Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Miután anya meghalt, apa elkezdett csajozni. Ezt anya is kérte. De nyilván apa is akarta. Voltak nők, akiktől borsódzott a hátunk. Voltak semlegesek, volt, akit megszerettünk. De idővel már csak az számított, apa hogy van.
Nehéz elképzelni apát egy idegen nő lakásán, horkant, mert alszik épp, vagy ahogy smárol egy kanapén. Tüsszög egy macskától - pislog, dorombol, miközben valaki végighúzza tenyerét testén. Alsónadrágban fekszik. Az ötvenéves teste, a hasa, ami a köldöke körül csupasz volt, a meggyfolt a mellkasánál. Kopaszodó, őszes, vörösbarna haja. Mikről beszélgethettek? Évekkel később mosolyogva dobott ki csöpögő szerelmes leveleket, amiket egy anya utáni nőtől kapott.
De azt is nehéz elképzelni, milyen lehetett, amikor jött valaki neki tényleg fontos. Milyen lehetett belülről az a szerelem. Amiért az egyik karácsony előtt apa szó nélkül Pestre utazott, Milyen volt, mikor egymás mellett feküdtek, társként.
Elkezdtek egymáshoz kötődni; egy másik szerelmet gondoztak, neveltek, mint gyereket, kutyát, szobanövényt. Már nem anyával veszekedett. nem anyával nem beszéltek egymással, Apa már nem anya kegyeit leste. Nem az ő főztjét dicsérte, Nem az ő szeszélyes természetén próbált kiigazodni.
Mi is megtanultuk a jövevény szokásait. Habár végül nem ő jött hozzánk, legtöbbször mi mentünk. Nem vette fel apa nevét, nem házasodtak meg, ha nincs ott, hogy "né", a volt férjéhez csöngetünk karácsonykor, pedig már semmi közük nem volt egymáshoz.
Apa képe egy gyertyával, Valamiért a halálos ágyánál megígértem apának, hogy vigyázok a nőjére. Néha tényleg felhívom, megkérdezzem, hogy van. Azt mondja, sokszor beszél apa képéhez, miközben meggyújt egy gyertyát. Sokszor válaszol is neki apa. Azt mondja.
2.
Petőfinek egy éve halt meg a felesége, fél évvel apa halála után. Apa mutatta be őket egymásnak ötven éve a Ki tud többet a Szovjetunióról? vetélkedőn, és ez csak a kezdete volt az ajándékoknak. Az ajándékoknak, miket apa adott Petőfiéknek. Szóval most Petőfi bebizonyíthatja, mennyire veszi komolyan. hogy nem fog csajozni. Habár, persze, a vén tulok már menni is alig tud. Csoda, hogy megúszott két infarktust.
De még ha ereje teljében is lenne. nem fél lábbal a sírban, vagy ha például fiatalon meghalt volna egy szabadságharcban... Akkor sem mondhatná meg se férfinak, se nőnek, ki mit csináljon.
Sándor, hiába reméled, hogy ő bármit a fejfára akasztott hitvesi fátyollal töröl majd le. Anya sem hullajtott egykori hitvese boldogsága miatt könnyeket. Hogy apa tovább élt pár évvel, hát arról ő pont nem tehet.
Senki nem tehet róla. Vannak dolgok, amiket nem lehet szuronyokkal elfojtani, Sándor.
Sándor, a kurvanyádat!
Csak ki akartam próbálni. Ugye most nem fogsz feljönni a sírból, mint holmi gyalázatosan nyáladzó zombi, csak azért, hogy lekeverj egy pofont nekem, amiért azt hazudtam, hogy Júliával apa hozott össze? Igaz? Sándor! Apa sem fog feljönni, hogy fejcsóválva mondja: ugyan, kisfiam! Ugyan... És anya sem fog úgy nézni, hogy rögtön elszégyelljem magam. Senki nem fog rám szólni. Mindenki ott marad, ahol van!
Ahogy azt sem dicséri meg senki már, ki is dicsérné, aki hetvenévesen, amikor bőven rátelepszik az este, nem keres magának új nőt.
De miért keresne. Hogyan is találna.
Elhull a virág, eliramlik az élet. Ez így, mondjuk, igaz, kedves Sándor. Meg a nyárfa is az, meg a kerti virágok.
Látod amottan? Csak magamban, november végén. Falevél és hó is már, lucskos, nem fehér, koszos minden, egyedül, nélküled, jó ez, nincs vita, csak a csend, a csend.
Magam vagyok. A téli világot itt, mindenfelé, körülöttem, nézem, de nincsen kikelet, semmi. Messzire tekint, aki messzire, erre legfeljebb háború, rosszkedv és szomorúság.
Elhull! A virág, a test meg mindaz, ami volt, semmivé esik szét, ha esik egyáltalán és nem robban! Szilánk- jai, ha megmaradnak, de annyi sem, emlék se, nincsen, aki emlék, nincs.
Egykori „hitves", aki voltál, és most meg valahol, borítasz majd legalább szemfödelet? Fejfám lehet-e egykor, mondd, lészen majd, aki?, de nem!, nem kérek ilyet, távol vagy, tudom.
Fejfa és szemfödél. A virág is elhull, november végén így természetes, ne panaszkodj, mondom magamnak, és nem is fáj annyira, csak egyedül. Fé- lek olykor, ilyenkor gondolok reád.
Az utolsó napon, késő délután, fel- mentünk a Srᵭ hegyre, fel a kötélpályán, a Žičarával, mert onnan fentről nagyon szép a város, bizonygatták a helyiek. És tényleg, gyönyörű a kilátás odafentről, a sötétlő tengerbe nyúló, északról a hegyre kapaszkodó házsorok szinte ragyognak nyers, vakítóan fehérlő köveikkel. Nem győztünk fényképezni. Nekem meg egyre csak a Szeptember végén járt az eszemben. Hogy még ifjú. Hogy lángsugarú. A nyár. Megbeszéltük - két magyartanárok -, hogy az ifjú nem jelző, hanem állítmány. Hogy nem a szívem ifjú, hanem ifjú a szívemben a nyár. Elég sok fényképet készítettél. Rólam is. Mögöttem, mélyen alattam a néma tenger, magasan fölöttem a tiszta, október végi
ég. De hiába győzködtél, hogy a képek jók, én az összeset töröltem. Mindegyiken öreg voltam, öreg.
Délután volt, március. Újbudán vártam a buszt, haza. Egy meg is érkezett, de hamar le kellett szállnom: még a megye sem stimmelt.
Ahogy néztem továbbrobogni, a szemben lévő templomra tévedt a tekintetem. Ilyen körülmények között talán nem meglepő, hogy hiányozni kezdtél, Istenem.
De ez így hazugság lenne. Mert nem is te kezdtél hiányozni, hanem az a nyolcéves tekintet, amelyik elhitte, hogy ezekben az omladozó épületekben, ahol hallgatni kell, te tényleg ott lakozol.
Mennyire hittem benned akkor. Hinnem kellett, valójában nem is benned, hanem abban, hogy ahogy anyámnak, úgy neked is nagy terveid vannak velem. Valahogy magyarázni kellett a magányos sétákat a focipálya körül. A felsült osztálykirándulásokat. Hogyan magyarázhatta volna ezeket másképp a gyerek, akit a kardigánban elhegedült Csendes éjért körbetapsolt a karácsonyi rokonság?
A fiadnak képzeltem magam. De nem úgy, ahogy a többiek azok, hanem mint az igazi. Minden unalmamban szétrágott nagyszüneti levélhalmot, minden állatkerti sor végén kullogást keresztnek éreztem — olyannak, aminek, mint minden árulásnak és térdre esésnek, helye van.
Hogy mindez narcizmus lenne? Mártíromkodás? Benne van. Hiszen még csak meg sem vertek igazán! De bárhogy boncolgatom szét okosan a jelenből, azt hiszem, az egészben mégiscsak az volt a lényeg, hogy elhittem, sorsom van, nem csak életem.
Számot kéne adnom az undoromról, nem tilthatja meg senki, csak a csúszómászó számítás nehezíti a dolgomat; itt ólálkodik a közelemben, fontoskodik, patikamérlegre tesz haragot, undort, megbocsátást, és azon mesterkedik, hogy az ő kedve szerint bírjam tovább.
Az árulás álarcot vesz magára, a Grál-lovag voltaképp Sparafucile, tűzoltó-egyenruhában gyújtogató feszít, a tartótiszt járókelőnek öltözik, országos jelmezbál van, de mindenki felismeri a másikat.
Az ember a bunkerek szagát nem feledheti, ahogy gyomrában tapogatózik a sötétlő félelem. S ha a szétszóródásból valahogy hazaért, a szerelmes napsütésben átengedi a csontjait egy vajákos asszonynak, ki szépen egymáshoz illeszti szilánkos darabjait, hogy összeforrjanak.
Legalább Tamás lehetnék — sóhajt —, kinek az Isten megengedi, hogy ne csak a köpenyét, de megérintse a sebét is. S ha megengedné, eszembe se jutna, hogy megtegyem, csak térdre esnék, és feltörő könnyeimen át próbálnék mondani fuldokló köszönetet. Isten int, azt mondja, csak nyugodtan, szerencsét hoz neki a kezem, s ettől én megtáltosodnék:
Rajtam is vannak sebek, Uram, meg bennem is, te is érintsd hát hozzám ujjadat, hadd támadjak fel sebek nélküli örök életre általad! Tudom, hogy ehhez előbb meg kéne halnom, de nézd, keselyük tépték a testemet, élő már semmiképp nem lehetek.
házunk előtt a sovány kis patakot annyiszor a hátamra vettem hogy a halakkal együtt segítsem a tenger felé nem tudom odaért-e de megérdemelné minden kis patak hogy eljusson a tengerig ha kimondom tenger még nem leszek vizes nem üt ki a só a bőrömön minap sirályok lepték el a szántást azt hittem a tengert hozták el nekem de ők csak falták a földből kifordult férgeket teli beggyel szálltak föl csaknem beszakadt alattuk az ég sós szaga volt a szélnek a közelben kis patak nyöszörgött gallyakon szeméten fönnakadva
*
Ha már nem vagy itt
a hegyre fel gyalogút siet de célját ha van nem éri el két hattyú negatívja a retinán mintha így volna rendjén köd ereszkedik a tó szemére
téged kereslek s magamba ütközöm az elveszett napot hozom tudván fölösleges az igyekezetem érvek fontoskodása nem érdekel árnyék szomorkodik egy padon sóhaj célba még sose ért
két szív közé szorult a nyár a platánlevelekből már lopakodik a zöld gazdáikat keresik a tavalyi lábnyomok arcoddal repült el egy madár befagyott az idő mióta nem vagy itt ugyanaz minden csak a hiányod változik
kormos fadarabbal írtalak fel a szomszéd ház falára kaptam is érte anyutól eleget szégyenkezett mit szól majd Kola bácsi de az öreg egy vállrándítással elintézte már pereg a mész amúgy is hamarosan át fogják festeni addigra persze te is felfedezted hogy magamévá rajzoltalak mulattál rajta s megmutattad a barátnődnek is hangosan kinevetett ám mégis velem incselkedett egész délután végül a górézugba húzott kacéran hogy fölfedje mi rejtőzik a bugyija alatt engem azonban nem érdekelt mert a tornác felől már sült szalonna csiklandó illatát hozta a szél
Kedves rossz, csak azt kérem tőled, hogy ne szeress, és minél előbb hagyjál el, ne szorongasd a gyomromat, a torkomat, a szívemet, ne gyere utánam a konyhába, a fürdőszobába, ne feküdj mellém az ágyba, ne legyél a férjem , a feleségem, a testvérem, a kislányom, a kisfiam, egyszerűen: menj el.
Kedves rossz, én többé nem akarlak, már lemondtam rólad váláskor, csak a gyerekek maradjanak, de téged vihet, jó, te mégis mellettem döntöttél, de erre nem kértelek, azt mondtad, veled nem vagyok egyedül, mert te mindig mellettem, mert te mindig a nyomomban, mert te segítesz a gáznál, a mosogatónál, a felmosásban, de én ezt nem akarom, arra kérlek, hogy most már hagyjál el.
Tudom, hogy sehová nem mehetsz, mert senki nem szeret, nincs rokonod, nem fogad be senki sem, tudom, hogy hajléktalan leszel, ott fogsz fagyoskodni az utcán, még karácsonykor is, éjjel, de vannak rendes emberek, adnak ruhát és enned, és vannak olyan szervezetek, ahol nem nézik, milyen vagy, akkor is segítenek, ha te vagy, és mindenki tudja, hogy semmit nem érdemelsz. Mert ők általában szeretnek, nem az egyes embert. Elvisznek szállóra, és ott mellé szegődhetsz valakinek, esetleg annak, aki behozott, és akkor hazamehetsz vele, és ott megint jó körülmények között élhetsz, megkeserítheted valaki sorsát, de engem, kérlek, hagyjál el.
Mindent elvihetsz, forint van a felső fiókban, euró a középsőben, van egy pár gyűrű, családi ékszer, sokat érnek, bármit elvihetsz, hívjál költöztetőket, nem bánom, de ha elmész, talán még lesz néhány szép évem, megérdemlem, olyan sokáig szolgáltalak téged, kedves rossz, csak arra kérlek, hogy menj el, először és utoljára, de végleg.
megint be fog sötétedni anélkül hogy szólnánk egymáshoz csak bóklászunk vakon múlt időbe kapaszkodva régen volt mosolyok incselkednek velünk mi pedig reménykedünk hogy lesz még mit megosztani ha éjjel kisimítjuk párnánk gyűrődéseit
A tudomány szerint és énszerintem is a tudomány szerint, és a tudomány szerint is énszerintem is, ha sorait olvasod annak, aki hozzád írt levelet (nem egyszerűen neked, azt bárkinek lehet), feltételezve, hogy nem vagy nem nem ismerem, esetleg jól vagy rosszul, szóval, ha arra lennél kíváncsi, szeret-e ő téged tényleg, érdemes lenne megkérdezni őt, hogy érdekli-e, hogy szerinted ő szeret-e téged, de ha erre éppen képtelen lennél, és vágysz az egyszerű igazságokra, mert szerinted ami igaz, az egyszerű, akkor csak figyelj oda magadra, hogy amikor a hozzád (nem neked) írt mondataid olvasod, hallod-e a fejedben az ő hangját, és biztos vagy-e benne, hogy az tényleg az övé. És ha beszélgetés közben a pupillája 45%-kal nagyobb, mint a tied vagy korábban az övé. És ha mindezek után is bizonytalan lennél, íme a végső igazság: egészen biztosan nem szeretett, ha veled maradt halálodig.
Sűrű, fahéjas gyümölcsleves. Szeptember van, a kiscsoport ebédelni készül. A napos nem én vagyok, de repetát, ha szépen kérem, kaphatok. Mert a második mindenből jutalom: fogásból, esélyből egyaránt.
Nem kiabálni, nem rohanni. Lenni engedelmesen, felpuhulni dolgos kezek, éles szavak alatt: ameddig nem eszed meg, nem állsz fel ettől a kurva asztaltól! Az óvó nénik malmok, szájukban forgatják lusta nyelvüket.
A másodikat ki kell érdemelni. Leves után, a következő fogás előtt, az óvó nénik ellenőrzik, üres-e a tál, különben beleszedik a tésztát, főzeléket, puha húsokat. Két-három kanál, sürgetnek, és enyém a második.
Szeptember van, a kiscsoportban asztalt bontanak. Aki éhes maradt, később mindenből sokat akar. Teli has, újabb repeta. A másodikat ki kell érdemelni, és asztaltól felállni csak akkor szabad, amikor a gyerekkornak vége van.
De a hazáról... Úgy van, a haza! Zengjen felőle hát a dal, nosza!... Késő ez is: mi haszna lelkesül Az ember, ha középen bélesül! De meg, mit érne gyöngéd szó nekik, Midőn a hont ordítva szeretik? - Midőn legszebb virág a mályva-rúzsa: Köténybe rejti kis bokrát a múzsa.
Volt a hazának egy-két énekem. Bágyadt, igaz, s "örömtől idegen”' De honfi keble érzé a panaszt, A csendben, éjben jól kivette azt; S a fájdalomban, mely elfojtva sírt, Ön-fájdalmát lelé, s hozzá az írt. Sebet tör a dal, de balzsamteli Ujjával ismét megengeszteli.
Most helyzetünk valóban istenáldás: Ének se kell, csupán hangos kiáltás. Ki a hazáról mond nagyot, sokat: Csak rajta! nem hiába kurjogat. De bár a hont szeretjük egyaránt: Van a modorban néha, ami bánt; Mert jóllehet az érzés egyre megy: A költő, s a... cipész-inas, nem egy.
......................................
Mendacem oportet esse memorem: Költőnek ezt ajánlani merem. Nem épen tisztes, de derék szabály, Versembe jól fér, s a mellett - talál. Azaz - magyarra téve a szavak: "Költő hazudj, de rajť ne fogjanak"; Mert van egy példa, hogy: a sánta eb... A sánta költő még keservesebb.
.......................................
Győzz meg, hogy ami látszik, az való; Akkor neved költő lesz, nem csaló, - Amint nem az volt rég az átheni, Malacvisítást tudva színleni; Ellenben a pór, aki szűr alatt Ríkatta disznát, és kuhin maradt, Bár a visítót gúnyosan emelte, A hallgatók füttyét megérdemelte. Mert a közönség érzé, hogy amaz Úgy rí, miként legtöbbször a malac, Míg a valódi - csont és vér noha - Tán úgy sikoltott, mint másszor soha.
......................................
Idea: eszme. Nem szó, nem modor. Azt hát fejezzen ki vers, kép, szobor: S eszményi lesz Béranger, mint Horác, Vagy a görög, melyet ő magyaráz; Nem is kell a bajuszos Berzsenyi Vállára ó palástot metszeni: Jobb, hogy találva ő van és kora, Mint régi Hellász... fűzött bocskora! Jelennek írunk... és tán a jövőnek, (Legtöbbje pénzért a betűszedőnek, De az sosem hallgatja Vojtinát, Gyártván divathoz a vásárfiát;) Jelennek ír, ki a jelenben él, - Mondom - közöttünk hisz, szeret, remél, Küzd, vágy, remeg, örvend, szomorkodik: Mért élne visszább, vagy húsz századig? Kinek szokott ruhája lenge burnus, Csak nyűg, teher lábán az ó kothurnus; S kiről tudom jól: ki apja-fia, Röstellem azt, ha élve múmia.
Manapság mindenki költő, és úgy kezdi a versét, hogy ó, jaj, és nyomul, egyre csak nyomul, mert nyomulni jó.
Manapság gyönnek a költők, nyakra is, főre is, némelyik büdöske olykor, merthogy nem nagyon mosdik, de költő az istenadta, és tartja a markát a pénzért, merthogy a zseton, az neki jár, merthogy az olyan, gondolja magában.
Igen, ma már mindenik így van, vagyis költő lehet boldog is meg boldogtalan, nincsen mese, költőnek lenni jó, megvan az életpálya, meg a modell is megvan, meg lehet élni belőle, nem hittünk ilyesmi eztet korábban sohasem.
Verset írni jó, kiömlik akkor valami, a lélekből ömlik rá a papírra vagy éppen a laptopba bele.
Gyönnek a költők, és írnak, nemigen tudnak olvasni sem, gyönnek, és öntik a fejünkre mindazt, amit megtermel kicsinke agyuk.
Így vagyunk mi itten, Vojtina gyönyörű földjén: szaporán bólogatunk, meg sírunk rá a papírra, Vojtina vigasztal minket, pohárka borral is kedveskedik.
Ó,jaj, mesélem éppen Vojtinának, nem bírom már a borodat, barátom, savanykás lőre csak, nem igazán költészet ez. Tán eljön majd megint az idő, hogy nem lehet efféle versekből megélni, akkor tán majd a költők is újra megszületnek itt,
A nyolcadikon lakunk egy tízemeletesben, nagyapa szerint közel Istenhez, de az ablakból csak a víztorony teteje van madárrepülésnyire, minden más elég távoli. Nagyapa vasárnaponként misére jár, mert biztos benne, minden Isten kezében van, az életünk is. Gyakran vitatkoznak apával, aki szerint az otthonunk és a jövőnk a bank zsebében van, akitől a pénzt kaptuk rá. A bankok azért vannak, hogy kölcsönadjanak az embernek, ha valamit nem tudna megvenni, és utána sokkal többet kérnek vissza. Anya szerint ez benne az üzlet, apa szerint csak átverés. Nem értem, miért hagyták magukat átverni, ha tényleg így van. Apa mégsem jár vasárnaponként a bankba, ahogy nagyapa templomba, így nem is fogják meghallgatni az imáit. Én úgy vagyok Istennel, mint a Mikulással, sokan azt mondják róla, hogy nincs, mások biztosra veszik, hogy van. Minden évben írok neki, várom a megérkezését, és sohasem üres a csizmám. Megpróbálok imádkozni, hátha Isten elmegy a bankba, és a hatalmas kezeivel kivesz minket abból a zsebből. Ez kiváló üzlet lenne, az egész család büszke lenne rám. És nem lenne benne semmi átverés.
Bence az oviban mindig azt mondja, hogy bárcsak felnőtt lenne már. Mert akkor nem kellene délután aludni menni, sóska helyett bármikor ehetne csokit, és nem mondanák meg neki, hogy milyen ruhát kell felvenni. Én se szeretem a délutáni alvást, se a sóskát, pláne a sokat, és azt se, ha anya rám adja a kötött macis pulcsimat. Mégse szeretnék felnőtt lenni soha. Mert akkor nekem kellene sóskát adni a gyerekeknek, meg idétlen pulóvereket. De a legnagyobb baj, hogy ha felnőtt lennék, nem alhatnék többé a kedvenc plüsseimmel, és túl öreg lennék ahhoz, hogy Panni velem akarjon játszani. És a plüsseimet a csokinál is jobban szeretem. Pannit pedig még a plüsseimnél is.
*
Kék
Panni szerint a kék a legszebb szín az egész világon. Mióta ezt mondta, kéknek látom a reggeleket, amikor oviba megyünk, kéknek látom a játszóteret, amikor együtt hintázunk, és kéknek hallom Panni hangját, amikor valamit mesél. A szemét is kéknek látom, de az tényleg kék. Ebből is látszik, hogy Panninak milyen igaza van. Hogy a kék a legszebb szín.
*
Véletlenül
Véletlenül megtudtam, hogy Panni nagyon, de nagyon-nagyon szereti a véletleneket. Saci mondta el, aki pedig a kakaós csigát szereti nagyon, de nagyon, és nálam pont volt egy. Jó cserét csináltunk. Sacinak ízlett a kakaós csiga, Panni pedig tényleg nagyon örült, amikor másnap az edzése után véletlenül összefutottunk a sportcsarnok előtt. Mert éppen arra bicikliztem. Akkor már úgy félórája, fel és alá.
Nem tudom, hol vagyok, hogy honnan hová értem, februárban valahol bűnbocsánatot ígértek, s most lám, mi lett, amit élek, egy másik élet.
Nem ismerem fel magam, és nem ismerek fel mást, sem a házat, sem a lakást. Holott itt éltem ki tudja hány napot, hány évet.
Egy város, egy ország, minden megváltozott, vagy csak én lettem más, felépültek a romok, senki nem emlékszik, hogy harcok, ostromok.
öreg vagy már, gondolod, az idő kivette belőled, ami fáj, nem kell a vár, nem kell a lekvár, csak attól félsz, a szavatosság lassan, de biztosan lejár. Nem vagy már önmagad, a bűneid kifakadtak, mégis rettegsz attól, ami még rád vár.
Kő kövön marad, belőled kiloptak mindent, nincs melletted isten s jószerével ember sem. A falnak veted a hátad, hideg, de megbízható támasz.
Bűneid elvette, és ami maradt, majd elveszi az utolsó órán, a sok hazugság nem ránt magával a mélybe, ahol talán a pokol tüzei égnek. Szabad leszel végre, csak az a baj, hogy nem leszel, s a te szemed már nem néz se földre, se égre.
Megbeszéltük, hogy ennyiben maradtunk. Csak nem tisztáztuk, mennyi lesz az ennyi. A vonal egész úton szaggatott volt, de reggelig mégsem bírtuk letenni.
Te úgy gondoltad. Én értettem félre. Te elfeledted. Nem jutott eszembe. Nekem nyolc álló évig így maradtál — friss kőnyomat. (Na jó, ezt nem veszem be.)
De akkor mégis mért száguld külön két szerelvény velünk, egész más irányba, miért bízzuk a voksainkat önként
többismeretlenes, bohóc világra? (A kalauz unottan eldülöngélt.) Csatlakozás? Javítás: lásd az ábra.
A csatornán eső dobol nyugtató, halk aritmiát. Fekszem. Az álom elsodor. Forró, fehér fény járja át az agyam, s mint az alkohol, mind mélyebb mámorba bocsájt. Öt érzékemben dolgozol, s nincs erőm nem gondolni rád. Jövőm formálod a jelenben, élő törvény vagy életemben, s így bennem lassan minden eldől: Te mentesz meg a végtelentől, de benned mégis megtalálom, és feltámasztom a halálom.
A holdra néz, és szalad. A hold alól szalad. A hold elől szalad, hogy nincs új a nap alatt, mert valaki megint nem mondott igazat. Az én az énnél több, és rábólintott a te, mert ő is én, mikor nem te, és az az én is az énnél több lett. Holott nincs az énben többlet, mert ami az énnél több, már régen nem én, és ezek a nem ének, ezek a többek, valójában nem élnek. Mert nem létezik az, ami nem önmaga. Nem árnyéka, nem tükre, nem barátja önmagának, nem a teremtő képe mása, csak a hazugság füstölgő gyára, ha még abban a korban élne, amikor volnának füstölgő gyárak és gőzgépek. De nem füstölög semmi a digitális térben, ahol az összehazudott ének élnek. Digitális gyárvárosok csavargója és gyártmánya, itt van a neméletek melegágya, ahol neméletek kelnek és úgy élnek, hogy észre sem veszik azt, aki a holdra néz, és rohan a nemlét felé, hogy nincs új a nap alatt, nincs új a nap alatt, kemót kap vagy sugarat. Valaki megint nem mond igazat. Egy orvos, akinek csak annyi maradt az énből, amennyi volt valaha, aztán a végén már annyi sem maradt, csak a hold, csak a nap, és valaki szalad, mert valaki mindig szalad, hogy nincs, hogy nincs és nincs. Nincs új a nap alatt.
Húsvét másnapján is kiált a kakas, pedig te azt hitted már. túl vagyunk minden áruláson, túl péteri s júdási éveinken.
Állunk csak itt az áprilisi kertben a mennybe menendő barackfák között és összeszűkült szemekkel nézzük a szomszédos Gellérthegy golgotás sziklaéleit
és megbocsátjuk egymásnak szavak nélkül, hogy szegény, fáradt, fegyverekkel játszó évszázadunkban éltünk ajtók s falak mögött, szöggel kivert pincékben gyáván,
s beengedtük a hazugságot még a versekbe is, be a vérbe, a simogatás, az ölés csuszamlós gyönyörébe - És se kard, se katonák és az a sok nyálas csókú,
férfiatlan férfi se undorított bennünket máig! Mintha az ezüsttel bebolyhozott olajfák, leánderek másnak illatoztak volna a hegyen
és nem mi álltunk volna alattuk kőfehéren, az álmukból fölvert madarak közt s nem mi hazudtuk volna a ránk törő szélnek, hogy: senkik vagyunk, senkik, csupán a Hold eltévedt vendégei.
„Egyszer sem akartam élni máshol, csak itt." Vas István
A késő nyári napban lustán gőzölög a Gyarmat utca. Egy fejpántos, régi ismerős a napi penzumát futja, vizes flakon és napszemüveg csak az összes cucca.
Sülő hús, benzingőz és frissen nyírt fű szaga; szúnyogokból kitelne a nagy spanyol Armada. Volna még dolgom, de inkább indulok haza.
Mióta alig alszom, és kifutnak alólam a napok, mióta két leírt szó közt láthatatlan vagyok, eltámolygok a következő estig, és leoltva hallgatok.
Azért az jó, hogy kacsák ülik meg a patak vizét. Talán már megszokták keserű, olajos izét. A sarokházban ajtó csattan, felsír egy klarinét,
s a copfos kislány felém bámul, az óra végét várja. Nem a zene szépségéről szól majd titkos memoárja. Közben én sorokat formálok egy elégia margójára.
Ennyi az esemény. A többi csak felszín, üres kirakat. Hiába dörög, s az ég naponta többször ránk szakad, szeméttől fuldoklik és egyre apad a Rákos-patak.
Ahogy a csend megnyúlik lassú lépteim alatt, a gyanútlan árnyéknak csapdát állít a pillanat. Feszült és sebezhető lettem, mint a vad.
Mióta érteni vélem a madarak, állatok nyelvét, és sajnálom a legtöbb szót, mit az ember elvét, már nem félek: magasztalom az idő minden percét.
Tudom, valahogy, valahol majd beszámíttatik, hogy a csendes estéken, elalvás előtt, mindent, amit imádkoztam, gondoltam, mondtam, tettem itt,
tudnak már, akik meghaltak, és tudni fogják, akik éltek. Nem sáros már erre semmi, pedig arccal a télnek fordultunk rég, s nincs, akit ne rágna valami titkos féreg.
A homokos föld, ahonnan jöttem, beissza mind a vizeket, nem kőszíve van, egy tengerszem-szív őrzi azt a hideget, ami régi korok sajátja. Bőrén akác és fenyő: nehéz-nehéz viselet.
Elhagytam, és visszajárok: se itt, se ott már nem vagyok. A Duna vonul párnám alatt, dél felé egy híd ragyog. Nincs hajóm, de van lapátom. Megyek hát gyalog.
Magyarország csak bennem él (Baka István: Döbling)
Magyarország él. Bennünk. Végtelen. Nem lehet elfoglalni. Nem kell többé darabokra szedni. Hiszen jutott már mindannyiunknak egy darab. Egy ág. Egy fűszál. Egy kő. Egy vízmosás. De ha meghal bennünk, nincs sehol. Te tudtad. Hogy az egy másik ország. Belül van. Iszonyú súly. Ejtőernyő is álmunkban, amikor zuhanunk. Talán ilyen a haza, A magasban. Kinyílik fölöttünk. Kérdezted, küldted, hoztad a könyvet, a kávét, a Delikátot. Kérted, vártad, vitted a verset. Igen, a benti Magyarország. Rabságba torkollik minden szabadság. Döbling-idők. Csupa őrült. Őrültek voltunk mi is. Őrültnek kellett lenni ahhoz, hogy megpróbáljuk felépíteni, ami belül volt. Mert nem csak az a bolond, aki biztat a trónfosztásra, mintha tollfosztásra, majd belehal. Vagy életben marad. Mind bolond, aki poétává lesz Magyarországon. Emlékszem, ültem valakikkel Nagyváradon egy vendéglő teraszán. Láttam, ott ülsz te is valakikkel egy másik asztalnál. Felálltunk, megöleltük egymást. Szinte szabadkoztál, hogy nem kerestél meg Marosvásárhelyen. De már szabadság volt. Akkor azt hittük. A szabadkozó költő. Nem kellett a könyv, a kávé, a Delikát. Úgy éreztük, hogy végre teljesült a cél. A feladat. Hogy ezután ne bent, hanem kint legyen Magyarország. És a szabadság. Ne legyünk többé őrültek. Elmenőben még intettél, hogy most már jól van. Intettem én is, hogy most már jól van. Aztán kiderült, hogy mégis bennünk van Magyarország. Ami kívül volt, nem az volt, Petőfivel, Széchenyivel már meghalt. Aztán meghalt veled is, Pista! Szabadkozó költő. Szabad költő. Bennünk még él. Azt hittük, eljött mindenkinek. De mégsem. Tedd közzé ott fent, a mennyei Kincskeresőben az általunk megálmodott Magyarországot, mint egy gyermekverset! Pontosan olyan.
