Bocs! Én egy szóval sem állitottam hogy ez busszal megoldható!
Természetesen még egy gyorsjárat is lomhább egy autónál!
Én egy kisteljesitményü autóra gondoltam. Kis nissan, susuki, vagy ajár trabi! Ezek mind gyorsabbak és kényelemesbbek a busznál és ha átszámolod még olcsóbb is 2 személyre!
Nem is az oda úttal lenne gond, hanem visszafele. Akkor 6 előtt indulnom kellene vissza. A helyijáratot nem is számoltam bele, illetve azt sem, hogy nem a városba lakom, hanem még 10 km-re. És hát, olyan nincs, hogy egyik buszról leszállok a másik pedig ép akkor indul oda, ahova kell, és pont gyorsjárat.... A magyar közlekedés... hát... inkább ne is beszéljünk róla :-(
Bár nem értem, ha már négy, öt körül végeztek a nappal, miért ne lehetne mondjuk legalább heti kétszer hétköznapokon esténként is találkozni. Egyik este utazhatna hozzád ő, másik este őhozzá te. 60 km azért nem leküzdhetetlen ám.
Sajnos a suli miatt nem megoldható. Én du 5 körül végzem, a párom is 4-ig dolgozik. Sajnos az út nem 40 percig tart - de jó is lenne -, még gyorsjárattal is több, mint egy óra. Arról nem is beszélve, hogy nekem másnap reggel 7:20-ra vissza kell érnem a suli miatt. Tehát marad a hétvége :-((((
Nem nagyon világos, hogy miért nem tudsz ingázni. 60 km-t fél óra alatt, de letöbb 40 perc alatt meg lehet tenni. (Nem vagyok fővárosi de ott vannak akik több mint két órát utaznak naponta (oda-vissza) a munkahelyre....
(Én 75 km-re dolgoztam 4 évig és ingáztam naponta. Kemény volt de ment, tehát ha egy kis akarattal.....)
Én már két éve csinálom azt, amibe lehet, hogy neked is bele kell vágnod. Én egyetemista vagyok, a párom pedig 60 km-re dolgozik tőlem. Sajnos nem megoldható, hogy naponta talizunk, így marad a hétvége. Az egészbe az a legszörnyűbb, hogy még három évem van a suliból és utána hozzá szeretnék költözni - vagyis együtt lakást venni, mert még a szüleivel él.
Erre nincs recept. A kapcsolataimban többnyire egyszerre bújtunk ágyba, és egy égyba bújtunk. Persze volt olyan barátnőm is, akivel külön aludtunk, mert nagyon rossz alvó volt, és minden neszre felébredt. Szerintem az együtt ágybabújás a jobb, de még ha összhang is van a két fél között, azért sokszor ez sem kivitelezhető.
Összességében azt tudom mondani (de ez nem biztos, hogy törvényszerü), hogy azok a kapcsolataim tartottak messze a legtovább (több évig), ahol szinkranban voltam a párommal, és az a kapcsolatom volt a legrövidebb (fél év), ahol nem.
Az igazi kérdés, hogy neked mi az igényed ezzel kapcsolatban, és mekkora kompromisszumra vagy képes (és képes vagy-e valóban) a kapcsolat érdekében?
Sziasztok, bocs, hogy beletenyerek a topikba, de én még nem nyithatok újat, viszont szeretném kikérni valamiről a véleményeteket. Biztos banálisnak hangzik, de nálunk elég sok ebből a konfliktus, szal úgy döntöttünk, közvéleménykutatást tartunk, mert most épp mindketten azt gondoljuk, hogy a másik hozzáállása tér el a normálistól:)
Szóval, ti többnyire együtt fekszetek le aludni, vagy külön-külön, ki mikor álmosodik el? Az is érdekelne, hogy jobban értsem a választ, hogy mióta vagytok együtt.
A szülőkkel egyébként valójában nincs is semmi gond, mert nagyon rendesek. Végül is meg tudom érteni, hogy így gondolkodnak. Az a baj, hogy még nagyon fiatalok vagyunk. De megpróbáljuk majd leküzdeni ezt az akadályt. Remélem, menni fog. Végül is, csak akarni kell, nem?
Köszönöm a tanácsokat, megszívlelem őket! Régebben azt hittem, minden olyan egyszerű lesz, most pedig minden bonyolult (vagy legalábbis annak tűnik). Az biztos, hogy mindent meg fogok próbálni. A barátom egyébként egy csodálatos srác... Sajnos nem egy helyre fogunk járni, ő BMF-es, én viszont nem vagyok túl jó a műszaki tudományok terén.
Korábban nem nagyon gondolkodtam azon, hogy hogyan fogm elkezdeni az életemet, és most teljesen kétségbe estem, mert minden olyan kilátástalannak tűnt. De lassan kezdek rájönni, hogy azért nem kell olyan pesszimistán látni a dolgokat, és ha mindent megteszek, akkor jól fognak alakulni a dolgok. És az a jó, hogy tudom, hogy a barátomra mindig számíthatok, és együtt majd elérjük az álmainkat. Hogy hogyan, azt még nem tudom, de majd találunk megoldást. Azért továbbra is kíváncsi vagyok mindenki véleményére, és mégegyszer köszsönöm az eddigi hozzászólásokat!
Nem tudom melyik, ill. milyen főiskolára jár a barátod, és hogy te ugyanoda mész-e, de sok kollégiumban közös két ágyas szobát kapnak a házaspárok, ill. párok. Ha öneltartók vagytok, és jól tanultok, még alapítványi pénzt is kaphattok, meg szoc. ösztöndíjat.
Ne azt magyarázd meg, miért nem lehet, hanem azon gondolkozz, hogy lehetne mégis! :-)
Mi úgy gondoltuk, hogy felvesszük a diákhitelt + az ösztöndíj, esetleg alkalmi munkák. De úgy tűnik, hogy így sem fog menni.
Miért? Szerintem ha már az ember belevág az önálló létbe, azért valahogy mindig úgy alakul, hogy fenn tudja tartani magát valamilyen szinten. Persze előfordul, hogy vannak ínséges időszakok. :) A legtöbb egyetemen össze lehet kaparni annyi pénzt, hogy a diákhitellel együtt már lehet éldegélni belőle (jó, az első félév necces mert nincs ö.díj, meg egy pár pályázat se, amit 1. félév után lehet pályázni, ha akarsz infót ilyenekről, küldhetek mélben). Végszükség esetén meg kicsit lehet dolgozni :) Nem írod, a barátod hol tanul, a lakhelye(tek) közelében? És te is oda mész, ahová ő, vagy ez még nem eldöntött? Mert ha nem a lakhelyetek közelében tanultok, akkor kolit is lehet szerezni, ami persze megint nem együtt lakás, de olcsó, és mégsem szól bele valaki minden lépésetekbe, és lehet megpróbálni félretenni köv. évre albira, valamint nincs balhé az elköltözésből, mert nincs mit tenni, messze a suli. Önállónak lenni jó. Én 20 évesen költöztem el, lassan 7 éve, 2 évig egyedül éltem albikban pesten, akkor még mondjuk nem tanultam csak dolgoztam, és ötödik éve tanulok egy egyetemen, szülők nem támogatnak semmilyen formában, és meg lehetett csinálni, annyira nem is volt durva. Persze ez vérmérséklet kérdése, de ha tényleg szeretnétek, szerintem egyáltalán nem lehetetlen. Azért nem árt, ha egy picike pénzt előtte össze tudtok szedni, amíg beindulnak a dolgok. Meg mondjuk nem tudom, az elköltözés mekkora nagy balhé lenne barátod és a te családodban, mert összeveszve elmenni is gáz. Persze vannak szülők, akikkel lehet beszélni (állítólag) :) És sokkal kényelmesebb az élet gondolom (bár nem biztos), ha úgy tanul az ember, hogy otthon lakik és eltartják. Kérdés, hogy megéri-e, ha folyton beleszólnak mindenbe. Azért bizonyos szintig jogos a dolog, mondjuk nem az "amíg az én házamban laksz.." kezdetű álláspontra gondolok, de azért valahol az sem várható el a szülőtől, hogy pénzelje a gyermeke mindenféle ábrándjait. Az a gyermek feladata, hogy megvalósítsa őket, ha más nem akarja helyette.
Kedves bonny, én viszont azt javaslom, hogy ha össze tudtok kaparni némi pénzt és tényleg tartós a kapcsolatotok, költözzetek albérletbe. Ha én újrakezdhetném az életemet, biztos, hogy érettségi után elköltöznék otthonról. Így viszont 26 éves fejjel még mindig a szülőknél tespedek - rémes.
Egyvalamire biztosan számíthatsz: amíg otthon laksz, nem fognak komolyan venni, felnőttként kezelni. Minden lépésedről tudnak, mindent kommentálnak, stb. Ez egy idő után nagyon rosszat tesz a szülő-gyerek viszonynak.
És még egy: nehogy már a szüleid mondják meg neked 19 évesen, hogy mikor mehetsz és hova!
Szerintem eleg addig varni az osszekoltozessel, amig a baratod elvegzi az iskolat es dolgozni kezd. Onnantol anyagiliag fuggetlen lesz a szuleitol, berelhettek lakast mas diakokkal.
19 éves lány vagyok, lassan két éve már, hogy együtt vagyunk a barátommal, aki 20 éves. Ő főiskolára jár, én pedig most fogok érettségizni, aztán főiskolára vagy egyetemre megyek.
Nagyon szeretjük egymást, a kapcsolatunk komoly, és szeretnénk majd összeházasodni.
Az a baj, hogy a szülei csak akkor engedik meg, hogy összeköltözzünk, ha már mindketten elvégeztük az iskolát és dolgozni fogunk. Az én szüleim beleegyeznének, de nálunk nem tudnánk lakni, csak náluk. Viszont rengeteg időbe telik még, amíg elvégezzük a sulit! Mi úgy gondoltuk, hogy felvesszük a diákhitelt + az ösztöndíj, esetleg alkalmi munkák. De úgy tűnik, hogy így sem fog menni. Ráadásul a szülők még igencsak gyereknek tekintenek bennünket, és végül is meg tudom őket érteni, mert fiatalok vagyunk még. Csak nem tudom, hogy ki fogjuk -e bírni azt a rengeteg időt. Rettenetes, amikor csak hétvégenként látjuk egymást.
Mit lehetne tenni? Kérem, aki tud, adjon tanácsot!
