"Boldog Benedek" Pálos 100 km - 2756 m szintkülönbséggel teljesítve 17 óra 47 perc alatt.
Ez az a túra az összes közül, amihez a legkevesebbet kell utaznom, vagyis a legközelebb van hozzám. Sokszor teljesítettem is a "klasszikus" 70 km-es távot, idén viszont új 100 km-essel rukkoltak elő a szervezők, ott volt a helyem természetesen!
5-órától 7 óráig volt rajt, az aranyközéputat, avagy a 6 órát lőttem be indulásnak, így pihenten is ébredtem reggel. Végül 6:02-kor indul zarándoklatom, a Szent Gellért tértől egészen Márianosztráig. Még légvonalban is durva, nem hogy hegyeken-völgyeken át. A fejlámpa már pont nem kell szerencsére, de a Gellért-hegy - Városmajor - Tabán részeket csípőből ismerem már jól. A Filozófusok parkjánál egy függöny fogad, rajta rengeteg szavacska. Miért is indultam neki ennek a túrának? Több helyre is húzom a vonalat, majd futok tovább, és közben átgondolom alaposan minden egyes szót, ahova jelöltem. A Városmajori templom előtt kapok egy kis kavicsot a szervezőktől, amit elhelyezhetek menet közben ahol szeretném. A Diós-árok eleje állít meg legelőször futás szempontjából. Eszembe jut a Kitörés túra, amikor már éjszaka járunk erre. Felgyaloglok a Kútvölgyi kápolnához, majd bediktálom a rajtszámomat. Pecsételni nem lenne kötelező, de én mindenhol kérek, így kerek a történet. Elveszek egy idézetet a kis kosárból, megcsodálom a templomot, majd a Mária-kútból erőt merítek a folytatáshoz. A Normafa irányába meredekebb emelkedők társulnak, de felérek a rengetegszer járt helyre, és sokadjára is megcsodálom a szép kilátást. Újra beizzítom a lábaimat, és hamarosan a Szent Anna kápolnánál járok, ahol finom tea, és pogácsa a jutalmam a pecsét mellé. Ide szerettem volna lerakni a kis kövecskét, de persze elfelejtettem, viszont picivel odébb az Erzsébet-térdeplőnél eszembe jutott, így ide is helyeztem. A Libegőnél utolérem Cser M Zolit, aki fut velem tovább, közben jókat beszélgetve. Szépjuhásznénál a Pálos kolostorromoknál van a pont, itt alma a jutalmam, a kedves pontőri szavak mellett. 14 km-nél járok 1 óra 55 perc alatt. Zoli jön velem tovább, a Hárs-hegyi körúton futogatunk tovább, majd egészen a Nagy-rét végéig megyünk együtt. Itt gyaloglásra váltok, nincs kedvem végig futni a Zsíroshegyi utat, úgy érzem többet ártana mint használna. Zoli tolja tovább, és végül szuper idővel ért is célba. Közben utolérem Zitát, és Viktort. A kedvenc virágárusomnál még nincsenek kint a horror figurák, pedig a többieknek mondtam hogy ha kint lesznek, és tapsolunk előtte, akkor különböző módszerekkel rémisztgetik az éppen erre járókat :) A hosszú aszfalton eldumcsizgatunk, majd Máriaremetétől ki-ki megy a maga tempójában tovább. Előtte viszont a templomnál szuper frissítőpont. Csalamádés kenyereket ehetek, és finom meleg teát ihatok, nem vagyok rest repetázni belőle. Kicsit elkajálom az időt, de ráérek.
Teli hassal még nem futok, megvárom kicsit ülepedjen a menü, majd jó 10 perc múlva ismét kocogásra váltok, hamarosan pedig az Alsó-Jegenye-völgyben gyönyörködhetek. Egy jelzetlen, ámde szalagokkal igen jól ellátott úton érkezek a Solymári várhoz, ahol a pecsét mellé Balaton szeletet vehetek. A vár nem volt nyitva, de sokszor jártam már benne, így annyira nem nagy probléma hogy zárva volt. Most már csak kevés embert érek utol, vannak akik szintén futnak. Az igen forgalmas 10-es úton való átkeléshez jó darabig szobrozok, hatalmas a forgalom. Sajnos a Házi-réti horgásztóra nem látok rá, de a közelében haladok el. A Z- jelzést pár éve megváltoztatták, nagyobb kerülővel, és gorombább emelkedővel kell eljutni a Jenői-toronyhoz, majd a túra talán első állva legelős részén lihegek föl a K-kerékpárút elágazásához, ahol gyorsan pótolom is az elvesztett kalóriát. Közben a nap is kisütött, igazi őszi idő keletkezett. Csobánka szélén nagy meglepetésre összefutottam Lázár Gabriellával, és Gaál Robival. Megörültünk nagyon egymásnak, ők jöttek jelzést felújítani, és turistatáblákat kihelyezni az Oszoly tetejénél. Szuper kezdeményezés!
Tempósan érkezek a csobánkai Élet Háza ellenőrzőpontra, ami 35,5 km-nél volt. 4 óra 49 perc telt csak el a rajt óta eddig. Na de kérem! Itt aztán olyan ellátás dukált nekünk, hogy ihaj-csuhaj. Ráadásul pont itt értem utol Botos Istvánt, aki már a múlt héten a Palipista túrán mondta hogy a célban, Márianosztrán teszi le a kocsit, ezáltal tudok vele visszajönni Budapestre. Szóval innentől egyáltalán nem volt értelme rohanni, mert a célban nem lett volna kedvem fagyoskodva várakozni, váltóruha híján. Inkább belevetem magam a céklakrém rejtelmeibe, és vastagon megkenek vele egy kenyeret. Nem ettem még sosem ilyet, de nagyon ízlik. Sütemények következnek, majd tepertőkrémes kenyérrel folytatom. A tea mint mindenhol, itt is szuper!
Nehezen megy a tovább indulás :) Istvánnal együtt folytatom az utat immár gyalog. Ő viszont igen gyorsan tud gyalogolni, szóval teljesen jó ez így is. Most viszont jönnek a komolyabb szintek Lajosforrásig. Közben autók kerülgetnek, ha lehetne szerintem felmennének minden egyes csúcsra a verdával. Zavaró a szituáció. A Z+, és a P+ jelzések kegyelmet nem ismerő módon emelkednek, majd a P4 már nyugodtabb úton visz a forrásig, ahol meg is töltjük flakonjainkat. Innen a K+ szerpentinezget le a Sikárosi-völgybe, ahonnan az Országos Kéktúrát követve érünk Pilisszentlászló szélére, a Kis Rigó vendéglőhöz. A kútnál alapos mosdást csapunk, majd István fog vissza, mert nála is gyorsabban gyalogolnék néha.
A Szent László Király templomot elérve, éppen utolérjük a 3 napos zarándokút résztvevőit, akik misét hallgatnak, így a templomot most nem tudom megcsodálni. Előtte viszont van kihelyezve nekünk pezsgőtabletta és víz. Kotyvasztok is magamnak egy magnéziumosat, és egy kalciumosat. Jól haladható szép rész következik, sok kirándulóval, ami nem zavaró, mert illedelmesen elengedjük egymást mindig. Az Apátkúti-völgyben hosszasan haladunk a P-on, majd a meleg levest az Apátkúti vadászháznál szervírozták föl nekünk a pontőreink. Innen már csak 4,2 km a Duna alatti átkelés, ami minden óra 20, és 50-kor történik majd vezetett formában. Egyáltalán nincs kedvem matekozni, inkább jól esően kanalazom a gulyást, finom puha kenyerekkel együtt, bodzaszörppel leöblítve. Közben jött egy srác, aki a gulyása felét bírta csak megenni, gyorsan lestoppolom hogy ki ne dobja, sanszos hogy nálam még befér :) Ez így is történt, jólesően bekanalaztam ezt is, ekkor még nem tudva a várt következményekről. Miután igen jól laktunk Istvánnal, hamar kiötlöttük hogy a 15:50-es vezetett túra simán meglehet. Pár száz méter aszfalt után balra felvisz a Z+, majd a Z- egészen Visegrádig vezet minket. Közben egy pillanat alatt görcsöl a gyomrom, és már ugrok is be a bokorba. Ejha, ez a "gulyáságyú" :) Akkor mondjuk nem mosolyogtam ennyire. Alig hogy "kirambóztam" a bokorból, Rita ér utol, és kicsit dumcsizunk, de még (szerencsére) pont Visegrád első házai előtt megint jelez a gyomrom. Bakker ez nagyon nem jó így, pedig milyen jó volt az ebéd... A többiek persze már jól elmentek, én viszont nem merek futni, de a 15:50-hez ki kell lépni legalább gyalog.
Szerencsére innentől nem volt gond, de egy darabig még fájt a gyomrom. Nem tudom mit rontottam el, pedig ettem a gulyáshoz bőven kenyeret.
15:39-re érkezek végül a közműalagút bejáratához, így egy jó 10 perc pihenésre is van még idő. Nyílik a zár, irány a mélybe! Idegenvezetőnk sok érdekes infót ad át az összegyűlt csoportunknak, közben ábrákon nézhetjük az egykori történelmet. 500 m gyaloglás jön a Duna alatt. Tök jó érzés volt, még sosem mentem itt át, persze nem is lehetséges ám ez csak úgy random.
Átérvén immár a Börzsönybe, Nagymarosra igyekszünk a kerékpárúton. Immár ismerős helyekre érkezvén a K+-en "élre törünk" az átkeléses résztvevők között, de hamarosan egy srác hagy el, látszólag feleslegesen sietve, el is kaptuk aztán a Köves-mező után. Egy futó hölgy viszont felérvén a szuszogtató K+-en, futásra vált, ráadásul a 100-ason van, pár szót váltottunk. Távolodik a messzeségbe, István fölteszi szokásos kérdését (na és én is) hogy eddig mit csinált? :)
Közben Istvánt is elkapta a gépszíj, meglepő módon mi is kocogunk hébe-hóba, de a gyalogtempója is erősebb lett, úgy látszik a Börzsönyben valami volt a levegőben :) Törökmezőre roham léptekben érkezünk, majd a kerti csap sztrájkolása után hasonló módon távozunk is. A következő pontig a P- jelzés lesz a társunk. Itt már 20 km-es túrázókat is előzgetünk, akik nem rég indultak. Toronyalja a következő pont, immár 68 km-nél járunk, és még világosban. A Pálos kolostort nem volt energiám most megnézni, inkább lehuppanok az itt elhelyezett székbe, és ismét itt felszolgált finom teát kortyolgatok. István ideadja egyik szendvicsét, jól esik most ücsörögnünk kicsit. Na de jussunk minél tovább világosban. 2 éve jól elnéztem a szalagozást, most figyelek, hamar meg is van az út. A K- jelzésen tempózunk, egy idő után rájövünk, hogy akár Kóspallagra is leérhetünk lámpa nélkül. A 70, és a 20-as táv balra el, irigyeljük őket, alig 5 km választja el őket céluktól. Mi maradunk a K-en, és még pöccre elértük a települést lámpa nélkül. Szuper! Meg is állunk a kútnál a központban kicsit frissíteni, és előkészíteni a dolgokat éjszakára. Csúnya felhőket vizionálok, ránézvén a telefonomra sajnos ez valóság. Eső várható, pedig egész nap egyetlen felhő sem volt az égen. Úgy rémlik jártam már a településről kivezető S- jelzésen, de hogy mikor, és melyik túrán, arra egyáltalán nem emlékszem. Most viszont egyáltalán nem ismerős az út, csak sunyin, fokozatosan emelkedik igen hosszan az Érsek-tisztáshoz. Közben az eső is elkezd szemerkélni. Erdőben vagyunk, de amúgy sem vészes egyelőre az égi áldás. Nagyirtáspusztán megcsodáljuk a luxus hotelt, majd megmutatom Istvánnak a + jelzéseket. Érdekesség, hogy mind a négy szín képviselteti magát. A pont kicsit lejjebb a kisvasút állomásánál van. Meglepő újra résztvevőket látni, pont váltjuk egymást Bernadettel és túratársával. Van megint tészta és leves. Egy mini pohárba kapunk belőle, a semminél jobb ez is. Mellé elveszek egy adag ropit, és persze után kell töltenünk flakonunkat. Sajnos itt csak víz volt, de ilyenkor már jó az is. Jó negyed óra múlva a szemerkélő esőben haladunk tovább Istvánnal. Innen hosszasan, egészen Letkés településig a K+ jelzés a mérvadó, ami néhol különös figyelmet igényel. Mire felküzdjük magunkat a Nagy-Koppány 548 m-es nyílt csúcsára, az eső és a szél is pont eláll. Jutalmunk pazar éjszakai panoráma, közben kiszúrjuk célunkat, Márianosztra települést is. Nincs messze, viszont nekünk még egy jó nagy kurflit kell tennünk előtte. A csúcstól folytonos, sokszor meredek lejtőkön haladunk Letkés felé. Istvánnak vacakol a lába, de azért jövöget. Közben megelőzzük Berniéket, de nincs már nagyon messze a cél amúgy sem. Letkés előtt nem sokkal egy lámpa jön mögöttünk. A faluban az Egy Falat Vendéglő teraszán van utolsó pontunk. Itt viszont nem csak egy falat volt, hanem rengeteg. Ismerősöm Peti, és társa voltak a pontőrök. Igen csak kitettek magukért, sok-sok finomságot szervíroztak fel, így persze megint csak le kellett ülni. Meglepetésre a még a Köves-mezőnél elfutott futó hölgy ér utol minket, eléggé elkavart a Nagy-Koppány után. Még csak este 22:00 óra van, a cél pedig 9,4 km, a szint viszont 360 m, ami igen sok. Most már hármasban indulunk tovább a Z- jelzésen, ami gyakorlatilag utunk végéig kísér is minket. Igazából ez párhuzamos egy darabig szinte a K+-el amin jöttünk lefele. A dőlésszöge sem különbözik, amit ott elvesztettünk lefele, most megkapjuk fölfele. István durva tempót vesz föl, a futó hölgy hamar le is marad, és legközelebb csak a célban találkozunk vele. Erdőbe érkezünk, az emelkedő tetején én is megállok, és előveszem gumicukromat. Nincs már olyan sok hátra, de most úgy érzem kell valami energia még. István után kocogok, majd csapatjuk tovább. A Z- jelzés bolondját járatja velünk, kis susnyásban kanyargunk össze-vissza, még jó hogy a szalagozás perfekten mutatja az utat a jelzés mellett. A vége fele megint elkezd szemerkélni az eső. Bírja ki ezt a jó negyedórát! Kibírta.. Nagy szerencsénk volt, mert beérkezésünk után alig 5 perc múlva erőteljesen rákezdett, és nem is tágított szinte egész éjszaka, igen komoly kihívás, és terepviszonyok elé állítva a még kint lévőket. A célban Julianna adja át nekünk a díjazást, majd átvonulunk a másik épületbe, ugyanis tárkonyos raguleves vár minket cukros tekerccsel, na meg Jurij pálinkájával, akit csak a célban értünk utol. Itt már csak ketten koccintunk Jurij-jal. Ő volt amúgy a Kazinczy 200 után a másnapi Északi Zöld leszalagozós társam :) Közben a beérkezett futó hölgy is velünk jön Pestre.
Szuper rendezvény volt, az ellátás mintaszerű, azt viszont sajnálom hogy a füzetben nincs az a sok érdekes infó, tudnivaló, vallási idézetek mint régebben. Persze menet közben én sem olvasgattam régebben, itthon viszont jól esett rááldozni az időmet mindig. Cserébe a sok idézettel vigasztalódtam amiket a pontokról hoztam el.
Ez persze csak egy röpke dolog, a rendezvény maga elsőosztályú, örömmel veszek részt rajta ha lehet minden évben. Istvánnak pedig köszönöm a társaságot, és az utazást.
Sziasztok, a mai nappalelindult a kedvezményes előnevezésaz idei Szántó túrákra (október 24-25-26.), várunk szeretettel mindenkit a rövidebb távoktól egészen az 50-es, 100-as, 150-es vagy akár 200-as táv(ok)ig, sok szép kilátással és vadregényes ösvénnyel a Pilisben és a Visegrádi-hegységben :)
(apropó, továbbra is keresünk még néhány segítőt, pontőrt is, ha jelentkeznél, írj a cssandor kukac gmail pont com mailre)
Železná stovka 105 km - 1970 m szinttel, sikeresen teljesítve 18 óra 36 perc alatt.
Még Lipniczky Attila hívta fel erre a túrára a figyelmemet régebben. Mindössze egy facebook oldala volt a rendezvénynek, de az elég informatív. Fiatal iskolások szervezték, a nevezési díj mindössze 300 korona volt (kb 5000 Ft). Sokat nem vártunk a rendezvénytől, de én meglepően pozitívan csalódtam.
Az útvonalat átnézve izgalmasabbnak tűnt mint például a márciusi Jarní Vysocinou, amin szintén most voltunk először.
Végül az útvonal kb 70%-as aszfalt volt, de sokszor erdei utakon, fenyvesek között kellett menni, igen szép üdülőövezetekben. Sok kisebb-nagyobb települést is érintett a túra.
Péntek délután utaztunk le Vápenny Podol településre ahol a szállásunk volt. Odaérkezvén egy sörözőnél volt a regisztráció, meg is vacsoráztunk, majd elfoglaltuk szállásunkat, ami egy sportpálya mellett egy félig fedett kis beugróban volt. Szerencsére jó idő volt éjjel is, így sikerült egy nagyobbat aludni a szombat reggeli 7 órási rajt előtt.
Kb 40 ember gyűlt össze reggel, meglepően sok hölgy résztevővel. A rajt után kellemesen adta magát az út egyből egy jó kis kocogásra Attilával. A mezőny nagy része gyalogolt, nem sokan voltak előttünk. 8 km-nél a Lichnicei várnál volt az első pontunk. Kerek 1 óra alatt ide is értünk. Meglepetésre már itt szuper frissítőt kaptunk. Víz, vagy izo volt az italválaszték, enni pedig banánt, almát, Horalky szeletet, és energiaszeletet is lehetett venni, sőt akár vinni az út további részére. Az egyetlen ismerősömmel akit ismertem a túrán, Jan Vocásek-kel fel is mentünk a várba nézelődni, és meg is mutatta hol lakik, a messzi nagy városba, Kolín településen. 16 km-től Attila elengedett, így egyedül folytattam utamat innentől. Egy hatalmas tó mellett vitt utam, gyönyörű kilátással, és rengeteg horgásszal. A következő frissítő ponton Klokocov településen, egy cukrászda előtt vártak fiatal pontőreink. Kattogott a fényképező, próbáltam jó arcot vágni :) Az ellátás itt is ugyanaz volt mint a várnál. Mindig pakoltam be egy-két csokit pluszba, így egyre nehezebb lett a hátizsákom, ugyanis még az itthonról hozott dolgok is benne voltak.
Egyre melegebb lett, árnyék minimális volt, a sok aszfalt meg még extrán nyomta fölfele a hőfokot.
32 km-nél Libice nad Doubravou településen megint frissítés várt egy étterem teraszán. Gyakorlatilag innentől nem is fogom írni, az ellátás minden ponton ugyanaz volt mint amit a 8 km-esnél leírtam. Nekem ez tökéletes volt. 300 koronáért kánaán! Ezt a frissítőpontot 11 km múlva újra érinteni kell, de előtte kellett egy karikát tenni a túra egyik legszebb pontjára, a Certúv Stolek 547 m-es csúcsára, ahol egy sziklán önellenőrzős pont volt, itt lyukasztani kellett a kihelyezett lyukasztóval.
Látszott azért hogy a szervezők bejárták az útvonalat (vagy jártak a nagy részén), mert sok saját nyilazás volt, de azért kellett track sok helyen, mert erdőirtások akadtak szép számmal, és éjszaka is el lehetett volna tévedni jó párszor e nélkül. Visszaérkezvén Libicébe, 43 km-nél jártam, 6 óra 10 perc alatt. Itt már tényleg borzasztó meleg volt, be is mentem az étterem mosdójába alapos arc és fejmosásra. Éreztem hogy vissza kell fogni a tempót kicsit, így lassabban is haladtam tovább picivel. A következő pont 60 km-nél volt egy hotel előtt. Előtte viszont kb 55 km-nél a nap teljesen "megevett". Hiába lengedezett picit a szél, eszméletlen erős volt a nap sugara, és sapkát nem vittem, mert gondoltam ennyire északra már csak nem lesz ilyen hőség így szeptember vége fele. Egy-két kitett emelkedőn úgy éreztem mint ha egy kemencében lennék, és majd meg pusztulnék. Pár km-re a pont előtt meg kellett állnom sótablettát bevenni, mert erőteljesen elkezdett görcsölni mindkét vádlim. Nem akart javulni a helyzet, így az ezer éve hordozgatott két MagneShot-ból is letoltam az egyiket. A 60 km-es pontra úgy érkeztem, mint aki az utolsókat rúgja. A pontőr leány igen kedves volt, így próbáltam jó arcot vágni. Az ellátás meleg leves volt, amiből még repetázhattam is, plusz persze a fentebb felsorolt dolgok. Lefeküdvén a betonra fogyasztottam el a finom levest, majd figyeltem, hogy a vádlim brutál módon "ráng". Ijesztő volt a helyzet, elég egyértelmű hogy napszúrás, mert a fejem is sajgott pluszban. Jó 20 percet itt töltöttem, majd eldöntöttem hogy innen szépen nyugodtam legyalogolom a maradék 45 km-t. Gondoltam Attila majd utol ér előbb-utóbb, de nem így lett végül. A következő pontot 78 km-hez írta az itiner, de nekem már itthon feltűnt hogy messze nincs annyi, 73 km-nél lesz. Ennek most örültem, mert úgy is lassú voltam. Szép lassan szerencsére a nap ment lefele, én pedig rémesen hosszú aszfaltutakon tettem egyik lábamat a másik elé.
Az ellenőrző pont a Boika kilátónál volt, ahol a pontőr srác nagyon megörült nekem, régen elment már az a pár futó előttem. Mire ettem-ittam, közben besötétedett. Nagyon vártam már ezt a pillanatot! Innentől picit hűlt is az idő, és ez jót tett a lábaimnak is, mert fokozatosan tért vissza a lendületem. Nagyon szép részeken vitt a túra, azt sajnáltam hogy nem sokat láttam ezekből a sötét miatt. Azt viszont igen hogy a hétvégi kis házakból ment a jókedv, a bulizás, nevetgélés, és rengeteg helyen sütögettek. Nem éreztem magam jól, én is oda képzeltem magamat mindig, e helyett megint itt megyek az éjszakában a világ végén, elment a kedvem az egésztől, hiába haladtam végre kellemes terepen. Sokáig ki is tartott ez a hangulat. A 93 km-es pont a Bára nevű kilátónál volt, a fiatal pontőrök kicsit visszahoztak az életbe, a szokásos frissítők mellett kis kólát is ihattam, és sós chipset is majszolhattam. Sokat nem időztem itt, le akartam már tudni ezt a maradék 12 km-t. A lábaim visszaálltak a régi kerékvágásba, igen sokat tudtam is kocogni, és a kedvem is picit jobb lett. Végül vasárnap hajnalban 1 óra 36 perckor értem a célba. Itt is nagyon kedvesen fogadtak, ráadásul ismét csak járt leves korlátlan mennyiségben. Nagyon szimpatikus rendezvény volt ennyi pénzért!
Jó másfél óra múlva Attila is megérkezett, addig tudtam valamennyit aludni a kocsiban, és indultunk is haza.
Összegezvén az aszfalt eléggé sok volt, de voltak nagyon szép részei a túrának, és a szervezők kedvessége kompenzálta a monotonitásokat.
Teslácka Stovka 100 km - 3356 m szinttel, sikeresen teljesítve 18 óra 24 perc alatt.
Már megint a Kis-Kárpátok. Alig egy hónapja voltam a környéken az MKMK 200-asán, ismét ezen vidékre vetődök. Szeretem a Kis-Kárpátokat. Ez a helyi Budai-hegység. Vannak gorombább részei, de ez a túra a szolidabb régiót célozza meg. Immár negyedjére veszek részt a megmérettetésen.
Vincze Zolival kicsit bonyolult, ámde költséghatékony módját választottuk az utazásnak. A Déliből vonattal le Komáromba, át a hídon Komárnoba gyalog, majd onnan egy jó 2 órás vonatozás Pozsonyba. Van időnk, péntek délután van, és a túra csak szombat reggel rajtol. Késés nélkül érkezünk a fővárosba. "Betámadjuk" a helyi egységet, majd 4 km gyaloglás vár ránk a hatalmas Kamzík torony tetejéig. Végig közvilágítás van, így lámpázni sem kell. Kb 22 óra körül felérünk, és azt csináljuk mint pár évvel ezelőtt. Vagyis a Bufet Bobo kényelmes fedett részén leterítjük hálózsákjainkat, és itt alszunk meg. Nyugalmunkból hajnal kettő fele egy rendőrkocsi zökkent ki, de szerencsére nem vettek észre minket, bár ott cirkáltak gyalogosan. Amúgy nem tudom mi lett volna, hiszen semmi rosszat nem cselekedtünk..
Reggel 5 körül már ébren vagyunk, megreggelizünk, és várjuk a szervezőket hogy a rajtidő legelején 6:00-kor már el tudjunk rajtolni. Ehhez képest 6 órakor még csak a túrázók várják a messiást, a szervezők sehol. Idén új gárda vette át az irányítást, nem tűnik egyelőre pozitívnak. Végül csak 6:15-kor esnek be, de akkor meg persze mindenki rárabol az itinerre, így várakozunk, és végül 6:40-kor indulunk el a túrán.
A túra első 10 km-e változott az előző évekhez képest. Most nem a P-on indulunk meg, hanem a S-n picit visszafele a csúcstól, majd jobbra be az erdőbe. Ehhez képest a mezőny fele a régi úton megy, a másik fele a hivataloson. Persze itt le se tojja senki ki-merre, csak a mi szemünk akadt fönt kicsit. Viszont mivel már ezen a S-án is jártam anno másik irányból, így emlékeztem rá hogy van egy szobor hamarosan, aminek teljesen magyar felirata van, és sértetlen! Jól gondoltam, hamarosan Edl Tivadar kövéhez érünk. Szegény szélütésben hunyt el kirándulás közben, 1882 június 14.-én, 63 éves korában. Ennek emlékére állíttatták ezt a követ barátai. Kellemesen kocogható a S- lefele, na de elkezdett esni az eső.. Szerencsére csak ijesztgetett hébe-hóba, de a Deviaty Mlyn elágazás utáni emelkedőn egyszer csak hatalmas köd kerekedett, és egy darabig ez ki is tartott. Szomorúan vettük tudomásul, hogy lehet kilátásmentes túránk lesz ma, de az égiek később megkegyelmeztek rajtunk. A Klanec elágazás után a P-on haladunk tovább, majd a Za Kacínom táblánál jobbról bejön a S-, és 10 km után ismét visszaérkezünk a régi útvonalba. Kellemesen futkorászok lefele Marianka irányába. Zoli lemarad, technikai gondok adódtak. A falu előtt utolérem Jirkát, és vele ütjük el az időt a település központjáig. A feladat az volt hogy fel kellett írni a turistatábláról a tengerszint feletti magasságot. Jó néhány résztvevőt itt utol is érünk, köztük két Felvidéki magyar srácot, akik perfekten beszélnek magyarul. Amíg Zolit várom dumcsizunk is egy darabig. Innen ismét Zolival haladok tovább, majd leérve Borinka településre aki nem ismeri, pikk-pakk elmegy a bolt mellett, ugyanis az útról egyáltalán nem látható. Szerencsére jól tudtuk hol kell kb 20 métert kitérni mindössze ehhez. Bevásárlás után kint megreggelizünk, jó fél óra el is megy, de ráérünk. A P- jelzés visz fel combosabb emelkedőn a Pajstún (Borostyánkő) várához. Még a településről felnézve masszív köd honolt a tetőn, de mire felértünk, egyszer csak elillantak a fellegek, és innentől szuper túraidő keletkezett. Az új P- jelzés nem tér ki a várhoz, de mi természetesen megnéztük kívülről-belülről, bár már láttam így párszor. A szokásos fotó elkészül a "göcsörtös" fánál, majd hamarosan igen kellemes lesz a terep, futogatok, tesztelni kell az új cipőt. Zolival 4 km után találkozok újra, az első emberes ellenőrzőponton megvárva. Nagy szerencsénk van, ugyanis a Zapadnuty kút (Indián-barlangász kocsma) kis erdei büféjét most kereken 11:00-kor nyitották, és pöccre ekkor érkeztünk. Előre elterveztük hogy itt eszünk-iszunk egy jót. Ki is kérjük sörünket, majd igen borsos árért rendelünk egy levest is. Mondtam hogy a legjobbat adják :) Ez bizony így is lett. Kolbászos, hatalmas babos, húsos levest tettek elénk, igen jól is laktunk a folytatáshoz. 40 percig rabul is ejtett minket a hely, de még így is pont 5-ös átlaggal indultunk tovább. 24 km-nél jártunk ekkor.
Folytatás immár a Z- jelzésen. A probléma viszont az volt hogy ezen a napon mint kiderült egy kerékpárversenyt is szerveztek, teli is volt szalagozva az erdő. Idő közben elkezdtek szállingózni a versenyzők brutál tempóban lefele. Nagyon észnél kellett lenni, mert keskeny az út, sokszor nehezen belátható kanyarokkal. Nem repestünk örömünkben ezen a szakaszon. Felérvén az SNP P- jelzésébe ezen balra kellett fordulnunk, de persze a bringások is innen jöttek, továbbra is őrült tempóban. A Somár hegy 650 m-es csúcsát szerencsére ők alulról kerülték, nekünk viszont benne volt a túrába. Zolinak mondtam hogy én most kicsit futogatnék, mert igen jó terep következett. Átnéztük a tracket, mutattam neki mikre figyeljen, de a nagy részét ő is ismerte az útnak. Végül elkocogtam, és mire visszaértem a kerékpárútba, a bringások végleg megszűntek szerencsére.
Igen kellemes rész következett a Tri kamenné kopcén át a Konské hlavy 653 m-es csúcsára. Na ezt a részt nagyon szeretem, nekem ez az igazi Kis-Kárpátok. A csúcson fából készült lófejek sorakoznak, névvel ellátva. 2 éve mikor többen mentünk együtt, Nóri még visszafele (oda-vissza rész ez majd) sötétbe is emlékezett a falovacskák nevére. Pezinská Babára érkezek. Nagy turistaparadicsom ez. Télen síelők, tavasztól-őszig kerékpárosok, és kirándulók birodalma. 40 km-nél járok, és a túrán itt van az első frissítőpont. A nevezési díj mondjuk 5 euró volt, így sejtettem hogy nem etetnek degeszre minket. Fornettis pizzaszeletet majszolhattam, és az üdítők helyett energiaital járt meglepő módon. Nálam is van egy az éjszakára, így meg is iszom ott ezt helyben. Szuper jó rész következik a K- jelzésen, majd a Zilová elágazástól a S-n egészen Zumberg településig. Ezt a jó 8 km-t végig is futom szinte, az energia ital is partner ebben úgy érzem.
Idén már nem a pszichiátrián kell jelentkezni (a 2022-es beszámolómban igen vicces dologról emlékeztem itt meg), hanem a turistatábláról kell felírni ismét a tengerszint feletti magasságot, mint a legelején. Lent vagyok mindössze 200 m-en, és 6 km múlva már 709 m-en kell hogy legyek, így sejthető volt az erős emelkedő, amit jól ismertem is. A probléma csak az volt, hogy borzasztó meleg lett, és tűzött a nap. Ráadásul a felénél már alig volt folyadékom, így erre is nagyon kellett figyelnem. Azt viszont tudtam hogy majd a csúcstól 3 km-re a Zochova chata előtt lesz egy szupi kút ami mindig működik (de jó is a tereprutin). Jó küzdős volt az emelkedő, de felérek végül a 709 m-es Velka Homola kilátóhoz.
Erőm az egy csepp sincs még felmenni a sok lépcsőn, inkább megiszom a maradék folyadékomat leülvén kicsit. P- jelzés a követendő a Zochova chatáig. Alig egy hónapja tettem meg ezt az utat az MKMK 200 km-esén Attilával, akkor már több mint 100 km bennünk volt, most kellemesen kocogok le a kövekkel borított úton, kerek 50 km után. Leérvén, a ház előtt degeszre töltöm a flakonjaimat, és jól esik a hideg vizes arcmosás is. Magamban megemlékezek a büféről is, ahol amíg Attila kávézott az MKMK-n én egy hot-dogot vágtam be, de ár-érték arányban elég silány. Most vannak nálam csokik, azokkal el leszek már úgy gondolom.
Leérvén ismét élő pont fogad, egy leányzó írja fel érkezésem idejét. Titokban frissítőre vágyok, nem kapom meg, így marad a hazai csoki. Közben itt is utolérek jó pár sporit, akiket hamar le is hagyok. A K-en a mini Huncokársky cintorín temetőt megkerülve hosszasan aszfalton haladok. Közben balról bejön a régi útvonal. Most is elkap egy nosztalgia, anno a Chata pod Lesomnál micsoda sült kolbászt ettünk, és a néni tudott is magyarul. Ez most kimaradt. 58 km-nél a Hubalova elágazásba érkezek. A régi rendezéseken itt szuper frissítőpont volt minden évben, most sajnos senki, és semmi sem vár, így sarkon fordulok, és a P-on tempózok tovább. 12 km, ismét az MKMK útvonalán. A kihagyhatatlan Cermák forráshoz kitérek kicsit, lecserélem a vizemet finom forrásvízre. A Skalnatá 704 m-es csúcsa jön. Rövid, de nagyon meredek. Az MKMK-n itt jött fel a nap, küzdős is volt, most pedig azon igyekezek hogy hátha eljutok még lámpa nélkül 70 km-hez, ami ismét Pezinská Baba. Nem sok reményt fűzök hozzá, de végül sikeres lett a projekt. A csúcs után meglepődök, mert utolérem azt a párt, akiket már a Zochova chatánál lehagytam. Angolul megkérdeztem, hogy mit rövidítettek? Lelkiismeret furdalás nélkül mondja a srác. Szikrát szórnak a szemeim, de inkább tovafutok. Itthon lemértem, a 8 km-es kört kihozták 2,5-ből. No comment.
Inkább az előttem levő részre terelem gondolataim, jönnek a kis puklik a 700-asokra. Jágrová, Cmelok. A pirosan világító toronyról lövök is egy fotót. Innen még van Pezinskáig 2 km, amit szinte korom sötétben teszek meg lámpa nélkül. Közben jobbról kisebb villámokat látok, azonnal nézek egy időt, de nagy szerencsére nem sokkal mellettem söpör el a zuhé. A ponton 70 km-nél járok. A pontőr lányok ugyanazok, megdícsérem őket a kitartásukért. Ismét fornettis pizzát eszek, és az itteni energiaitalt is elfogyasztom megint. Titokban lenyúltam még két pizzát, ugyanis 30 km-en mindössze egy pont lesz már, az is csak felírós, ráadásul a gyomrom is kezd összeszűkülni, ami nem túl jó. Végül a pizzák később jót is tettek neki. A lámpát beizzítva felállván a padról, erőteljesen érzem a combomat, ami csak egyre rosszabb lett. Hiába, a majd 3 hét sportmentesség átka. Ettől függetlenül éjszaka is sokat futok bele. Visszafele ismét a falovacskás hegy, majd a Somár csúcsa adott kisebb emelkedőket, de innentől 9 km-en szinte semmi sem volt, csak sík, az viszont igen kellemes terepen, így szépen tempóztam is. Utol is értem egy gyorsabb párt, jól esett pár szót váltani, mert oké hogy sík az út, de egy idő után elég monotonná vált. Mindössze a rengeteg őzike adott mindig egy újabb löketet a bekómázás ellen. Itt az őzek egyáltalán nem félősek. Ott állnak az út mellett kecsesen, vagy épp az orrom előtt andalognak át, abszolút nyugodtan. A Biely kríz-hez érkezek nagy sokára. Mint minden évben levágom magam a zárva levő büfé padjára, és meg is bontom energiaitalomat, ugyanis a következő 10 km a Kamzík csúcsáig (ahonnan rajtoltam) ismét kanyargós, soha véget nem érős. Ettől függetlenül nagyon szeretem ezt a részt, sőt, imádom, ahogy írtam nem sokkal előbb, ez a Kis-Kárpátok!! Csak ne ennyi kilométer lenne már a lábamban, hanem például egy kellemes kis kiránduláson lennék itt.. Ezen filózgatok. Hamar kizökkenek a nyugalmamból, amikor egy bal kanyarnál épphogy meglelem a jelzést. Nem ez a gond, hanem ahogy balra fordulok a fejlámpával, egy kiszáradt fa körül hemzsegnek a lódarazsak. Valószínű pont az út mellett van a fészkük. Azonnal nyomok egy hátraarcot. Szerencsére a térképen egy picit hosszabb kerülővel visszajutok a P-ba. Amúgy csoda hogy a célban senki sem számolt be csípésről, ha egyáltalán a sötétben valaki ezt a fészket észrevette rajtam kívül. Köszönöm a darazsaknak a többiek nevében a kegyességet. Úgy látszik a szlovák lódarazsak, és az őzek is nyugodtabbak a mieinknél :) Most már lassan nem is az utat figyelem, hanem a fákat, mert igen matuzsálemi korúak között visz az út, ebben pedig jól érzik magukat darázsék. Szerencsére innen már nem volt ezzel gond. A Kamzík torony viszont csak nem akar közelebb jönni. Piros fényével csábítóan hívogat, majd eltol. De egyszer mindennek vége szakad. A Pod Chlmcom elágazásban lefotózom utolsó kódomat, amit majd a célban vések fel az itinerbe. Nem sokkal a csúcs előtt még megelőzök két sporit. Végül felérvén a Kamzík csúcsára, megemlékezek péntek esti "szállásunkról" Zolival.
Na de nincs itt nyugalom, balról éktelen égdörgés keletkezik villámlásokkal. Nem nézek telefont, 1,2 km-t kell kibírnom az erdőben, a maradék 4 km már végig a külvárosban megy. Mocskosul megtolom az aszfaltig, itt már elázhatok, de amúgy ez sem kellene. Futás közben nézem a radart, közben nagyokat villámlik. Örömmel konstatálom hogy gyakorlatilag 1 km-re tőlem robog el még Pozsonyon belül egy nagyobb cella. Huhh ezt megúsztam. Kicsit szolidabb tempóra visszaváltok, de csakhamar vasárnap hajnal 1:04-re beérkezek a célba. Díjazásomat átvéve itt aztán van minden finomság. Három féle kenyér, paradicsom, paprika, sütemény. Később beérkeznek a Pezinska Baba pontőrei egy csomó pizzaszelettel, és energiaitallal. Az utóbbiból persze azért csak egyet iszok, de a pizzaszeletekre, na meg többi dologra erősen rájárok, amúgy sem voltak túl sokan a túrán. Mire Zoli megérkezik, szerintem 3-szorosát lefogyasztottam a nevezési díjnak :) Persze jobban örültem volna ha ezek mind út közben vannak, de nem én vagyok a szervező, ezt tudomásul kell venni.
Zoli beérkezése után nem sokkal leszakad az ég, pont megúszta ő is. A hazautunk szintúgy igen hosszú, de költséghatékony volt, mint idefele. Mindössze a vasárnap reggel már szakadó eső rondított bele az utazásba, de az élményeket, és a teljesítés sikerét már semmi nem veheti el tőlem!
100 Míl' Krayom Malych Karpát (100 MKMK) (203 km - 7650 m szinttel) sikeresen teljesítve 51 óra 01 perc alatt.
A tavalyi második helyezés miatt, akkor kaptam egy vouchert idénre, vagyis ingyen indulhattam ebben az évben. Bizony pedig tavaly a második éjszaka, amikor már megint a nem létező saját jelzést kerestem, megfogadtam hogy köszönöm nekem ennyi elég volt ebből a túrából. Erre a célba meg kapok egy ilyen ajándékot. Már pedig ez a tisztelet jele, én pedig idén is próbálok élni a bizalommal. Ha sikerül, akkor immár kilencszeres teljesítő leszek ezen a brutál hosszú, és igen nehéz megmérettetésen.
Komáromig vonatozok, majd Feri vesz fel kocsival, és meg sem állunk a szokásos rajt-cél helyig, vagyis Chtelnicáig. Meglepően tapasztalom hogy idén nincs falunap, nem bömböl a jó kis disco, és a körhintáknak is hűlt helye van. Lehet ide is begyűrűzött a válság? Ezen gondolatokkal nyitok be az iskolába, ahol már jó pár ismerős fogad, és a főszervező Slavo. Nem emlékezett a tavalyi voucheremre, gyorsan eszébe juttattam :)
Két rajtidő volt, a kicsit lassabbak 12:00-kor indultak (végül kiderült csak Feri, és Attila indult ekkor, mert voltak olyanok akiket még hamarabb elengedtek..), a futó rajt pedig 13:30-kor. Ja, és pénteki napot írunk. Szerencsére időben érkeztünk, így kényelmesen készülődök, és a depós cuccokra is kiemelt figyelmet fordítok. Az útvonalban vannak változások korábbi évekhez képest, de az igazi szívatások azért persze megmaradtak. Sajnos a frissítőpontok nem lettek gyakoriabbak a korábbi évekhez képest, volt ahol 20-30 km-en át semmit sem kaptunk. Az időjárás ráadásul nem viccelt, piszkosul befűtöttek odafentről, ezáltal folyamatosan azon kellett matekoznom hogy mennyi folyadékot ihatok épp a sajátból, még mielőtt végleg elfogy. Sosem mentem ennyi innivalóval.. 2 x 900 ml-rel vágtam neki a megmérettetésnek, plusz a kaják, na meg a fejlámpa. Nagyon nehéz volt a hátizsákom érzésre..
Eljött a 13:30, nem sokan vagyunk.. Mondjuk a tavalyi kilenc teljesítőnél azért jobb volt az arány a végén, de elhullások és átnevezések voltak azért bőven. Kapásból másfele indul a túra az eddigiekhez képest. Emelkedő aszfaltúton pirít meg a tűző nap, majd a településről kiérve is egy sunyin emelkedő szekérúton kezdődik a kaland. Persze szinte mindenki fut, páran maradnak mögöttem, én az erősebb gyaloglást preferálom, nem akarok már az első kilométereken kidőlni. A terep néha engedékenyebb, így azért hébe-hóba futogatok Vytokig, ami 8 km-nél volt. Az emberes pontok mellett idén az volt a feladat, hogy általában turistatáblák aljánál, vagy a csúcskönyvdoboz alatt(!) kellett megkeresni 30 kódot. Nekem ez már tavaly sem tetszett, akkor is hasonló volt. A fene akar még keresgélni apró, alig látható papírkákat, mint ha nem lenne elég bajunk majd e nélkül is. Szerencsére viszont legalább az meg volt adva hogy pontosan hol lesznek, így már csak a telefonos térképemmel kellett mindig összelőni az aktuális pontokat. Vytoknál is a táblánál éppen állt két futó, úgy vettem észre mi lesz innentől a feladatom, mert persze a rajt előtti eligazításból egy kukkot sem értettem. Na de legalább most már tudom mi az ábra, így folytatom is utamat a forróságban. 13 km-nél elkövetek egy hibát, a régi úton maradok, közben a K-en most le kellett menni Brezová pod Bradlom településre. Nem sokat tévedek, de pont elég ahhoz hogy nem akarok visszamenni, így toronyiránt megyek vissza az útvonalba, ami nem esett túl jól. Leérvén a sokszor már megjárt településre, elvileg saját jelzésen kellett balra fordulni egy utcán, de az ég világon semmi nem jelezte ezt ott helyben. Már tavaly is nagyon rosszak voltak a saját jelölések, már ahol voltak. Idén ez hatványozottan igaz volt, track nélkül teljesen lehetetlen lett volna végigmenni. A telefon ezáltal végig a kezemben volt, és rengetegszer kellett használni bizony a tracket útközben. Végül meglelvén a helyes utat, a kis városban, 15 km-nél volt az első frissítőpont. 2 óra 10 perc alatt értem ide a rajttól. A dinnye nagyon jól esett, de banán, és rengeteg féle snack közül is lehetett válogatni. Innivalóból a kofolára jártam rá, a saját izóm még jól jöhet ínségesebb időkben. Ez után ismerős út jön, csak szemből. Saját jelzés egy darab sincs, de én ismerem az utat fejből is, mert a Nagyszombati 170 km-es itt jött le szemből. Nagyon meg vagyok pakolva, nekem sok ez a 2 x 900 ml, érzem is hogy lassabban mennek az emelkedők. A szintidő viszont 60 óra, így rengeteg időm van. A futórajt miatt az első 40 km-t kellett kicsit erősebben megtenni a pontzárások miatt, de onnantól lehet lazulni már. Beleérvén a P- jelzésbe, kereken 5 km-t haladok rajta. Egy helyen hatalmas fakidőléseket kellett kerülgetni, nem kicsit próbára téve az idegrendszeremet.
Szinte majdnem ugyanott értem utol a délben induló Ferit mint tavaly. A folyamat is szintúgy hasonló volt. Szegény nem tudta hogy miket kell keresgélni, aztán amikor mutattam a táblán az apró kis kódot ahova éppen együtt érkeztünk meg, hát hogy is mondjam.. Kicsit kiakadt.. :) Elbúcsúzván már meg sem lepődök hogy ismét nincs saját jelzés ahol kellene. Egy kis emelkedő immár a S- jelen, majd a Mihalinová tábla kódja után 8 km, ismét a P-on. Ezt a részt nagyon jól ismerem, más túráról is, mintha itthon érezném magam. Kellemesen lejt az út, majd hosszasan aszfalt következik. Jobbra bent az erdőben vagy egy forrás, sosem hagyom ki. Az idő repül, én viszont nagy mosdást csapok, és utántöltöm flakonjaimat. Itt MINDEN ilyen lehetőséget ki kell használni a ritkás frissítők miatt! Tavaly szinte végig futottam az aszfaltot, most nincs kedvem hozzá, csak néhol kocogok bele. A Raková völgyet elhagyva megemlékezek hogy pár éve a Spacincei Százason milyen finom leveset szervíroztak itt fel nekem. A Dolná Rakovái igen szép vadászházat elhagyva belevetem magam a szederbokrok fogságába, és nem tágítok, amíg legalább tíz darabot meg nem ettem. Egy kis emelkedő után jutalmam persze lejtő, így kocogva érkezek le a meseszép nyaralók közé, Sokolské chaty-hoz. Idén a nagy meleg miatt most minimálisat tovább megyek az útról, és felkeresem a Bufet u Stana büfét, ahol egy jéghideg kofolát kortyolgatva pihenek meg kicsit. Ez után egy kitett emelkedő nyögvenyelős kimászása után érkezek meg a 40 km-nél található Buková településre, ami a túra második hivatalos frissítőpontja volt. 6 óra 25 perce vagyok úton.
Ez mindig egy szuper, vendégmarasztaló ellenőrzőpont, ugyanis kapunk finom levest, és rengeteg egyéb dologgal is föl lehet töltekezni, ugyanis a következő frissítőpont innen megint 23 km. Itt érem utol a szintén délben induló Szabó Attilát.
Végül úgy döntök hogy maradok Attilával, meglátjuk meddig tudunk menni közösen. Innentől szinte alig futottam a túrán. A nagy meleg amúgyis kicsit leharcolt a délután folyamán.
Kifejezetten örülök hogy jön az este, vége a nagy forróságnak. Az erdőbe lépvén hamarosan be is izzítjuk fejlámpáinkat, és megkezdődik az Ostry Kamen sziklák után a Záruby 767 m-es csúcsára a kapaszkodó. Ez bizony nem egy haladós rész a sziklák miatt, de egyszer úgyis odaérünk. Közben megállunk, csodás kilátás van visszanézve. Hosszas bukdácsolás után érkezünk fel a csúcsra, ahol a kódot meg is leljük. Innen a Z-ön ereszkedünk, közben a nappal már kerülgetett Miro van a közelünkben, beszélgetek is vele egy kicsit, aztán elmegy, de többször kerülgettük őt az éjszaka folyamán. Jahodník előtt a tábornál nagy meglepetésre kikerült két kanna víz a szervezők jóvoltából. Ennek nagyon megörülünk. Hamarosan ismét kód, majd a S- jelzésen kell nagyon észnél lenni, mert a Cierna Skala 662 m-es csúcsa következik. Egy jó darabig kellemes hűs réten visz az utunk, majd begorombul az emelkedő, és igen kemény mászás veszi kezdetét a csúcsig.
Felérvén kifújjuk magunkat, ez nem volt gyenge! Innen megint útvonalváltozás, kimarad Plavecky Mikulás település (ahol tavaly egy söröző zárása előtti utolsó pillanatában sikerült kiharcolnom vizet, de volt olyan év, ahol igen gyors voltam, és még nagyban nyitva volt az egység), és a P- jelzés kellemes széles útján haladunk most a Mon Repos épület mellett az Amonová luka elágazásig. Bizony erre is jártam már elég sokszor, csak nem sötétben. Az elágazás után az útvonal ismét a régi, a K- jelzésen csodálunk meg egy szép kilátópontot a Báborská hegyen, majd bokatörős lefelén óvatoskodunk tovább. Attilának mondtam hogy hamarosan lesz egy forrás, aminek igen erős hozama van, és biztos hogy működik. Így is lett, jól esett ismét frissíteni. A Plavecky hrad várromához nem tér ki a túra, kellemetlen sziklás úton érünk le Plavecké Podhradie településre, ami 63,5 km-nél volt, és egyben a következő frissítőállomásunk is. Mindössze két helyre lehetett depózni, ez volt az egyik, a másik pedig 148 km-nél volt. Elég puritán na... :) A pontőrök megörülnek nekem, ismerem én is jól őket több túráról. Virslit majszolhatunk korlátlan mennyiségben. Azt hiszem négyig meg sem álltam.
A hatalmas frissítőpont rogyadozik a sok finomságtól, innivalók között a keményebb dolgok is megtalálhatóak, de azt meghagyjuk a már igen jó kedvű pontőreinknek.
Sok időt eltöltünk itt. Bár még eléggé túránk elején vagyunk, viszont ez egy létfontosságú hely, ugyanis a következő pont innen 31 km-re lesz, és emelkedőből most rengeteg érkezik.. Nagyon észnél kell lenni hogy mindkét flakon csurdig legyen, és ennivaló is legyen bőven nálunk. Több mint 8 órát mentünk végül a két ellenőrzőpont között. Kifejezetten hűs időben indulunk ki a pontról, meg is jegyzem hogy mennyire király dolog most fázni kicsit. Persze ez nem tart sokáig, ugyanis a S- jelzésen jön a Vápenná 747 m-es csúcsára a hosszú mászás. Utolérjük ismét Mirot, ő mondja hogy neki ennyi volt, kiszáll. Eleinte szerpentinben emelkedik az út, majd ahogy egy kicsi sík rész jön kötelező ivószünetet rendelek el, mert ez után jön a durva szint. Végül persze ezt is abszolváljuk, és jutalmunk gyönyörű panoráma a kilátópontról. Le is ülünk kicsit nézelődni a sziklákról. A kemény mászás után erős lejtő jön a P-on a Solosnícka Dolina völgybe.
Attilának mondom hogy én most kocognék kicsit. Jó utat, és sikeres teljesítést kívánunk egymásnak, de aztán pár száz méter után végül meggondoltam magam. Jó volt így ketten menni, dumcsiztunk, küzdöttünk, nincs kedvem egyedül belehajszolni magamat egy esetleges megborulásba, pedig jó párszor így csináltam már meg ezt a 200-ast. Pl tavaly a 225 km-t is.
Úgy hogy csapatjuk továbbra is együtt. Attila is volt tavaly, így tudja hogy a következő hegy, az egész 200 km legdurvábbja lesz. Ennek neve pedig Velky Peterklin. 587 m magas mindössze, de nagyon mélyről kezdjük a kapaszkodást, és szó szerint toronyirántos az út fölfele. Mit írtam? Út? Na az nem volt, ezt leginkább sziklamászáshoz hasonlítanám. Fellihegvén gyorsan kódot lelek, majd azonnal levetem magamat csokit majszolni, amíg Attila megjön.
A cipő hiányos talpazata miatt viszont a lefelében sincs kegyelem. Ez keményen oda is vágott Attila térdének, de el kell hessegetni a kisördögöt az esetleges rövidebb táv teljesítésével kapcsolatban. A régebbi útvonalat jobban szerettem.. Egy hosszú sík aszfalton kellett akkor menni vagy 5 km-t, ez max álmosító volt, de haladható. Most pedig egy sárga tanösvényen kellett végtelen hosszan szerpentinesen emelkedni, érzésre a világűrbe. Közben szombat reggel lett, eltesszük a lámpáinkat. Elérvén a K-et végre, jön a kegyelemdöfés, brutál mászás föl a 759 m-es Vysoká csúcsára. Még a nap nincs ereje teljében, így a csúcson kellemes klíma honol. 80 km-nél járunk. A panoráma csodás, megmutatom a Velká Homola kilátóját, amit majd jó 25 km múlva remélhetőleg érintünk. A csúcs csoki itt is elmaradhatatlan részemről. Folyadék ügyben viszont nem állok túl fényesen, pedig ugye rekord mennyiséget cipelek. Nagy szerencsére tudom hogy kb 5 km múlva a Cermák réten ha kicsit kitérünk az útról lesz egy szuper bővízű forrás, ami tuti hogy üzemel. Addig kibírom 2 dl-el. A Vysoká sziklás lefeléjét is túlélve elérjük a P- jelzést, amit 12 km-en át követünk. Eltévedés veszélyről szó sem lehet, nagyon jól ismerem ezt a részt, sok túrán megfordultam erre. Elérvén az ominózus forrást, hatalmas mosdást csapunk, ez a legjobbkor jön minden évben a szomj halál ellen. A hátizsák ismét nehéz lesz, de bánja a fene, legalább van vizem. A következő mászás, rövid, de intenzív, föl a Skalnatá 704 m-es csúcsára. Szerencsére most nem tükörjégben mint tavaly decemberben a Teslacká Stovkán. A nap viszont innentől ismét bedurvul. Nehéz napunk lesz ma is. A csúcs után szerencsére időben kapcsolok hogy a telefonom a fűben maradt, de elég para volt hirtelen. Nem is nézem most a tracket, de aztán később veszem észre hogy 200 m-t jobbra ki kellett volna térni térkép szerint a Certov kopec csúcsra. Itiner szerint viszont végig P-, és a kódot sem jelölte oda. Mai napig nem tudtuk meg mi értelme volt ennek. Attilának megmutatok egy nagyon régi turistatáblát, amit a fa 90%-ban már "bekebelezett". Attila a térde miatt a lefeléket nagyon megszenvedi, de van időnk, és fejben viszont nem viccel, továbbra is a hosszú táv a célja. Ennek örülök, nekem is, de még nagyon messze a vég, bármi történhet. 700 m-es csúcsok között lavírozunk, de a Pezinská Babáig komolyabb mászás már nincs. Szombat délelőtt 10:31 van, és megérkezünk végre a 94 km-es ellenőrző, és frissítőponthoz. Levest szervíroznak, amiből később még repetázok is. Cipő le, zokni le, ég a talpam. Magnéziumos zöldalmás plusz tablettát oldok fel a hideg vízben, ezt megismétlem még vagy kétszer. Miután a levestől jól laktam, jöhetett a meggyes pite, aztán a többi jóság. Nem kicsit kajásak voltunk már. A következő frissítőpont 34 km-re volt. Ez már tényleg elég beteg.. Megint 8 órán át mentünk saját kajával, saját innivalóval a hőségben.. 1 órás megpihenés után folytattuk utunkat. A sípályán leereszkedve végre 2 km kellemes út következett. Rég volt ilyen már. Ezt letudva továbbra is aszfalt a követendő, de ez most emelkedős, álmosítós, monoton volt. Kódunk meglelése után a S- jelzésen igen hamar pörögnek a szintek a meredekség miatt. Jó tempóban hasítok most elől, feljebb megvárom Attilát, mert saját jelzést ír az itiner, aminek persze hűlt helye, nehogy eltévedjünk. A track alapján kanyargunk benőtt utakon, majd egy szép sziklaalakzat után érünk fel a már Vysokáról látott Velká Homola 709 m-es csúcsára, ahol egy nagy kilátó is található. A toronyba nem megyünk fel, nulla pontért itt egy métert sem pluszban :) Attilának mondom hogy lekocogok a Zochova chatáig, ott van egy jó kis büfé, valamit kajálok addig amíg megérkezik. Na de az én lábaim sem működtek úgy ahogy vártam, nem tudtam már beletempózni csak minimálisat. A ház előtt viszont a köztéri zuhanyzó minden évben szuper jó felfrissülésnek. Elérvén a büfét, rendeltem egy hot-dogot, amit nem vittek túlzásba. Amíg vártam rá Attila is megjött, így akkor együtt pihentünk meg a büfénél végül. Sajnos frissebb már nem lettem, de legalább éhes-szomjas nem voltam. A Kukla 564 m-es csúcsa jött, ahol régen egy igen csálé fakilátó volt, de balesetveszély miatt ledózerolták. Innen lefele, sok idő után ismét szeder hegyek. A S- jelen érkezünk be Píla településre. Régen mindig kitértem balra a sörözőhöz egy jéghideg csapolt kofolára, de pár éve telepítettek egy csapot az útra, így ez által kimarad a kitérőm már. A gyönyörű Cerveny Kamen kastély mellett emelkedünk föl a bejáratáig. Mindig elgondolkozom itt hogy milyen jó lenne csak úgy kirándulni, és például kívülről-belülről időtől függetlenül megnézni ezt a kastélyt. E helyett 112 km-t mentem már, és még 91 km hátra van. Na nyomás a Z-ön Casta településre. Leérvén szó szerint nyomasztó a hőség. Attilával beugrunk az élelmiszerboltba, és előtte el is fogyasztjuk hideg üdítőinket. Én még megspékelem azzal hogy veszek pár házzal odébb egy narancs ízű jégkását, és amíg Attila tonna számra fogyasztja a szedret a Dolanyra menő aszfaltúton, addig én ezzel a finomsággal csapom el az időt, és az unalmas kitett aszfaltot. Dolanyban eddig mindig volt frissítőpont. Kellett is, idén viszont semmi az ég világon. Ennek nagyon nem örültem, de előtte felkészültem az útvonalból, így előre tudtam ezt. A szőlődombok között emelkedő Z- jelzés szívja rendesen ki az energiát belőlünk. Megkönnyebbülés a K-et elérni, és jó darabig kellemes szintmentes úton haladni.
122 km után ismét útvonalváltozás. A túra most nem megy le Majdán településre, ahol minden évben korsó málnaszörpöt szoktam inni jégkockával :) Mérges vagyok.. Mint ha direkt szívatás lenne az egész. Nincs frissítő, kikerüli a túra a üdítő vételi lehetőséges büféket. Oké, ott volt Casta, meg a jégkása, de megint csomó kilométer eltelt azóta. E helyett mászhatjuk meg az újdonságot, a Slepy vrch-t. Legalább a kilátás igen pazar. Utána még botladozunk a gerincen, mondom is Attilának, hogy ennek tiszta Északi Zöld feelingje van. Mielőtt végleg beleélnénk magunkat, a track össze-vissza húzása tréfál meg minket, de ott út nincs amerre jelöli, így arra megyünk amit én néztem ki. Így érkezünk le egy még számomra is új településre, Horné Oresany-ba 128 km-hez. Már a pont előtt eldöntöttem amit szoktam ezen a túrán kérni máskor is, hogy egy lavórba kérek jéghideg vizet hogy tudjam áztatni a forró talpcsontjaimat amíg frissítek.
Meglepetésre amikor ideértünk, a lavór ott volt a jéghideg vízzel, szappannal, törülközővel. Kérem szépen, minden kívánság így teljesüljön :) Eközben levest szervíroznak, persze itt is repetázok. Egy takaros kis kertben van a pont, idilli helyen. Itt sem sajnáljuk az időt, hiszen megint 8 órán át keresztül jöttünk ugye pont nélkül. A következő EP 20 km-re van.. Szombat este 20:00 van, megkezdődik a második éjszakánk. Egy hatalmas tó mellett elhaladva lámpát kapcsolunk újra.
Jahodníkra érkezvén (132 km) még épphogy, pöccre nyitva van a büfé. Attila kint megvár. Nem vagyok túl szomjas, de mint ahogy írtam, ezen a túrán MINDEN lehetőséget ki kell használni. Egy 0,3-as üdítőért gombolnának le 2 eurót tőlem, de végül vagy nagy címletem van, vagy 1 euró. Utóbbi mellett dönt a hölgy, szerencsémre. Közben a helyiek érdeklődnek létem felől, amikor mondom nekik, teljesen extázisba esnek, és szurkolnak. Na ez tök jó volt most. Jahodník után hosszas emelkedés jön egy aszfalton, majd a Smolenicei várhoz érkezünk, ami sajnálatomra most nem volt kivilágítva, pedig emlékszem rá úgy is. Track alapján megyünk innen le a főútig, máskülönben soha nem találtuk volna meg a levivő utat. Végestelen hosszú kerékpárút jön a főút mellett. Szerencsére a benzinkút nyitva volt, így vettem egy nagy húsos szendvicset, és meg is ittam helyben egy energiaitalt. Ez rendbe is rakott ideiglenesen fáradtság ügyileg.
A vasút melletti értelmetlen kitérőt idén is meg kellett tenni, majd Trstín szélét elhagyva végre kimarad a Nahác előtti labirintus, és helyette aszfaltgyilkolás van ezerrel. Egy hatalmas réten haladunk, előttem van tavaly, amikor Branoval haladtunk a második éjszaka, és másodpercenként villámlott messzebb, végül megúsztuk a nagy vihart. Most viszont kiérvén később az aszfaltra, kellene egy kódnak lenni, de sehol sem leljük. Végül csinálunk egy fotót a turistatábláról, bár senki nem nézte ezt később. 2 km aszfalt jön Nahác-ig. 148 km-nél járunk, 35 és fél órája toljuk már egyhuzamban a túrát. Itt megint kapok lavórt és hideg vizet. Annyira rossz már a talpcsontom, hogy szó szerint piszkosul fáj amikor beleáztatom a vízbe, de tudom hogy utána el fog lazulni, és egy darabig megint nem lesz gond vele.
Itt a második depópont, bepakolom a gumicukrot, ami aztán kellett is, illetve ismét 2 x 900 ml folyadékot. Közben babos tésztát szolgálnak fel, még szép hogy repetázok, vállalva az "utóhatást" később :) Nagyon-nagyon, de még annál is jobban esik itt ülni, és nem menni sehova. Még 55 km vár ránk. A következő pont 14 km, az nem vész, ráadásul szerencsére megint jó hűvös lett, de vártam már. Neki duráljuk magunkat a folytatásnak. A K- jelzés visz fel a hatalmas Katarínka kolostorromhoz, ami az 1500-as években épült. Ez után tudtam mi vár rám. Talán pont ez miatt, de iszonyúan elálmosodtam a nagyon hosszú monoton egyenes úton. Mondtam Attilának hogy én lefekszem a fűbe egy 20 percet, aztán majd megyek utána. Így is történt, csettintésre elaludtam, és 20 perc múlva keltett az óra. Ennyi volt a túrán az összes alvásom amúgy. Fittebb is lettem, és a lejtős úton bele is tudtam kocogni egész sokat Dobrá Vodáig.
Kód megvan, tovább a Z-, Vytok fele. Nagy szerencse hogy itt általában mindig sötét van, mert ez egy 4 km-es teljesen nyílt rész. Megnézem közben a követést, van-e valaki a közelemben mögöttem. Jó 2 órán át senki. Messze látom Attila lámpáját, de tudom hogy Vytoknál fogom csak utolérni. Ez így is történt, ismét együtt folytatjuk utunkat. Innen azért motoszkál a kisördög persze gondolom sokaknál, mert itt lehet lenevezni a "rövidebb" távra, ami mindössze 7 km aszfalt után a célban is van. Attilának a térde fáj nagyon, nekem a talpam, de nyomatjuk tovább a hosszún. Ja, és persze Vytokon megint repetáztam a levesből :)
Elérkezett a harmadik nappal, vasárnap hajnal van, lámpát ismét eltehetjük. Attila tovább küld ideiglenesen, egyedül mászom meg a szerpentines emelkedőn a Klenova hegyet, aminek a tetején egy lezárt barlang is van. Ez után lejjebb egy kis kilátónál volt a kód, itt megvárom Attilát. Hosszas lejtős, normál esetben kellemes (de már semmi sem az) aszfaltút visz ismét Brezová pod Bradlomra, ahol még 15 km-nél volt az első pont, de most a város másik részét támadtuk meg. Bár a sebesültek inkább már mi vagyunk. Még Vytoknál mondta Martín ismerősöm aki a pontőr volt, hogy itt nem lesz ember, csak frissítő lesz kirakva az udvarhoz. Így is történt, leülünk a kempingszékekre, és nyomatjuk ezerrel amit látunk.
Később viszont lehűlök, amikor nézem hogy rajtunk kívül mindenkinek van innen érkezési ideje. Na azt hogy? Nem is volt ott senki. Dühítő a szitu, de mivel kaptunk nyomkövetőt, úgy is egyértelmű hogy jártunk ott, amivel végül nem is volt gond a végén. Átszeljük a kis várost, majd a hatalmas Bradlo emlékmű fele tartunk a P-on, aminek soha nem akar véget érni. Gonosz emelkedő visz ide! Már tényleg lassan megyünk, főleg lefele. A cél a túlélés, de időnk van továbbra is.
Kosariskára érve persze pont a nyílt aszfalton süt ki a nap, és már megint forróság vár ránk 3 km-en át. Ez a 3 km már nagyon sok így a nyílt aszfalton. Nagy sokára erdőbe érkezünk, majd a 185 km-es frissítőponthoz. Nem vitték túlzásba.. Semmi szék, a fűbe leülhetünk a tűző napsütésbe. Próbálom a pontőrnek elmagyarázni hogy hívja föl Slavo főszervezőt és írja be a pontos időnket Brezován a követési oldalra, tudtam is fejből mikor voltunk ott. Össze-vissza beszélt minden egyébről, kb semmit nem értett amit mondtam, így elengedtem inkább a dolgot.. Nem időztünk itt sokat. Innen 18 km a következő frissítő, ami nem más mint a cél. Na de jött a nem várt esemény.. A Velká Pec környéke számomra meg van átkozva. Mindig valami történik itt, ha MKMK van, ha Lazova Stovka, valami ezen a környéken sosem kerek!!! Alapból már az hogy három fele mennek a tanösvények nem szimpi, de hogy most sem szerettem meg ezt a környéket az továbbra is biztos. Ugyanis egy saját jelzés, szép új állapotban mutatott jobbra egy úton föl. Az nagyon nem kerek, mert a track teljesen máshol megy, ott viszont nincs út. Így kénytelenek voltunk menni a jelen, de látszódott hogy így hosszabb lesz a táv.. Elérünk egy elágazást. Saját jelzés egyenesen, a másik fán pedig jobbra. Na most akkor mivan? Jobbra tuti nem, mert akkor kimarad a Malá Pec, ahova kódot jelöl az itiner. Az egyenest választjuk, de hamarosan ennek vége, és nincs tovább út, csak bozót, na meg jókora emelkedő. Már pedig akkor is tovább kell mennünk egyenesen amíg bele nem érünk a tanösvény 100.000-ik ágába. Érdekes, mert út nem volt, de a fákon voltak, pici fényvisszaverős régi nyilak, valószínű régen még én is járhattam erre? A szituáció több mint dühítő volt, de végül elértünk a Velká Pec hegy aljába. A track felvitt a hegytetőre, ami igazából közel volt, de nem jelölt kódot oda a papír, és kilátás sincs tudtommal. Szívatás a köbön.
A Malá Pec viszont odébb volt, viszont ott ténylegesen megleltem a kódot. Lehetett oda-visszázni tök fölöslegesen egy csomót. Valószínű ezek az össze-vissza nyilak régebbi szervezések nyilai lehettek, bár a friss MKMK-s papírokat viszont nem értem. Azt sem nagyon, hogy miért nincsenek ezek leszedve a rendezvény után, cserébe meg lehetne spórolni ilyen galibákat, amik 185 km után nem hiányoznak.. Na mindegy, elment csomó idő, de végre ismét a jó úton. Kikeveredvén ebből a labirintusból egy nagy rét szélén haladunk a Z-ön, majd ezt megkerülve egy full értelmetlen kanyart kellett jobbra megtenni, persze emelkedőn, amíg elértünk Malá Klenova biciklis táblához, ahol az utolsó kód volt, és ami amúgy 300 m-re volt a Z- jelzés letérésétől. Innen már szintmentesen haladunk, még 9 km választ el minket célunktól. Nekem már nagyon fáj a talpcsontom, így belefutok, úgy kevésbé rossz. Elég sokat futottam, de persze Attilát nem akartam ott hagyni, így azzal ütöttem el az időt hogy a telefonos fotóim alapján ikszelgettem ki a kódokat az itinerben. Volt bőven. Végül leérünk Chtelnica szélére, ahonnan azért még 3 km várt ránk a forró aszfalton. Ezt is letudván vasárnap 16:31-kor megérkeztünk a célba! 51 óra 01 perces menetidőm lett végül. Kilencedjére is sikeresen vettem a küldetést, de már megint azt mondom hogy köszönöm, ennyi elég volt most már tényleg belőle. De bakker, jövőre ha megcsinálom a 10 nem egy szép kerek szám? :) Gratulálok Attilának, látszott hogy nagyon akarja a hosszútávot, borzasztóan kitartó, és nagy küzdő! Ezt csak az tudja aki ott volt, vagy véletlen elolvassa ezt a beszámolót :)
Rockenbauer Pál emlékúton Zalában 130 km - 2610 m szintkülönbséggel sikeresen teljesítve 24 óra 49 perc alatt.
Péntek délután Bötkös Tamással autókáztunk le Nagykanizsára, majd egy kis társasági élet után szombat reggel kegyelmet nem ismerően ébresztett a vekker hogy már pedig ma feladat van..
A szokásos 6:00-s rajt után Kováts Sárával indulunk neki a megmérettetésnek. Neki az első Rokija lesz, nekem már a tizenhetedik. Kellemesen felhős még az égbolt, az aszfalt flaszterén jó tempóban hagyjuk el Nagykanizsát. Az itiner továbbra is érdekes, mert az első pont, Zsigárd, 7,7 km-nél van, majd ugyanez az út visszafele már 8,5 km. Lehet bele van kalkulálva a fáradtság, amikor már félig diadalittasan szédelgünk a cél irányába jobbra-balra. Homokkomárom előtt megtesszük első kocogó lépéseinket is (12 km), majd belevetjük magunkat a Zalai erdőségbe. Az oltárci vadászházig a S- jelzés igen érdekes utakon halad a széles út mellett, de természetesen útvonalat követünk, még ha néhol ez igen vicces utakat is eredményez. 24 km-nél járunk, jutalmunk egy fél literes víz, és barack. A hőfok intenzíven emelkedik, de a tempónkon ez nem látszódik, szuper jól haladunk Börzönce szőlőhegy irányába. A szokásos helyen várom a bójás igazolást, de nem lelem, így haladunk tovább, majd a falutáblát lefotózom max. Végül kiderült hogy kaptunk egy e-mailt hogy a pont odébb lesz, de nekem valószínű a késői regisztráció miatt ez nem érkezett meg. Így külön öröm hogy emberes ellenőrzőpont várt minket egy igen szép pihenőhelyen, ahol ráadásul az eddigi Rokikkal ellentétben még ellátás is volt. Megint kaptunk fél literes vizet, és kockasajtot is, amiből még járt a repeta is. Picikét megpihenünk, közben Őrsi Anna és Kotlár Laci ér utol. Hamar tova is haladnak, de mi is megyünk, és kicsit Annáékkal haladunk, közben jókat dumcsizunk. Egy dombtetőn viszont évek óta két fele megy a S- jelzés, ami igen meglepő.. Annáék egyenesen haladnak tovább, mi pedig jobbra, mert a régi Roki is erre vitt, amikor itt még Z- jelzés volt. Így eléjük is kerülünk, és Hahótig nem is találkozunk. A faluba érkezvén már üt a forróság, hosszas aszfalton érkezünk a Milánó kávézóhoz, ahol az első komolyabb frissítőpont vár minket. 40 km-t megtettünk 7 óra alatt. Sára szuperül megy, egyikünkkel sincs komolyabb gond, jóízűen faljuk a lekváros és zsíros kenyereket, na meg a paradicsomot, és a paprikát (ami nekem órákon át jött föl, de nem tudom miért). Annáék hamarabb tovaindulnak, de a hosszú egyenesben látótávolságban maradnak sokáig. A jelzés színe Z-re változik. Bizony ha nem ismerném az útvonalat lehetne itt keveregni jelzések híján..
A söjtöri szőlőhegy emelkedőjét megszenvedjük, most már tényleg nagyon befűtöttek odafentről. Felérvén a tetőre a jelzés lefele visz tovább, Annáék viszont jobbra mennek a track szerint. Mi viszont a K+-en haladunk, mert a kapott térkép szerint arra kell menni. Megleljük a bójás pontot, majd indulásunkkor Annáék, és még két fő, akik már rég elmentek Hahótról érkeznek szemből. Anna mondta hogy a track kihagyta a pontot, és a rutinja miatt mentek csak vissza, mert tudta pontosan hol lesz a bója. Ez bizony tényleg érdekes szitu volt.
Sárával lekocogunk Söjtörre, ahol a Deák-háznál igazolnak, és vételezünk folyadékot is. Felkészítem őt a túra egyik túlélő részére, a katlanra, ami a következő 7 km-ben vár ránk. Különösebben nem viseli meg, nagyon jól haladunk a kitett részen, majd egy dombtetőt megmászva lekocogunk Pusztaedericsre. Kitérünk az útvonaltól alig 50 m-re levő közkúthoz, és hatalmas mosdást csapunk. A település fölött a Z-ön megmutatom a világ legértelmetlenebb kitérőjét, amit megteszünk, de jót kuncogunk rajta. Elérjük a K- jelzést, majd a 3,5 km oda, és ugyanitt vissza rész következik Rádiházára. Inkább rövidebb távosokkal találkozunk, akik innen indultak, de pár hosszú távos ismerős is feltűnik akik már szembe jönnek. Kereken 10 óra alatt, délután 16 órára már Rádiházán is vagyunk, 61 km-nél. Sárán semmi fáradtság, nagyon erős! Megkeresem depóscuccomat, és a mennyei konzervet kivarázsolom belőle, amit meg is melegíttetek a mikróba a sörözőben. Élni tudni kell ;) Meglepetésre Sára is depóztatott egyet, ráadásul olyat amit én meg Bázakerettyére vitettem :) Jóízűen meguzsonnázunk, után töltjük flakonjainkat, és egy jó 30 perces pihenő után indulunk tovább. Közben megjön Adri, Zsolt, István, Peti, Gábor. Visszamászunk a nem jól eső emelkedőn, közben Attila és Zoli is érkezik szemből. Hosszasan visz utunk a K-en, kicsit már szótlanok is vagyunk. Később mondja Sára hogy volt egy kisebb holtpontja. A tempón nem nagyon látszott, mert végig futunk lefele Szentpéterfölde településre. Nagyon vártam már a közkutat, ami a temetőbe leledzik. Nagy mosdás után nekem zoknit kellett cserélni, mert az előző már megadta magát.
Ismét megújulva haladunk el a továbbra is igen pazar vadászház és tó mellett. Végeláthatatlan utakon kanyargunk Lasztonya felé, de időközben égdörgés üti meg fülünket. Nosza gyorsan nézünk egy időjárás előrejelzést. Meglepően a meteoblue térképe nem mutat semmit (ez egész úton így volt, dühítő a szitu, pedig eddig bevált..), az időképre hagyatkozunk. Messziről már villámlik, és mi pontosan abba az irányba tartunk.. Nem is lett jó vége a dolognak. A település előtt nem sokkal jókora vihar keletkezik. A villámok csapkodnak körülöttünk, mi pedig futunk a település előtt az aszfalton is végig. Tudtam hogy van egy fedett buszmegálló, de mire odaértünk ronggyá áztunk. Egy kis részét azért végül sikerült itt átvészelni a zuhénak. A pulóveremet csak Bázakerettyére (85 km) depóztattam, mert drága meteorológusaink csak este 23 óra fele jeleztek vihart erre fele... Negyed óra kényszerpihi után a vihar elvonul, pont arra amerről a többiek is jönnek majd. Azt hiszem ezt senki nem úszta meg. Erősen csúszkálva érkezünk fel a dombtetőn levő kilátóhoz, majd hiába adná magát a terep egy jófajta kocogásra, a zalai sár nem viccel, így csak tipegünk.
A Torhai-forráshoz már ki sem megy a túra mert nem működik (pedig az évek során hányszor volt nekem ez életmentő), a bója is picit odébb került át. Sárának mondom a következő vicces települést, Lispeszentadorjánt, ahova hamarosan el is érkezünk. A buszmegállóban előveszem a fejlámpámat, de még nincs rá szükség. A falu után fogad minket a következő tök értelmetlen kitérő, de becsülettel megtesszük. Felcsúszkálva a dombtetőre viszont a semmiből ismét szakadó eső kerekedik, de legalább most villámlás nélkül. Hiába vagyunk erdőben, ömlik az eső. Én elnézek jobbra, és észreveszek egy kerti budit :) Nyitva is van, viszont bent pókok tanyáznak. Sárára rábízom ezek semlegesítését, majd beállunk jó 20 percre. Szó szerint a hely kb 1 négyzetméter :) Eső ellen viszont jó ez. Már csak szemerkél, így továbbot intek. Bázakerettye előtt már be kell kapcsolnunk az erdőbe a lámpát, de ha nincs az eső, simán e nélkül leértünk volna a településre. Közben hatalmas villámok kezdenek el csapkodni a messzeségben, szó szerint minden irányban. Sárával futunk jó 2 km-t, mint aki most indult el, kutyabaja. Végre lent vagyunk a faluba. Kerek 21:00 van, több mint tökéletes. Ferenc a pontőr mint mindig. Én itt is megbontom ideküldött konzervemet, és a csapkodó villámok között jóízűen fogyasztom el a szerencsére zárt helyen. Mire indulnánk tovább ismét rákezd az eső, így picit várunk még. Nem úgy tűnik viszont hogy hamar elállna, így tovább haladunk. Mivel egy darabon át aszfalton haladunk, így kevésbé parázok, de persze a biztonságérzetem libidója elég mélyre süllyedt. A K+-en megyünk Budafa irányába. Olyan szinten durván villámlik, hogy a lámpát fel sem kell kapcsolnunk.. Pillanatok alatt közben egy fél havi csapadékmennyiség zúdul ránk. Ez kemény menet lesz innentől. Elérvén a Budafai Arborétumhoz, éppen iskolások vannak valami táborban a zárt helyen. Gyorsan behúzódunk a teraszra, majd szerencsére bemennek a házba, így kint miénk az egész pad. Sokáig várunk, kint tombol a vihar. Igazából mindegy lenne mert teljesen el vagyunk ázva, a villámok viszont folyamatosan oda csapkodnak amerre mennünk kéne, így mondtam hogy várjunk, mert így nagyon nem lenne biztonságos tovább menni. Szerintem Sára simán belement volna a viharba, nem tűnt túl megilletődöttnek.
Irányt váltanak a villámok, és neki duráljuk magunkat a folytatásnak. Meg is leljük az igazolóbóját, szerencsére meglepetésre a filc is fog. Ez után a trükkös kanyaroknál a kidőlt fáknál valahol elkavarunk, jó 10 percet rárakva, de nem jöttem rá mi lett benézve. Kistolmács előtt végre elvonul a vihar, és már csak a villámok távoli cikázása kíséri utunkat egy darabon át. A településen a szokásos Tó büfében van a pont, 23:20 van még mindig csak, pedig volt benne kényszerpihi bőven. A mennyei teát literszámra öntjük magunkba, majd csilliárdokért rendelek egy pár virslit is. A folytatásban kicsit fázunk, de a Borsfa feletti szőlőhegyig tartó emelkedő hamar üzemi hőfokot teremt, ez tempóügyileg sem változott. Szerencsére most a zalai óriáspókokat elverte az eső, elmesélem Sárának itteni kalandomat pár évvel ezelőttről. Borsfára érve kérek egy ivó szünetnyi pihit a buszmegállóba. Megmászván néhány puklit, Valkonyára, immár 103 km-hez érkezünk. A menü zsíroskenyér, paradicsom, paprika. Utóbbira inkább már nem nézek rá, a kenyérből is csak kicsit merek megenni. Sárát felkészítem a hét dombra, de szinte teljesen egy tempóban érünk fel mindegyikre. Talán a harmadik legnehezebb volt kicsit húzósabb neki, de ez a helyi viszonylatokhoz képest is komoly emelkedő. Eszteregnye előtt fényfüzér vezérel minket a jó irányba, és csakhamar már 110 km-nél járunk. A pontőr a dombtetőn egy házban vár minket. Sára kávézik, én 2 dl baracklevet rendelek, egy jó kis dinnyeszelettel megspékelve, ami ellátásként funkcionált. Még egy 20-as vár ránk! A meredek lejtőn két rövidebb távos mellett sprintelünk el, majd jön az utolsó dombunk, ami visszavisz abba az útba ahol reggel már jártunk, és következik az oda-vissza 15 km. Ez lelkiekben általában mindenkinek megterhelő, főleg aki először jár erre, de Sárának meg sem kottyant. Bezzeg az első Rokimon nekem vagy 20-szor le kellett ülnöm visszafele. Szerencsére az agyagos fölfele is szépen felszikkadt, pedig izgultunk milyen küzdés lesz itt visszafele. Ismét megcsodáljuk az erdőbe forduló Jézus szobrot, majd lekocogunk Homokkomáromba. Szerencsére az utóbbi pár évben élő ellenőrzőpont vár itt minket személyzettel, ami hatalmas segítség elviselni az utolsó szakasz kínját. Két néni fogad minket. A kenyerekre már rá sem bírok nézni, de végül csak rám tukmáltak egy lekvárosat. Viszont többfajta fagyi volt! Nem akartam elhinni, ilyen itt még sosem volt. Én egy epres-vaníliásat választok, Sára pedig csokisat. Mekkora királyság ez most, útközben igen jóízűen el is fogyasztjuk a meglepetést. Ettől függetlenül rémesen hosszú az utolsó 10 km.. Zsigárdnál világosodik ránk végleg. 8,5 km (vagy 7,7? Erről írtam az elején) vár ránk. Nekünk valószínű csak 7,7 km, mert bár fáradtak vagyunk, de acélosan menetelünk a cél irányába, jobbra-balra kilengések nélkül.
Elérvén a hosszú aszfaltot, szerencsére a fellegek még fent tanyáznak, így kellemes klímában haladunk a hosszú egyenesen. Megbontom a gumicukrot, legjobbkor, a legjobb helyen :) Végül reggel 6:49-kor, 24 óra 49 perc menetelés után beérkezünk a célba, és megkapjuk díjazásainkat. Kemény menet volt, a vihar rendesen odatett a mezőnynek. Én bíztam azért a teljesítésemben, de a legbüszkébb Sárára vagyok, aki első teljesítését, ilyen idővel, és ilyen időben véghezvitte.
Egy "titkos instant túrát" tartalmaz a feladvány, és teljesítménytúra nevezést lehet nyerni :)
Az első helyes megfejtő (ha teljesíti is a rejtvényben elrejtett túrát) ingyen indulhat az októberi Szántó túrák egy tetszőleges távján, a 2. és 3. megfejtő / teljesítő pedig a Szív Trailen vagy az Iszkirin indulhat ingyen, választása szerint. Az elrejtett túra kb. 20 km-es, és a Budai-hegységben van.
Kérem, hogy senki se hozzászólásban, publikusan írja meg a megfejtést vagy a részeredményeket, tippjeit, hogy ezzel ne rontsa el a többiek játékát, a megfejtés örömét, hanem privát üzenetben vagy mailben (cssandor kukac gmail pont com) jelezze.
Ugyan még van pár hónap addig, de idén újra várunk szeretettel mindenkit a Szántó túrákon, október 24-25-26-án. Lesz újra 200-as távunk is, és persze sok rövidebb résztáv, valamint a klasszikus 3x50. https://bakancsos-szurikata.hu/szanto/ Mivel nem egyszerű a túra rendezési logisztikája, ezért várjuk még pontőrök, segítők jelentkezését is.
Jövő februárban pedig szintén egy különleges túrával, újdonsággal jelentkezünk: az idén indult Szív Trailinstant túrát teljesítménytúraként is megrendezzük, a szív alakzat miatt stílszerűen Valentin-napon, február 14-én. Persze várjuk azokat is, akik nem szeretik a Valentin-napot, és elutasítják a romantikus giccseket, és azt vallják, hogy Magyarországon Bálint-nap van és nem Valentin.
https://bakancsos-szurikata.hu/szivtrail/teljesitmenytura.html (Tehát a túra útvonala egy szívet rajzol ki, amennyire persze a jelzett utak ezt lehetővé teszik. Érdekesség, hogy bár nem jellemző az ilyesmi, de azért már előfordultak korábban is "figuratív" teljesítménytúrák, ahol a túra neve utalt a túra útvonala által rajzolt alakzatra: pl. a Masni túrák vagy a Lepke.)
Ami a saját TT terveimet illeti, a következő augusztus elején a Rockenbauer 130 lesz.
Szondi 100 (106 km - 5353 m szintkülönbséggel) sikeresen teljesítve 20 óra 45 perc alatt.
A börzsönyi Lefagysz túrának volt egy vicces szlogenje. A Lefagysz szót áthelyettesítve a Börzsönyre ez így hangzik: " A Börzsöny nem viccel, mikor a hólyagból víz spriccel". A mondat első fele teljesen helytálló, míg a második részére bíztam benne hogy nem fog sor kerülni.
Hajnali 3:15-ös kelés után végül Botos Istvánnal utazunk ki Nógrádba, ahonnan indul ez az igen kemény megmérettetés. 6:30-tól volt a rajt, mi már 6-kor ott voltunk, így maradt idő a pakolászásra, és a depós cuccok lerakására. Én 61 km-hez, a Fekete-völgyi Vilati üdülőhöz készítettem össze csomagomat.
Pöccre 6:30-kor el is indulok a túrán. Istvánnal, és a rég nem látott Kovács Danival haladok, utóbbival jókat dumcsizunk, mert a túra elején még az első pár kilométeren gyakorlatilag semmi szintemelkedés nem volt. Első pontunk a Sós-kút névre hallgatott. Sosem jártam még itt, a kútból folyt is szépen a víz, így meg is kóstoltam. Ez után kezdődtek az első szuszogtató emelkedők a Foltán-keresztig. Névrokonommal haladunk a pontig, majd onnan kocogásra váltok lefele, így egyedül is találom magam hamar. A Szénpataki kulcsosháznál, 11 km-nél volt a túra első frissítője. Ejha, igazi megreggelizős pont ez. Vajas-zsíros kenyerek voltak paprikával, paradicsommal, kólával. Kell is az energia, mert komoly szintemelkedés jön hosszasan a Suta-berki nyiladékban. Utolsó látogatásom óta a jelzések más színt "öltöttek", így most Z+, és Z3 a követendő útvonal. Jó tempóban mászok fölfele egészen a Dr. Bubó fájáig, ahol kódot írt az itiner, de meglepetésre Forgács Brigi várta itt pecséttel a résztvevőket kisfiával, na és a lényeg hogy még felcipelt egy csomófajta süteményt, és vagy 12 liter vizet. Hatalmas elismerés érte, és egyik süti finomabb volt mint a másik. Jókedvvel érkezek meg a 780 m magasságban levő Rakodó-nyeregbe, hogy innen lekocoghassak a Fekete-rétre ahol ismét pontőr igazol. Innen megint durvulás vár, a K3-ön kell mászni a Kőkorsón keresztül egészen a Börzsöny csúcsáig, a 938 m magas Csóványosig. Természetesen a szerpentineket nem vágom le fölfele, bízom benne mindenki így tett. A csúcson cukorka fogad pontőrrel. Innen kicsit ki lehet engedni a gőzt, hosszas lejtés következik a Z- jelzésen. Közben 45 km-en induló sporttársakat előzök. Nagyon meleg van már most, egy felhő sem leledzik az égen. A Gál-réttől a Z-tanösvény jelzést kellene követni ha lenne. Létezik az, csak valamiért a másik irányból van felfestve. A koncepcióra nem tudok rájönni... A bombatölcsérek mellett elhaladva a Závoz-nyeregbe érkezek, ahol a második terülj-terülj asztalkám vár, legalább annyi finomsággal mint ami az elsőn volt. 27 km-nél járok. A következő feladat a Kámor 662 m-es csúcsának a megmászása volt. Felérvén hamar lerogyok folyadékot pótolni, a nap már igen magasan jár a horizonton. A Csánki-kert után a Pénzásás nevű részt elérvén a börzsönyi K- jelzésen érek fel a Drégelyvárba. Közben Frisch Laci jön a rövid oda-visszán, kb 10 percre van előttem. Fent kicsit megpihenek, majd elindulván Bötkös Tamás érkezik szembe. Tudtam hogy hamarosan utol is ér. Kényelmes belekocogós út következik nagyon hosszan továbbra is a K-en. Viszont nagy a probléma, folyadékkal csehül állok, és egyáltalán nem voltam biztos benne hogy a következő ponton 44 km-nél lesz-e vízvétel. Elég ijesztő volt a szituáció, pedig erre oda szoktam figyelni, de a meleg miatt muszáj volt fogyasztanom. Közben Tamás utolér, kicsit kocorászunk, aztán el is engedem, korán van még a megboruláshoz.
Nem sokkal a pont előtt egy nagy rétnél sajnos előjött a teljes elszomjazás, és ezt akkor tudtam amikor megálltam "pislantani". Őrült módjára elkezdtem térképészkedni, és láttam hogy a pont után egy pici kitérővel van az Oszlopó-forrás, ami közelében pihenők is vannak. Bíztam benne hogy ez által működni fog.
Leérvén a Kalakocs-pataki pihenőhöz 45 km-nél ellenőrző pont van, Kontha Gabriella, Nád Béla, és egy srác fogad, aki a Kazinczyn a szalánci várban pontőrködött.
Uhh, van ballonos víz. Ez szó szerint életmentő volt, de sajnos a dehidratált állapoton ez már a célig nem segített. Amúgy most megnézvén az Oszlopó-forrás sem lett volna iható, szóval ha itt nincs víz, Királyházáig azt hiszem valahol bedőlök az árokba. Ez után egy brutál állva legelős emelkedő következett a P-on a Lopona-hegyre fel, igen hosszasan. Még jó hogy észrevettem a jelzést, majdnem tovasiettem. Az emelkedőn utolérem Frisch Lacit, Tamást pedig látom emelkedni a messzeségben.
Nagy nehezen felérvén az emelkedőn, legalább ilyen meredek lejtőn óvatoskodok le Királyházára, ahol szuper frissítőpont fogad. Ez már nagyon kellett úgy érzem. Le is rogyok a nyugágyra, kólával, és szörppel vértezem föl magamat a tovább menethez. Jó negyed óra pihi után egy emberméretű dinnyeszeletet is meglovasítok, és ezt eszegetve folytatom utamat. Kegyelmet továbbra sem kapunk, a P- jelzés a követendő a Nagy-Mána gerincen keresztül egészen a Magosfa nyergéig, 900 m magasságig. Az elején kitett emelkedő fogad, már lassan a fülemen veszem a levegőt mire felérek a csodás kilátást nyújtó Mána csúcsra. Meg is állok egy picit pihenni, na meg panorámát nézni. Végül a Magosfától a Z- jelzés visz a Sas-úton keresztül a Vilati üdülőig, ahol 60 km-nél járok. Ide depóztattam, be is pakolom a fejlámpát, üdítőket, energiaitalt, gumicukrot, pár csokit, és egy váltózoknit. Itt viszont mennyei gulyás vár a pontőr jóvoltából. Szerencsére a gyomrom nem rakoncátlankodik, így jóízűen kanalazom be a szolgáltatást. Tamás is itt volt még, de ő tova indul, és többet nem is látom már. A következő a nagyon nem szeretem rész. Kirándulni csodálatos lenne, meg-megállni, sok szép kilátás is van, de 60 km után egy teljesítménytúrán ez már inkább nekem lélekromboló.
A Jancsi-hegy, Holló-kő, Salgóvár, Magyar-hegy rész következik töménytelen szinttel, és sziklás, alig haladható utakkal. Ha ez megvan, akkor már nagy az esély a sikeres teljesítésre. A Salgóváron a kód jegyzetelése után lekocogok egészen Nagybörzsönybe, a túra egyetlen nagyobb civilizált részébe. Közeledik az este, de előtte azért kapok egy jókora pofont a hőségtől, és bemenekülök a Malomkert panzió és étterembe, szerencsére még pont nyitva van. Egy jéghideg limeos sörért hagyok ott nagyobb összeget, de kicsit le kell ülnöm, be kell vennem egy sótabit, és a mosdóba valahogy észhez kell térítenem magamat a hideg csapvízzel. Ez úgy ahogy megtörténik, majd elérek a kisvasút parkolójáig, ahol Zsanett és pár ismerőse pontőrködnek, és varázsolnak mennyei frissítőpontot. Itt sem sajnálom húzni az időt. Nagybörzsönyben elég sok időm elment, de a sikeres teljesítéshez ez nagyon kellett. Ráadásul tudtam hogy következik a Hegyes-hegy-orom véget nem érő emelkedője, amit szó szerint egy porcikám sem kívánt már. Indulásom előtt egy srác érkezik, Kovács Péter, láthatólag jó erőben. Tovahaladok, majd végül megállás nélkül érek fel a goromba, rémhosszú emelkedőn. A tetején kód fogad, na meg egy szarvasbogár, aki a kódos papíron próbál minél magasabbra jutni.
Beizzítom a lámpát, lefele igen veszélyes az út, de szerencsére egy kis darabon át szalagozás is segít. Ügyesen észreveszek egy alig látható ösvényt, a S3 jól elbújt pedig. A kocogás is már csak alibiből megy, de azért haladgatok Kisirtáspuszta felé. A kisvasútnál pontőr fogad, és sós dolgok, a Nógrádi ropira rá is járok rendesen.
Péter itt utolér. Beszélgetünk keveset, majd erős tempóban elhúz fölfele a S+-en, én pedig rákészülök fejben az Inóci-nyereg hosszú mászására. A tetején lejegyzetelem a kódot, majd legurulok a hegyről majdnem szó szerint, ugyanis kicsit bebóbiskolva az utolsó pillanatban mentettem egy nagyobbat. A Kisinóci-rétet elérve Toperczer Andrisék pontőrködnek, meglepő most nem az indulók között látni. Itt is van dínom-dánom, Pétert is elkapom, bár hamarabb tovaindul, és a felfelén hamar el is tűnik a lámpája. Utolsó komolyabb mászás jön, az Inóci-vágáson fölfele a K-en egészen a Nagy-Hideg-hegyre. Ez megint egy beletörődöm emelkedő, tehát tök mindegy mikor, egyszer majd felérek, mert vagy 5 km-en át emelkedik az út. Ez így is történik, és a háznál Dávidtól kapok pecsétet. A semmiből két lámpás alak érkezik, Csipi, és Dudok Edit. Lefele velük indulok tovább. Csipi figyelmeztet hogy épp most kispistáztuk (rövidítettük) le a P-t egy picit. Próbálok nem tudomást venni róla :) Én is erőre kapok a lefelén, és jó tempóban futkorászunk, de aztán végül mégis elengedem őket. Bár a célig már csak 8 km van, de nincs kedvem megborulni mint mondjuk Nagybörzsöny környékén. Azért én is jól haladok a köves Taxi-nyiladékon keresztül. Szépen megteszem a tök fölösleges betérőket a P-on. Királyrétre leérvén ismét Kontha Gabi, és Nád Béla fogad. Pétert is itt lelem, de ő indul is már tovább. Gyorsan megbontom az energiaitalomat, és vételezek pár chipset a pontról, kenyér már nem kell. Egy rövidke mászás van még a Várhegy nyergébe föl, innen már könnyebb az útvonal. Sokat belefutok, de valószínű Péter is így tesz, mert a hosszabb egyenesben sem látom már. Meglelem a szalagozott utat. Sajnos nem fényvisszaverős, így meresztgetni kell a fáradt szemeimet, de nem megyek mellé egyszer sem. Az utolsó kódot is feljegyezve kiérek egy hosszabb kerékpárútra, ahonnan még 3 km a cél. Meglepően ezt szinte végig futom, pedig nem lejt, inkább csak síkban megy. Végül visszaérvén Nógrádra vasárnap hajnal 3:15-kor érkezek be a célba, ahol a főszervező Tamástól megkapom szuper díjazásomat.
Kánaán az lenne itt is, gulyást most nem kérek, de a palacsintára igen csak felcsillan a szemem, és kettőt be is habzsolok. Lenne még itt egyéb finomság is, de vár Bötkös Tamás kocsival, aki már egy ideje a célban van, és nem akarom még jobban föltartani, így hamar búcsúzót intek.
Kemény útvonal volt, durva melegben, de ahogy írtam az elején, a Börzsöny nem viccel, hólyagból meg szerencsére végül egy sem lett.
Kazinczy 200 (203 km - 7400 m szinttel) sikeresen teljesítve 42 óra 15 perc alatt + hétfőn leszalagozás a Tolvaj-hegy - Kis-Milic - Nagy-Milic - Szurok-hegy - Kéked részen. Ez még 20 km kb. 1300 m szinttel.
Immár tizennégyszeres teljesítője lettem az ország leghosszabb, és az egyik legszebb teljesítménytúrájának.
Csütörtök délután utaztunk le Sátoraljaújhelyre Laczó Danival, és Botos Istvánnal. Rendesen bedugult az autópálya, de még vállalható időben értünk a Kovács-villához. A többiek máshol alszanak, én vevő vagyok egy kis társasági életre. Ilyenkor még kötetlenül megy a csevej, de belül azért hevesebben dobog mindig a szívem a másnapi megmérettetésre gondolva.
Korai kelést preferálok, bár itthon a depóscuccokat szépen összeállítottam külön szatyrokba, de újra átnézem hogy biztos minden a helyén van-e. Megyesi Balázzsal (aki eddig az összes Kazinczy 200-at teljesítette egyedüliként) gyaloglunk le a központba, majd hamarosan megjön a kisvonatunk, és a többiek is megérkeznek. Jó kedélyű utazás veszi kezdetét Széphalomig, majd itt egyesülnek a résztvevők, akik reggel jöttek, vagy a kalandparkban aludtak. Ha már itt vagyunk, az ikonikus Rákóczi sört is megkóstoljuk, nosztalgiázván az egykori Rákóczi 110 túráról közben.
Végül 9:07-kor Géza kiadja az ukázt, indulás! Többen kérdezik milyen időt tervezek. A válaszom az hogy lényegtelen, csak a hivatalos 55 óra alatt legyen meg. Jobb is ez így, mert fölösleges egy erősebb tempóval hazavágni magamat idejekorán, és folyamatosan az órát bámulni.. Ráadásul igen meleget mondtak erre a pénteki napra, így csak ésszel. Azért erősebb gyalogtempóval kezdek, és Rudabányácska településre, egy pici kocogást is megengedek magamnak. Az első nagyobb feladat a Magas-hegy kilátójához való felmenetel. Ez még csak 7 km-nél van, de patakban dől a víz rólam. Lehet még a Rákóczi sört ki kellett izzadni :) Jutalmam hosszas lejtő, ahol végig kocogok egészen a Zsólyomka-völgyig, majd utolérem Durucz Istvánt, akit nem ismerek meg, vadonatúj kackiás bajuszával :) Ő szól rám, kétszer is ránézek hogy nem kaptam-e napszúrást, de igen, ő az. 12 km-nél megérkezünk a Kovács-villába, ahol ugye csütörtökön aludtam. Szuper frissítőpont van itt, a dinnyére erőteljesen rájárok. Egyedül folytatom utamat a Nagy-nyugodóhoz fölfele, és azon jár az agyam hogy milyen jó lesz itt már lefele jönni az utolsó km-en. A kisördögöt gyorsan elhessegetem, azzal kell foglalkozni ami éppen aktuális. Kellemesen lehet ez után csapatni lefele a K-en, majd a kitelepült frissítőpont után felmászok a mindig rengeteg hangyával ellátott útra. Lőw Andrist, és fiát érem utol, picit beszélgetünk, majd tovasietek, persze továbbra is komfortzónán belül.
Elérvén a P- jelzést, majd a P3-et, igen meredek emelkedőn felkapaszkodok a Fekete-hegyi kilátóba, közben buzdítjuk egymást a már lefele jövőkkel, mert ez egy kis oda-vissza rész. A kilátóban Parai István vár, ráadásul kapok egy fél sört is, amit igen jól esik elfogyasztani most. Minden évben elpillázik a szemem Felsőregmecre, és az Északi Zöldre a kilátóból. Elfog egy érzés hogy ezek a helyek várnak engem, és ha minden jól megy egyszer meg is fogok ám érkezni. Mikóházáig kellemes lejtőn lehet időt nyerni, amit majd később jól el is lehet veszíteni mondjuk az Északi Zöld goromba emelkedőin. A településre érve frissítőpont fogad, a kólát természetesen megtöltöm a flakonomba, fontos hogy ez legyen nálam. Keményen sózom a paradicsomot, majd egy dupla májkrémes kenyérrel felfegyverkezve búcsúzok a személyzettől. Megtalálom kedvenc közkutamat is, ahol jókora mosdást csapok egy-kettőre, és felüdülvén haladok tovább a hosszú nyílt részen, ami következik. Sapka föl, napszemcsi föl! Maku Lacival beszélgetünk egy kicsit, jól esik a társasága, de én még a faluban betérek a kisboltba egy jó hideg mentes áfonyás sörre. Ez bevett szokás, a hosszú unalmas aszfalton legalább valahogy elütöm az időt vele. Laci halad a messzeségben, közben pedig Lőw Andrisék utolérnek futva. Megint egy kis dumcsi, kifaggatom a rengeteg Spartathlonjáról például. (Athén-Spárta 246 km).
Alsóregmecen, mint minden évben Éva és Egon vár a frissítőponton, na meg a mérhetetlen kedvesség, amivel mindig egy kis extra erőt adnak a folytatáshoz. A barackbefőtt is jókedvre derít, majd a Felsőregmecre vezető hosszú kitett aszfalt visz vissza a rideg valóságba. A településen most nem kapok pillantásokat a nem idén barnult lakosoktól, pedig már készültem a magyarázkodásra :) A Mátyás-hegyre vezető Ősrög (inkább ősrég, jelzés híján) tanösvényen nagyon észnél kell lennem, mert itt szoktak sokan megrogyni a hosszú kitett emelkedőn. A szalagozással nincs probléma, bár azért ennyi év után azért szerencsére zsebemben van az útvonal. Felérvén a mindössze 311 m-es tetőre, örülök hogy gond nélkül megúsztam ezt a részt, kicsit engedek is a csábításnak, és sok idő után megint kocorászok kicsit. Elérvén az Északi Zöld jelzését, ez még csak a beetetés része, kisebb emelkedők vannak mindössze előttem.
Zsírosbányára érkezek, 44 km-hez, 7 óra 20 perc alatt. Nahát, ez pöccre 6 km/h-s átlag. Egy idősebb hölgy pontőrködik egyedül. Megint a májkrémes kenyeret helyezem előtérbe, és megtöltöm szörppel flakonjaimat. Maku Lacit érem utol, aztán ismét egyedül mászok tovább a K+ kőgörgeteges, és kalandos útján. Füzérkajatán még vár egy frissítőpont, majd a jelzés egészen Füzérig vezet. 55 km-t megtettem. Füzér a túra nagy bázisa, amit háromszor is kell érinteni, és ide lehet depózni is. Ki is veszem a fejlámpámat, és az éjszakai szakaszra szánt innivalóimat. A ponton lehet választani gulyásból, és tésztából. Én előbbi mellett döntök, a gyomrom rendben van, jól esik egy laktatóbb kaja most. A ponton érem utol Harrer Tamást, és Pető Andrást, én egy kicsit hamarabb indulok tovább. A lámpára még nincs szükség, világosság honol.
A Vár-forrásnál minden évben egy kis mosdás frissít fel, majd a K4-en kocogok le egészen Pusztafaluig. Innen meglepően friss aszfaltozott út visz a híres (inkább hírhedt) Tolvaj-hegy aljáig. Itt a pontőröktől kapok egy kis nasit, majd nagy levegő, és indul a túra talán legkeményebb része. 700 m-en 250 m szintkülönbség.. Küzdök, de talán két apróbb megállással sikerül abszolválni ezt a durvaságot. A tetején természetesen leülök a határkőre, és kifújom magamat a folytatásra. Hamarosan Tamás, András, Szűcs Lajos, és Őrsi Bálint ér utol. Elengedem őket, én a felfeléken lassabb vagyok, de a lefeléken próbálok belekocogni, így a tempónk ezáltal körülbelül ugyanaz. Persze közben jókat dumcsizunk is, már amennyire a zihálás mellett ez kivitelezhető :) A legnehezebb rész a Kis-Milic kilátójáig van úgy gondolom. Itt aztán van bőven emelkedő. Felérvén pontőr személyzet fogad, és bizony van felszeletelt kolbászkarika is! Örülök hogy a gyomrom még egyben van, így párat vígan el is fogyasztok. Pöccre a Nagy-Milic 892 m-es csúcsán kell beizzítanunk fejlámpáinkat. Szerintem nagyon jól jöttünk, mindössze egyszer bírtam csak talán tovább világosságban, de akkor egészen a Szurok-hegy aljáig. Fiatalság, bolondság, rég volt :) Továbbra is öten haladunk, a többieknek megmutatom az egyik kedvenc kilátópontomat, ahonnan gyönyörű kilátás van az éjszakai fényekkel díszített Kassára. Egy goromba meredek lejtőn leóvatoskodván érkezünk meg hamarosan Andi és Tomi pontjáig, a szlovák és a magyar Z- jelzés találkozásához. Ők is régi bútordarabok itt, sok éve viszik ezt az igen kemény pontot, ráadásul 110 km-nél is fogjuk ezt a részt érinteni, és ők még akkor is itt lesznek. Innen viszonylag szolidabb rész következik, mindössze két árok az ami kizökkent a tempóból minket, de gond nélkül átkelünk idén. Hosszas menetelés után a Nagy-Hrabó utáni borzasztóan meredek lejtő visz le a "Skáros" határátkelőnél található frissítőpontig. Wow, van kockasajt, nyámi. Nem szégyellek hármat is meglovasítani. Kell is az energia, mert a lejtő után vár a következő keménykedés, a Szurok-hegy csúcsára fel. Tapasztalatból tudom hogy sose szabad várni a végét, mert amikor azt hiszed fent vagy, még beléd rúg párat, hogy kifacsarva, utolsó erődet mozgósítva érkezz fel a csúcsra. Na én ezzel pont így voltam valahogy. Thold Tibiék is emblematikus részei a túrának, mert ők pedig mindig itt pontőrködnek, ha esik, ha fúj.
Azonnal lerogyok a kempingszékre. Mentes sört kérek, a simától rosszul lennék pikk-pakk. Megpendítem Tibinek hogy ha marad a simából rejtsen el itt nekem kettőt mert hátha hétfőn is erre járok éppen szalagozni :) Ez így is történt később, nagy köszönet érte. Közben Barta Laci alszik itt a hálózsákban, nincs túl jól. Kicsit újból életre kelek, és most Bálinttal ketten megyünk tovább, Tamásék még kicsit itt megpihennek. A Kékedre vezető aszfaltutat végigkocogom, így ismét magamra maradok. Szellemfalu ez, én mondom. Az egyik részén ijesztően teljes sötétség honol, majd a másik felében már ég a közvilágítás. Ki érti ezt.. Elhagyván a csaholó ebeket a Z+ jelzésen haladok tovább, álmosító elég uncsi úton. Közben valaki piszok gyors mögöttem, Barta Laci ér utol, kicsit életre kapott, de futni már nem tud. Hamar tova is siet, pedig csak gyalogol, és az én tempómra sem lehet pedig panasz szerintem. Pányokra érkezvén ismét Parai István a pontőr. De jól esik itt leülni mindig a buszmegállóban. Azért most már 83 km bennem van, sok-sok szinttel. Lehet frissíteni, van minden finomság, élek is vele. Mire a többiek megérkeznek, én pont kész is vagyok, váltjuk egymást, egyedül Szűcs Lajos megy most előttem, ő villám gyorsan frissített itt Pányokon. Később Telkibánya előtt utolérem, majd az igen hosszú településen áthaladva dumálunk végig, ez most jó, mert nem kómázok be mint ahogy általában itt szoktam. A Palipista házba vár minket a következő igazoló és frissítőpont. Innen továbbra is Lajossal haladunk egy darabig, aztán a rémhosszú emelkedőn Hollóháza fele elengedem. Jaj de nem akar ez a rész soha véget érni. Közben elérvén a tetőt óvatos kocogással próbálok haladni, és utol is érem Lajost, de most már megy mindenki a maga tempójában. Hollóházára érve meglepődve utolérem itt Frisch Lacit, Mécs Lacit, és a 100-as távot sajnos abbahagyó Szegedi Józsit. Nem is tökölök itt sokat, hiszen Füzér már csak 4 km. Magamat is meglepve egész sokat belekocogok a sík aszfalton. Egy kisebb emelkedő van még, és közben ki is világosodik. 103 km-nél járok, 19 óra 26 perc alatt.
Most már diós tésztát kérek, az is jó laktató. A feladatot kiadom magamnak, irány tusolni, mert itt van arra is lehetőség. Van meleg víz is, így a hajnali hűs idő után szuper jól esik. Nem szégyellem eldobni itt az időt, jó darabig rabul ejt a zuhanyzó. Két kullancsot is kiszedek közben magamból. Testileg felfrissülve vágok neki a folytatásnak. Szellemileg ez annyira nem mondható el, de azért nem panaszkodok.. 1 óra pihenés után indulok tovább.
Hamar forróság keletkezik, ismét egy kemény napnak nézek elébe. Előttem Suhaj Laciék csapata halad, akik most indultak neki az innen induló 100-as távnak. A K+-en felkapaszkodok a Bodó-rétre, majd hamarosan megérkezek ismét Andi és Tomi pontjára. Innen most a szlovák Z- a követendő, majd rémesen hosszú aszfalt veszi kezdetét Szalánc település irányába. Bele-bele kocogok egész sokat, így érem utol ismét Frisch Lacit, de én egy forrásnál megállok, és hűsítő mosdást csapok amíg ő tovahalad. Innen kicsit visszaveszem a tempót, mert a szalánci várba kell felkapaszkodni igazolásért. Végül Lacival együtt érkezünk meg Szaláncra, ahol a szokásos pontőrök várnak Kontha Gabriella, és Nád Béla személyébe. Mennyei fánkkal lehet frissíteni, amihez még lekvár is dukál. Ennél jobb dolog pillanatnyilag emberrel nem történhet a bolygón úgy érzem. Laci tovább indul, majd jön Jucus és Éva, akik a 100-as távon vannak. Én még pakolom befele az energiát, de hamarosan Laci nyomába szegődök. Utol is érem, de a Kalsa település előtti emberméretű búzamezőn el is engedem, mert visszaesik a tempóm, és elkap a fáradtság. A településen egy árnyékos részre le is ülök jó 5 percre, valahogy összeszedni magamat. A talpcsontom is fájdogál, valószínű a meleg, és a sok aszfalt nem tett túl jót neki. Nem sok lelkesedéssel vágok bele a S- jelzés hosszú emelkedőjébe, ráadásul mint mindig most is el nem hordott gallyak, és fák nehezítik az amúgy sem könnyű haladást. Egy évezrednek érzem mire megérkezek az Izra-tóhoz, immár 132 km-hez. Medveczky Gyuri és családja a pontőrsereg, ez pedig garantált a jó frissítőpontra. Így is van, sült szalonnát eszek, na meg Kofolát is vételezhetek! Szerintem jó 20 perc után haladok csak tovább, de megyek, és ez a lényeg, még ha már nem is acélosan. Az útvonalat ismerem, tudom hogy következik a hét árok, ami amúgy van vagy kilenc is, csak berkekben valamiért így hívják, utána pedig a kegyelemdöfést a Lipovec, azaz a Hársas-hegy vontatott hosszú emelkedője viszi be. Igen megfontoltan mászok fölfele, és az is belefér hogy kifújjam magamat egy-két határkőre leülve közben. Végre csúcsot érve a pontőr leigazol, és jön a Köves-hegy szó szerint borzadályos köves lefeléje, ahol hasonló tempót produkálok mint az emelkedőn fölfele. Egyszer ez is véget ér, ezzel nyugtatom magamat, és így is történik, hamarosan a Fövenyes-kútnál vár a frissítőpont ami már nagyon kellett. Le is rogyok a nyugágyba, de mielőtt baljós gondolatok támadnának a fejemben, "gyorsan" tovaállok. A Bába-hegy emelkedője nem vészes, a kilátás viszont pazar. Pusztafalura érvén a kis kilátóba megint frissítés. A laikus ember azt gondolná hogy mi csak zabálni járunk ide, de közben rengeteg energia fogy a meleg, és a nehéz terep miatt is. Egy kihívás van még itt a harmadik etapon, ez pedig a Vaskapu-hegy megmászása. Ráadásul a gazda el is kerítette a jelzést, így a szalagozók a kerítés mellett tudtak csak jelölni, ami viszont borzasztóan rosszul járható, és türelemjáték keményen. Végre beérvén az erdőbe felkapaszkodok vissza az Északi Zöldbe, majd leülök egy határkőre. Nocsak, kettő kullancs ismét, de még csak másztak rajtam szerencsére. Erőt veszek a folytatáshoz, majd örömmel nyugtázom hogy a csúcsra értem ismét. Innen még 6 km ismét Füzér, de nem esik jól, már sem a sík, sem a lejtő, ámblokk úgy semmi az ég világon. A település előtt még egy pici kitérő a csodás várhoz, a bejáratánál pontőrködik az idős hölgy, aki még anno Zsírosbányán volt frissítőpont. Régebben volt olyan Kazinczy hogy egészen a vár tetejébe kellett felmenni igazolásért. Ennyi kegyelem most már járt nekünk.. Hamarosan újra Füzéren vagyok, immár harmadjára, de most már 156 km-nél járok. 16:04 perc van, a nap még ereje teljében, és a következő 10 km végig kitett. Így hát fogom magam, és ismét elvonulok tusolni. A meleg vizet most hideg váltja fel, de milyen jól esik.
Ez után továbbra is a diós tésztát favorizálom, majd a depóscuccból kiveszem ami az utolsó 48 km-re szükség lehet. Aludni nem alszok egy percet sem, ismét 1 óra pihenő után vágok bele immár az utolsó szakaszba.
A nap még perzselően éget, de én nem várok, elindulok. Füzérkomlósig végig aszfaltút visz, majd innen nagy meglepetés jön, ugyanis a Via Carpatica Vulcanica kerékpárút kerül hamarosan itt kialakításra, és az előkészületek már kő keményen zajlanak. Az eddigi susnyásban botorkálás már a múlté, a K- jelzést is elvezették kicsit hosszabban Nyíri felé, de a mi útvonalunk ugyanaz mint volt az előző években. Örülök hogy nem kell már a bozótban utat törni innentől, de belegondolván annak kevésbé, hogy valószínű jövőre itt is végig lesz aszfaltozva az út, amortizálva majd le a talpaimat. Ezen filózván ér közben utol egy 50-es távos spori, akivel Bózsváig eldumcsizunk, aztán persze ő még fitten tova is siet. Én ismét leülök a frissítőponton, most már 165 km-nél járok. Jön a végestelen hosszú aszfaltos rész Kishután át Nagyhutára. Ha sötét lenne, valószínű minden csillagot leimádkoztam volna mire Nagyhutára érkezek, de így csak a házakat figyelem, és a jókedvű grillező embereket. Nem kicsit irigykedek. Persze azért én is elérek Éva és Egon szokásos pontjára, akik mindenféle finomsággal várnak, na meg ismét van kockasajt, juhé. A mentes sörnek csak a felét bírom meginni, de hátha jól jön majd másnak a többi. Közben a semmiből megérkezik Toldi Tibi, láthatóan jó erőben van.
A pontról én indulok tovább hamarabb, de az Eszkála rét előtt utolér, hagyom is hadd menjen. Közben eljön a második éjszaka, a lámpát viszont csak a turistaháznál kell bekapcsolnom. Ez nagyon jó, innen már nagyot nem hibázhatok, jó menetidő lesz ebből szerintem, bár annyira nem foglalkoztat a dolog akkor. Megemlékezek magamban hogy tavaly a hatalmas vihar miatt itt ültem 6 órát a pontőrök kocsijában, és a vihar elmúlta után folytattam utamat tovább.
Makkoshotyka település megint egy 10 km, de az az unalmas semmi sem történős 10 km minden áldott évben. Ráadásul már a második éjszakám alvás nélkül, de még van hébe-hóba erőm belekocogni a lejtőbe. A település előtt Nacsa Szilvi hív telefonon, követi az oldalon merre járok, és mondja hogy szuperül haladok. Ez jól esik, és ismét erőt ad. Beérvén a faluba a pont a Meczner-kastélynál van. Itt megbontom energiaitalomat, mert a következő rész igen veszélyes elalvás szempontjából a monotonitása miatt. Lassan éjfél van, a településen két helyről is megy a mulatozás, én nem vagyok annyira mulatós kedvemben most. A szántóföldes rész után erdőt érvén jön a Megyer-hegyi tengerszemhez vezető emelkedő. Na ez az a rész, ami tényleg soha az életbe nem akar eljönni. Még egy emelkedő, még egy kanyar, meg még egy, meg még három, sőt van az öt is. A végefele már nem tudom kontrollálni a gondolataimat, ez nagy baj. Mérhetetlen álmosság kap el, csak megyek, de már azt sem tudom hova. Felérvén a kilátóhoz a pontőr mellé leülök a székre, és mondtam hogy 10 perc múlva keltsen fel. Csettintésre elalszok, de mégis magamtól ébredek. Kemény hogy 10 perc ilyenkor mennyit tud dobni. A meredek lefelén már nem is volt szellemileg különösebb gondom, a fizikai részénél is csak a talpam fájdogált, de az még elviselhető. Innen viszont már megint jött egy rémesen unalmas hosszú elnyújtott, de legalább nem meredek emelkedő a P-on. Szerencsére nem dőlök be a bokorba, tudom hogy egyre közelebb vagyok célomhoz, innen nem hibázhatok. Motiváltan érkezek az utolsó pontomhoz, a Rákóczi-fához, ami 197 km-nél van. Innen még jó 6,5 km a cél. Persze nem mind arany ami fénylik, vagyis nem csak úgy lecsorgunk a célba, hanem még mindenféle dimbet-dombot meg kell mászni, de most már próbálok türelmes lenni, ami a Bányi-nyereg sorompójához vezető soha véget nem érő kis ösvénynél sajnos nem sikerül, szerencsére senki sem volt a közelben remélem :) Túlesvén a bosszúságon a Nagy-nyugodó mászása volt az utolsó feladat. Benne van hogy nyugodó, tehát nyugi... Ezzel a mentalitással érek fel túrám utolsó emelkedőjén, ahonnan már tényleg csak lejt az egyszer már szemből megtett út, egészen a célig. Végül vasárnap hajnal 3:22-kor megérkezek hőn áhított célomhoz, a Kovács-villába. Páran vannak csak bent az étkezőbe, de így is jól esik végre pár szót váltani valakivel.
Ez után elvonulok aludni egy nagyot, előtte viszont megköszönöm "odafentre" hogy ismét sikeres teljesítő lehettem, ezen a nagyon nehéz, ámde meseszép meneten.
Immár hétfőt írunk, és talán már az 5. éve hogy a 200 km után még elmegyek leszalagozni a túra legnehezebb részét, vagyis a Tolvaj-hegy - Kis-Milic - Nagy-Milic - Szurok-hegy - Kéked részt. Ez még 20 km kb. 1300 m szinttel. Idén meglepő módon Jurij Tolmacsov csatlakozik hozzám, aki a vasárnap esti kis pálinkázásnál igen felelőtlen kijelentést tett. Hétfőn szembesítve ezzel, nem volt más választás, irány szalagozni velem. Evés közben jön meg az étvágy, végül nagyon tetszett neki hogy világosban láthatta azokat a részeket amit a túrán sötétben. Egy másik mazochista... Amúgy tök jó volt, felmentünk a Kis-Milici kilátóba is például. Nincs az zárva, akarat kérdése volt a feljutás ;) Leszalagozva a túrát, a végén Kékeden, Wehner Géza főszervező várt minket, aki kocsival elvitt Füzérre a Koronaőr vendégházhoz, ahol hatalmas adag ételekre vendégeltek meg a házigazdák, Gézának hála. Ő meg nekünk hálálkodott, mert ezt az ádáz részt valahogy senkinek sincs általában kedve leszalagozni még a szervezők közül sem :)
Köszi, közben megtaláltam. A túra neve Via Danubia, a szlovákok rendezték 2004-ben. Részt vettem a túrán, ahol azt tapasztaltam, hogy a természet nem károsodott.
Azért tettem fel a kérdést, mivel napjainkban újból előkerült a Bős-Nagymaros ügye.
Nekem ez ügyben változatlan az álláspontom: Bős jó lett volna, Nagymaros nem. Nagymaros azért nem, mert esztétikailag lerontotta volna a táj látképét.
Úgy tűnik, hogy nagy szerencsémre az éjszakai infrás keménylegényeket lekéstem, a nappali karosszékes, fehéringes fizető réteget viszont megelőztem. :-)
A nyár nagyobb részét nagyanyámnál töltöttem Erdôvároson, megerôsödve, lebarnulva, már csak a derekam baloldalán húzódó hosszú heg emlékeztetett arra, hogy tavasszal még a halál küszöbén jártam. Ifjonti hévem parancsolta, hogy tegyem magam próbára, vajon erôm, teherbírásom visszatért-e teljesen. Miután még sohasem jártam a Mátrában, elhatároztam, háromnapos kirándulást teszek hazánk legmagasabb csúcsáig. Természetesen gyalog. Vándorbottal, tarisznyával, sátor nélkül, szabadban éjszakázva, esô ellen apám már nem használt könnyû gumírozott vízálló kabátját viszem magammal. Nagyanyám ugyan aggályoskodott, bár tudta, úgyis hiába, amit a fejembe veszek, azt nehéz onnan kiverni. Atlasz híján, egy postai járattérképrôl rajzoltam le magamnak az utat, mely csupán pontokkal, vonalakkal, s a pontok mellé írott helységnevekkel jelezte az utat: Erdôváros – Váckisújfalu – Galgagyörk – Püspökhatvan – Acsa – Erdôkürt – Vanyarc – Bér - Buják – Cserhátszentiván – Alsótold – Felsôtold – Garáb – Mátraszôlôs. Ez volt az elsô napi útitervem. Második nap Pásztón keresztül fel a Mátrába: Mátrakeresztes – Mátraszentimre – Galyatetô – Kékestetô – Mátraháza. Majd a harmadik napon Gyöngyösrôl vonattal Aszódig, onnan Domonyon és Vácegresen gyalog hazáig. Mondhatni, embert próbáló vállalkozás volt, csupán azzal nem számoltam, hogy a hosszú túrához megfelelô lábbeli is szükséges. Nekem pedig csupán egy – az akkor még gumihiányos idôben – spárgatalpú tornacipôm volt a nagy útra.
Hajnalban indultam vidáman, kalandra vágyón. Róttam a kilométereket a felhôtlen, tengerkék égbolt alatt, élveztem a tájat. Közben a hazulról csemegének vitt, nagyanyám által pirított tökmagot rágcsáltam, s gyönyörû, kerek volt a világ. Acsa után kezdôdtek a nógrádi lankás hegyek, s én – útközben kérdezôsködve – nem az országutakat jártam, mentem toronyiránt, dûlôkön, szekérutakon a következô faluig. Buják és Cserhátszentiván között sziklásra váltott a talaj, az én spárgatalpú tornacipômet nem kövekre találták ki. Ezt elkezdte jelezni a talpam. Még csak éppen-hogy, aztán szûntek a kövek, múltak a jelzések. Ám Cserhátszentiván után Alsó- és Felsôtold felé az országút már erôszakosabb figyelmeztetéseket küldött. Pedig a lenyugvó nap fényében csodálatos volt a völgy, sokszor elnézegetném azóta is. Garáb felé a kanyargós országút már égetni kezdte talpamat. Már szürkült, amikor a piciny falu végén ráirányítottak a hegyen át Mátraszôlôsre vezetô ösvényre. Gondoltam, megyek sötétedésig, aztán egy alkalmatos helyen a gumírozott kabátot elôveszem, magamra öltöm, s ledôlök aludni.
Úgy is tettem. Lefeküdtem, forgolódtam, ám talpam egyre erôsebben sajgott, nem tudtam elaludni. Az erdei éjszaka is furcsa, ismeretlen neszeket bocsátott rám, gondoltam, úgy sem alszom, zseblámpám fényénél lemegyek Mátraszôlôsig, nem lehet már messze. Azzal viszont nem számoltam, hogy az – utólag mérve – nagyjából kilencven kilométeren a spárgatalpú tornacipô megajándékozott a talpamon jó néhány szépen növekedô vízhólyaggal. Kegyetlenül fájdalmas volt a lefelé út, pedig tán ha két kilométer lehetett már csak a falu széle. Már messzirôl harsány kutyacsaholás jelezte jöttömet, én megmarkoltam botomat, s ütésre készen értem el az elsô utcát. Minden lépés égetett, s felülkerekedett józanságom: így nem tudom folytatni az utat. Elfacsarodó szívvel, de le kell mondanom a Mátra megmászásáról, jó, ha leérek a Mátraszôlôsi vasútállomásig. A hajnali Salgótarjáni vonat Hatvanon keresztül elvisz Aszódig, onnan pedig már csak kibírom hazáig. Idáig jutottam gondolataimban, amikor egy imbolygó viharlámpa közeledett felém, majd kibontakozott a lámpát tartó furkósbotos férfiú is, a falu éjszakai baktere. A falut járva ôrizte a portákat, szérûket, vigyázta a tüzet.
Gyanakodva ripakodott rám, hogy ki vagyok, s mit keresek errefelé. Amikor elmondtam neki, honnan indultam hajnalban, s mi célból, úgy méregetett, mintha eszelôs volnék. Ám gyanúja elpárolgott, s készségesen ráirányított a vasútállomás felé vezetô legrövidebb útra.
Az első szakaszról nem írtam részletesen, csak arról, hogy hol kínlódtam. Utólag megtudtam, hogy Penc után nem mindenki kínlódott az éles Corvin 80-on sem. Ugyanis 2007-ben többen is egy szekérúttal később tértek le a Mónika-pihenő felé, mint azt én próbáltam megtenni.
Miután 2021-ben Efemmtől kaptam egy nagy adag segítséget, konkrétan az általam kért 2002-es és 2003-as túrakiírásokat és különböző beszámolókat is, nekiálltam rekonstruálni a 11 nem teljesített tt-m pontos útvonalát. Igazából szinte mindegyik túránál volt olyan rész, aminél érezhető volt, hogy ma már valószínűleg nem járható; még a Piros 50 esetében is megszűnt egy nyúlfarknyi rész Pilisszántó szélén az új házak miatt, a legnagyobb gondban a Corvin 80-nál voltam. Ugyanis a rendelkezésemre álló erőforrások között nem volt „képi megjelenítés”, illetve több helyen is jelzetlen utak voltak huszonikszéve, azaz nem volt elég megnézni az akkori térképeket. Ezért 3,5 éve úgy hoztam létre a C80 track-et, hogy majd meglátjuk a helyszínen. Nem véletlenül mentem el egy hónapja többször is Erdőkertesre körülnézni, hogy legalább az első kilométerek legyenek rendben.
Szóval hogyan tudtam meg azt, hogy Penc után már 2007-ben is másfelé mentek a jónépek, mint ahogy én azt rekonstruáltam 2003-as saját túrámként (NB: Mónika-pihenő után adtam fel a C80-at)? Hát úgy, hogy most pénteken az utolsó „korrekciós” túrám során ugrott be az, hogy körül kellett volna néznem a turistautak.hu oldalán, hátha van ott feltöltve egy-két tt-s track is. Ebből láthattam (volna), hogy vagy rosszul rajzoltam be ezt a Penc utáni letérést, vagy 2003-ban még tényleg máshol kellett bozótharcolni, mint 2007-ben. Mindenesetre én a 2003-ban P jelzésként jelölt utat kerestem, 2007-ben már egy úttal később volt a letérés.
De térjünk vissza a most pénteki kalandra! A logisztika nem egyszerű Erdőkertes-templom és Acsa közt, a legtöbb járatkombinációnál túl sokat kell várni. Ezért most Galagamácsáig mentem autóval, s onnan a napi egyetlen busszal Acsára. Ehhez csak annyi kellett, hogy a 3:58-as járatot elérjem. Acsán megbolondult GPS-szel kezdtem, a Garmin órám térképe arrébb rakott vagy 100-200 méterrel, s amikor kocogni kezdtem, akkor is megmaradt ez az elcsúszás. Mivel bozótharcra, úttalan utakon haladásra is számítottam, ezért ezt nem engedhettem meg. Így megáll, elvet, kilép, belép, újraindít volt. Ez helyrerakta.
Szívet melengető érzés volt, amikor Acsát elhagyva a villanyoszlopon látszott a figyelmeztetés, hogy melyik szekérúton haladjak tovább. Mivel ekkor sem volt f5-nél több, sok-sok őzet láttam, jellemzően csordákban. Meg persze harmatos volt a fű, ami miatt a futócipőm percek alatt átázott. Pont a legkérdésesebb helyen egy mezőn volt a legmagasabb a fű, de a megszűnőben lévő szekérút is megszűnt, sőt visszakanyarodott a jobb szekérútra. Arról kicsit arrébb érzésre (értsd a digitális térképen még meglévő zsákutat próbáltam szemből megcélozni, s a hiányzó 400-500 métert kitalálni) letértem, s kerestem valami nyomot. Így egy horhossá mélyülő árok déli oldalára kerültem. Kis idő múlva nyilvánvaló lett, hogy a horhos rossz oldalán vagyok, de mivel egy vadcsapáson haladtam, nem volt extra szenvedés, csak botorkálás. Végül óvatosan átkeltem a horhoson, ami itt már nem volt nagyon sáros. Megleltem a régi utat, ami nem visz ki a korábbi mezőre már, s ami az én irányomban már nem a leírásokban lévő „szántóföldre visz ki, amin át kell vágni”, hanem egy kerítéssel körbezárt fiataloshoz. Szerencsére pár méterrel arrébb kialakítottak egy új utat az elmúlt 20 évben. Innen a Ruzsa-kútig újból kocogás jól járható utakon.
Vizet vettem az egyik kulacsomba, hallgattam a furcsa pukkanó hangokat, amik kocsiajtó-csapkodásra hasonlítottak. Innen gyaloglásra váltottam az emelkedőn, majd azután megint kocogtam. Már ott, ahol tudtam, s nem kellett a méteres csalán miatt vigyázni. Egy helyen majdnem eltévesztettem a rajzolt track-em mint útvonal követését. Jól jártam volna. Ugyanis így egy olyan régi Z útra keveredtem, ami először füves szekérút, majd egy sáros völgyben ösvény, majd köves csapás lett. Végül beletorkollt egy szekérútba.
Itt fogtam fel, hogy egy lőtérre (Galgamácsa Bányavölgyi Vadászlőtér) érkeztem szemből. Azért az elég durva, hogy ebből az irányból semmi figyelmeztetés. Oda kellett volna tenni a figyelmeztetést, ahol a Mária-út és Z(vmi) jelzésről letérünk a csak Z jelzésre. Ekkor lett világos, hogy mi volt az a „kocsiajtó-csapkodás”. Még fel volt húzva a zászló, ami jelezte azt, hogy nemrég lövészet lehetett. Láttam még itt a fák között rengeteg narancssárga foltot, amiről először azt hittem, hogy megfestett kövek, amik a sötétben világítanak, aztán utána egy törmelékből arra tippeltem, hogy esetleg „agyaggalamb” maradványok. Itthon megnéztem, s igen azok a korongok így néznek ki, s bár az útról összetakarítják, a fák közötti részek csurig vannak a műanyag darabkákkal.
Jó hideg volt ez a völgy, hiszen kerek 6 óra volt, s még sikerült 8 fok alatti hőmérsékletet mérni itt. Ezt csak azért írom, mert ahogy kiértem az ecskendi erdőből, ami nem volt egyszerű (egy helyen úgy tűnt, szándékosan torlaszolták el a megszűnésre ítélt szekérutat), a nap már melegítette a tájat. Innen a Galgamácsa utáni aszfaltútról történő leágazásig semmi érdemleges nem történt, kocogva teltek a kilométerek a síkon és lejtőn, sétálva az emelkedőkön. Sajnos a Z jelzés egy szakaszon teljesen megszűnt, mármint nemcsak a jelzés, hanem a letérés után elért toronytól kezdve úgy 500 méteren át maga az út is. Még egy klasszikus csapás sem maradt belőle, ezért kerültem, ahol kellett, s a vetésben mentem, ahol tudtam.
Aztán újból volt szekérút minőségű járható út. A PMP-t elérve már nem volt sok érdemleges esemény, csak a következők: a) az Egres-patakon nem mindig egyszerű átkelni, a vizet/sarat megúsztam, a csalánost nem b) Erdőkertes előtt a P kicsit arrébb lett rakva, mert egy ösvény megszűnt c) Erdőkertes szélén csak pár méterrel mentem túl a P letérésén, így egy méhkaptárakhoz vezető ösvényre léptem, s fordultam vissza gyorsan d) a Margita alatt belefutottam abba, hogy „Fuss Szada” zászlókkal van tele a domboldal.
Erdőkertesen az óvodánál elégedetten nyugtáztam, hogy ezt a kalandos 3,5 évet is befejeztem, ráadásul a végén pont a születésnapomon.
Fura, hogy 4 év után az utolsó privát tt bejárásom során ugrott be egy fontos segédeszköz, a tuhu track adatbázisa. Pedig mennyivel jobb lett volna onnan kinézni azt a bizonyos szakaszt Acsa után! Ugyanis jó volt a(z utólagos) tippem, s fel volt töltve a C80 is. Pedig mennyit kínlódtam a rekonstruálásokkal!
