Tegnap meghalt a kutyuskám, a világ legjobb kutyusa volt. Szombaton nem akart kimenni, ilyenkor tudom hogy valami baj van mert nagyon szeret kint lenni. Aznap még déletött hívtam az állatorvost, azt mondta hogy bélgyulladás. Sajnos hétvége lévén a mi állatorvosunk nem rendel, így hívtam egy olyant aki kijön. Azt mondta hogy ez egy 2 napos antibiotikum, de sajnos vasárnapra sem lett jobban. Hétfőn 11 órától rendelt a mi orvosunk, már ott voltunk 10:40-re. Akkor tudtam meg hogy beteg a szíve és hatalmas....a mája sem volt rendben és a tüdejében is volt víz. Kérdeztem hogy fáj e valamilyen? Azt mondta az orvos hogy nem, azt is megkérdeztem ő mi tenne ha az ő kutyuskája lenne. Mondta hogy megpróbálna 2 napig kezelni, és meglátjuk mennyit javul. Kapott 2 injekciót és kiváltottam a gyógyszereit. Délután 17:35 perkor sajnos elment közülünk. Nyugodtan mondhatom hogy rettenetes csapás. Vasárnap már szinte egész nap sírtam, hétfőn mikor meghalt beszélni sem nagyon tudtam annyira nagyon sírtam. Tegnap óta étvágyam sincs, egyszerűen nem tudok enni, csak arra tudok gondolni hogy most ő hol lehet , boldog e. Ma elhamvasztattam, itt van velünk 12 év után is.Tudom hogy soha egyetlen kutyuska sem fogja őt pótolni. Ő így volt a legcsodálatosabb és csak köszönni tudom hogy megismertem.SOHA nem fogjuk elfelejteni, mindig itt lesz velem.
Nekem sajnos tegnap meghalt az édes drága csupaszív kutyuskám. Nagyon nagyon nehezem viselem és retenetesen hiányzik. Nem találom a helyem csak rá tudok gondolni. Egyszerűen szörnyű. Nagyon nagyon jó fej volt és mindenkit szeretett, persze őt is mindenki szerette mert nem lehetett őt nem szeretni.
Mindig 2-3 kutyám van egyszerre. Tücsi a 4. volt, akit el kellett temetnem. Mindegyikük teljes jogú családtag. Nagyon szeretem őket, annyit tudnak adni érzelmileg.
"kicsit" megkésett válasz hugicának: Azóta - már 2 és fél éve - újra van kutyám, egy menhelyről örökbefogadott keverék. Imádom, igyekszem többet és jobban foglalkozni vele, mint Buksival (sok mindent tanultam anno Buksi által, ezeket most tudom hasznosítani, és próbálok jobb gazdi lenni). Remélem ontopik hozzászólásom legalább még 10-12 évig nem lesz itt :o)
Sziasztok! Hosszu honapok gyásza után az segitett (többé-kevésbé) megnyugodni, hogy a kutyus fényképeit rendberaktam két albumba. A lelkiismeretfurdalás, a "tehettem volna többet" érzése viszont a mai napig (már három éve...) megmaradt. Mi két hosszu évet küzdöttünk a rákkal, 11 éves volt a spanim, amikor altatnunk kellett. Bennem is megvan a "soha többet mégegyszer" és "nem lesz kutyám" érzése, ugyanakkor szivem szerint átölelnék minden szembejövő kutyát... majd lesz valahogy
Több generációra visszamenőleg keverék! Talán ezért bírt ki sokkal több mindent (pl. engem :o), mint egy kényesebb fajtatiszta. (Nem is lesz soha más kutyám, csak keverék. De majd csak saját lakásba...) Egyébként külsőre és lélekben is leginkább juhászkutya volt, nyugis, türelmes, szelíd, de azért mindig tudta, mit akar!
Az utolsó éjjel pl. engem akart, csak akkor nyugodott meg, ha az ölemben volt a fejecskéje - pedig ez nem volt rá jellemző, mikor beteg volt, mindig azt akarta, hogy hagyjuk békén. De most mintha ezt mondta volna:
"Két karoddal átölelsz te,
ha félek.
Két karommal átölellek
s nem félek.
Két karodban nem ijeszt majd
a halál nagy
csöndje sem.
Két karodban a halálon,
mint egy álmon
átesem."
Még mindig nagyon le vagyok törve :o((( Akkor a legrosszabb, ha egyedül vagyok, és van időm gondolkozni. Idelopok egy másik Radnóti verset is, amit a "Te sem vagy kocka?" topikban találtam:
Variáció szomorúságra
Nézd én a fájdalmak kertjéből jöttem
könnyes folyókon hullató ligeteken
és zokogástól rengő réteken át
a fájdalmak kertjéből jöttem
ahol sírást hozott
a szél a nap az eső
a köd a hold a hó
az ég az ég az ég is!
És kelőhajnali színeken is sírtam
ha éppen egy érett alma
esett le csengve fáradtan az ágról
vagy egy madárnak röpülő íve
a föld felé hajolt és eltűnt
valahol a ringó zöld mögött
Csak jöttem némán könnyes folyókon
hullató ligeteken és zokogástól rengő
réteken is némán keresztül csak a
sírásom csorgott szűz arcomon
mely már halovány mint a
hajnali hold mely
szégyen a hajnali hajnali égen.
ADAM!
Nagyon sajnálom, én is hasonlókat érzek, mint Te éreztél.
Remélem, Te már túltetted Magad a dolgokon!
Mindenkinek, akinek kutyája van:
Fényképezzetek, videózzatok sokat a hétköznapokról! Furcsa mód megnyugtat, és nem felkavar, amikor visszanézem, hogyan labdáztunk 13 évvel ezelőtt. Legalább ennyi megmarad nekem Belőle. Az szomorít csak el, hogy nagyon kevés felvétel készült Róla, van bezzeg kismillió családi ünnepi videó, amit soha senki nem fog megnézni...
Kedden meghalt a kutyám. Pontosabban elaltattatuk, mert már nagyon beteg volt szegény. Azóta nagyon szomorú vagyok - ő volt a legjobb barátom. Már három napja történt, és még mindig csak sírok... Teljesen megváltoznak a hétköznapjaim, nem megyek többet kutyát sétáltatni, nincs kinek a szőrébe belefúrnom a fejem, és még ezer apró dolog. Nekem még soha nem kellett gyászolnom senkit, most értem meg, mit is jelent ez. Meddig tart ez a fájdalom?! (Az a furcsa, hogy azért nevetni is tudok mindezek mellett is.)
Hülyeség az egész, szép hosszú élete volt, több mint 14 évet élt, ésszel teljesen értem, hogy ez a természet rendje, stb. stb., de mégis nagyon fáj. 12 éves korom óta mellettem volt.
És hiába mondja körülöttem mindenki, hogy így volt Neki jobb, nem kínlódott tovább, és még egyéb jelek is ezt igazolják számomra (pl. egy álmom), mégis mardos az önvád: hátha mégis meg kellett volna próbálni talpraállítani, még ha kicsi is volt rá az esély. Meg hogy mennyivel jobb gazdija is lehettem volna...
Egyszer már átéltem hasonló érzést, amikor 7 hónapos korában elvitték tőlem, kertes házba. 2 nap sírás, 2 hét üresség, aztán anyu nem bírt tovább nézni, és visszahozták. De most nem hozhatja vissza senki!
Az én első kutyám, Dingo (egy német juhász keverék)az ablakom alatt haldoklott. Még gyerek voltam. Bevittük egy meleg helyre a házba (nem lehetett rajta segíteni vagy az állatorvos nem tudott vele mit kezdeni - kis falu)és ott halt meg 1985. február 24-én vasárnap hajnal 5 és fél hat között. Máig sem tudom, miért nem lehetett megmenteni. De sohasem felejtem el. 33 hónapot élt meg.
Hát nagyon szomorú :(, hogy az 5 életben maradtból már csak 2 él. Ezt nagyon sajnálom, nagyon nehéz lehet(ett)...
Legalább annak örülök, hogy ők már remélhetőleg jó helyen vannak, és nagyon drukkolok, hogy mielőbb gazdira leljenek.
Ami engem illet, ki kell, hogy ábrándítsalak, nekem most egészen biztosan nem lesz kutyám.
A képeket ettől függetlenül szívesen megnézném.
Sajnos az 5 életben maradtból már csak kettő van, úgy látszik az evolúció még mindig érvényben van sajnos.
Nem altattam el, mert egy kedves topic lakó segített egy kiskutya menhelyet találni. Így most belevetettem magam a hírdetésekbe !! Remélem kedves gazdikat fogunk találni. A farkukat nem vágattuk le, tehát elég furik lesznek.
8 hét még nagy idő, addig meggondolhatod magad, majd folyamatosan küldök képeket, hátha megtetszik az egyik.
Á most ezzel így nem kedvetlenítesz el.
Egyrészt tudom, hogy így van, nyilvánvaló számomra, másrészt most már nem mindig kedvetlenít el az emlékezés, bár tény, hogy azóta, amióta megjegyeztem, hogy már erősebbnek érzem magam, már történt "visszaesés".
Moonchild
Igen, hát tudnék még ezer dolgot mesélni én is az igazi életéről, valamint utolsó hónapjairól, 2 hetéről, ill. 4-5 napjáról. Lehet, hogy már nem lenne annyira fájdalmas (önkínzás) v. jól is esne kibeszélni, de mégse nagyon akarom (talán később).
A halála óta egyébként millió sablon igazolódott be, pl. a "mindenről ő jut eszembe" vagy a "hihetetlen, hogy már nincs velem".
Kosz megegyszer, meg az ujaknak is!
En is egyutterzek azokkal, akikkel korabban hasonlo tortent, es sajnalom.
Gondolkodtam azon is, hogy milyen szörnyű lehet elveszteni egy kutyát ahogy Neccel tortent. Nem is tudom, melyik a rosszabb. A bizonytalansag igazan rossz, persze ugy meg e a remeny. Ha kesobb megkerul a kedvenc, akkor az fantasztikus erzes lehet.
Ha viszont holtan kerul meg, ill. kiderul, hogy mar nem el, az meg rosszabb, mintha rogton megtudta volna a gazdi.
Ha pedig nem derul ki semmi, akkor... nem is tudom. Nagyon rossz, de talan a fantázián is múlik, hogy mire gondolunk, bár valószínűleg nem könnyű jót remélni, de lehet rá esély.
Nekem tavaly decemberben kellett elaltatni a 15 éves németjuhászomat - már nem bírta volna ki a telet ily iszonyú állapotban: hasikáján nem volt szőr, folyton rszketett, szűkölt-remegett, szép aranyszínű szőre ősszé szelidült. Sosem feledem utolsó tekintetét, amikor közelített felé az orvos. Kidugta fejét a házikóbol, ott benn már maga alá piszkított rég, de nem bírt kievickélni a házból, csak kitekintett lehorgaszott fejjel, s olyan volt már, hófehér, sápadt és szánalmas, mint valami végzetes kis kutyakoponya.
Csendben múlt el szegény.
Borzasztó üres lett a kert, sírógörcs fog el még ma is az üres házikó látán. Akkor este abba volt borzasztó belegondolni, hogy most ott hever merev kis hullája valami külvárosi dögtelepen, mint holmi jégcsapok a lábai... á, minek ezt folytatni. Tiszta önkinzás.
Azóta - hűtlen gyászolóként - már "beleszerettem" egy kis szomszéd ónémetjuhászba, akit csak elhanyagolnak a szomszédaink. Hihetetlen helyre kis dög, szétbontottam a kerítést, hogy átférhessen a résen, és 25 éves létemre úgy játszottam vele, mint egy gyerek. Azt hiszem kérek egy kölyköt tavasszal, de még nem tudom, kell a megint efféle nyakambarótt felelősség.
Szegény macskám beszarna tőle.
Így is a múlt héten tört le már a második (értelemszerűen az utolsó meglévő) szemfoga, így már csak miránk hagyatkozhat.
Szegény valahogy állandóan leszédül az erkélyről (II.em.) - innen a fogatlansága :)
Nem akarlak elkedvetleníteni, csak felkészíteni a dologra: még nagyon sokszor és a legváratlanabb pillanatokban fog eszedbe jutni a dolog. Az én kutyám lassan egy éve már, hogy majdnem hasonló körülmények között halt meg, azzal a különbséggel, hogy róla nem tudtuk, hogy szívbeteg, soha semmi tünete nem volt. A mai napig elbogöm magam, ha a tv-ben vagy újságban olvasok hasonló dologról, pedig azóta már van "új" kutyám (illetve már akkor is velünk volt, kölyökként).
Tudom, mit érezhettél hétfon és sajnos sejtem, mit fogsz érezni néha, még egy jó darabig...
Köszönöm az ajánlatot, de egy jó ideig nem lesz kutyám, ez szinte biztos. Később talán igen, mert nagyon szeretem a blökiket. Most még minden őrá emlékeztet.
De! Nem kéne elaltatni őket! Ha csak most születtek, még van idő gazdit találni nekik, ilyen hamar úgysem szokták őket elválasztani az anyjuktól. Szerintem mindenképp próbálj sok irányban (itt, egyéb hirdetés, ismerősök, kutyások satöbbi) gazdit keresni nekik, biztos, hogy vannak, akik pont őket keresik!
Szóval az előbbiekhez befejezésként csak annyit, hogy furcsa, hogy máris megnyugodtam, most kicsit "hiányzik" is az a maró fájdalom, amit az események után éreztem. Lehet, hogy hülyén hangzik mindez, de nem tudom jobban megfogalmazni.
Tegnap beszélgettem a nővéremmel, annak idején az ő kezdeményezése és szerzeménye volt a kutya. Bár a többi családtag is szerette a kutyát (nem lehetett nem szeretni), de azt hiszem, mi ketten voltunk vele a legközelebbi kapcsolatban, s a búcsúzás is talán a nekünk volt a legnehezebb.
Ez a kis beszélgetés szerintem sokat segített, talán ez lendített át ilyen hamar egy holtponton.
Koszonom mindenkinek, tenyleg jolesett az egyutterzes.
Rengeteget gondolok ra, de szamomra is furcsa modon mar most sokkal higgadtabban tudok visszagondolni, mint masnap (hetfon), pedig meg mindig nagyon kozeli.
Tudatosan probaltam nyugalmat eroszakolni magamra, nem akartam elveszteni a fejem masok miatt sem, meg amiatt, hogy normalisan tudjam elni mindennapjaimat.
Most viszont meglep, hogy ilyen hamar ujra erosnek erzem magam. Most mar egy masfajta, tompabb fajdalmat erzek csak, uresseget talan(?).
...
Nagyon sajnállak, én is vesztettem el kutyust, de Ő még életben lehet, mert elveszett.
Tudom, hogy ez nem a megfelelő pillanat, de éppen tegnap jött világra 5 pici a roti szukámtól, de nem akarjuk megtartani Őket. Nincs még gazdijuk, ezért el kell altatni Őket. Ha kell akkor küld emilt csütörtök 17 óráig.