Hasonló beszélgetés már megjelent a
SZABADSÁG kolozsvári közéleti napilap 2002. május 18-ai számában:
LÉLEKSZABADSÁG
A rituális materializmus lovagjai
A VÉGSÔ VALÓSÁG kisugárzásában
Balogh Béla, A végsô valóság című könyv szerzôje 1955-ben született Kolozsváron, és tanulmányait is itt végezte. A Műszaki Egyetem padjait 1981-ben, út- és hídépítô mérnökként hagyta el, majd 1987-ben Svédországba emigrált. Könyvét, amely most magyar változatban is megjelent, eredetileg svéd nyelven írta, és annyit elöljáróban elmondhatunk róla, hogy a másként gondolkodás olyan példájával állunk szemben, ami az életrôl, halálról, térrôl, idôrôl és anyagról alkotott elképzeléseinket és hitünket meglepetésszerű, váratlan elemekkel egészíti ki. A szemünk elôtt kibontakozó izgalmasan új világképnek azonban magas ára van. Bizonyos illúzióinkról végérvényesen le kell mondanunk. A könyv iránt a göteborgi Chalmers egyetem is élénk érdeklôdést mutat, és a magyar változatot a Magyar Tudományos Akadémia még kézirat formájában bekérte.
— Említetted, hogy pályádat út- és hídépítô mérnökként kezdted. Ez a könyv azonban egészen másról szól. Hogyan tudod ezt összeegyeztetni a szakmáddal és az építôiparban eltöltött évek tapasztalatával?
— Ha megtalálod benne az analógiát, talán már nem is olyan nehéz. A könyv, legalábbis reményeim szerint, új utat nyit a gondolkodás számára, ami hidat építhet a materialista és az idealista világnézetek között tátongó szakadék fölött. Ez a híd mindkét irányban átjárható, de nem csak azok számára, akiknek jelen pillanatban a világról igencsak határozott elképzelésük van. Bízom abban, hogy az ingadozóknak és a kétségek között gyötrôdôknek is segítséget nyújthat.
— Hogyan indultál el ezen az úton?
— Kezdetben a N. Bălcescu-líceum sport tagozatán, majd a Báthory-líceumban lényegében materialista alapokon nyugvó nevelést kaptam, hiszen abban az idôben nem is kaphattam volna mást. Diákéveimre visszatekintve nagyon hálás vagyok tanáraimnak, akik mindig többre értékelték a logikus gondolkodást és a jó helyzetfelismerést, mint a szó szerint bemagolt tananyagot. Nos, az iskolában elsajátított ismeretek elegendônek is tűntek mindaddig, amíg a sors össze nem hozott olyan emberekkel, akik képesek voltak hipnotizálni vagy könnyebb tárgyakat minden fizikai ráhatás nélkül, csupán a gondolat erejének a segítségével elmozdítani. Szerettem volna tudni, hogy mindez hogyan működik, de egyetlen könyvben sem találtam kielégítô magyarázatot. A döntô élmény azonban — aminek hatására megpróbáltam alaposabban utánanézni a dolgok mikéntjének — tulajdonképpen Svédországhoz kapcsolódik. Ott találkoztam ugyanis egy ôsz hajú szelíd emberrel, aki kézrátétel segítségével több olyan betegnek is visszaadta az egészségét, akiken az orvostudomány nem tudott segíteni. A neve — remélem, nem veszi rossz néven, ha megemlítem — Huszár Sándor, tehát szintén magyar származású. Ez persze megkönnyítette a kapcsolat alakulását, ami végül oda vezetett, hogy szinte minden szabadidômet a közelében töltöttem. Folyamatosan tanultam tôle, és végül saját magam is megtapasztaltam olyan dolgokat, amelyek a jelenkori materialista világképbe semmi módon nem fértek bele. Ekkor ellenállhatatlanul elôtérbe nyomult a mérnöki gondolkodás ördöge. Lázasan kerestem az ok-okozati összefüggéseket, és egy pillanatig sem hagyott nyugodni a "nagy kérdés", hogy mindez hogyan működik. Mert hogy valóban működik, és a materialista tudomány tanácstalanul áll a jelenségek elôtt, az számomra már nem volt kétséges.
Aztán egy napos nyári délelôttön egészen különös dolog történt.
A lakásunk közelében lévô kis dimbes-dombos erdôben "kocogtam", és a dolgok furcsaságán és mikéntjén gondolkoztam, amikor egyszercsak úgy éreztem, hogy világosan és kristálytisztán mintegy "átlátom" az univerzum felépítését és működési elvét. Azonnal hazaszaladtam, és lázasan jegyeztem le mindent, ami ezzel kapcsolatos volt, miközben újabb és újabb "válaszok" születtek meg, és öltöttek formát a sebtében elôkapott papírlapokon.
A többi már a könyvben leírt módon történt. De hogy ezt a művet pontosan minek nevezném? A mai napig sem vagyok teljesen tisztában vele. Sôt, még a magyarországi kiadóm számára is kérdéses volt, hogy milyen kategóriába soroljanak egy olyan könyvet, ami nyilvánvalóan egyetlen kategóriához sem tartozik.
— Számomra, a könyvet olvasva, egy radikálisan új világnézet bontakozott ki, ami szöges ellentétben áll nagyon sok olyan dologgal, ami a mai anyagelvű tudományos megközelítés számára egyértelműnek és bizonyítottnak számít.
— Elsô látásra valóban úgy tűnik. Hiszen egy olyan állítás, hogy az emberi agy semmilyen körülmények között nem képes arra, hogy gondolatokat hozzon létre, ellentmond az evolúcióról és az életrôl alkotott elképzeléseinknek. Csakhogy — és itt következik a meglepetés — pontosan ez az az állítás, amely megfelel a következetes logikának, a mérési eredményeknek, a személyes élményeknek. De ez még hagyján. Ha figyelembe vesszük mindazt, amire a gondolat — és a gondolat segítségével az ember — képes, akkor döbbenten állapíthatjuk meg, hogy azon elképzelésünk, miszerint a gondolataink az agyunk termékei, következetesen ellentmond a fizika törvényeinek is!
— Biztos vagy te ebben? Ha ez ilyen nyilvánvalóan egyszerű volna, gondolod, hogy eddig még senki nem vette volna észre?
— Nem tartom kizártnak, hogy más is rájött, de írott formában én még nem találkoztam hasonló gondolatmenettel. Ez persze nem zárja ki a lehetôségét. Azt hiszem, gyakran az a gond, hogy a legegyszerűbb dolgokat, az úgymond "magától értetôdô" dolgokat nem vizsgáljuk meg következetesen. A tudományos kutatás szakosodott, a fizikusok mentek a maguk útján, a biológusok is a magukén, és mindkettô (bár ez szinte bármelyik más tudományágról is elmondható) specifikus eszközöket és nyelvezetet fejlesztett ki, ami ma már nem is alkalmas arra, hogy a különbözô területek kutatási eredményeit összevessék, vagy azok egymással való kompatibilitását idônként ellenôrizzék. Hétköznapi emberek számára — és magamat is ide sorolom — ma már követhetetlen az újabbnál újabb részletkérdésekre adott válaszözön. Amit gyakran hallunk, és amivel mindenki egyetérteni látszik, azt elhisszük. Így aztán elhittük azt is, hogy a gondolatainkat az agy hozza létre, és nem tettük fel magunknak az elemi kérdést: hogyan lehetséges az, hogy mindazokat a hullámokat, amelyeket az anyag önmagából kibocsátani képes, anyagi mérôműszerekkel képesek vagyunk mérni, de azt, hogy ki mire gondol, semmilyen mérôműszerrel megállapítani nem lehet? Hiszen az agy — bármilyen bonyolult is — lényegében a Mengyelejev-féle táblázatban lévô néhány anyagból tevôdik össze.
— Ne vedd rossz néven, lehet, hogy én földhözragadt ember vagyok, de úgy érzem, fel kell tennem azt a kérdést, ami minden bizonnyal az olvasók fejében is megfordul. Ha szerinted a gondolatot nem az agy hozza létre, akkor mi az, ami létrehozza?
— Nos, ez az egyik — hangsúlyozom, csak az egyik — pont, amely radikálisan új irányba vezetheti az életrôl alkotott elképzelésünket. Minden jel — beleértve a logikát, az orvosi kutatások eredményeit, a halálközeli élmények tapasztalatait, a fizika törvényeit és mérési eredményeit — arra mutat ugyanis, hogy a gondolatnak törvényszerűen magasabb energiaszinten kell léteznie, mint amit az általunk ismert anyagi világ létrehozni képes. Ehhez a magasabb energiaszinthez pedig magasabb rezgésszám tartozik. Magasabb energiaszint a fizika törvényei szerint igenis képes alacsonyabb energiaszinten létezô dolgokat létrehozni, de ez fordítva nem működik. Például egy hegedű, amelynek az anyaga viszonylag magas energiaszinten létezik, képes létrehozni egy hangot, ami a hegedű anyagához képest lényegesen alacsonyabb energiaszint, de a hang nem képes létrehozni a hegedűt. Egy lépcsôfokot feljebb lépve ugyanezt állapíthatjuk meg a testünkrôl. Magasabb energiaszint képes létrehozni a testünket, de a testünk nem képes létre hozni a magasabb energiaszinten létezô gondolatokat. Ezért aztán gondolatainkat — a kémkedéssel foglalkozó szervezetek nagy szomorúságára — anyagi műszerekkel nem is sikerülhet megmérni. Csakhogy, ha a gondolataink (és ami azt illeti, az érzéseink is) eleve magasabb frekvenciatartományhoz tartoznak, és nem lehetnek a test termékei, akkor eleve létezniük kell ahhoz, hogy létrehozhassák a testet, és nem károsodhatnak abban a pillanatban sem, amikor a földi test felmondja a szolgálatot, azaz "meghal". Úgy gondolom, érdemes volna nagyobb figyelmet szentelni a jelenségnek, hiszen ebben az esetben az életrôl és halálról alkotott materialista felfogás — amint azt egyik svéd kritikusom, Lars Hedlund megfogalmazta — hamarosan ki fog kerülni a történelem szemétdombjára.
— Ha azt akarod mondani, hogy a gondolatok az energia-megmaradás törvénye alapján megmaradnak a test halála után is, azzal sokan a tudósok közül is egyetértenek, de ez még nem tekinthetô bizonyítéknak a halál utáni életre.
— Csak így önmagában nem, de ha felismerjük, hogy a gondolat ereje és energiája az, ami egyáltalán képes létrehozni a földi testet és annak minden változását, akkor már egészen más a helyzet. Különben a könyvben könnyedén nyomon követhetô, hogy az a bizonyos magasabb energiaszint, ami az élô testet és szervezetet fenntartja, nem csupán az élôlényekre vonatkozik. Az általunk anyagnak tekintett struktúrák fenntartásához is szükséges.
— Ha semmi másra, erre mégiscsak rá kellett volna jönniük a fizikusoknak!
— Valószínűnek tartom, hogy már rájöttek, csak még nem fogalmazták meg számunkra is érthetô módon. Az is lehet, hogy köti ôket a világról alkotott materialista elképzelés, miszerint az anyag, a tér és az idô objektív, tehát a megfigyelôtôl függetlenül létezô valóság, és ehhez az elképzeléshez igyekeznek hozzáidomítani minden új felfedezést. Bízom benne, hogy ma már éppen elég olyan új felismerés áll rendelkezésünkre — beleértve az orvostudomány, a biológia, a kémia, a pszichológia, a matematika és a valószínűség-számítás eredményeit is —, amelyeket ha összegyűjtünk, és egymással összevetünk, hozzá tudunk férni az univerzum valódi természetére vonatkozó tudáshoz. Én a könyvben ezt kutatom, és remélem, hogy olyan úton indultam el, amelyen lesznek követôim, és lesznek olyanok, akik sokkal többre jutnak majd, mint jómagam.
— Ha jól értettem, a könyvedben olyan világot vázolsz fel, ahol magasabb energiaszinten — magasabb frekvencián — létezô világok mintegy átjárják a földi világot és egymást, mint a víz a szivacsot, és egymásban, egyidejűleg, ugyanabban a térben és idôben léteznek. Én rituális materializmusnak nevezném elméleted. Te hogyan határoznád meg?
— Valóban így gondolom, már csak azért is, mert ez a modell az, ami a fizika törvényeivel és a kutatási eredményeinkkel összhangban lehet. Ezek a világok valóban átjárják egymást, mint ahogy az információt hordozó rádióhullám is számunkra észrevétlenül megy át a falon és saját testünkön. Persze vannak esetek, amikor egy magasabb energiaszinten létezô világ valamely megnyilvánulása mintegy "belelóg" földi világunkba. Mi ezeket a jelenségeket rendszerint "paranormális"-nak nevezzük. Más kérdés az — és talán ez a legizgalmasabb — hogy egy magasabb energiaszinten létezô világban minden logika szerint ugyanúgy léteznie kell "anyagérzet"-nek, mint a földi világban. Más szóval, az, aki földi testét leveti, azaz meghal, energiatestben, a teljes gondolat- és érzésvilágát megôrizve "áthangolódik" egy magasabb energiaszintű "energiavilágba", amely világnak bizonyos részei az energiatesthez viszonyítva ugyanúgy anyagi tulajdonságokat mutatnak majd, mint a földi életben a földi anyag a földi testünkhöz viszonyítva. Te ezt rituális materializmusként értelmezed... Jómagam a gondolatmenetet legszívesebben a magasabb szférák elmélete névvel jelölném, ahol a "magasabb" nem fizikai magasságot jelent, hanem magasabb energiaszintet, pontosabban magasabb rezgésszámon létezô világokat.
— Ez valóban rendkívüli, hiszen akkor szinte kézzelfogható realitássá válik a "túlvilág", kezdenek értelmet nyerni a vallásos tanítások, sôt, mi több, ezeket a tanításokat talán hitelesnek fogadhatjuk el!
— A vallásos tanítások rendkívül sok igazságot tartalmaznak az univerzum működésére vonatkozólag, de az elmúlt évezredek alatt sokszor torzultak, mondhatnám: sérültek. Minden esetre úgy tűnik, hogy azok az erkölcsi törvények, amelyek a különbözô vallások mintegy közös alapját képezik, olyan emberektôl származnak, akik az univerzum felépítésével nagyon is tisztában voltak. Érdemes azonban megvizsgálni, hogy ezek a törvények milyen módon egyeztethetôk össze a fizika törvényeivel, és saját elvárásainkkal. Kényelmes lehet abban hinni, hogy a halál után örök boldogságban élünk majd a mennyeknek országában. Talán el kellene gondolkodnunk azon, hogy ez minden esetben lehetséges-e. Földi életünket és földi körülményeinket elsôsorban gondolataink teremtô erejének köszönhetjük, akár tudatában vagyunk ennek, akár nem. Minden örömünket és bánatunkat, minden problémánkat magunkban hordozzuk, és ezek nem tűnnek el csupán azért, mert radikálisan megváltoztatjuk a környezetünket. Engem errôl a svédországi emigráció alaposan meggyôzött. Márpedig, ha a test halála után minden gondolatunk továbbra is megmarad, ezeket a problémákat a test halála sem fogja maradéktalanul megoldani…
— Van-e igazságtartalma annak az elképzelésnek, hogy a durva és erôszakos életet élô emberek a halál után az idôk végezetéig a "pokolban" fognak szenvedni?
— Szó sincs róla. Ez csak az egyház által kitalált ijesztgetés, ami mindvégig fontos szerepet játszott abban, hogy a lehetôségekhez mérten visszatartsa a hívôket olyan cselekedetek elkövetésétôl, amelyeknek az univerzális ok–okozati törvény értelmében rendkívül kellemetlen következményei vannak. Az tény, hogy egy kellemetlen állapot rendkívül hosszúnak tűnhet, még akkor is, ha egy kívülálló számára mindössze percekrôl van szó, de aminek kezdete van, annak vége is van. Így van ez a földi életben is. Így van az évszakok változásában, a tavaszban, a nyárban, az ôszben és a télben, a látszólagos dermedtségben és halálban, amibôl tavasszal ismét új élet születik. Mi sem vagyunk kivételek. Ahogy egyszer sikerült földi, anyagi testet létre hozni a gondolat erejével, úgy legközelebb is sikerülni fog. Mindannyian újabb és újabb esélyt kapunk arra, hogy helyrehozzuk amit korábban elrontottunk, és így fokozatosan tökéletesedjünk, fejlôdjünk.
— Ebben a minden szempontból új világképben milyen szerepet szánsz Istennek? Nem lehetséges az, hogy pusztán az ember misztikumigényét próbálod kielégíteni?
— Ugyancsak logikai törvényszerűség, hogy semmi olyat nem tudunk elképzelni, ami bennünk nincsen. Ha mi el tudunk képzelni egy minden szempontból magasabb rendű lényt, akit Istennek nevezünk, akkor kell lennie bennünk valaminek, ami ugyanolyan magasztos, ugyanolyan isteni. Ha csak energia szempontjából néznénk is a dolgokat, akkor is azt kellene mondanunk, hogy mi egy összefüggô energiatenger részeiként létezünk, és az "egész"-tôl valójában semmi el nem választ. És ha mi magunk, mint ennek az "egész"-nek a parányi részei, intelligensek vagyunk, akkor az "egész"-nek is intelligensnek kell lennie. Ha idealista szóhasználattal közelítünk, akkor úgy is kifejezhetjük, hogy mi mindannyian Isten részei, mindannyian egy univerzális és — bízom benne, hogy efelôl a könyv olvasása során nem marad kétség — szeretetteljes intelligencia részei vagyunk, ami minden körülmények között biztosítja számunkra a fejlôdést, még akkor is, ha néha eltévesztjük az utat, és ennek következményeként a szenvedésbôl vagyunk kénytelenek tanulni. Ami pedig az Istenbe vetett hitet illeti, nem téved az, aki hisz benne, hiszen — ha nagyon mélyre ásunk a tudatunkban — mindannyian belsô bizonyossággal tudjuk, hogy igenis létezik egy központi forrás, ami segítséget nyújthat, attól függetlenül, hogy milyen vallásban minek nevezik. Szomorú, hogy sokan csak akkor kiáltanak fel, hogy "Jaj Istenem!" amikor már nagy a baj. Különben, azt mondják, zuhanó repülôn nincs ateista.
— Egy újszerű világképben milyen szerepet szánsz a tudománynak, és mire számítasz, ha késôbb esetleg igazolódik, hogy jó nyomon indultál el?
— Bízom abban, hogy az élet valódi természetére vonatkozó új felismerések gyorsan gyökeret eresztenek a köztudatban, hiszen szívében minden ember érzi, hogy léteznie kell univerzális igazságnak és igazságszolgáltatásnak. Minden jel arra mutat, hogy ez valóban így is van, sôt, mindez a fizika törvényeivel is összeegyeztethetônek tűnik. Teljesen materialista alapokról elindulva, és következetesen kizárva mindazt, ami a felismert törvényszerűségek alapján lehetetlen, végül eljutunk ahhoz, ami marad, ami lehetséges, és az bizony nagyon távol esik egy anyagelvű, véletlenszerűen működô világtól, ahol az életünk a születéssel kezdôdik, és a test halálával véget ér. Bízom abban is, hogy a tudományos kutatás jövôjét nem a szakosodás, hanem a különbözô szakterületek együttműködése biztosítja. Hogy valóban jó nyomon indultam-e, az csak késôbb derül majd ki, hiszen ehhez több szakterületet felölelô tudóscsoport együttes kutatómunkája és jelentôs szemléletváltás szükséges.
Szabó Csaba
A tarot.hu így hirdeti:
