Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Az álom pislogó csodalámpáját megdörzsöli a virradat – még nem érnek fölöttem össze a sugarak, csak a fák lombjában lobban a csend. A párnán meleg körvonalak őrzik testem, az éjszaka már messze jár, az intuíció és a logika között kirajzolódik a határ, s én megint szörnyülködhetek, hogy túlléptem a demarkációs vonalon, hiába tolongok a kijárat felé, csak egy pillanatra látom a betűket a kapu felett: FELTÁMADÁS – indexben elnapolva. Itt kell leülnöm a küszöbre, s nem várni meg, hogy csontomból kisarjadjon a fű, nem várni meg, hogy a napkorong vámpírként beszívja vérem.
A lámpa szelleme nem jön, csak a képzelet hintázik körbe-körbe. Szememben a történet újra indul, de nem rendeződnek át a megszokott jelenetek. Egy újabb szélroham söpör végig a térben, nem szabad mégsem meghátrálni. Fogom a vándorbotot, s indulok tovább hintázó árnyékok szédületében. A félhomály balladai, de érzem, a tenyerembe simuló fán szirmot bontanak a rügyek.
Feltehetően Isten is ott kucorgott óvodáskorában a semmi homokozójában, galaxist kavart, fekete lyukakat ásott, napocskát gyúrt, bolygót hegyekkel, völgyekkel, önképére homokból Ádámot és Évát szalmatetős színbe, s amikor déli harangszóra hazafutott, hogy felhőelőkével elköltse ambróziából, nektárból álló mennyei ebédjét, az elgörbült téren termett a homoki vipera (Vipera ammodytes) tiszta- lelkűség ellen hergelni a hangyányi páriákat, akik elrágcsálták a bonzaj almafát virágostul, gyökerestül, s szét- szóródtak a hálátlanság homoktengerén, mire görbült szájjal pityergett egy verset, de megemberesedvén már csak tépdesi Lófej-ködtől a Szeneszsák csillagködig gubancolódó szakállát, s belső háborúi mintájára univerzális számítógépén újra- meg újraprogramozza a tökéletesnek tűnő tökéletlent Homok antecessortól Homok sapiensig, testvérgyilkos Káinoktól elgázosító auschwitzi latrokig, kőpattintótól Champs Élysées kirakatait betörőkig, kerékfeltalálótól a béke Nobel- békedíjas kerékkötőjéig egymásnak feszítve dulakodó indulatokat, s most azon töpreng, alkalmas-e a legfőbb lény funkciójára, ha humán hangyabolyon kísérletezve az örökké- valóság delelőjén túl hiába próbál önmagával dűlőre jutni, korokat elbaltázó nyeletlenség, firmamentumot feladó letargia hogyan egyeztethető össze a teremtéssel, tücskök-bogarak oltalmazására kódolt bolygóközi világpályafutással… Nem vár már siralomvölgyi önmegtagadást, hálaadó hozsannázást sem, ama másodperc töredékét sóvárogja vissza, mikor harangszó előtt véletlenül tető alá hozta a semmi homokozójában a kígyó- mentes, össze nem rondított lelkivilágot…
Az Octopusba belefeledkezni. A teremtés hajnalát lesni. Új emberiség véres születését, sárkányok végveszélyét, vergődését, de előtte nagy félelmek korában járni, bokáig, nyakig pusztulásban, tökéletlenség, más teljesség képét, ma érthetetlen erők cselszövését, ma is létező, más képekbe hajló, fel sem ismerhető, de felmagasló és terjedő és életünk-pecsétlő világot látni – hatalmasság, aggkor!
Világokba tévedni zűrzavarkor, révülve nadragulya- s gombafüsttől, nem távolodva a teremtőüsttől.
Az octopus rettegtetése ellen játékba kezd a felfordult világ. Komolyan játszik Isten: célt teremtve tervet sejtet, bár bonyolult a terve, silány az ellenség, s szívekben támad; valahol tán az idő is megállhat, Silene küszöbén, rútság pallóján. –
Az első teremtés tán elhibázott számítás volt. Leírni a világot. … asszonyok rosszul uralták, magára hagyták, nem volt már a bűnnek határa (ne rontsátok meg egymást. Lelketekre Kötöm: vigyázzatok, zsengék, a testre), Inganga szólt, s éjben lámpást adott százéves nő az ifjú s tiszta hősnek.
A mesében a voltak elidőznek. A versekben az elhalt szó feltámad.
Lépnék, názáreti koldus, utánad, de nem vagy immár – nem vagy látható. A cifra romlást űzőbe vehetni. Az álruhás bajok túlélnek mindent. Építhetsz fordított királyi várat – de mindhiába, vágyak rabszolgája: sohasem érsz a tisztaság nyomába.
Tavasz-ünnepbe költöző megváltás. Homályból bomló csöndes nyilvánosság. Valami más kezdődik, más erőkkel. Valaki páncélját is leteszi: csecsemő-csillogású a világ. Iszonyú sárkányok ím eltemetve. Fény felé fordulnak a fák. A Megváltó jött, látott. Kérdezett.
Ha már mielőtt kezdődne, véget ért, ’mikor világod latrok kezén sorvad, s elolvaszt az idő is minden esélyt – kerül még (?), otthon lenni, mondat.
Valami mindig elfogy. Pénz, hit, lelkesedés. Légy erős, te is így végzed: legyintve. Ám megőrizhető a józan tekintet – rájössz majd arra is, hogy ez se kevés.
Kaméleonok között leguánnak (győzést ki említ? kitartás a legtöbb [1]) – nem lesz belőled bizottsági elnök, de így is lesznek, akik megutálnak.
Az esőt tűbe fűzni hibbant mánia. Közel a tűzhöz – az már, ládd be, bölcsebb: napjaid inkább feszt anyagba töltsed – légvárban lészesz másként múmia.
Hogy meghalunk, nincs azért úgyse kárpót’. Tíz körmöd bármit bárhonnan kapar ki. Nem érhet többet „diadalt aratni”, mint Atlantiszon tűzni ki a zászlót.
Ki lenne itt, hogy célt hajhásszon, elég ostoba? Alkalmazkodni vagy leszarni. Tertium non datur. Így aztán (tudom: innál!) kibírod józanul. Elfogy valami mindig. Bár egészen soha.
[1] Wer spricht von Siegen? Überstehn ist alles. (Rilke)
egy kunyhóban élek hozzá lehet szokni ahogy minden szarhoz ezen a világon bányász voltam két házat is építettem két családom is volt amíg bírtam erővel kellettem most meg ennyi ez az összegányolt kalyiba és egy öreg korcs ő legalább megvéd és melegít egy tüdőm van és ki tudja hány gerincsérvem fél nap amíg összerakom magam és nekiindulok a városnak turkálok a kukákban ami használható azt összeszedem a külsőm miatt azt gondolják olyan vagyok mint egy állat pedig csak az értékeink különböznek de én már nem magyarázkodom
a néni a negyedikről nyolcvankét év fájdalmával a csontjaiban húszévnyi magánnyal a szívében aszottan mint a polcon felejtett zsemle egyórányi kínlódás a sarki boltig és valamivel több vissza a fia Svédországban két három levél egy évben a lakásban ordít a csend tisztaság rend minden sarokban ő meg ott kuporog várva a halált szemében könny csillog az üvegvázákon meg a nap meleg fénye
*
Az öreg
az öregember fekszik az ágyában álmatlanul dohszag keveredik az odakozmált zsír és a vizelet szagával valami halkan motoszkál egér vagy bogár nem tudja nyolcvannégy éves több mint húsz éve él egyedül legalább öt éve nem takarított a ruháit se mossa csak kiakasztja hogy szellőzzenek ha a nyugdíját hozza a postás bevásárol vesz szalonnát lisztet tojást az ebédjét kihordják azt legtöbbször odaönti a kutyának napközben kiül a verandára és szunyókál ha lemegy a nap ő is lefekszik és várja a hajnalt bányász volt mindene fáj gyógyszert nem szed orvoshoz nem jár minek egy fia volt az is meghalt a menye az unokái nem látogatják más rokona nincs akikkel felnőtt meghaltak csak a szomszédból jár át egy vörös macska néha azt simogatja ha az ölébe búvik a kert meg az udvar olyan mint ő vén és magára hagyott méteres a gaz a csalán ösvény vezet a kapuig meg a kutyaólig a ház is düledezik már de neki még kitart
Három éve hogy kiszorultunk a telekre az asszonnyal legalább egy kilométerre mindentől oda lett a lakás a kocsi és minden csak ez maradt és itt kínlódunk háromszáz négyszögöl egy kis házzal villany van víz gáz térerő nincs rossz a lábunk a csípőnk a hátunk a szívünk egyszer majd elalszunk és vége amikor kijöttünk még ültettünk krumplit és zöldséget hogy legyen de ellopták ahogy elvisznek mindent és félünk kimenni sötétedés után mert csapatostul járnak és ők fiatalok mi meg már öregek vagyunk és gyengék régen nagy élet volt vagy húsz éve a családok ide jártak pihenni művelni a kerteket ismert mindenki mindenkit és nem lakott kint senki és nem loptak el semmit most szinte minden házban élnek de idegenek még családok is gyerekekkel amelyikben meg nem azt széthordják van két nagy kutyánk ha lemegyek vízért vagy vásárolni a városba az egyik elkísér a másik vigyáz az asszonyra a házra néha főzünk valamit olvasunk kártyázunk elvagyunk ketten csendesen negyvenkét éve élünk együtt a fiunk meg messze Norvégiában azt írja már nem jön haza mi megértjük de szomorúak vagyunk nem is beszélünk róla másról se nagyon
kimondani könnyű bármit de utána jönnek sorban a klónozott napok az átkínlódott esték reggelek a szombatok a vasárnapok amikor nincs kedvem semmihez fekszem próbálok visszaaludni nem megy forgolódom jár az agyam mennyi tennivalóm volna és mennyi mindenről maradhattam le közben a fény átszűrődik a sötétítőn furcsa ábrákat rajzol tapétára nézem és agyalok tovább elbaszott egy játék az élet háborúk nyomor járványok politikusok az értelmiség a vallás képmutatása és a sajátomé hogy mennyi mindenem van másnak meg semmi pedig kell az ember a földnek az ember az embernek hogy legyen kinek mit jóvátenni végül felkelek hugyozok leugrom a boltba egy hájas pénztárosnő beszól aprót kérek és lesi ahogy remeg a kezem utálom amikor néznek még jobban ha beszólnak így felhúzva írok egy valószínűleg szar verset amit bebasznak majd a kukába mit tudom én hogy kik és hogy miért de mindegy is
ma mintha szebbek lennének a zegzugos utcák, és a Halleron meleg teát osztogat az est, a félhomály egy ablakhoz szorítja homlokát, halkan bekopog, hogy boldog karácsonyt Budapest.
ma nincsenek viskó lelkek, csak cifra paloták, mert néhány röpke percre Isten mindenhol lakik, és lenn az aluljáróban, a lépcsők vánkosán heverő vén csavargó kannás borról álmodik.
az István kórház portáján gyűrött papírszalag, valaki ráírta, meghalni csak holnap lehet, ma élni kell, hiszen ritka az olyan színdarab, mikor flecniplakáton szívedé a főszerep.
ma még a bérházak falain bűbájos mosoly, pedig voltak, kik a fenyő illatáért öltek, a Nagyvárad-tér üres, kifosztott szaloncukor, csak egy villamos hideg fényei csörömpölnek.
ma éjjel végre enyémek az Üllői úti fák, ujjaikra aggathatom mihaszna kincseim, és hogy befedje a háztetők kormos abroszát, hó hull az ég kötőtűág ütötte résein.
Hálód vagyok, te halam vagy. Hálóm vagy, én halad vagyok. Visszük egymás terhét ketten, erőtlenül erőd lettem. Ha repülnék, szárnyat adnál, ha elvesznék, befogadnál. Légy életem áldott csendje, hogyha fázom, te takarj be.
*
Hiányoddal
Hallgatom csöndedet, hallgatod csöndemet. Érted, amit ki sem mondtam, értem, amit ki sem mondtál. Hiányoddal takarózom, velem volnál, veled volnék.
S a nyárfa hava, Hullt, hullt: Tél a nyárban, S a múlt Már csak emlék, Kósza vágy: Mindaz, ami szép S a megvetett ágy. Ami sose volt az enyém, De ettől lett igaz tán, Újra éltem én Az Úrnak asztalán, S szembe Te ültél Örökre talán.
*
Éjszakai Nap
Mint Nap az éjszakában, Voltál az enyém: Hallgatag csoda, Lépdelő remény. S voltál az éjszakámban Nappalom helyett: Fekete asszonyom, Hegyek gyöngye felett.
Ez a ricsaj majd dallá simul át, Addig hallottan avagy éberen Pihenjen a szent láz s az értelem, Míg eltűnnek a mai figurák. (Ady: A perc-emberkék után)
Nem tűnnek el. Szent láz és értelem nem pihenhet, sajnos, váltig kell hevüljön, jövőnk szolgálom azzal a jelenben, hogy férgeit már most pokolra küldöm, most írok úgy, hogy halálom után is idegesítsem a perc-figurákat! Ha Kháron majd a túlsó partra átvisz: maradjon itt a megverselt utálat, mely majd kaján s pusztító örömökbe ürmöt vegyít, s mely méreg módra jár át dölyfös dorbézolást, derékba törve Belzacár fékevesztett lakomáját, úgy írok most, hogy falra rótt szidalmam holtom után is hitványt szégyenítsen, versem lesz gát a piszkos áradatban, ha zúdulását eltűrné az Isten, malterra írom, síromból kinyúlva: pünkösdi minden tobzódó királyság!
S majd könnyűnek találtatik, ki újra megrendezné Belzacár orgiáját.
Párában egy fülledt pálmaházban a csend felett gomolygó félhomály van, csillogón veri vissza a csempe a sovány fényt pislogva éjjelente, s időnként a nyúlós langymelegben lepkeszárny, vagy éppen virág rebben, szelíden, ahogy magamban hordlak, most mikor már kétséges a holnap, lassanként felszívódik az élet, de a régi álmok fehérek, s áttetsző tejüveg van köztünk, mindegy már, életre honnan jöttünk, össze sem kötjük már a sorsunk, de meghat, hogy hasonlóak voltunk, s előtör szívből fakadva talán néha egy hang, s az ócska magány, a csalódások előttünk hevernek, lassan negyven éve, hogy szeretlek, oly tisztán, mint hívő alázat, titokban, mit az ünnep áthat, nehezül a szív, lassul egyre, s összecseng mintha mese lenne, századok harangja szavával, összemos tegnapot a mával, minden csak ismétlődik egyre, ritkábban játszunk éldelegve, a megszokás irányít, kegyetlen, de hadd legyek szép emlék fejedben.
Az embereknek nem mesélek rólad. Nem mondom el hogy számomra csak ismerős vagy-e, vagy drága barát; azt sem milyen vagy, azt sem álmainkban megmaradt-e a vágy, az egykori társ.
Nem mondom el, hogy a magányban, tikkadtan, fáradtan valaha is bárki kettőnk közül szeretett-e mást; azt se szívünk magunk vagy mások miatt fájt-e egyáltalán.
Nem mondom el szemünk milyen összhangja kötött össze bennünket a csillagrendszerekben; azt sem én vagy te kívántad-e – tulajdonképpen egyre megy.
Nem mondom el az élet vagy a halálfélelem kötötte-e össze kezünket; azt sem hogy a harsány nevetést jobban szerettük-e a patakokban folyó könnyeknél.
Egyetlen szótagot sem mondok nekik, mi történt, vagy történhetett volna-e valami ami összefon, örökre egyesít bennünket; azt sem hogy méreg vagy gyógyír-e az ami a történtek után történt.
Nem mondom el senkinek bennem miattad milyen költemény él: melegen bódít-e mint erdőink tavasszal; vagy csendes és szomorú hallgatag bensőmben. Ó, nem mondom el senkinek az a költemény, ami bennem él vidám-e vagy csüggeteg.
Jobban szeretem ha hallgatagon megyünk mindketten oda, ahol ugyanaz a fény ragyog éjjel, nappal, pirkadatkor; oda, ahol egyformán meleg a gyönyör és a gyötrelem; oda, ahol örök szövetek éltetik vágyaival együtt az embert.
Nincs menekvés, ott lesznek a házadban, övék lesz a master s muster vágatlan, ők viszik a húgodat ki gangbangre a mezőre, ha nem hajtod bringájukat megdöglésig előre.
Nincs menekvés, ott lesznek az ágyadban, övék lesz a suliból a legutolsó ártatlan, ők viszik a piacra az eszed-kezed termését, ha nem hiszed, hidd el, már a hitedet is felmérték.
Nincs menekvés, ott lesznek az agyadban, övék lesz az összes poszt az összes focicsapatban, ők viszik a sikeredet magukkal a pénztárba, ha nem adod, nem mehetsz a sitten se ki sétára.
Nincs menekvés, hacsak nem téped le arcukat, övék lesz a kutyád, hogy ha nem harap, csak úgy ugat, ők viszik a prímet, hogyha átadod a hegedűd, ha nem hiszed, töltsél újra, s idd csak tovább ezt a szörnyű, állott életkeserűt.
Szeretnéd, hogy ne haljon meg a hajnal? Ne vedd hát el a rózsákba rejtett metaforákat. Mit is kezdenél velük egy ilyen baljóslatú nap után, egy ennyire disszonáns éjjelen, mikor még nincs is igazán kitalálva a holnap?
Majd máskor. Egy másik éjszakán, mikor a réten kibomlik a lehullott holdvirág, s körötte bohém koboldok rázzák szerteszét a margaréták árnyát. Akkor már nem lesz mitől félni, se neked, se nekem: fűzfa-ölű anyám magához emel egy álomszerű pillanatra, s lesznek sokan, akik szavakat hoznak ajándékba, mire kibomlik felhőiből a nap, s lesznek ismét, akik megköszönik a verset, amely valahogy megmaradt a meddő napok után.
Addig várj még. Nem tudhatod, miféle öblöket kell átszínezned rozsdavörösre, miféle tüzeket kell eloltanod, hogy megmaradjon néhány madár. Legjobb volna talán, ha szomjas öleléseket képzelnél el addig, vagy szépen ívelt amforákat, esetleg útjukra indítanád a félig hajtogatott papírhajóimat, melyekkel üzenni akartam volna oly sok év óta már valahova, valamiért, de elfelejtődött aztán az egész.
Szeretnéd, hogy ne haljon meg a hajnal. Most már biztosan tudom. Kitöröltem a kérdőjelet. Összedőlt, majd visszaemelt falak emléknyomai a küszöbön, és a terek, mint egy kibetonozatlan alagút, őrzik a láthatatlan hangfoszlányokat, hasonló módon, mint évgyűrűiket a fák, vagy mint a tegnap a holdfogyatkozást. Kinyílhatnak hát a titkos ajtók, messze futó utakat növeszthetnek maguk elé, hiszen olyan langyos és üres ez az ország, hogy már majdnem kihűlnek a szavak is.
El mégsem megyek el. Itt kellene valamit szólnom még, így aztán egyetlen szavamat sem áldozom önként. A hajnal így is, úgy is az újjászületésre vár majd, a holnapot meg kitaláljuk hozzá. Én ezt teszem. Bronzarany rózsabogarak arcom körül a percek, és lassan énekelni kezd a fény is, a hajnali fény, mint eső után néhány részeg rigó. Itt maradok hát, dacosan, pőrén, félrevert szívemben egy dallal, a megszerzett, visszavett szabadság apokalipszisében.
Immár demokrácia van, mondják, s a munkás jóllakhat. Lehet háza, telke, munkája, bora. Most már jól mehet sora.
Ezért nem bánkódhatunk. Az ég kékebb, a száj szabad, s ha néha éj szakad ránk, csillagunknak is lesz otthona.
S hihetjük, a Holdra Nap jő. S amit látunk nem éjszaka, csak fagyos felhőkből hulló eső, ami nem sok, mert megszokott e tájon.
Lehet. A világon minden hihető. Tudod, a fénylő időre kicsit még várni kell. Duzzadón a bodza virága most hideget s másféle illatot lehel.
Szólnak nekem, vigyázz, vigyázz, ha csak csúfolódsz, senkivel sem fogsz kezet. Magad maradsz, s veled majd az ördög paroláz.
De hát itt ez a lassúdad eső. Folyik a víz patakokban, s nő a sár. Az aszfalt habokban hempereg. S nekem nem jó ez így.
Sok gyárkémény üresen integet, ám a hazugság füstjétől alig látni. Ezért hát innen én új határ felé megyek. Munkások, segítsetek!
S Attila, te is! Lesz időm ülni, nézni, s várni a jó időre. Biztass csak, hogy hűvös elmével gondolkodjak, s bízzam magam bátran a jövőre.
Látod, kedves ős. Felelnek egymásnak a korok, s aki bírja, s halálig konok, a választ is ismeri. Hogy kik lennénk mi? Ej, barátom! Hát költők. S nem rokonok…!
