Ha komolyan vennénk a feheru–varu–hodu–utu alakokat, az azt jelentené, hogy a magyarban létezett volna egy teljesen elképesztő „szuperképző” rendszer: minden főnévhez külön, elváló, utólagos képzőt kapcsol a mondat végen, és még „okosan” ki is válogatja, melyik szót kell és melyiket nem képeznie. Ilyen soha nem volt, sehol a világ nyelveiben.
Valójában a latin jegyző "trükkje" okozhatta a zavaros alakokat: a szóvégi ragokat levágta, majd a mondat végére tette, mert a saját, latinos szórendjét akarta követni. A magyarban soha nem volt szükség „szuperképzőre”: a szóvégi rag mindig a szóhoz tartozott, a toldalékrendszer logikája tiszta és következetes volt.
L: "Ahelyett, hogy elfogadnád a tényeket, kitalálsz egy olyan nyelvet, amely sosem létezett. Ki beszél úgy, hogy megismétli egy ragozott szóalak után a személyragozott formát is: „Elment az iskolába bele”, „Adtam Jánosnak neki tanácsot” …?"
"Rea" nem rag, hanem igekötő. Ma is mondjuk: „reáment a hídra” → „ráment a hídra”. Ez tökéletes magyar szerkezet, nem duplázás.
A szórend torz: „Feheruuaru mene hodu utu rea” így valóban nem magyar, hanem latinos jegyző keverése. Két határozót és egy összetett szót halmozott, latin logikával próbálta összerakni a mondatot.
Ha magyar nyelvi logikával állítjuk helyre: – Archaikus: Fehérvárra menő hadiúra reá. – Mai magyar: Rá a Fehérvárra menő hadiútra.
Teljesen szabályos magyar mondat, csak a latin betűs lejegyzés torzítja. Tehát nem „sosem létezett nyelv”, hanem épp ellenkezőleg: a latin írásmód zavarta össze a jegyzőt, miközben a mögöttes szerkezet tisztán magyar.
>> Ezek a folyónevek a német Strom ’folyó, folyam, ár(am(lás))’, angol stream ’ua.’, lengyel strumień ’parak, csermely; ár(am)’ stb. szavakkal rokonok … <<
Ez a bekezdés arra reflektál, hogy „Meg ott a Sztrigy (Strei) folyó, északon pedig ugyanezek szerepelnek a Vereckei átjárónál, ugyanezek ismétlődnek, […] a keleti oldalon a Stryi”, csak a copy-paste-elést elrontottam.
Tehát: északon és délen nem azért vannak azonosnak tűnő helynevek, mert komolan kellene venni azt, hogy Anonymus szerint a bolgárok népességet telepítettek, hanem (1) a szlávok korábban, az avarokhoz köthetően északról (északkeletről) vándoroltak délre (délnyugatra); (2) rokon indoeurópai népesség által, hasonló motivációk alapján alkotott helyneveket vettek át északon is, délen is.
"Ez B. H. állítása pepitában. Azért hozhatták CSAK a honfoglalók (Árpádék) a nyelvünket, mert sokan voltak?"
Nem az volt az állítás lényege.
1. Előtte nem volt magyar nyelvi nyom,
2. utána volt magyar nyelvi nyom,
3. a kettő között csak egy olyan népesség költözött be iolyan számban a KM-be, hogy az egész nyelvi környezetet megváltoztatta,
4. ergo csak ők hozhatták a nyelvet.
A létszám azért fontos, mert néhány kóbor lovag nem tudta volna magyar nyelvűvé varázsolni a KM-et, tehát olyan népességet keresünk , akik elegen voltak és nem az addig ismert KM-beli nyelveket beszélték (szláv vagy német).
>> Meglehet, hogy Latorvár egy német Lothar/Lother nevű emberről kapta a nevét, bár nem ismerünk semmilyen Lothárt abból az időből, onnan. <<
Ezzel amúgy nagyon sok, biztosnak tekintett magyar helynévi etimológiát is cáfolsz, pl. Pozsonyét. Hasonló személynév a településnév után másfél évszázaddal bukkan elő.
>> De az is lehet, hogy ez egy szokványos népetimológia, a Lotruvár < ‘Oltvár’-ból lett a beköltöző “szászok” nyelvén Lothervár, mert annak látták értelmét. <<
A szászok átvettél az Olt nevét, és akkor jártak el népetimológiásan: Alt ’öreg’ lett belőle. Az (egyébként nem adatolt) *Oltvár-ból a német népetimológia *Alt(en)burg-ot adott volna. Az *Oltvár magyarul is teljesen transzparens, hiszen az Olt folyónévnek ez az alakja magyar fejlemény, széles körben ismert volt, ezért őrizte meg az ókori név folytatásait a mindenkori népesség. A Lotru víznév ugyanakkor kifejezetten román alak, magyarosodott formája sincs, tehát magyar ajkon nem is volt nagyon használatban*. Átlátható szerkezetből népetimológiával nem lesz átláthatatlanabb.
* Még ma sincs ez a folyó benne a magyar köztudatban, a magyar Wikipedia sem szentel neki szócikket.
>> Lotru folyó ténylegesen az Olt folyó román származékának tűnik. <<
De valójában csak ezt cáfoló nyelvi tények vannak. Az Ol- > Lo- átvetés korai szláv hangváltozással jöhetett volna létre, de mint írtam, a feltételei nem álltak fönt. Román, illetve más népesség esetén ennek nincs magyarázata. A -ru végződés forrása és szerepe is megmagyarázhatatlan. Nagyobb folyóba ömlő (vagy azzal összehasonlított) kisebb folyó neve képződhet a nagyobb folyó nevéből kicsinyítő képzővel, vö. Lotru > Lotrița, Dunaj > Dunajec, Rába > Rábca stb. De a -ru semmilyen szóba jöhető nyelven nem ilyen.
Ezzel szemben úgy tűnik, hogy a Lotru primer román névadás a régi román lotru ’sebes’ melléknév alapján. A víznevek elnevezési motivációi speciálisak: a ’sebes’ ennek megfelel, vö. az elterjedt magyar Sebes, szláv Bystrá ~ Bystrica vízneveket. A korábban itt felvetődött lator ’gonosztevő’ nem tartozik ebbe a körbe: ilyen alapról nem szoktak víznevek képződni, nincs felmutatható párhuzam.
>> Lotru folyó ténylegesen az Olt folyó román származékának tűnik. <<
Az utolsó bekezdés átvezetett ide. Ezek a folyónevek a német Strom ’folyó, folyam, ár(am(lás))’, angol stream ’ua.’, lengyel strumień ’parak, csermely; ár(am)’ stb. szavakkal rokonok, csak a megfelelő indoeurópai *sreu̯- ’folyik’ gyökből más tőképzővel származtak. Valójában a hasonlóság amiatt van, mert a környéken a szlávok betelepedése előtt is indoeurópaiak (dákok, karpok stb) éltek, akik hajlamosak voltak ’folyó’-nak nevezni a folyóikat. Az őket felváltó szlávok pedig a hasonló előzményt az egymáshoz közeli nyelveik miatt egymáshoz hasonló alakban adaptálták egymástól függetlenül.
Hát úgy, hogy nem helynév alapú nyelvi nyomokból, hanem egyéb forrásokból határozunk meg egy adott népességhez köthető nyelvet. És ha szerencsénk van, akkor e forrásbeli események datálhatók. Tehát "Így más nyelvi adatok keresendők 895 előttre/utánra" -- ahogy írtam elébb.
“Úgy, hogy csak a honfoglalók költöztek be jelenősebb számban újonnan a nyelv megjelenése előtt, ergo csak ők hozhatták”
Ez B. H. állítása pepitában. Azért hozhatták CSAK a honfoglalók (Árpádék) a nyelvünket, mert sokan voltak? De mi köze a honfoglalók számának ahhoz, hogy volt e itt a most magyarnak nevezett nyelv már korábban is, mint 895?
“Valóban, a helynevekből nem tudjuk megállapítani azok keletkezési idejét (Lásd Hoffmann - Tóth), csak azt, hogy a lejegyzés idején már megvoltak. Így más nyelvi adatok keresendők 895 előttre/utánra. A honfoglalókhoz köthetők magyar nyelvi nyomok, korábbi KM-i lakosokhoz meg nem”
Hát ezt, ha megfeszülök sem értem… hogyan következik az egyik állításból a másik.
“ 1419. évi alakja Lotherwaar, és német neve Lauterburg…”
Meglehet, hogy Latorvár egy német Lothar/Lother nevű emberről kapta a nevét, bár nem ismerünk semmilyen Lothárt abból az időből, onnan. De az is lehet, hogy ez egy szokványos népetimológia, a Lotruvár < ‘Oltvár’-ból lett a beköltöző “szászok” nyelvén Lothervár, mert annak látták értelmét. Ahogy mondjuk a Cibin folyócska mellett (cibin = szláv ‘som’) felépült Cibinburg később Siebenburg - ‘hétvár’ - lett, ami aztán egész Erdély elnevezésévé vált a németben.
De Latorvár felhozása csak egy elhagyható része volt a hozzászólásomnak, mert attól délre Lotru folyó ténylegesen az Olt folyó román származékának tűnik. Bizonyára a román nyelv egykor nem volt olyan hatású, hogy az Olt folyó nevét “románosítsa”, de az elnevezés a hegyvidéken meg tudott maradni egy mellékfolyó neveként. Attól nyugatra. Meg ott a Sztrigy (Strei) folyó, északon pedig ugyanezek szerepelnek a Vereckei átjárónál, ugyanezek ismétlődnek, Nyugaton a Latorca (Latorica), a keleti oldalon a Stryi - mindez úgy, hogy Anonymus szerint az ottaniakat Bulgária nagy kánja telepítette oda. Még az sem kibeszélt téma, hogy Anonymus honnan tudhatta, hogy létezett valamikor Bolgár nagy kán, akinek hatalmában állhatott oda telepíteni bárkit is, hiszen az ő korában nem hogy nagy kán, de Bulgária sem volt, mert a görögök már rég bekebelezték. De Bulgária előtte sem nyúlt északabbra a Dunánál. Sokkal életszerűbb lett volna azt állítania (feltéve, ha gőze nincs arról, mi volt a honfoglaláskor, ahogy ezt gondolni illik), hogy az oroszok telepítették oda ezeket. De nem ezt mondta. A bolgároknak tulajdonította a telepítést. Mi, kiművelt emberfők tudjuk, hogy Nagy Károly idejében Krum kán foglalta el a Tiszától keletre eső avar földet, és telepítgetett csoportokat ide-oda, amit folytattak az utódai is. Úgy látszik, ezt Anonymus is tudta, csak nem könyvtárból, hanem az ottani lakosoktól, akik még emlékeztek, hogy kerültek oda.
Végtére is csak a Latorca folyónév eredetéről szóló ötletelésre reagáltam egy sajáttal (amiben Anonymus is megerősített), hogy ez a név az Olt folyónál, annak nevéből keletkezett, és az ottaniak telepítésével került északra még a honfoglalás előtt, a Sztrigy folyónévvel együtt, amikor a ‘nagy kán’ megerősítette ezt a stratégiailag fontos átjárót. Persze lehet, hogy nem így volt - Allah tudja jobban…
>> Lehetek csak írásban jelentkező nyelvtanilag jelölt segédhangok is, <<
Nincs olyan, hogy „nyelvtanilag jelölt segédhang”. Elvárható lenne, hogy aki nyelvészeti kérdésekben megnyilvánul, legalább a középiskolás szinten tisztában van a nyelvészeti fogalmakkal.
>> Fehérvárra reá menő hadi út. <<
Ahelyett, hogy elfogadnád a tényeket, kitalálsz egy olyan nyelvet, amely sosem létezett. Ki beszél úgy, hogy megismétli egy ragozott szóalak után a személyragozott formát is: „Elment az iskolába bele”, „Adtam Jánosnak neki tanácsot” …?
És persze nem elég egy r-t beszúrni a feheruuaru szóba, mert az nem a-ra végződik, hanem u-ra. Nincs menő, hanem meneh van, nincs hadi, hanem hodu van stb.
>> Szár, sor, szer - szavaink sem tűrnék ezt a véghangzót. <<
Pedig még Anonymus is kiteszi a gestájában a Szer név végére a hangrendileg illeszkedő -i hangzót, amikor leírta, hogy hol ejtették szerét az ország dolgainak. Nem olvasol eredetiben korai magyar forrásokat, látnád, hogy bizony „tűrik”.
>> A névadás más szabályokat követ. <<
Nem a névadásról van szó, hanem hangváltozásokról, amelyek folytán az évszázadokkal ezelőtti névalak eljutott máig. Mert nem Danubius (Danuvius) van ma, hanem Duna. A hangváltozások itt leleplezik a szó történetét a régi névadóktól a mai névhasználókig.
>> A főnévképző lehetősége. <<
Először is, nem főnévképzőről van szó, hanem a folyamatos melléknévi igenév képzőjéről. Az erdő szó az (meg)ered ige eredő ’sarjadó’ melléknévi igenévi alakjából lett a két nyílt szótagos szabállyal. Másodszor a megy ige menő folyamatos melléknévi igenevének korabeli formáját is látjuk a Tihanyi Alapítólevélben: meneh. Nem u-ra végződik akkor még, hanem h-ra. A veszprémvölgyi apácamonostornak adott görög nyelvű, szintén korabeli oklevélben a szintén folyamatos melléknévi igenévből származó szántó szó σαμταγ alakban szerepel γ-val a végén és nem υ-nal. Később sem, amikor ez a réshang vokalizálódott, nem önmagában állt, hanem az előtti álló eredeti magánhangzóval: -eu ~ -ew, ill. -au. (Mellesleg ezek akkor sem hosszú -ő és -ó hangokat jelöltek, hanem a nyelvjárásokban máig megőrződőtt -ëü ~ -öü, ill. -au ~ -ou kettőshangzókat.) Emiatt az -u önmagában nem áll képzői szerepben.
>> A Tihanyi alapítólevélben rengeteg olyan jelenség van, ami mutatja, hogy a latin betűkkel író jegyzők küzdöttek a magyar fonetikával. <<
A fentiekből is látszik, hogy nem különösen küzdöttek a magyar fonetikával. De legalábbis kevésbé küzdöttek, mint az alter tábor, akiknek nincs fogalmuk sem a jelenkori, sem a múltbeli magyar nyelv hangtanáról.
>> A Duna, Tisza, Dráva, Száva egyértelműen ókori eredetűek: Danuvius, Tisia, Dravus, Savus), De az, hogy a magyar forma -a végű maradt, nem bizonyítja, hogy a magyar ne tudna saját -a végű neveket is alkotni. <<
A magyar forma azonban nem „maradt”, hanem lett -a végű, mert a kiindulási formák sem -a végűek, a Tisia is voltaképpen Pathissus, Τισσός. A latin -us szóvég megmarad a magyarban, és nem változik -a-ra (ha a fordított irányt feltételezzük, akkor az -a végű nevek sem változnak a latinban -us-ra). Ami ezt a váltást indokolja, az éppen a szláv közvetítés, mert a rěka ’folyó’ szó a szlávban nőnemű, és ennek hatására a folyónevek is nőnemben kerültek be a szlávba (és onnan tovább a magyarba).
Az ősmagyar persze tudott -a végű neveket alkotni, de azok a mai magyarban már nem -a végűek, és az ómagyarban sem azok voltak (hanem -u végűek).
" a honfoglalás kori szóvégi -u akorábbi -a lekopásának köztes alakja volt,
fehru = fehera?
Ez komoly?
A fehéra alak nyelvtanilag sem illeszkedik a magyar rendszerbe. Soha semmilyen magyar nyelvi fejlődés nem igazolja ezt a „-a” toldást. A „fehér vár” teljesen szabályos összetétel, a „feheruuaru” lejegyzés pedig sokkal inkább idegen jegyző fonetikai torzítása, nem belső magyar változás. A magyarban a -vár szó mindig vár volt, sosem varu/varó/vara – ezek inkább írásbeli latinos „túlhangzó” alakok. Nem tudtak volna pl. bírtokos képzést alkotni akkor, mert lett volna egy valakinek a "vára" meg egy "vára" szó a vár helyett? Na persze! Inkább simán csak kimaradt egy "r".
Azaz:
„Feheruuaru rea meneh hodu utu” = „Fehérvárra reá menő hadi út.”
Állítasod:
"feheruuaru" "Azaz a ma -a-ra végződő magyar szavak ilyenként nem mehetnek vissza „795-[re], "
Spekuláció! Egy magyar lejegyzést épp csak elkezdő időszak ez! Lehetek csak írásban jelentkező nyelvtanilag jelölt segédhangok is, de a jelenség magyarázata még kézenfekvőbb lehet. Ez egy véghangzóból lett főnévképző. Lásd erő (Erdeu) , erdő (Erdew) szavunkat. A "feheruvaru" alak azonban szerintem latin nyelvű jegyző hibája, aki kissé túltolta a főnévképzőket, keverte a v-ket az u-kkal. Ne felejtsük el, hogy nem tudhatjuk milyen anyanyelvű volt a jegyző, de azt igen, hogy a latin betűkészlet szegényes volt a magyar hangokhoz. Szár, sor, szer - szavaink sem tűrnék ezt a véghangzót.
A finnugrista érvelés azon alapszik, hogy a -u végződés a honfoglalás kori magyarban átmeneti fázis volt a korábbi -a és a későbbi „nulla” között (például utu → út). Innen következtetik, hogy a Tisza, Rába típusú nevek nem lehetnek ősmagyar eredetűek, mert akkor ma már nem maradt volna meg a szóvégi -a.
Csakhogy, ez nagyon spekulatív logika.
Nincs szó lekopásról - mi van a sok más -a végű szóval?
A névadás más szabályokat követ. Földrajzi nevek (hidronímák, toponímák) sokkal konzervatívabbak, mint a köznyelvi szókincs. Az indoeurópai nyelvekből is tudjuk, hogy több ezer éves névalakok túlélhetnek archaikus formákat (Danuvius, Sava, Dravus → Duna, Száva, Dráva). Tehát a magyarban is simán megőrizhetett egy-egy archaikus végződést.
A főnévképző lehetősége. Szóvégi -u este a mai ő végű szavainkkal összevetve. Könnyen lehetett képző is (például erdő ~ Erdeu/Erdew → erdő, erő → Erdeu analógia).
A jegyzők hibái. A Tihanyi alapítólevélben rengeteg olyan jelenség van, ami mutatja, hogy a latin betűkkel író jegyzők küzdöttek a magyar fonetikával. Nem tudjuk pontosan az anyanyelvüket sem – lehetett latin műveltségű idegen anyanyelvű szerzetes. Ezért a „feheruuaru” alak értelmezése lehet pusztán latin grafikai kompromisszum, nem pedig nyelvtörténeti tény.
A hidronímák történeti rétege. A Duna, Tisza, Dráva, Száva egyértelműen ókori eredetűek: Danuvius, Tisia, Dravus, Savus), De az, hogy a magyar forma -a végű maradt, nem bizonyítja, hogy a magyar ne tudna saját -a végű neveket is alkotni. Ez csak a finnugrista narratíva, ami mesterségesen zárja ki a magyar eredetet.
Az az érv, hogy „a mai -a végű folyónevek nem lehetnek magyar eredetűek, mert az -a lekopott volna”, nem bizonyíték, hanem ócska hipotézis. A valóságban a névadásban konzerválódhattak régi alakok, és a jegyzői grafikai torzítások miatt még bőven képződhettek a magyarban is -a végződésű szavak.
"Nosztratikusból fejlődött szét at IE alak is. Eredeti: Magyar arat/írt (erő poliszémiája) Oszmán-török: ora- = vág, sarlóval vág. IE or-/ar- = szánt (ami valójában metszés a földben)."
Addendum: A Latorvár típusú helynevek előtagjában, mint azt a korai adatok első szótagi o-ja is hangsúlyozza, valójában a német Lother ’Lotár’ (< hlūt ’hangos, híres’ + heri ’sereg’) személynév kései népetimológiás átváltozása áll. Az Olt menti Latorvár nevének 1419. évi alakja Lotherwaar, és német neve Lauterburg, ahol az előtag hangfejlődése híven követte az ónémet hlūt > mai német laut ’hangos’ hangfejlődést.
Egyébként a magyar lator közszóra való visszavezetés sem adna időbeli magyar mélységet a névnek, a lator ui. a középfelnémet lo(t)er ’laza, üres, jelentéktelen, könnyelmű, meggondolatlan; (főnévként) mihaszna, semmirekellő, naplopó, bohóc’ szónak a korai német jogi nyelvből eredő átvétele.
Csak hogy azokból nem tudjuk megállapítani, hogy az adott magyar eredetű helynév 895-ben keletkezett, 995-ben vagy mondjuk 795-ben, esetleg még korábban…
Valóban, a helynevekből nem tudjuk megállapítani azok keletkezési idejét (Lásd Hoffmann - Tóth), csak azt, hogy a lejegyzés idején már megvoltak. Így más nyelvi adatok keresendők 895 előttre/utánra. A honfoglalókhoz köthetők magyar nyelvi nyomok, korábbi KM-i lakosokhoz meg nem.
A szlovák orá-ť = „szántani” (ige), orá-va eröltetetten lehetne főnévi alak, kb. „felszántott terület”.
A folyó neve már római korban is adatolt volt latin forrásokban: Orava, Arva.
Tehát a név sokkal régebbi, mint a szláv nyelv megjelenése a Kárpát-medencében. Az egész egy merő spekuláció.
Nosztratikusból fejlődött szét at IE alak is. Eredeti: Magyar arat/írt (erő poliszémiája) Oszmán-török: ora- = vág, sarlóval vág. IE or-/ar- = szánt (ami valójában metszés a földben).
Schützcel vigyázni kell, mert miközben (helyesen) kikel a könyvében azok ellen, akik a balkanisztikához biztos albán nyelvismereret nélkül szólnak hozzá, maga is elköveti (helytelenül) ezt a hibát a szláv nyelvek esetén. Az Olt szláv nevében csak akkor lehetne *Lot (valójában *Lat) alakú hangátvetést feltételezni, ha annak szlávban átkerült alakjában azonos szótagi lt hangkapcsolat lenne. Csakhogy a latin Alutus is mutatja, hogy ilyen nem volt, a szlávba került kiindulási forma is csupa nyílt szótagot tartalmazott: *Olŭtŭ, vagy a szlavisztikában gyakoribb írásmóddal * Olъtъ. Ez utóbbi volt, amit a honfoglaló magyarok átvettek, és amelyből a magyarban is lekoptak a redukált magánhangzók, ahogy a feheruuaru rea meneh hodu utu rea-ból is eltűntek a szintén redukált hangszínű u-k. A névkezdő (ókori) a > (mai) o hangváltozás is összhangban van a szláv közvetítéssel.
Az irodalom nem számol azzal, hogy az északi Latorica ’Latorca’ és a déli Lotru folyónév Lotrița származéka összefüggenek. De ha még lenne a kettő közt kapcsolat, abból sem lehetne különösebb következtetéseket levonni, ugyanis a szláv helynévkincsben egyébként ismeretesek az észak-déli párhuzamok, miként a törzsnevekben is. Viszont a szlávok északról vándoroltak délre, ezért ezen párok közül az északiak az elsődlegesek, valamint arra mutatnak, hogy ezek már a (jóval) VI. sz. előtti északi-déli szláv együttélés során is léteztek. Azaz ez a feltételezés önmagában jóval a magyarok érkezése elé és a magyar szállásterülettől messze tolja a helynév eredetét. (És persze ebben az esetben az északi Latorica névből délre átplántált hosszabb Lotrița lenne az eredeti alak, és a Lotru ebből a románok által utólagosan elvont forma.)
A Tihanyi Alapítólevél feheruuaru rea meneh hodu utu betéte mutatja, hogy a mai vár ’erődítmény’, út stb. szavak mai hangalakja már a nyelvemlékes korban alakult ki: a honfoglalás korában ezek még varu (pontosabban βȧru), illetve utu ejtésűek voltak. A ragozott vára-k ~ vára-t, illetve uta-k ~ uta-t alakok pedig mutatják, hogy a honfoglalás kori szóvégi -u a korábbi -a lekopásának köztes alakja volt, így végül is tudhatjuk, hogy milyen volt egy magyar földrajzi név „mondjuk 795-ben, esetleg még korábban”. A folyamatokat időben előrehaladva nézve azt a megállapítást lehet tenni, hogy azok a magyar szavak, amelyek „795-ben, esetleg még korábban” -a-ra végződtek, mára ezt a végmagánhangzót elvesztették. Azaz a ma -a-ra végződő magyar szavak ilyenként nem mehetnek vissza „795-[re], esetleg még korább[ra]”. Ez alapján megbízhatóan kizárható, hogy a Duna, Tisza, Rába, Száva, Dráva, Árva stb. folyónevek magyar eredetűek lennének vagy a magyar formájuk közvetlenül menne vissza az ókori névalakokra.
