Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Ülök én újfent dögrovást a porban. De gonoszok csontjából őrölt porban.
Uram, én is keresztelek újra. De fejemet oda nem adom újra.
Én nem áldozom föl többé Izsákot. Inkább magam, de soha Izsákot.
Szólok, hiába, Szodoma rám se hallgat. Szólok, de annak, aki majd meghallgat.
Mennyország kulcsát én a földre ejtem. Vén szívemet is a földre ejtem.
Csak bennem legyen gonoszság helyettük. Engem büntess meg tűzön őhelyettük.
Csak a szegények jutnak a pokolra. Én nem vigyázok többet a pokolra.
Gyógyíthatót én meggyógyítok most is. De halottakat nem keltek föl most is.
*
Rossz volt, elszéledt szívemből
Az asztal alól fölnyúlnak emlékeim A halottak is eszembe jutnak, pedig sohase gondolok rájuk Kedvesemben a lányok, asszonyok összebúnak és dideregnek Fuldokló kapkod valahol utánam Tenyerembe dobom a fejem Az a muzsika, a füveké, láttátok-e? szép volt A föld meleg arcával simogatott, behunyt szemmel fekszem a szemében, vele látok, egy kisgyerek lehelete ringat S akkor valaki elszéled szívemből, rossz ő nagyon Tegnap délután könnyezett a föld Mi lesz fölösleges virágaimmal?
Bárhová lépek, beléd ütközöm. Át- és keresztül vagyok szőve már veled. Mozdulataiddal mozdulok, hangodra hangolódom. Így élünk kettős kötésben téphetetlenül.
Már gyűlnek a furcsa hiánybuborékok, Már bordakosárban a szívdobogás, Már zsibbadok is, ki magamra maradtam, Mint felborított, teperő bodobács. Ha elmegy a kedves, a lomha lakásban Falakra telepszik az elmei köd, És elharapózik az agylebenyekben, Hogy mennyire kéne alélt örömöd. Hogy mennyire kellene satnya tüdőmnek, Amit kilehelsz, a te jó levegőd, Szép szádnak az illata, fészke nyakadnak, Mely vár ugyanúgy ma, miként azelőtt.
Már elhaladottak az évek, a francba, Már sajg is emitt meg amott az a hát, Már barna hajadnak az őre a fodrász, Már rajtam is egyre nagyobb pizsamák. Már nincs, ami volt, de a van csupa bőség... Nincs-léted ezért ma keresztre feszít. Bár persze kilépni az utcai térbe Jócskán a jogod, nem börtön ez itt. Csak én, nyavalyás, nyafogok, hogy az ujjam Nem túr a hajadba... Hol jár a hajad? És szórakozottan a vállaidat sem Simíthatom, ejsze, ha kedvem akad.
Mert nincsen a tested, a lényed, a szikrád, Így hűtlen a hű, aki elveszi most Pont azt, amit ad, mikor itt, közelemben, Jól áttüzesít egy avas papirost. Hát nincs panaszom, mert szerte a házban, Kezemnek ügyében ezernyi ruhád, Mélyet szagolok, tovaillan az önzés, És érzem ezerrel a friss aromát. Ó, nyitva-csukódva, de meddig e játék? Ó, hol van a „csörren a zárban a kulcs"? Ó, mondd, mikor olvadok egybe tevéled? Még várat a földi, a mennyei juss...
A kedves házaspár, ki éppen áprilisban vált el. Szerelmüket se vettük észre. Mért nincs gyerekük? Még árulók se mertek lenni. Keresztények pedig. Pletykáltak róluk bármit is? Rólunk, tudod, miket. Akármit mondtak, megtörtént. De velük semmi sem? Közös házuk volt, nem? És láttuk sétálgatni őket. Nem emlékszem, bár lényeges: fogták egymás kezét? De kellett, hogy fogják, mert feltűnt volna, hogyha nem. Szerelmesek, ki merte volna megkérdőjelezni. Felettük most már ott az IKSZ: törölve. Nincs kereszt.
Mihez lehetne kezdeni az egyre több tavasszal? Talán kikoptak belőlünk a nagy történetek. Miért csak minket irigyeltek, mi meg soha senkit? A szenvedélyeink után már szenvedés se lesz? A bűneinktől mocskosan megvolt a zamatunk. A hegyvidéknek tűnő múltban Jézus volt a csúcs. Mi biztosak lehettünk benne, értünk szenvedett. Na nem konkrétan értünk, de a fajtánkért talán. De mit szólsz ezekhez, akik csak tisztességesek, s hogy mindent túl akarnak élni? Olyan szomorú.
Utcádba érve már nem ugatnak meg a kutyák, az orromon vörös pont, ahol neked, ha ég a gyomrod, magam is szódaport iszok, nem azért mondom, de ez elrendeltetett. Ha megsimítom arcod, elhal a horkolás, akkor sem menekülsz, ha Mr. Hyde leszek, elnézed azt, hogy verset írni nem tudok, nem azért mondom, de az égben köttetett. Emlékszem, akkor hasított belém, hogy te vagy az, mikor pár éve egy téli éjszakán áthajtottál velem a kihalt városon. Hazavittél. Nem tudtam aludni, rettegtem, hogy Tata mellkasa nem hullámzik tovább. Az utcáról beszűrődő tejfehér fényben, a nagyszüleim szobájában állva tudtam, hogy te leszel, akinek lesem majd minden lélegzetvételét. És ahogy néztem egyszerre hullámzó mellkasuk - egy test, egy lélek, egy ágy fél évszázada - tudtam, hogy erre vágyom én is: a nap végén összeborulni, jelenlétedtől megnyugodni, számlákat fizetni, terheket vinni, semmiségekért pörölni, ugyanabban hinni, ketten együtt írni, olvasni, fáradhatatlanul dolgozni, egymás lelkét foltozni, melletted betelni, majd lassan elfogyni. Ezért többé ne kérdezd, akarok-e játszani. Nem, ezt csak komolyan lehet, ahogy Mama borult november végén Tatára a halálos ágy felett.
Miután anya meghalt, apa elkezdett csajozni. Ezt anya is kérte. De nyilván apa is akarta. Voltak nők, akiktől borsódzott a hátunk. Voltak semlegesek, volt, akit megszerettünk. De idővel már csak az számított, apa hogy van.
Nehéz elképzelni apát egy idegen nő lakásán, horkant, mert alszik épp, vagy ahogy smárol egy kanapén. Tüsszög egy macskától - pislog, dorombol, miközben valaki végighúzza tenyerét testén. Alsónadrágban fekszik. Az ötvenéves teste, a hasa, ami a köldöke körül csupasz volt, a meggyfolt a mellkasánál. Kopaszodó, őszes, vörösbarna haja. Mikről beszélgethettek? Évekkel később mosolyogva dobott ki csöpögő szerelmes leveleket, amiket egy anya utáni nőtől kapott.
De azt is nehéz elképzelni, milyen lehetett, amikor jött valaki neki tényleg fontos. Milyen lehetett belülről az a szerelem. Amiért az egyik karácsony előtt apa szó nélkül Pestre utazott, Milyen volt, mikor egymás mellett feküdtek, társként.
Elkezdtek egymáshoz kötődni; egy másik szerelmet gondoztak, neveltek, mint gyereket, kutyát, szobanövényt. Már nem anyával veszekedett. nem anyával nem beszéltek egymással, Apa már nem anya kegyeit leste. Nem az ő főztjét dicsérte, Nem az ő szeszélyes természetén próbált kiigazodni.
Mi is megtanultuk a jövevény szokásait. Habár végül nem ő jött hozzánk, legtöbbször mi mentünk. Nem vette fel apa nevét, nem házasodtak meg, ha nincs ott, hogy "né", a volt férjéhez csöngetünk karácsonykor, pedig már semmi közük nem volt egymáshoz.
Apa képe egy gyertyával, Valamiért a halálos ágyánál megígértem apának, hogy vigyázok a nőjére. Néha tényleg felhívom, megkérdezzem, hogy van. Azt mondja, sokszor beszél apa képéhez, miközben meggyújt egy gyertyát. Sokszor válaszol is neki apa. Azt mondja.
2.
Petőfinek egy éve halt meg a felesége, fél évvel apa halála után. Apa mutatta be őket egymásnak ötven éve a Ki tud többet a Szovjetunióról? vetélkedőn, és ez csak a kezdete volt az ajándékoknak. Az ajándékoknak, miket apa adott Petőfiéknek. Szóval most Petőfi bebizonyíthatja, mennyire veszi komolyan. hogy nem fog csajozni. Habár, persze, a vén tulok már menni is alig tud. Csoda, hogy megúszott két infarktust.
De még ha ereje teljében is lenne. nem fél lábbal a sírban, vagy ha például fiatalon meghalt volna egy szabadságharcban... Akkor sem mondhatná meg se férfinak, se nőnek, ki mit csináljon.
Sándor, hiába reméled, hogy ő bármit a fejfára akasztott hitvesi fátyollal töröl majd le. Anya sem hullajtott egykori hitvese boldogsága miatt könnyeket. Hogy apa tovább élt pár évvel, hát arról ő pont nem tehet.
Senki nem tehet róla. Vannak dolgok, amiket nem lehet szuronyokkal elfojtani, Sándor.
Sándor, a kurvanyádat!
Csak ki akartam próbálni. Ugye most nem fogsz feljönni a sírból, mint holmi gyalázatosan nyáladzó zombi, csak azért, hogy lekeverj egy pofont nekem, amiért azt hazudtam, hogy Júliával apa hozott össze? Igaz? Sándor! Apa sem fog feljönni, hogy fejcsóválva mondja: ugyan, kisfiam! Ugyan... És anya sem fog úgy nézni, hogy rögtön elszégyelljem magam. Senki nem fog rám szólni. Mindenki ott marad, ahol van!
Ahogy azt sem dicséri meg senki már, ki is dicsérné, aki hetvenévesen, amikor bőven rátelepszik az este, nem keres magának új nőt.
De miért keresne. Hogyan is találna.
Elhull a virág, eliramlik az élet. Ez így, mondjuk, igaz, kedves Sándor. Meg a nyárfa is az, meg a kerti virágok.
Látod amottan? Csak magamban, november végén. Falevél és hó is már, lucskos, nem fehér, koszos minden, egyedül, nélküled, jó ez, nincs vita, csak a csend, a csend.
Magam vagyok. A téli világot itt, mindenfelé, körülöttem, nézem, de nincsen kikelet, semmi. Messzire tekint, aki messzire, erre legfeljebb háború, rosszkedv és szomorúság.
Elhull! A virág, a test meg mindaz, ami volt, semmivé esik szét, ha esik egyáltalán és nem robban! Szilánk- jai, ha megmaradnak, de annyi sem, emlék se, nincsen, aki emlék, nincs.
Egykori „hitves", aki voltál, és most meg valahol, borítasz majd legalább szemfödelet? Fejfám lehet-e egykor, mondd, lészen majd, aki?, de nem!, nem kérek ilyet, távol vagy, tudom.
Fejfa és szemfödél. A virág is elhull, november végén így természetes, ne panaszkodj, mondom magamnak, és nem is fáj annyira, csak egyedül. Fé- lek olykor, ilyenkor gondolok reád.
Az utolsó napon, késő délután, fel- mentünk a Srᵭ hegyre, fel a kötélpályán, a Žičarával, mert onnan fentről nagyon szép a város, bizonygatták a helyiek. És tényleg, gyönyörű a kilátás odafentről, a sötétlő tengerbe nyúló, északról a hegyre kapaszkodó házsorok szinte ragyognak nyers, vakítóan fehérlő köveikkel. Nem győztünk fényképezni. Nekem meg egyre csak a Szeptember végén járt az eszemben. Hogy még ifjú. Hogy lángsugarú. A nyár. Megbeszéltük - két magyartanárok -, hogy az ifjú nem jelző, hanem állítmány. Hogy nem a szívem ifjú, hanem ifjú a szívemben a nyár. Elég sok fényképet készítettél. Rólam is. Mögöttem, mélyen alattam a néma tenger, magasan fölöttem a tiszta, október végi
ég. De hiába győzködtél, hogy a képek jók, én az összeset töröltem. Mindegyiken öreg voltam, öreg.
Délután volt, március. Újbudán vártam a buszt, haza. Egy meg is érkezett, de hamar le kellett szállnom: még a megye sem stimmelt.
Ahogy néztem továbbrobogni, a szemben lévő templomra tévedt a tekintetem. Ilyen körülmények között talán nem meglepő, hogy hiányozni kezdtél, Istenem.
De ez így hazugság lenne. Mert nem is te kezdtél hiányozni, hanem az a nyolcéves tekintet, amelyik elhitte, hogy ezekben az omladozó épületekben, ahol hallgatni kell, te tényleg ott lakozol.
Mennyire hittem benned akkor. Hinnem kellett, valójában nem is benned, hanem abban, hogy ahogy anyámnak, úgy neked is nagy terveid vannak velem. Valahogy magyarázni kellett a magányos sétákat a focipálya körül. A felsült osztálykirándulásokat. Hogyan magyarázhatta volna ezeket másképp a gyerek, akit a kardigánban elhegedült Csendes éjért körbetapsolt a karácsonyi rokonság?
A fiadnak képzeltem magam. De nem úgy, ahogy a többiek azok, hanem mint az igazi. Minden unalmamban szétrágott nagyszüneti levélhalmot, minden állatkerti sor végén kullogást keresztnek éreztem — olyannak, aminek, mint minden árulásnak és térdre esésnek, helye van.
Hogy mindez narcizmus lenne? Mártíromkodás? Benne van. Hiszen még csak meg sem vertek igazán! De bárhogy boncolgatom szét okosan a jelenből, azt hiszem, az egészben mégiscsak az volt a lényeg, hogy elhittem, sorsom van, nem csak életem.
Számot kéne adnom az undoromról, nem tilthatja meg senki, csak a csúszómászó számítás nehezíti a dolgomat; itt ólálkodik a közelemben, fontoskodik, patikamérlegre tesz haragot, undort, megbocsátást, és azon mesterkedik, hogy az ő kedve szerint bírjam tovább.
Az árulás álarcot vesz magára, a Grál-lovag voltaképp Sparafucile, tűzoltó-egyenruhában gyújtogató feszít, a tartótiszt járókelőnek öltözik, országos jelmezbál van, de mindenki felismeri a másikat.
Az ember a bunkerek szagát nem feledheti, ahogy gyomrában tapogatózik a sötétlő félelem. S ha a szétszóródásból valahogy hazaért, a szerelmes napsütésben átengedi a csontjait egy vajákos asszonynak, ki szépen egymáshoz illeszti szilánkos darabjait, hogy összeforrjanak.
Legalább Tamás lehetnék — sóhajt —, kinek az Isten megengedi, hogy ne csak a köpenyét, de megérintse a sebét is. S ha megengedné, eszembe se jutna, hogy megtegyem, csak térdre esnék, és feltörő könnyeimen át próbálnék mondani fuldokló köszönetet. Isten int, azt mondja, csak nyugodtan, szerencsét hoz neki a kezem, s ettől én megtáltosodnék:
Rajtam is vannak sebek, Uram, meg bennem is, te is érintsd hát hozzám ujjadat, hadd támadjak fel sebek nélküli örök életre általad! Tudom, hogy ehhez előbb meg kéne halnom, de nézd, keselyük tépték a testemet, élő már semmiképp nem lehetek.
házunk előtt a sovány kis patakot annyiszor a hátamra vettem hogy a halakkal együtt segítsem a tenger felé nem tudom odaért-e de megérdemelné minden kis patak hogy eljusson a tengerig ha kimondom tenger még nem leszek vizes nem üt ki a só a bőrömön minap sirályok lepték el a szántást azt hittem a tengert hozták el nekem de ők csak falták a földből kifordult férgeket teli beggyel szálltak föl csaknem beszakadt alattuk az ég sós szaga volt a szélnek a közelben kis patak nyöszörgött gallyakon szeméten fönnakadva
*
Ha már nem vagy itt
a hegyre fel gyalogút siet de célját ha van nem éri el két hattyú negatívja a retinán mintha így volna rendjén köd ereszkedik a tó szemére
téged kereslek s magamba ütközöm az elveszett napot hozom tudván fölösleges az igyekezetem érvek fontoskodása nem érdekel árnyék szomorkodik egy padon sóhaj célba még sose ért
két szív közé szorult a nyár a platánlevelekből már lopakodik a zöld gazdáikat keresik a tavalyi lábnyomok arcoddal repült el egy madár befagyott az idő mióta nem vagy itt ugyanaz minden csak a hiányod változik
kormos fadarabbal írtalak fel a szomszéd ház falára kaptam is érte anyutól eleget szégyenkezett mit szól majd Kola bácsi de az öreg egy vállrándítással elintézte már pereg a mész amúgy is hamarosan át fogják festeni addigra persze te is felfedezted hogy magamévá rajzoltalak mulattál rajta s megmutattad a barátnődnek is hangosan kinevetett ám mégis velem incselkedett egész délután végül a górézugba húzott kacéran hogy fölfedje mi rejtőzik a bugyija alatt engem azonban nem érdekelt mert a tornác felől már sült szalonna csiklandó illatát hozta a szél
Kedves rossz, csak azt kérem tőled, hogy ne szeress, és minél előbb hagyjál el, ne szorongasd a gyomromat, a torkomat, a szívemet, ne gyere utánam a konyhába, a fürdőszobába, ne feküdj mellém az ágyba, ne legyél a férjem , a feleségem, a testvérem, a kislányom, a kisfiam, egyszerűen: menj el.
Kedves rossz, én többé nem akarlak, már lemondtam rólad váláskor, csak a gyerekek maradjanak, de téged vihet, jó, te mégis mellettem döntöttél, de erre nem kértelek, azt mondtad, veled nem vagyok egyedül, mert te mindig mellettem, mert te mindig a nyomomban, mert te segítesz a gáznál, a mosogatónál, a felmosásban, de én ezt nem akarom, arra kérlek, hogy most már hagyjál el.
Tudom, hogy sehová nem mehetsz, mert senki nem szeret, nincs rokonod, nem fogad be senki sem, tudom, hogy hajléktalan leszel, ott fogsz fagyoskodni az utcán, még karácsonykor is, éjjel, de vannak rendes emberek, adnak ruhát és enned, és vannak olyan szervezetek, ahol nem nézik, milyen vagy, akkor is segítenek, ha te vagy, és mindenki tudja, hogy semmit nem érdemelsz. Mert ők általában szeretnek, nem az egyes embert. Elvisznek szállóra, és ott mellé szegődhetsz valakinek, esetleg annak, aki behozott, és akkor hazamehetsz vele, és ott megint jó körülmények között élhetsz, megkeserítheted valaki sorsát, de engem, kérlek, hagyjál el.
Mindent elvihetsz, forint van a felső fiókban, euró a középsőben, van egy pár gyűrű, családi ékszer, sokat érnek, bármit elvihetsz, hívjál költöztetőket, nem bánom, de ha elmész, talán még lesz néhány szép évem, megérdemlem, olyan sokáig szolgáltalak téged, kedves rossz, csak arra kérlek, hogy menj el, először és utoljára, de végleg.
megint be fog sötétedni anélkül hogy szólnánk egymáshoz csak bóklászunk vakon múlt időbe kapaszkodva régen volt mosolyok incselkednek velünk mi pedig reménykedünk hogy lesz még mit megosztani ha éjjel kisimítjuk párnánk gyűrődéseit
A tudomány szerint és énszerintem is a tudomány szerint, és a tudomány szerint is énszerintem is, ha sorait olvasod annak, aki hozzád írt levelet (nem egyszerűen neked, azt bárkinek lehet), feltételezve, hogy nem vagy nem nem ismerem, esetleg jól vagy rosszul, szóval, ha arra lennél kíváncsi, szeret-e ő téged tényleg, érdemes lenne megkérdezni őt, hogy érdekli-e, hogy szerinted ő szeret-e téged, de ha erre éppen képtelen lennél, és vágysz az egyszerű igazságokra, mert szerinted ami igaz, az egyszerű, akkor csak figyelj oda magadra, hogy amikor a hozzád (nem neked) írt mondataid olvasod, hallod-e a fejedben az ő hangját, és biztos vagy-e benne, hogy az tényleg az övé. És ha beszélgetés közben a pupillája 45%-kal nagyobb, mint a tied vagy korábban az övé. És ha mindezek után is bizonytalan lennél, íme a végső igazság: egészen biztosan nem szeretett, ha veled maradt halálodig.
Sűrű, fahéjas gyümölcsleves. Szeptember van, a kiscsoport ebédelni készül. A napos nem én vagyok, de repetát, ha szépen kérem, kaphatok. Mert a második mindenből jutalom: fogásból, esélyből egyaránt.
Nem kiabálni, nem rohanni. Lenni engedelmesen, felpuhulni dolgos kezek, éles szavak alatt: ameddig nem eszed meg, nem állsz fel ettől a kurva asztaltól! Az óvó nénik malmok, szájukban forgatják lusta nyelvüket.
A másodikat ki kell érdemelni. Leves után, a következő fogás előtt, az óvó nénik ellenőrzik, üres-e a tál, különben beleszedik a tésztát, főzeléket, puha húsokat. Két-három kanál, sürgetnek, és enyém a második.
Szeptember van, a kiscsoportban asztalt bontanak. Aki éhes maradt, később mindenből sokat akar. Teli has, újabb repeta. A másodikat ki kell érdemelni, és asztaltól felállni csak akkor szabad, amikor a gyerekkornak vége van.
De a hazáról... Úgy van, a haza! Zengjen felőle hát a dal, nosza!... Késő ez is: mi haszna lelkesül Az ember, ha középen bélesül! De meg, mit érne gyöngéd szó nekik, Midőn a hont ordítva szeretik? - Midőn legszebb virág a mályva-rúzsa: Köténybe rejti kis bokrát a múzsa.
Volt a hazának egy-két énekem. Bágyadt, igaz, s "örömtől idegen”' De honfi keble érzé a panaszt, A csendben, éjben jól kivette azt; S a fájdalomban, mely elfojtva sírt, Ön-fájdalmát lelé, s hozzá az írt. Sebet tör a dal, de balzsamteli Ujjával ismét megengeszteli.
Most helyzetünk valóban istenáldás: Ének se kell, csupán hangos kiáltás. Ki a hazáról mond nagyot, sokat: Csak rajta! nem hiába kurjogat. De bár a hont szeretjük egyaránt: Van a modorban néha, ami bánt; Mert jóllehet az érzés egyre megy: A költő, s a... cipész-inas, nem egy.
......................................
Mendacem oportet esse memorem: Költőnek ezt ajánlani merem. Nem épen tisztes, de derék szabály, Versembe jól fér, s a mellett - talál. Azaz - magyarra téve a szavak: "Költő hazudj, de rajť ne fogjanak"; Mert van egy példa, hogy: a sánta eb... A sánta költő még keservesebb.
.......................................
Győzz meg, hogy ami látszik, az való; Akkor neved költő lesz, nem csaló, - Amint nem az volt rég az átheni, Malacvisítást tudva színleni; Ellenben a pór, aki szűr alatt Ríkatta disznát, és kuhin maradt, Bár a visítót gúnyosan emelte, A hallgatók füttyét megérdemelte. Mert a közönség érzé, hogy amaz Úgy rí, miként legtöbbször a malac, Míg a valódi - csont és vér noha - Tán úgy sikoltott, mint másszor soha.
......................................
Idea: eszme. Nem szó, nem modor. Azt hát fejezzen ki vers, kép, szobor: S eszményi lesz Béranger, mint Horác, Vagy a görög, melyet ő magyaráz; Nem is kell a bajuszos Berzsenyi Vállára ó palástot metszeni: Jobb, hogy találva ő van és kora, Mint régi Hellász... fűzött bocskora! Jelennek írunk... és tán a jövőnek, (Legtöbbje pénzért a betűszedőnek, De az sosem hallgatja Vojtinát, Gyártván divathoz a vásárfiát;) Jelennek ír, ki a jelenben él, - Mondom - közöttünk hisz, szeret, remél, Küzd, vágy, remeg, örvend, szomorkodik: Mért élne visszább, vagy húsz századig? Kinek szokott ruhája lenge burnus, Csak nyűg, teher lábán az ó kothurnus; S kiről tudom jól: ki apja-fia, Röstellem azt, ha élve múmia.
