Fehértóiban van: Sopos 1202-1203/cr1500: Villa Humorok ... nomina iobagionum ... Andre cum tribus, Socmos, Sopos cum duobus, Solon, Bucdu (LK 1962: 215).
(LK = Levéltári Közlemények, a Magyar Országos Levéltár folyóirata.)
Ősi székely családnevek egyike, az általam kutatott Szopos családok családfái mind csíkiak, ma is élő családok. Pár család él Székelyudvarhely és Gyergyószentmiklós környékén, de ők is igazolhatóan Csíkból/Alcsíkról származnak.
Hajdú Mihállyal többször is beszéltünk erről a csn-ről (is); ő Kázmérral értett egyet, a Zup személynév származékának tartja; legrégibb adatolása a Zopus
1318
majd erre hivatkozik a GF is, kicsit későbbi évszámmal:
(Genealógiai Füzetek, 1906 május, p.50)
vagy Pór Antal: Nagy Lajos munkájában a 451-es jegyzet:
"... Erre mutat, hogy VI. Kelemen pápa örömmel értesülvén, miszerint az oláh románok (olachi romani), kik Magyarországon, Erdélyben, Havasalföldön és a Szerémségben laknak, kezdenek a katholikus hitre áttérni; ez oláhok lelki üdvösségéről gondoskodván, írt nemcsak Lajos királynak, Erzsébet királynénak, a váradi püspöknek és Bassaratfia Sándornak, hanem más, nemes és nem nemes oláh románoknak is,[451]" :
Ősi székely családnevek egyike, az általam kutatott Szopos családok családfái mind csíkiak, ma is élő családok. Pár család él Székelyudvarhely és Gyergyószentmiklós környékén, de ők is igazolhatóan Csíkból/Alcsíkról származnak.
Hajdú Mihály tanár úrral többször is beszéltünk erről a csn-ről (is); ő Kázmérral értett egyet, a Zup személynév származékának tartja; legrégibb adatolása a Zopus
1318
majd erre hivatkozik a GF is, kicsit későbbi évszámmal:
(Genealógiai Füzetek, 1906 május, p.50)
vagy Pór Antal: Nagy Lajos munkájában a 451-es jegyzet:
"... Erre mutat, hogy VI. Kelemen pápa örömmel értesülvén, miszerint az oláh románok (olachi romani), kik Magyarországon, Erdélyben, Havasalföldön és a Szerémségben laknak, kezdenek a katholikus hitre áttérni; ez oláhok lelki üdvösségéről gondoskodván, írt nemcsak Lajos királynak, Erzsébet királynénak, a váradi püspöknek és Bassaratfia Sándornak, hanem más, nemes és nem nemes oláh románoknak is,[451]" :
Szopos: Kázmér Miklós a családnévszótárába az alábbi összetartozó neveket vette föl: Szopa, Szopó, Szopos. Ezeket a régi magyar Szop (korabeli írásban Zup) személynév származékának tartja különböző régi magyar kicsinyítőképzőkkel. Ő nem tartja helyesnek a szop(ik) igével való kapcsolatot (gondolom, mivel a csupasz igető a magyarban nem szokott személynévvé válni).
Ha etimológiai lehetőségeket keresünk, akkor felvetődik a Szopok toponima, amely Komló nyugati városrészének a neve. Ennek első említése Scupuk (1332–5), és szintén értelmezhető lenne olyan személynév folytatásának, amely a szóban forgó Szop alapnév -k kicsinyítő képzős származékának. Ezt a személynevet a cseh-szlovák Supek családnévvel lehet összekapcsolni, amely a szláv sup ’keselyű’ madárnév kicsinyítő képzős alakja. A magyarba bekerülhetett a személynévi használatú szláv Sup is, amely a fenti névbokor alapjává is válhatott. (Maga a Szopok név magyar képzés is lehet a Szop < szláv Sup névből.)
A magyar Szopos családnév centruma, ha jól értelmezem az adatokat, Csíkban lehet(ett).
Hamár off... ismertem egy hölgyet, a családneve Szopos (mégse off: miféle név lehet ez?).
Külföldi autóbuszkiránduláson a határőr visszaadta az útleveleinket úgy, hogy közben mondta mindenkinek a nevét. Meglepő volt, olyan országban történt, ahol nem várná az ember, hogy a határőr tudjon magyarul. Mikor a hölgy nevéhez ért, nézett egy nagyot és mondta... a hölgy keresztnevét. :)
Volt a középiskolában olyan tanárom, akinek a családneve (pontosabban a férjéé) Buzi volt. Ez évszázadokig semleges vezetéknév volt, amely egy Boz vagy Buza nevű településre utaló lakosnévként keletkezett, amíg a XX. sz.-ban a buzeráns melléknév le nem rövidült. Azóta valóban elkötelezettség szükséges a viseléséhez.
Fun fact: a fraktúra folyóírásos változatában a kis h volt olyan, mint az újkori magyar antikva alapú folyóírás kis f betűje: mint ez az általad hozott Nathan mutatvány is mutatja. Ha a könytáromhoz jutok, akkor kimásolom a XX. sz.-i német iskolai folyó fraktúra mutatványát, ami nekem van. — Az f-szerűség közepén a bumszli viszont szerintem distinktív, mert mind a folyó antikva hosszú ſ-ében, mind a folyó fraktúra h-jában az alsó hurkot egyszerűen a következő betű bevezető vonásában folytatódik, de a folyó antikva f-jében az alsóhuroknak a szárhoz való visszaérkezése egy kis vízszintes balra nyúló hurokban folytatódott (az a bumszli), és ennek a huroknak a jobbra visszavezető szára kötődött a következő betűhöz. Persze az írás kimunkálatlansága, tévesztése mellett a bumszli sem feltétlenül az iskolás minta szerint alakul.
A zsidó Nathan utónév magyarul Nátán. Ezt az ószövetségi prófétát a katolikus egyház nem kanonizálta, és később a protestánsok sem emelték ki. Így a magyar személynévkincsnek nem lett olyan jelentős tagja, hogy magyarítani gondolják.
Az anyakönyvírók nem nyomtatott betűt használtak, tehát nem a Fraktur sajátosságait tartották (vagy nem tartották) számon, hanem a Kurrentschriftét. Tapasztalatom szerint erősen a skála "nem" oldalára tengtek: keverték a latint a némettel, nem csak a szóválasztásban, hanem a betűformákban is. Például a csatolt képen a sárgával jelölt név... (Lakompak izr. születések, 1846.)
(Az indexelő "Nathan"-t látott, és akárhogy fordigatom, kénytelen vagyok egyetérteni, bármennyire egyforma az első betűje a következő sor M-jével.)
Egy kicsit visszanoszogatva a beszélgetést a jelen fórum tárgyához: volt a Nathannak valamilyen "magyarítása"? (Mint például a Max = Miksa?)
Ez hasznos, ezentúl figyelni fogok a "bumszlikra". :) Kíváncsi vagyok, hogy a régi anyakönyvek írói mennyire következetesen használják ezt a megkülönböztetést.
OFF A kiolvasási nehézségek okozta problémák közül leginkább a B hang nevének megváltozása H-ra keserítette az életemet. :) (Már ha igaz, hogy félreolvasásból ered.)
Érdekes adat és név. Mivel LvT már megmagyarázta, ha belefér egy szociográfiai vagy mindennapos viselkedésre vonatkozó kérdés: Hogy viselte a lány a nevét, hogy viselték a tanárok és az osztálytársak. (Ez még "nyelvszociologiai kérdés" is lehet).
Leimeter: Nyilvánvalóan német vezetéknév, amelynek jelenlegi centruma azonban Magyarországra (Pestre és környékére) esik. Az etimológiája azonban a legkevésbé sem nyilvánvaló, és a ritkasága miatt irodalmi adatot sem találtam az eredetére. Adódna, hogy valamilyen *Le[i][h]m[m]et[t] német településnévből származó lakosnévről legyen szó, de ilyet nem sikerült azonosítanom, és a struktúrája miatt sem valószínű a léte.
Ehelyett azt vettem, hogy a -meister utótagú német családnevekhez gyakran találni olyan párokat a FamilySearchön, ahol az előtag ugyanaz (vagy megfeleltethető), de az utótag -meter formájú. Ilyen pl. Backmeister : Backmeter, Hoffmeister : Hofmeter ~ Hoffmeter, Fuhrmeister : Fuhrmeter, Wehrmeister : Wehrmeter ~ Wermeter. Ennek alapján úgy vélem, hogy a sokkal gyakoribb és németországi centrumú Leimeister vezetéknév valamilyen (nyelvjárási?) elváltozásáról lehet szó.
A Leimeister névről sem találtam sok irodalmi adatot, de ez etimológialag enélkül is elemezhetőnek tűnik: vagy a Leihmeister, vagy a Leimmeister névalakok egyszerűsödött írásmódjáról lehet szó. Ilyen formán foglalkozásnévi eredetű, amely az előtaggal megnevezett foglalkozást űző, mestervizsgát tett iparos megkülönböztető neve lehetett. A német Leih- előtag ’zálog, kölcsön’ értelmű (vö. leihen ’kölcsönöz, kölcsönad’), a Leim pedig a mai irodalmi német Lehm ’agyag’ szó régies változata. Mivel az előbbi nem volt mesterség, ezért a második eset szerinti értelmezés a valószínű. Az -er foglalkozásnév-képzős Leimer név az irodalom szerint elsősorban fazekast, mint agyaggal dolgozó iparost jelölt. Ezért szerintem a Leimeister, és ebből következően a Leimeter értelme is ez lehet, csak a névalak azt is hangsúlyozza, hogy az elsőnek elnevezett (céhes) mestervizsgával bírt.
Szláv környezetben a Judit személynévnek nem nagyon találom olyan használt formáját, amelyben a d hangzóközi helyzetben t-vé vált volna. Ez csak akkor következik be, ha az egy zárt szótagúra rövidült Jud- tőhöz zöngétlen mássalhangzóval kezdődő képző járul, vö. magyar Jutka. Igaz, a szlovák helyesírás ebben az esetben is tükrözteti az etimológiai formát: Judka. Opció lenne, ha az alnémet Jutta név szlávok általi átvételéből származna, de erre nem találtam nyomot. Ugyanakkor ószövetségi névről lévén szó általában is kevésbé volt ez a név használva a szláv családnevek kialakulásának korában, mint az újszövetségi női nevek, így az egyébként is ritka matronimák közt a megjelenésének elvi valószínűsége is olyan alacsony, hogy nyelvi nyomok nélkül a léte alappal nem feltételezhető.
Miközben, amit írsz, az igaz, de a Gutyina név problémájához nem vezet közelebb, mivel a Gutyina név a jelenkorban ténylegesen adatolt a mai Magyarországon, a Jutyina azonban nem, és a szláv írásmódú Jutina (Јутина, Ютина, Ютіна) sem, miként szláv területen sem. A j-s változatra etimológiát még kevésbé tudnék adni, mint a g-sre.
Van példa egyébként arra, hogy betűolvasással egy név eredeti /g/ hangja /j/-re változott. Ilyen pl. Gödöllő kettős szlovák neve: Jedľovo, illetve Gedelov. A személy- és családnevek azonban alapvetően orálisan hagyományozódtak, így megtartották az eredet alakjukat akkor is, ha azok írásos formája nem volt egyértelmű. Ezért a centrum szerepű településnevekkel szemben a személy- és családnevek esetén a betűolvasásból eredő névváltozás kevéssé valószínű.
A /j/ hangértékű <g> betű egyébként a fraktúra betűképre volt jellemző, az aktivára már nem. Ugyanakkor az evangélikus egyház Magyarországon még a XX. sz. elején is használta a fraktúrát vallásos kiadványokban. A /g/ hang is jelölhető volt, mert a szlováknak szüksége volt erre. Ekkor hacsek (kis v betű alakú jel) került a g-re: <ğ>. Vö. Bernolák szótárának gajdoš ’dudás’ címszava <Ğagdoſ̌> írásmóddal.
Gutyina: Meglehetősen problematikus név. Alakilag nyilvánvalóan szláv, de nyilvánvaló etimológiája nincsen. Bár a kérdésben szlovák kapcsolat említődik, de a szókezdő g- ez ellen szól.
Mert az a"G", igazából "J".
A szlovák nyelvnek a 19. század közepéig nem volt egységes, mindenki által elfogadott írásos normája. Különböző dialektusokra épülő (például a nyugat-szlovákiai jezsuita írásbeliség) és a cseh nyelvből átvett írásmódok léteztek párhuzamosan, gyakran "kaotikus" helyesírással. A "g" betűvel a /j/ (magyar "j") hangot jelölték bizonyos esetekben, ami a cseh írásmód sajátossága volt a 17. században ez volt a bevett forma az egyházi és művelt szövegekben. A gyakorlat a 18. században is fennmaradt, Anton Bernolák első kodifikációja (1787) a nyugat-szlovák dialektusra építve próbált rendet teremteni, de még mindig sok cseh elemet tartalmazott, és a "g" használata is élt tovább bizonyos kontextusban. A változást végül Ľudovít Štúr 1844-es nyelvi kodifikációja hozta el, amelyet 1851-ben Martin Hattala reformált meg, és amely a közép-szlovák dialektust tette a standard nyelv alapjává, fonetikusabb írásmódot bevezetve, ahol a "jö" hangot már következetesen a "jé" betű jelölte.
Pl. a "Gezus" a 17-18. századi, cseh alapú szlovák írásmódban használt forma, amely a mai modern szlovák nyelvben a "Ježiš" szóval egyenértékű.
A 17451. hozzászólásban lévő mutatványban a középső alul-felül nyúló betű közepén vagy egy bumszli (plusz hurok, áthúzás stb.): ennek megléte különbözteti meg az f-et a ilyen bumszlival nem rendelkező ſ-től (hosszú s-től). A korábban nyomtatásban használt fraktúrában különösen nehéz a megkülönböztetés, ugyanis ott az ſ-en van megtörés ott, ahol az f-en az áthúzás van: az eltérés az, hogy az f-en jobbra is van kinyúlás, míg az ſ-en csak jobbra. L. az alábbi példa második (iſt = ist) és utolsó (Schrift) szavát. A ſöveg (söveg) > föveg félreolvasásnak ez utóbbi volt az oka.
