nézem ezt a jövőt homályosan látok elhalkul a hangom csak némán kiáltok nézem a hegyeket csendes bérceket elszorul a torkom nem mondok élceket barátaim mondják milyen komor lettem és hogy az ételből csak a krumplit ettem megrágom a húst is nem bántom meg őket nem állok el utat régi eljövőket még az ízét érzem fáj hozzá a tudat döntésem is jelez más utakra mutat gyere élet intni merre lehet menni mit lehet még érted reménykedőn tenni de az ősz azt mondja télt szövök lelkedbe dér költözik régi eldugott kertedbe
meddig kínzol még meddig kell itt élni meddig kell még jobbat szebbet remélni száraz felhők alatt csak a könnyem hullik nincs már sok időm de az is elmúlik
ajtó csapódik bent a lelkemben kiabálnak sokan a csendes kertemben útjuk csak áttapos régi világomon tépés nyoma látszik legszebb virágomon
adj még erőt kérlek add, hogy védhessem adj még erőt élet segíts, hogy kérhessem felhő takar mindent nem esik az eső elfelejtettelek de sohasem késő
kereslek szó kereslek élet nem félek tovább a haláltól sem félek öntözlek kertem talpamon a sár lerúgom magamról mert az élet vár
kereslek téged régi, öreg Isten elfogy e világon számolatlan kincsem nehezen mozdulsz én is nehezen de megteszem addig amíg csak tehetem
odaadom erőm ébredned kell végre ébredésed várom tekintek az égre hozz életet újra alkotásod köré ne bújj el megint a sok bajod mögé
sétálj velem megint régi erdőidben nyerj újra élet hű követőidben tudnom kell, hogy vagy még s nem hagytál el végleg nem kell ez erő csak emlékezést kérek
míg lelkem gyerek volt, sokszor fákra másztam a langyos esőben bőrig meg is áztam nem bántam meg soha, hogy erdő lett a létem álmomban boldogan pontosan ezt kértem
nem tudom, hogy ki vagy, fáj a lelked sebe begyógyul egyszer, örökké lesz hege nézek régi hegre, megértem, hogy értem pedig, hogy szeress, sohasem kértem
nem vettél el semmit, mégis sokat adtál de cserébe tőlem semmit nem akartál így léted eltöri pusztító létemet örökbe takarod elmúló éltemet
nem mászok már fára, az eső sem esik elhalkul a lelkem, lassan csendesedik nesz se rebben éjjel, nagyhold szépen ragyog csak azon töprengek, hogy miért is vagyok
már nem dolgom, hogy még írjak nem sorsom, hogy mindég sírjak elfelejtem, kit szerettem eltemetem, kit feledtem magamat is eltemetem sorsomat már elfeledtem
könnyű most már nem szeretni könnyű most már elfeledni de az életnek markában fájó a lét honhazában hazám itt vagy, rég kereslek találtalak, el is estek
haragomban fölindulok más irányba elindulok öregedő fák az erdőn mondogatják vén kesergőn hová gyerek, hová szaladsz jobb neked, ha velünk maradsz
így a csendben, szép erdőben körös körül dús mezőben elhalkul a lelkem hangja kinyílik egy virág magja oly sokan ezt meg nem értik élet könyvét meg is kérdik
felejtett lesz ez a világ amint nyílik a nyárvirág mert a létet sokan védik ébredésed egyre kérik örök idők, feledettek álmodban is ébresztgettek
sötétedő világ szorítod a szívem utadhoz oly méltón kitartasz még híven megadod, mit kértem keserűn és fájón tükröt tartasz elém a lelkembe vájón
kapaszkodnék hozzád de nincs elég erőm búsulok magamban sorsom is csak verőm és végül, ha vége a varázsos létnek bocsáss meg azoknak kik ellened vétnek
elkopott életem múltamat mutatja életnek örökét de régen kutatja messze visz mindenkit rég kigondolt terved s élettel telik meg féltve őrzött kerted
létezésem ott kezdődött régi éltem megtörődött kezdtem újra, üres lappal korán keltem, minden nappal de új létem elkoptatott bár sok kincset megmutatott éltet adót még megkérvén itt a lényeg éltem végén
adta hát a létnek súlyát nehéz sorsnak minden búját de a halál nem jöhetett őrző tündér hűn követett mese mondó kopogtatott régi emlék újat adott olyat írok, mik illenek s csendesedve megpihenek
örök dolgok nem változnak bántó eszmék elkárhoznak lesznek semmik, felejtettek miket később elővesznek ami mindig, az megmarad szeretettel le is arat ismeretet mindenkinek halált nem hoz már senkinek
gyere közel, nem bántalak de könnyeim még ártanak nézd a jövőt, folyton féltőt régi szellőt, vén tekergőt útja élet, megtalálja segítségét meghálálja ha teheted, ne ölj soha így is sok már a mostoha
védj még, ha tudsz, öregember kezed remeg vén december de március véret csorgat békemenet kardot forgat tenyér látszik, még sincs vége alku nélkül nincsen béke ne alkudj meg most már soha legyen sarjadnak is hona
alszik a táj, s te is benne álmod milyen szép is lenne mert álmodban csak azt látod milyen csendes a világod de az álom ébren mardos lelked benne régi harcos az utat már rég kutatod életirányt megmutatod
megyek régi úton hazafelé vinne apai haragod ej, de nagyon intne meséid a múltról életben tartanak érnek a kalászok éhezők aratnak átkötik a kévét keresztbe is rakják kevés idejüket nem igen múlatják
emlékem van rólad nem is olyan kevés nem is sok minden jobb mint az otthon levés régi bútorok közt újra gyerek lenni nem szeretem ételt jóízűen enni
játszani a harcost sohasem szerettem színes kavicsokat azokat kerestem néha a kezembe aranyrögöt tettél életemből soha semmit el nem vettél
maradnak emlékek színes tarka lepkék csillagoktól fénylő széplő nyári esték
