a zöld lámpát, amelyiknél átmehetsz az úton.
A borok esetében a borászák nagybetűs követelése tiszteletébresztő ügy. Mert mi is a tulajdonnév? Ezen az alapon a Fehér Embert is így kellene írni. Ezek biza fajtanevek és nem márkanevek. Variáljuk meg egy kicsit a dolgot:
Tokaji Aszú - no ez elmegy, mert ez igen jó bor.
Badacsonyi Szürkebarát - oké, ez is belefér, jó bor
de mi legyen az Asztali Fehérrel?
vagy mi legyen a termőhely megjelölése nélküli kadarkával.
(Állítólag a termőhely megjelölése nélküli borok úgynevezett présborok, melyeket a törek kimosása során keletkezett folyadékból és némi cukorból-aromából gyártanak).
Valamiképp a gittegyletre emlékeztet, amely a kisbetűt lebecsülő szándékkal alkalmazta. Ezewsetben ennek a fordítottjáról lenne szó. OK, de akkor igazodjunk a szólásmondáshoz, és a jó borok nevét írjuk csupa NAGYBETŰVEL.
Próbáljuk a dolgokat rendezni:
A vörösbor vörös, de a fehérbor nem (mind) fehér, mint ahogy a sárgamuskotály többnyire nem sárga, hanem fehér.
Az olaszriszlig persze nem olasz, a bíborkadarkáról nem nyilatkozom, dehát a bíbor szó tulajdonképpen olyan ritka.
A rozébor meg nincs, annak a neve rozé, bor nélkül, de ez nem teszz hozzá a megoldáshoz semmit.
A magyar helyesírási szabályzat alapján ez az egybeírás megmagyarázható, tesség megkeresni a 107/b-t, melyben az olvasható: "Ezek tagjainak együttes jelentése más, mint az előtag és az utótag jelentésének összege"
Más részről a nevek vonatkozásában sokat jelent a hagyomány: ha a sárga muskotályt hagyományosan így hívják, akkor különírhatjuk, még akkor is, ha éppen egy évjárat fehér színűre sikeredett (van épp egy ilyen a kamrámban, kedvelem).
Amúgy az is meggondolandó, hogy a kocsmába lépve még választhatunk, mit iszunk, egy deci vöröset vagy egy deci fehéret. Vagy kettőt.
Csatlakozom az előttem szóló kérdéseihez, amihez borügyben hozzátenném a következőket: a borászati szakirodalomban, valamint a palackok címkéin teljes a bizonytalanság a következő alakok egybe- ill. különírásában:
vörösbor ~ vörös bor
fehérbor ~ fehérbor
rozébor ~ rozé bor
olaszrizling ~ olasz rizling
bíborkadarka ~ bíbor kadarka
sárgamuskotály ~ sárga muskotály
Stb.
Ha a magyar helyesírási szabályzat sokat bírált, a jelentésből kiinduló elveit próbálnánk érvényesíteni, akkor ezek a jelzős alakok talán külön írandók lennének, bár a "vörös bor" jogosságán lehetne vitatkozni, illetve az "olasz rizling" kifejezésnek sem lenne semmi értelme, hiszen ennek a fajtának semmi köze az olaszokhoz.
Ha azonban a Nádasdy Ádám javasolta hangsúly-elvhez tartjuk magunkat, akkor a kapcsolatok egybe írandók (ill. egybeírandók...).
Két kérdésem van, amiben várom a segítségeteket, tanácsotokat.
1. Az utóbbi időben 'zöld' szavunk a környezetvédelemmel kapcsolatos ügyekben előtaggá vált (zöldtárca, zöldmozgalom stb.) A zöldtárca szónál és hasonlóknál ingadozom, más esetekben nem. Érdekes, mindenki így van vele, mert ezek a szavak (vagy összetételek) néha egybe, néha külön láthatók. Így van ez a 'zöld szám' - 'zöldszám' esetben is, amikor egy ingyenesen hívható telefonszámról van szó.
2. A régi vita a bortermelők és az Akadémia szerint eljárók között. Az utóbbi időben egyre jobban felerősödnek a termelők oldaláról azok a vélemények, miszerint az egri bikavér, a szamorodni, a tokaji aszú stb. igenis legyen nagy kezdőbetűs, mert ezek TULAJDONNEVEK. Grétsy tanár úr meg is ígérte a termelőknek, hogy eljár az ügyükben. Jómagam nagy kezdőbetűkkel hagyom pl. a Szeremley Huba Cserszegi Fűszerese, 2002-t (csak a hasraütésszerűen írtam, mert nem értek a borokhoz), mert így, teljes nevén márkanévként el tudom fogadni, de magát a cserszegi fűszerest nem fogom nagy kezdőbetűkkel írni.
Persze, ez túlzás.
Az illető fordító, és ebben a minőségében igen fontosnak tartja a kulturális transzfert, következésképpen a nemzeti nyelvekhez kapcsolódó kulturafüggő jegyeket is. Ez természetesen speciális fordítói tudás, ami felértékeli ezeket a dolgokat.
„Meg kell neked mondanom, ismerek olyan embert, és ráadául nem is nyelvészt, nem is puristát, aki nem válaszol az e-mailedre, ha így szólítod meg.”
Ez komoly? És miért? Ezt komolyan nem értem.
Kedves Oszi!
Meg kell neked mondanom, ismerek olyan embert, és ráadául nem is nyelvészt, nem is puristát, aki nem válaszol az e-mailedre, ha így szólítod meg.
A felkiáltójel kérdésében inkább elkaptad a közhangulatot: már találkoztam olyan felfogással, hogy zavaróan parancsolgató a sok felkiáltójel. Pedig a mondatzáró írásjeleink közül talán ennek van a legtöbb értelme.
A tizedesvessző-tizedespont kérdésében azok a számítástechnikai alkalmazások válnak kritikussá, ahol a tizedesvessző nemcsak kép, hanem vezérlőfunkciója is van.
Ami meg az idézőjeleket illeti, itt megint a vesszőparipámat kell elővennem. Érdektelen, hogy Te milyen idézőjelet írsz, de azt a nyomdai szedőnek meg kell oldania.
> Azon gondolkozom, hogy az írásjelelek terén mennyire hat ránk az angol helyesírás, ill. szokás.
Rám egyáltalán nem.
> A leveleimet legritkább esetben kezdeném sorközi, felkiáltójeles megszólítással - inkább bal szélen írom, vesszövel zárom.
Én felkiáltójelezek, de magánlevelekben (sic!) már az 1988-as (azaz internet és angoláradat előtti) helyesíráso szabályzat 253. pontja is megengedi a vesszőt. Úgyhogy szerimntem ennek is régebbi tradíciója van errefelé.
> A leveleimet legritkább esetben kezdeném sorközi, felkiáltójeles megszólítással - inkább bal szélen írom, vesszövel zárom.
A külön kezdő és záró idézőjelet az írógép sem irtotta ki, jóllehet azon is csak macskaköröm volt. Másrészt maga a macskaköröm sem konform az angol helyesírással, ill. szokással: ui. ők felső66-ot és felső99-et használnak. Akik ez utóbbi szerint írnak 7-bites környezetben, kínosan ügyelnek arra, hogy nyitópozícióban macskaköröm helyett dupla fordított aposztrófot szedjenek, záró pozícióban pedig dupla rendes aposztrófot: ``így''. Szóval a macskakörmözés az angol ortográfiában is informatikai (és írógéperedetű) egyszerűsítés.
A felvetetted dolgoknak tehát kevés közük van az angolhoz, valójában inkább az informatitisz akut vagy szubakut tünetei sorolandók.
Azon gondolkozom, hogy az írásjelelek terén mennyire hat ránk az angol helyesírás, ill. szokás.
A leveleimet legritkább esetben kezdeném sorközi, felkiáltójeles megszólítással - inkább bal szélen írom, vesszövel zárom.
Simán leírnám azt, hogy: Hozzál esökabátot. ha ez tanácsként hanzik el, és nem kifejezetten parancsként.
A tizedesvesszö helyett nem írok ugyan tizedespontot - de éppoly természetesenek veszem, ha valaki igen.
Az idézöjel nálam még lehetöleg alsó99-felsö99, de egy netes hozzászóláshoz már nem állok neki html-kódoket keresgélni, és igen kiváncsi leszek, hogy meddig tudja még tartani magát a magyar nyelvben ez a forma.
Ne haragudj, hogy beledumálok. Amit a kezdő írórúl írtál, az nem igazán az írásjelezéssel függ össze, hanem a kezdő író tehetségével. Marquez is úgy ír, hogy nincs pont, nincs bekezdés, de mégis világos a tagolás. Szóval az illető nem Marquez.
Elöljáróban leszögezem, hogy nem vagyok nyelvész. Ezért írtam, hogy sok még a tanulnivalóm.
Lehet, hogy félreérthető volt, ahogyan fogalmaztam. Az arányok csak körülbelüli értékek, de jók, mert közismert, "közepesen" ismert és elsőkötetes írók-költők munkáiból állnak össze.
Ez helyesírási fórum, de csak úgy tudnék példákat írni, hogy nem csak azt kifogásolom. Voltaképpen az igénytelenséggel van bajom, a hányaveti munkával, az odadobott, kéziratnak nevezett papírfecnikkel, a szellemi erőfeszítés hiányával. Ezek mind személyes problémák természetesen, de mégis szomorú, mennyire elterjedt az utóbbi években, nyilván nem csak ezen a területen.
Ezért támadtam le a költői szabadságot is. Lehet, hogy hihetetlen, de szinte mindennap hallom, hogy ennek nevében felsikolt valaki. Utolsó munkáim egyike (lett volna) egy szintén kezdő író (?)könyve, aki úgy képzelte, attól izgalmas a stílusa, hogy csak a fejezetek végén van pont, szóközt, írásjelet nem használt. Nem tudom szó szerint idézni, csak hozzávetőlegesen: ésakkoranyalementazorvoshozéskareszgyorsanbeszaladtaszobámbaésakkorelővettükjolánlevelét...
Ebből elég is ennyi. Visszaadtam neki azzal, hogy nem tudok vele mit kezdeni. Juhász Ferencről meg Proustról sikoltott valamit, és elrohant.
Vagy egyik közismert írónk riportjai (nem tudom, végül is megjelent-e):
- És akkor mi történt?
- ...
- És azután?
- ...
- És akkor maga erre mit mondott?
Plusz az iszonyú helyesírás.
Bent a lapnál pedig... Azt már nem is mondom el, annyira lesújtó. Nem csak nálunk, mert több újságnál is dolgoztam. Szerintem nem teszem nagyon magasra a mércét, sőt tudom, hogy az emberek többségét nem is érdekli, egy szó-e valami vagy kettő, j vagy ly, ha budapestet így látja leírva, azon sem ütközik meg.
Csak szomorkodom.
Ami Fábián professzor urat illeti, igazad van, abban is, hogy a p és az u nem nagy, és abban is, hogy különleges tisztelen jeléűl használtam a verzális. A fórum valóban hasonlít az élőbeszédhez, csak éppen a metakommunikációja sokkal szegényesebb. Tolsztoj jut az eszembe, aki leírja a beszélők arckifejezését is (l. az öreg Bezuhov halálát). No, az én arcomon látszana, a hangomon jhalla a tisztelet, sőt szeretet, ezért alkalmaztam ezt a megszólítási formát. Megszólítani másképp szoktam.
A költői szabadság tekintetében én nem Weöresre gondoltam, hanem Babitsra, aki szintén tükröztette a versritmust.
Az a helyesírási értékítélet, hogy valaki mindig és spontán módok írjon helyesen, túl szigorú. A kiadó és a nyomda azért tart olvasószerkesztőt és revizort, mert ezektől a profiktól eltekintve a nyelvi tökéletesség senkitől nem várható el. Viszont kültőt nyelvileg szerkeszteni nagyon kockázatos, és meg kell vele beszélni. Amúgy a hgayoműnyos nyomdai előkészítésben oda lehet írni a margóra, hogy "kézirat szerint", és akkor nem javíthat a korrektor.
Ha helyesírást kezdek valakinek tanítani, mindig azzal kezdem (szerintem ezt a megjegyzésemet e helyt már többek borzasztóan unják), hogy azért kell megtanulni a helyesírást, hogy tudjuk, hogy hol térünk el tőle. Mert mi is a helyesírás célja? Hogy megkönnyítsük a befogadó, az olvasó, az információkereső dolgát. Magyarán ne vonjuk el a forma felismerésével, azonosításával a figyelmét, hanem a mondandóra irányítsuk. Ha ezt bizonyos esetekben azzal tesszük meg, hogy szándékoltan eltérünk az akadémiai helyesírási szabályozástól, akkor járunk el helyesen. Hiába van a helyesírási szótárakban az, hogy szabad vers, ha egy verstani munkában azt akarja érzékeltetni a szerző, hogy szerinte a szabadvers nem vers (márpedig a verstanászok jelentős csoportja így gondolja), akkor jár el helyesen, ha egy szóba írja. Ugyanígy egy művészi szövegben az alkotója nyugodtan térjen el az akadémiai helyesírástól, ha a kifejezendő tartalom, stiláris árnyalat, hangulat, ritmus, rím stb. megköveteli. Ezt utóbbiakat nem könnyű megítélni, így szépirodalmi, főként költői művek kiadásakor nem lehet elég gondosan eljárni. Nyilvánvaló, hogy semmi értelme nem lenne Kölcsey Hymnusát így kezdeni: „Isten, áld meg a’ Magyart”, noha az eredeti kézirat így szólt, hiszen semmi nem indokolja a mai helyesírástól való különséget, csak Kölcseynek és korának a bizonytalan, kialakulóban levő helyesírása. Ugyanakkor bűn lenne Weöres daktilusait megcsúfolni azzal, hogy a „Szunnyad az ág sürüjében” sorban hosszú ű-ket írnánk (ez esetben ráadásul arról is megfeledkeznénk, hogy Weöres dunántúli, s így az ő nyelvváltozatában nincsenek hosszú felső nyelvállású magánhangzók; ennek az ellenkezője figyelhető meg Csokonainál). Én a magam részéről csak akkor szoktam költői szövegekbe belenyúlni, ha nagyon biztos vagyok a dolgomban. Sajnos, a kritikai kiadásokra sem mindig lehet támaszkodni, például a Szabolcsi-féle József Attila-összes szinte katasztrofális minőségű, szerencsére Stoll Béla tisztességgel megcsinálta később. (A széppróza kérdése még nehezebb, ott ugyanis nincs meg a versritmus és a rím mankója.)
A 30% : 40% : 30% arányod szerintem (legalábbis a jelentős szerzőket alapul véve) túlzó (persze, vannak hírhedten rossz helyesíró költők), az már az előző hozzászólásodból is kiderült számomra, hogy a lécet nagyon magasra teszed – ami tiszteletre méltó, ugyanakkor azok a hibák, amelyeket te nagy hibának aposztrofáltál, szerintem a professzionális szinten tekinthetők egyáltalán hibának (nem azt jelenti, hogy ne vonnék értük le pontot helyesírási dolgozatban). Úgyhogy jó lenne, ha a típusaidra hoznál példákat, már ha szeretnénk róluk vitatkozni (én nem ragaszkodom hozzá).
> Visszatérve a költői szabadsághoz, én úgy tanultam, hogy a nyelvtan, a stilisztika, a verstan stb. szabályaitól való eltérést jelenti. A helyesírás nincs benne a felsorolásban, csak utólag és csak szóban tették/teszik hozzá
A licentia poëtica fenti minden ismérvét utólag ették bele a felsorolásba, így annak, hogy mi van benne nincs semmi jelentősége. Ez csak egy példálózó magyarázat annak, aki nem tudná, mi a licentia poëtica, nem maga a költői szabadság definíciója.
> Akármilyen szentségtörő gondolat, de így volt ez már a régi nagyok idején is, Petőfi vagy József Attila verseiben könnyen tetten érhető, régi kéziratokat olvasva is feltűnik a lap szélén a javítás, a bizonytalankodás.
Kis Ádám ezt írta: "de az elvárás, hogy következetes legyen". Világos, hogy amit itt írsz, az nem vehető egy kalap alá a költői szabadsággal.
Szóval, Kis Ádám kijelentése egyet nem értésed ellenére is áll még.
Most megint nem leszek népszerű, mert nem értek egyet az utolsó mondatoddal:
"Még annyit, hogy tulajdonképpen sok esetben mód van egyéni helyesírásra is (poetica licentia), de az elvárás, hogy következetes legyen."
Még egyszer elolvastam, helyesbítek: nem teljesen értek egyet. A határozatlan számnév nem tetszik, mert nem sok, csak néhány esetben megengedett. (Például ezt írod: Fábián Professzor Úr. Miért nagy kezdőbetűkkel a professzor urat? A fórumozás leginkább az élő beszédhez hasonlít, nem a levélbeli megszólításhoz. Hogy mégis így írtad, talán önkéntelenül is, az valószínűleg a tisztelet jele. Félre ne érts, nem akarlak megbántani.)
Visszatérve a költői szabadsághoz, én úgy tanultam, hogy a nyelvtan, a stilisztika, a verstan stb. szabályaitól való eltérést jelenti. A helyesírás nincs benne a felsorolásban, csak utólag és csak szóban tették/teszik hozzá. (Legalábbis az én könyveimben nem volt benne, ezért tévedhetek.)
Sok jelentős és nem jelentős írónk, költőnk kéziratán dolgoztam már, az esetek 30%-a súlyos, tehát alapfokú helyesírási hibákkal volt tele), kb. 40%-a közepes, tehát átlagos hibákkal, a maradékon csak keveset kellett dolgozni. Most csak a helyesírásról beszélek, de a nyelvhelyességet is megemlítem, mert ha az alany és az állítmány egyeztetése, az egyes szám-többes szám használata stb. gondot okoz, méghozzá sorozatosan, akkor azt gondolom, íróink NEM TUDJÁK a helyesírást. Ám a poetica licentia jó nagy takaró... Akármilyen szentségtörő gondolat, de így volt ez már a régi nagyok idején is, Petőfi vagy József Attila verseiben könnyen tetten érhető, régi kéziratokat olvasva is feltűnik a lap szélén a javítás, a bizonytalankodás. Természetesen az ember a kritikai kiadásból idéz, tiszteletben tartja a hibákat.
Üdv
Csak egy részletkérdéshez szólnék hozzád (amúgy nagyrészt egyetértek veled). A fogva tartott szó(kapcsolato)t semmilyen helyesírási kézikönyvben nem találtam meg, így relatíve nagy szabadsága van a szó(kapcsolat) leírójának. Egyben biztos vagyok: ha jelzővel bővül (pl. öt fogvatartott, erőszakos fogvatartott) mindenképpen helyesírási hiba (no, nem nagy) a különírás, míg határozóval bővülés esetén (pl. szigorúan fogva tartott) mindenképpen külön kellene írni – független attól, hogy milyen mondatrészként illeszkedik be a mondatba: tehát én nem annyira azt nézném, hogy a mondatba hogyan illeszkedik – főnévként, melléknévként, hanem azt, hogyan bővül – határozóként, főnévként; így sikerült visszavezetni a problémát a nagy figyelemre méltó : nagyon figyelemreméltó esetére. Ennek az esetében noha a természetesebb bővítés az utóbbi, a helyesírásnak azon alapeszméje, hogy írjunk külön, ha tudunk, az előbbi irányában billenti el a kérdést. Ugyanígy járnék el a fogva tartottak esetében is, főként, hogy valamilyen módon mégiscsak jelölt a fogva bővítmény (ha nem is raggal, de határozóvá tevő határozóiigenév-képzővel).
Nagy élvezettel olvasgatom a hozzászólásokat, igaz, még csak az utolsó húsz-harmincat futottam át. Nagyon örülök, hogy van, akiket érdekel helyesírásunk, sőt szívügyüknek tekintik azt.
A sajtóban dolgozom, nap mint nap találkozom helyesírási és nyelvhelyességi problémákkal, és gyűjtöm a sokszor egyedi megnyilvánulásokat.
Világéletemben úgy gondoltam, hogy kiemelkedően jó helyesírási és nyelvhelyességi készséggel rendelkezem - de a sajtóba kerülve ez megdőlt.
Engem többek között Fercsik Erzsébet és Balázs Géza tanított. Az előbbit rendkívül felkészült, a magyar nyelv szabályait tökéletesen ismerő és alkalmazni tudó embernek tartom, Balázs Gézát azonban nem. Ő sajtókommunikációt tanított, ez az egyik szakterülete, de azért mégiscsak nyelvész!
Azért a felkiáltójel, mert - csak pár példát említek - egy Hawaiiban élő ember szerinte hawaIII. Így írta fel a táblára, és csak a hangos nevetés miatt fogott gyanút. Ezután javított: hawaII-I, és MEGKÉRDEZTE A JELENLÉVŐKTŐL: - Így már jó? 2-3 perc múlva találta el a "megfejtést". Ekkor már ideges volt. Mindenkinek vannak rövidzárlatai, de a "JÓ, JÓ, NEM ISMEREM KÍVÜLRŐL A HELYESÍRÁST, ÉS AZ ÓRÁIMON NEM IS EZ A FONTOS!" felkiáltás több mint hiba. (Ez a fejezet ált. isk. 4. oszt.-os tananyag, középiskolában is felbukkan majd.)
Más: Duna TV, Balázs Géza műsora, a Hej, hej, helyesírás! Példaként felírva:
több nap - többnapos
néhány nap - NÉHÁNYNAPOS
pár nap - PÁRNAPOS
Ezek hibák. Súlyosak egy nyelvésztől, ráadásul egy akkor (4-5 éve történt) még elég nagy nézettségű műsorban. A suksükölésről vallott nézeteit már nem ecsetelem, biztosan ismeritek, mindenkinek megvannak a pró és kontra érvei mellette vagy ellene.
De visszatérve a sajtóhoz, az írott nyelvhez: jómagam is rádöbbentem, hogy bizony hiányosságaim vannak a helyesírásban, nyelvhelyességben. Megőriztem a tesztjeimet és a dolgozataimat, az akkori hibás megoldásaimon már csak mosolygok, de a mai napig adódnak problémák. Néha kemény harc folyik a "konzervatívok" és a "haladók" között (így hívjuk magunkat), a tűzpárbaj kitörése előtt felhívjuk a nyelvtudományi intézetet, döntsenek ők. Többször visszaadták a labdát, döntsünk mi. Ez is érdekes... Most hirtelen csak a fogvatartott jut eszembe, egy szóban, mint főnév, nem mint jelzős szerkezet. Ezt az Akadémia csak két szóban volt hajlandó elfogadni, pedig ott van a halálraítélt szavunk is, ami ugyanígy működik: a szerkezetnek megfelelően hol egy, hol két szó. Ebben ráadásul tényleg van logika is. De például mit kezdjünk az egy-kétszáz vagy az öt-hat ezer, a nyolcszázhúszmilliós vagy a nyolcszázhúsz milliárdos stb. súlyos tévedésekkel? Tovább nem sorolom, mert nagyon bosszantó.
Visszatérve a magyar nyelv tanítására, illetve annak hiányosságaira, előre elnézést kérek minden magyartanártól, de ebben a szakmában van egy szólás: az isten mentsen meg tőlük. Nem az a baj velük, hogy magyartanárok, hanem hogy sértésnek vesznek minden javítási szándékot, mert mindig ez a válasz: bocs, én jobban tudom, magyartanár vagyok. Például abszolút nem ismerik a mozgószabályt (sőt hülyének néznek, ha próbálom elmagyarázni, mi az), és a hét szótagot meghaladó összetételekre kivétel nélkül úgy emlékeznek, hogy csak kötőjellel lehet írni. Így például az autonómiatörekvések kifejezés csakis kötőjeles lehet, mert az már kilenc szótag, ne is magyarázzak neki hülyeségeket.
A fenti példa leginkább a sajtónyelvben fordul elő, de a kolléganőm behozta az elsős fia olvasókönyvét. Éppen csak kinyitja az ember, és mit lát? ÓL-LÓ, írjátok le szótagolva, gyerekek! Ezt már nyelvgyilkosságnak tartom.
Bocs, hogy ilyen hosszú voltam, sokat tudnék még mesélni, de most már visszafogom magam.
Sziasztok