Azt gondolom, Woody Allen megér egy szextopikot.
Gondolatébresztőként egy cikk a netről.
Endorfin kérdése a cikk végén...:)
*** A nap 97 százalékában a szexre gondolok ****
A “nagyvárosi neurotikus” kifejezés hallatán évek óta egy személyre gondol mindenki: Woody Allenre. Most új filmjében, a Deconstructing Harryban (Szétszedni Harryt) ismét zűrös pasast alakít. A hatvankét éves sztárral Christine Kunovits beszélgetett Párizsban: szexrôl, szerelemrôl, életrôl és munkáról.
Harry Block (Woody Allen) könyvet jelentet meg, amelyben egész családját – beleértve a beházasodott rokonságot –, volt barátnôit és a barátait pellengérre állítja. Elmondja, hogy miért kellett a volt feleségét, Joant (Kirstie Alley) megcsalnia, miért lépett félre a sógornôjével, Lucyvel, és hogy mit gondol ortodox zsidó sógoráról.
Noha a könyvben megjelenített személyek nem a saját nevükön szerepelnek, az érintettek szörnyű haragra gerjednek.
“Miattad szenved most mindenki, te meg halálra keresed magad” – üvölti a sógornôje, Lucy. A dühkitörés közben rálô Harryra, de elhibázza.
Mit kezd Harry ezekkel a reakciókkal? “Hat pszichiáter és három házasság után még mindig nem tudom egyenesbe hozni az életemet" – mondja, de annyira el van foglalva saját magával, hogy a többiek felháborodása teljesen érthetetlen a számára.
Párizs, Vendome tér, a legendás Ritz Szálló 318-as szobája. Ebben a szállodában vacsorázott Lady Diana és Dodi is a múlt nyáron, halálos kimenetelű autóbalesetük estéjén. Ha Woody Allen Párizsban van, akár magánügyben, akár hivatalosan – mint például most, legújabb filmjének kapcsán – minig ebben a hotelben, a 318-as szobában száll meg.
Lucy Darwin sajtóreferens közli, hogy az interjú idôpontját egy órával késôbbre kell halasztanunk. Woody Allen ugyanis influenzás: valószínűleg Sun-Li fertôzte meg (aki 1997. december 18. óta Allen felesége– a szerk.), mondja a hölgy bocsánatkérôen, majd így sóhajt fel: “Nem tudom, hogyan fogja mindezt Woody kibírni. ”Kibírja. Krákogva bár: láthatóan nincs még ereje teljében. Lassan, kicsit elôregörnyedve jár. Túlságosan bônek tűnô, túl hosszú, barna, húzott derekú nadrágjában, fehér-rózsaszín ingjében, barna-vörös csíkos nyakkendôjében elesett ember benyomását kelti.
Túlméretezett, fekete keretes szemüvege most sokkal nagyobbnak tűnik, mint egyébként. Halkan beszél, de a feje tiszta, kérdéseimre gyorsan válaszol. Hiába, profival van dolgunk.
Az én sokkal szokványosabb: felkelek, megreggelizem, sétálok egyet, klarinétozom, írok, filmeket forgatok.
– A Deconstructing Harryben a New Yorkban élô, mindenkivel hadilábon álló írót, Harry Blockot alakítja. Harry Block azonos Woody Allennel?
– Bevallom, sok mindenben hasonlítunk egymásra, sôt a következtetés nagyon is kézenfekvô. Harry pontosan ugyanannyi idôs, mint én, fiatalabb nôt szeret, akárcsak én, és ô is New Yorkban él. Ennek ellenére nem vagyok azonos Harryval.
– Miért nem?
– Képzelje csak el, milyen életet is él ez a Harry: iszik, tablettákat szed, félrelép, ellopja a saját fiát, lefekszik egy prostituálttal. Az én életem sokkal szokványosabb: felkelek, megreggelizem, sétálok egyet, klarinétozom, írok, filmeket forgatok. Ha olyan intenzíven élnék, mint Harry, sem erôm, sem idôm nem lenne arra, hogy ilyen normális dolgokkal foglalkozzak.
– A szex számos filmjében központi szerepet játszik, Harry is a testi vágyak rabja. Azt akarja ezzel mondani, hogy a férfiakat csakis "az" érdekli?
– Igen, pontosan így van. Én személy szerint a nap kilencvenhét százalékában a szexre gondolok.
– Mindemellett tud még egyáltalán dolgozni?
– Mindent meg lehet szokni. Semmi értelme, hogy az ilyen tárgyú gondolatait elhessegesse az ember. Egy idô után egyébként már észre sem vesszük, hogy mire gondolunk. Mindehhez persze tudnia kell, hogyan dolgozom. Ha forgatunk, a nap túlnyomó része abból áll, hogy felállítjuk a kellékeket, a lámpákat, a kamerákat, és ez a stáb legtöbb tagja számára egyetlen dolgot jelent: várakozást. Ha közben elsétál elôttünk egy vonzó nô, egymást hecceljük: "Hé, odanézz, micsoda nô!" Az "egyebeket" meg mindenki elintézi magában.
– A szex és a szerelem megkönnyíti az életet ?
– Mindannyian a szex és a szerelem után futunk, noha nem teszik könnyebbé az életünket. Míg a szex igazi hajtóerô, a szerelem motorja a félelem, az élettôl való félelem. Ezért keresünk valakit, hogy megosszuk vele az életünk dolgait. A szerelem tehát elviselhetôbbé teszi az életet. A szex viszont olyasvalami, ami a vérünkben van.
– Igen, de sokkal bonyolultabbá teszi az életünket.
– Igen, beismerem, hogy komplikáltabbá teszi az életet. A férfiak ugyanis másként viszonyulnak a dolgokhoz, mint a nôk. A férfiak mindig a szexet akarják, és persze a lehetô legtöbb nôvel. A nôk másképpen vannak ezzel. Ezért nincsenek a homoszexuálisoknak ilyen jellegű problémáik. Azoknak a férfiaknak, akik a férfiakat szeretik, e tekintetben nincs mirôl vitatkozniuk, ezért az ilyen kapcsolatokban a szexuális kielégülés szintje rendkívül magas. Ezzel szemben a heteroszexuális társadalomban az eltérô mértékű szexuális igények számtalan problémához vezetnek.
– Beszéljünk a nôkhöz fűzôdô viszonyáról. Miközben az új filmjében a legtöbb nô hisztérikusan viselkedik, Harry azt mondja a barátjának, Hillynek, hogy “a nôk istenek”. Ezt ön is így gondolja?
– Igen, Harry véleménye megegyezik az enyémmel. A filmben egyébként a nôk sokkal jobbak, mint Harry. Harry volt felesége, Joan (Kirstie Alley) például kiváló pszichiáter, és emberileg is tökéletesen rendben van. Harry a hibás abban, hogy Joan becsavarodik. Harry ôrült és önpusztító, de ezzel egyáltalán nincsen tisztában. Mindenkit megbánt.
– Nem gondolja, hogy a kreatív emberekre általában véve jellemzô, hogy csak saját magukkal vannak elfoglalva?
– Úgy gondolom, hogy a művészek túlzottan nagy szabadsággal rendelkeznek. Picasso borzalmas ember volt, viszont csodálatos képeket festett. És mert a képei olyan szépek, mindenki elnézi neki, hogy milyen rettenetes jellemvonásai voltak. A társadalmi együttélés tekintetében a művészeknek ugyanolyan törvények alapján kellene élniük, mint az összes többi embernek.
– Ön is borzasztó?
– Tényleg borzasztó lennék...? Hát igen, számtalan neurotikus szokásom van. Évtizedekig jártam pszichoterápiára és pszichoanalízisre. Sok félelmem és fóbiám van. Ennek ellenére nem akarok rosszul bánni az emberekkel.
– A film egyik jelenetében Harry azt mondja, hogy az az érzése, mintha nem nôtt volna még fel igazán. Ez önre is igaz?
– Nem tudom. Van, aki azt állítja, hogy addig nem válhatunk igazán felnôtté, amíg élnek a szüleink. Az én szüleim még mindig élnek, és jól vannak. Apám kilencvenhét, anyám pedig kilencvenegy éves. Ha meglátogatom ôket – egészen közel laknak hozzám –, még mindig úgy bánnak velem, mintha gyerek lennék. Pedig már hatvankét éves vagyok. Ha hazamegyek, azzal fogadnak, hogy "kisfiam, le kéne már vágatni a hajad”, vagy hogy “túl hosszú a nadrágod, fel kéne tűrnöd”. Szerintem még mindig nem vagyok olyan érett, mint ahogy azt a korom alapján el lehetne várni tôlem.
– Ez az éretlenség inspirálja a munkájában?
– Mindaz, amit a többi komikusnál megfigyeltem, rám is érvényes. Hetven-nyolcvanéves férfiak úgy viccelôdnek, mintha tizenöt éves kamaszok lennének, ami szerintem jó is meg rossz is. Néha tényleg idegesítô ilyen emberekkel együtt lenni. Ez a stílus azonban mindenkit fiatalon tart. Bob Hope például már a kilencvenes éveit tapossa, és igazán klasszul néz ki, Charlie Chaplin pedig szintén szép kort ért meg.
– Térjünk vissza még egyszer az eredeti kérdésre: inspiráló hatással van-e önre saját éretlensége?
– Nem. Az inspirációt szerencsés véletlennek tartom. Van, akinek a zenéhez, másoknak a festészethez vagy az íráshoz van tehetsége. Ez csak szerencse kérdése. Semmi köze sincs az intelligenciához vagy a végzettséghez. Az sem számít, hogy az embernek elváltak-e a szülei, vagy hogy boldog volt-e a gyerekkora.
– Sandy azt mondja a Csillagporos emlékekben, hogy "egy kapcsolat nem a kompromisszumokon, az érettségen és a tökéletességen múlik, hanem csakis a szerencsétôl függ". Mit szól ehhez?
– A mostani filmemben szinte szóról szóra elhangzik ez a mondat; szerintem tényleg van benne igazság. Az emberek nem szívesen vallják be, hogy életük ennyire a véletlentôl függne. A véletlen ilyen nagy szerepe azt jelenti, hogy nem tudjuk a dolgainkat kontrollálni, pedig mindent megteszünk ennek érdekében. Éppen ezért függnek a szerencsétôl azok a kapcsolatok, amelyekre egyébként a meghittség, a boldogság és a megértés kellene, hogy jellemzô legyen. Iszonyúan nagy szerencse kell ahhoz, hogy egy kapcsolat hosszú távon működôképes legyen. Az a gondolat, hogy “dolgoznom kell még a kapcsolatunkon, hogy működjenek kettônk között a dolgok”, nagyon megnehezíti a kapcsolatot.
Az elején iszonyúan boldognak érezzük magunkat, tíz évvel késôbb azonban már csak gyűlöletet érzünk a másik iránt.
– Az ön magánéletében minden rendben van?
– Igen, Sun-Livel nagyon jó kapcsolatban élünk, amelyet minden szempontból nézve rendkívülinek tartok. Igaz, hogy egy jóval fiatalabb, nagyon tudatos nôvel élek, de remekül bevált. A szerencse folytán csodálatos helyzetbe kerültem.
– Nem fél?
– Ha az ember boldog, akkor gondolni sem akar arra, hogy bármi megváltozhat körülötte, pedig nagyon jól tudja, hogy mi fog történni. Az elején iszonyúan boldognak érezzük magunkat, tíz évvel késôbb azonban már csak gyűlöletet érzünk a másik iránt. Annak ellenére, hogy pillanatnyilag boldog vagyok, néha felötlik bennem, hogy mi lesz, ha a feleségem beleszeret valakibe? Ez ugyanis bármikor megtörténhet.
– Képes ön egyáltalán a boldogságra?
– Igen, bár hosszú évekig egyáltalán nem voltam tisztában ezzel, pedig egész idô alatt boldog voltam. Állandóan panaszkodtam, hogy milyen rossz dolgom van. Alapjában véve hosszú távon nehezemre esik a boldogság. Valami miatt az élethez való hozzáállásom alapvetôen melankolikus.
– Ezzel az attitűddel jött a világra?
– Igen, azt hiszem, ez tényleg így van. Már gyerekkoromban nagyon gyakran ez volt az érzésem. Sokszor mondogattam is az embereknek, hogy "nem látod, hogy milyen szomorú minden? Hogyan tudsz te boldog lenni?" Tudom, ez borzasztóan hangzik, de hát ilyen a hozzáállásom.
– Mennyi ideig tart önnél a boldogság?
– Néhány pillanatig csupán. Aztán jön megint az a gondolat, hogy "oh, Istenem, én is csak az emberiség része vagyok, és ez nem éppen kellemes állapot". Az élet telis-tele van fájdalommal, szenvedéssel, megválaszolatlan kérdésekkel, félelmekkel. Ezt mindenki tudja, és mégis mindenki megbirkózik vele. Sokan még azt sem veszik észre, hogy mi ellen küzdenek. De ezt teszik, hogy ne legyenek deprimáltak. Elfoglalják magukat, hogy ne kelljen szembenézniük a valósággal.
– Ön is ezért készíti a filmjeit?
– Pontosan. Úgy is mondhatnám, hogy terápia helyett forgatok filmeket. Bár az már nem igaz, hogy a filmjeimnek terápiás hatása lenne. Ugyanazt csinálom, mint azok, akik a pszichiátriai intézetben festegetnek vagy kosarat fonnak, hogy javuljon egy kicsit az állapotuk. Ha nem lennék filmrendezô, talán én is kosárfonással múlatnám az idôt.
Annabelle
Christine Kunovits
...Mennyire tipikus a Woody Allen filmjeiben szereplő férfi figura, miben hasonlitunk rá ?
Endorfin
