Én nem születtem varázslónak,
csodát tenni nem tudok,
és azt hiszem, már észrevetted
a jótündér sem én vagyok,
de ha eltűnne az arcodról
az a sötét szomorúság,
úgy érezném, vannak még csodák.
Mit tehetnék érted, hogy
elűzzem a bánatod,
hogy lelked mélyén megtörjem
a gonosz varázslatot?
Mit tehetnék érted,
hogy a szívedben
öröm legyen?
Mit tehetnék, áruld el nekem
Nincsen varázspálcám
mellyel bármit eltüntethetek,
és annyi minden van jelen
mit megszüntetni nem lehet,
de ha eltűnne az arcodról
az a sötét szomorúság,
úgy érezném, vannak még csodák.
Mit tehetnék érted, hogy
elűzzem a bánatod,
hogy lelked mélyén megtörjem
a gonosz varázslatot?
Mit tehetnék érted,
hogy a szívedben
öröm legyen?
Mit tehetnék, áruld el nekem
Nincsen hétmérföldes csizmám,
nincsen varázsköpenyem,
s hogy holnap még veled leszek,
sajnos, nem ígérhetem,
de ha eltűnne az arcodról
az a sötét szomorúság,
úgy érezném, vannak még csodák.
Mit tehetnék érted, hogy
elűzzem a bánatod,
hogy lelked mélyén megtörjem
a gonosz varázslatot,
Mit tehetnék érted,
hogy a szívedben
öröm legyen?
Mit tehetnék, áruld el nekem
Szeretnék egy szomorú, de most sajnos a hangulatomat idéző verset beírni. Remélem, még nem volt.
Kosztolányi Dezső:
Halotti beszéd
Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szívünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
jaj, összedölt
a kincstár.
Okuljatok mindannyian e példán,
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
nem élt belőle több és most sem él,
s mint a fán sem nő egyforma-két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.
Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.
Akárki is volt ő, de fény. de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,
s szólt ajka, melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lennt, s ahogy azt mondta nemrég:
"Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék",
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.
Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se ázsiába,
a mltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány furcsa mosolya.
Szegény a forgandó, tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.
Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: "Hol volt...",
majd rázuhant a mázsás, szörnyű mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: "Nem volt..."
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti fel se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.
(1933)
Felbukkanok a bánat óceánjából,
A sok elvesztett barát bánatából,
Az elkerülhetetlen tragédiákból,
Az elvesztett szerelmekből,
A pusztulás szörnyű diadalából.
Látom az életet, melyet élni kell,
Hallom a nevetést,
Látom az örömöt, melyet élvezni kell,
A szerelmet, mely még rám vár.
Végre felfogom én is
Az élet óriási diadalát, mert az élet él, s megy tovább.
S ha szŕzsor is becsapnak és ezerszer
csalodom abban, kinek szivemet,
mint ŕlmŕbol rozsŕt, kitakartam,
s ha éppen az ŕrul el, akit életemmel
fedeztem én,
s ha tulajdon fiam
tagad meg,
és ha nem harminc ezustért,
de egy rongy garasért adnak el engem
barŕtaim,
s ha megcsal a reménység,
s ha kudarcaim térdre kényszeritenek,
és elŕtkozom mŕr, hogy megszulettem,
s ha csak a bosszut hizlalja a hŕla
hiveimben,
s ha rŕgalom kerit be, -
akkor sem mondom, hogy nem érdemes!
Akkor sem mondom, hogy nem érdemes
hinni az emberekben, akkor sem mondom,
hogy megélék magam is, néptelen
magŕnyban, mert irgalmatlan az élet. -
De csondes szoval, eltunodve mondom:
bizalmam sarkig kitŕrult kapu,
nem verhet rŕ lakatot a gyanu;
ki-bejŕr rajta bŕrki szabadon.
Egy besurrano csalo tiszteletére
nem ŕllitok ort tiz igaznak!
Kit tegnap itt gyongeség bemocskolt,
megtisztŕlkodva ma betérhet ujbol;
ki kétélu késsel jott ide ma,
koszonhet holnap tiszta oleléssel!
Nem, nem a langy irgalmat hirdetem.
Nem hirdetek bocsŕnatot a rossznak,
kegyelmet a hazugnak,
nem tudok
mentséget a konnyes képmutatŕsra,
s az ongyilkos szenvelgést gyulolom,
akŕr a nyers onzés orvtŕmadŕsŕt.
De hirdetem, hogy buneink mulandok!
Mint a mammut és az osgyik, a multba
porlad a gyulolet és gyanakvŕs;
duhunk lehul,
csak szerelmunk orok.
S halando gyarlosŕgai kozott
csupŕn maga az ember halhatatlan.
Kérlelhetetlen gyotrelmei ellen
irgalmas vŕra bizalombol épul;
s az onmagŕval vivott kuzdelemben
csak josŕga szolgŕlhat menedékul.
Jó lesz ez így: egyszer biztosan;
Bár azt, hogy mi, hol, s hogyan,
Na és persze mikor,
Azt nem látjuk, nem tudhatjuk.
Hiába álmodunk, hiába tervezünk.
Persze nem "hiába", nem "csak úgy",
a szél elfújja, a hajók elviszik
Bár senki sem tudja, miért, s hova.
Ó, öröm, mely a fájdalomból kiút
Nem lehet előtted szívem kemény;
Megkeresem a szivárványt az esőn túl
És érzem, nem volt hiábavaló a remény,
Hogy a reggel nem lesz többé rút.
Fájnak az elmúlt idôk letűnt királyai
És nehezen hiszem el, hogy senki semmit nem követel belôle,
S az én volt udvarom csacska hölgyei is ugyanúgy fájnak nekem,
Hisz mind megannyi tévedésem.
Lehet, néha értelmetlenül sírok,
De tudod, néha kétségbeesetten könnyezem,
De megfagy a könnycsepp a tenyeremben
Ha érzi, hogy ô is tehetetlen.
Ha sírni látod a bohócot, tudd meg, hogy miattad sír:
Arcán gördül végig minden, mit a szíve már nem bír.
Ha sírni látod a bohócot, nyújtsd feléje hűs kezed:
Legyen tenyered forrás, miben arcát fürdeted!
Feszít néha belülrôl egy fájdalombuborék,
És nehezen múlik el, ha nekem egyedül kell elűznöm,
Hisz tudom jól, hogy ez régen nem játék,
És komolyan is veszem. Látod, ezért könnyezem.
Mely tisztelettel, de ne tevesszuk mar ossze a topicokat. Van H.... versek topic is. ide idaig viszonylag nivos alkotasok lettek beirva. Kepzeljetek el, ha egy sajat koltemenyem irnam ba ide! Grrrrrrrrrrrr..... Lenne anyazas.
Szívemben nagy a zűr, nagy az űr
Nem tudom ki fejti meg, tölti be,
De csak az Igaz lehet egyedül
Ki majd befészkel lelkembe
S szerelme által fájdalmam enyhül.
A tejszin léget elkeverte
fekete borával az éj:
lelkem ma, vágyak büszke lelke,
megúnt szavakkal ne beszélj,
húnyd be az ajkad, nyisd ki a szárnyad,
szabad szemeddel szertenézz:
ma messze szállnod
nem nehéz.
Mámorosan az éj borától
szárnycsattogás legyen dalod:
ki éjt iszik, a kéjre bátor,
tenéked ez volt italod.
Sokáig ittad, részegülhetsz,
azért vagy mostan oly szabad:
repülhetsz
magad.
Rejtettelek sokáig,
mint lassan ért gyümölcsét
levél közt rejti ága,
s mint téli ablak tükrén
a józan jég virága
virulsz ki most eszemben.
S tudom már mit jelent ha
kezed hajadra lebben,
bokád kis billenését
is őrzöm már szivemben,
s bordáid szép ivét is
oly hűvösen csodálom,
mint aki megpihent már
ily lélekző csodákon.
És mégis álmaimban
gyakorta száz karom van
s mint álombéli isten
szorítlak száz karomban.
Gyonge fuvallat a toba zilal,
fenyek gyongysora lebben.
Sohajom, arva madar-pihe szall
elpihen edes oledben.
Tart kebelemben reszket a koc:
erted szenved a Jancsi bohoc.
Szep szemeidtol verzik az eg,
sok sebe csillagos osveny.
Egy hajfurtod nekem eleg:
sok sebemet bekotoznem.
Hull a fureszpor sorvad a koc:
meghal erted a Jancsi bohoc.
Talad a rozsa, tukrod a Hold,
ajkadon alkonyok egnek,
Vig kedvem suru buba hajolt,
teged kerlel az enek.
Hogyha kigyullad a szivem, a koc,
nem lesz tobbet a Jancsi bohoc.
A pallora lépek hogy elérjem a hajot.
Viharzon sodrodik alattam a viz
és megugatja ŕrnyékom.
Visszanézek a foldre hol oszesoporték a multam
és szemétre veteték.
Pénzem jobb ruhŕim orangyalom is odaveszet.
Elindulok hŕt pucéran
ures zsebekkel
lesovŕnyodott testtel.
De renduletlenul hiszem hogy megérkezem hozzŕd.
Bizonyŕra este lesz akkor
s te ott ŕllsz elottem
a csillagok fényében.
Jöjj kedvesem, gyere mondd el mit érzel
Titkolni kár, hisz látom én.
Jöjj kedvesem, gyere mondd el mit érzel
Az élet nem lányregény
Jöjj kedvesem, hiszen szép szemed könnyes
Úgy érzed, mást akartál.
Jöjj kedvesem, hiszen szép szemed könnyes
Úgy érzed, most csalódtál
Ne legyél bánatos, én komolyan gondolom,
Hogy hozzám tartozol és én hozzád tartozom.
Meglátod rendbe jönnek majd a dolgaink,
Lesznek még szép napjaink.
Meglátod rendbe jönnek majd a dolgaink,
Lesznek még szép napjaink.
Jöjj kedvesem, gyere bújj ide mellém
Ölelj most úgy, ahogy rég.
Jöjj kedvesem, gyere bújj ide mellém,
Szeress most úgy, ahogy rég.
Ne legyél bánatos, én komolyan gondolom,
Hogy hozzám tartozol és én hozzád tartozom.
Meglátod rendbe jönnek majd a dolgaink,
Lesznek még szép napjaink.
Meglátod rendbe jönnek majd a dolgaink,
Lesznek még szép napjaink.
A csend takarít a házban
félsz, hogy nem jövök.
Nincs semmi baj,
de a kávéscsésze eltörött.
Kinyitod a rádiót,
de nem találsz zenét.
Hallgatod az éjszakát,
hogy miről szólhat még.
Már nyúlsz, hogy simogasd a macskádat,
de rájössz: megszökött.
A keresőt megint ott felejted
két állomás között.
Mit üzen a rádió,
ha az adás véget ért?
Mit üzen az éjszaka,
ha a fehér zaj zenél?
A visszapillantó tükrön
a megváltó lóg,
borostyánba dermedt skarabeuszbogár
a sebváltógomb.
Kinyitom a rádiót,
az adás véget ér.
Mit üzen az éjszaka,
ha a fehér zaj zenél?
Vicces foszlányokban terjed át
az éteren a kétely.
Kell-e hozzád így sietnem?
Nem hiszem.
Akkor miért akad az étel
mégis most a torkomon?
Mit üzen a csend?
Későn kapcsolok, pénzért parkolok,
volt egy éjszaka, arra ébredek
mossa négy gyerek a szélvédőt.
Szemem dörzsölöm, na most miért öröm
nekem nézni azt, ahogy két kamasz
rugdos egy kutyát, de miért épp őt?
Lehúzom az ablakot,
kiadom a pénzt,
hallgatom a várost, melyet mocskos zaj emészt.
Képzeld, az éjszakát önhibámon kívül
egy parkolóban aludtam át,
de álmomban végig melletted is voltam.
Azt hiszem, hogy álmomban a macskád is voltam,
doromboltam halkan.
Azt hiszem a kávéscsésze is összetört
némán a fehér zajban.
Dinamika iramlik a távoli tam-tam
Tompa dübbenése tetején
Tétova energia lüktet a
vérkutam remegő velején
Érzem a hűsét húsom halálos kacaján,
Testhagyva lépek
Talaján tudatomnak.
/.../
"Bár ágyadhoz lopoznak az éj csendjében,ne űzd el,sőt becsuld ezeket: - viragok illatat,messze harangok hangjat,fagyos ejjel rovarok zummogeset....
Bár lelkedet felkavarják, e háromnak megbocsáss: -felhőnek mely eltakarja holdadat, szellőnek mely szerteszórja virágaidat, s embernek aki kötözködik veled."
