Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Nincs menekvés, ott lesznek a házadban, övék lesz a master s muster vágatlan, ők viszik a húgodat ki gangbangre a mezőre, ha nem hajtod bringájukat megdöglésig előre.
Nincs menekvés, ott lesznek az ágyadban, övék lesz a suliból a legutolsó ártatlan, ők viszik a piacra az eszed-kezed termését, ha nem hiszed, hidd el, már a hitedet is felmérték.
Nincs menekvés, ott lesznek az agyadban, övék lesz az összes poszt az összes focicsapatban, ők viszik a sikeredet magukkal a pénztárba, ha nem adod, nem mehetsz a sitten se ki sétára.
Nincs menekvés, hacsak nem téped le arcukat, övék lesz a kutyád, hogy ha nem harap, csak úgy ugat, ők viszik a prímet, hogyha átadod a hegedűd, ha nem hiszed, töltsél újra, s idd csak tovább ezt a szörnyű, állott életkeserűt.
Szeretnéd, hogy ne haljon meg a hajnal? Ne vedd hát el a rózsákba rejtett metaforákat. Mit is kezdenél velük egy ilyen baljóslatú nap után, egy ennyire disszonáns éjjelen, mikor még nincs is igazán kitalálva a holnap?
Majd máskor. Egy másik éjszakán, mikor a réten kibomlik a lehullott holdvirág, s körötte bohém koboldok rázzák szerteszét a margaréták árnyát. Akkor már nem lesz mitől félni, se neked, se nekem: fűzfa-ölű anyám magához emel egy álomszerű pillanatra, s lesznek sokan, akik szavakat hoznak ajándékba, mire kibomlik felhőiből a nap, s lesznek ismét, akik megköszönik a verset, amely valahogy megmaradt a meddő napok után.
Addig várj még. Nem tudhatod, miféle öblöket kell átszínezned rozsdavörösre, miféle tüzeket kell eloltanod, hogy megmaradjon néhány madár. Legjobb volna talán, ha szomjas öleléseket képzelnél el addig, vagy szépen ívelt amforákat, esetleg útjukra indítanád a félig hajtogatott papírhajóimat, melyekkel üzenni akartam volna oly sok év óta már valahova, valamiért, de elfelejtődött aztán az egész.
Szeretnéd, hogy ne haljon meg a hajnal. Most már biztosan tudom. Kitöröltem a kérdőjelet. Összedőlt, majd visszaemelt falak emléknyomai a küszöbön, és a terek, mint egy kibetonozatlan alagút, őrzik a láthatatlan hangfoszlányokat, hasonló módon, mint évgyűrűiket a fák, vagy mint a tegnap a holdfogyatkozást. Kinyílhatnak hát a titkos ajtók, messze futó utakat növeszthetnek maguk elé, hiszen olyan langyos és üres ez az ország, hogy már majdnem kihűlnek a szavak is.
El mégsem megyek el. Itt kellene valamit szólnom még, így aztán egyetlen szavamat sem áldozom önként. A hajnal így is, úgy is az újjászületésre vár majd, a holnapot meg kitaláljuk hozzá. Én ezt teszem. Bronzarany rózsabogarak arcom körül a percek, és lassan énekelni kezd a fény is, a hajnali fény, mint eső után néhány részeg rigó. Itt maradok hát, dacosan, pőrén, félrevert szívemben egy dallal, a megszerzett, visszavett szabadság apokalipszisében.
Immár demokrácia van, mondják, s a munkás jóllakhat. Lehet háza, telke, munkája, bora. Most már jól mehet sora.
Ezért nem bánkódhatunk. Az ég kékebb, a száj szabad, s ha néha éj szakad ránk, csillagunknak is lesz otthona.
S hihetjük, a Holdra Nap jő. S amit látunk nem éjszaka, csak fagyos felhőkből hulló eső, ami nem sok, mert megszokott e tájon.
Lehet. A világon minden hihető. Tudod, a fénylő időre kicsit még várni kell. Duzzadón a bodza virága most hideget s másféle illatot lehel.
Szólnak nekem, vigyázz, vigyázz, ha csak csúfolódsz, senkivel sem fogsz kezet. Magad maradsz, s veled majd az ördög paroláz.
De hát itt ez a lassúdad eső. Folyik a víz patakokban, s nő a sár. Az aszfalt habokban hempereg. S nekem nem jó ez így.
Sok gyárkémény üresen integet, ám a hazugság füstjétől alig látni. Ezért hát innen én új határ felé megyek. Munkások, segítsetek!
S Attila, te is! Lesz időm ülni, nézni, s várni a jó időre. Biztass csak, hogy hűvös elmével gondolkodjak, s bízzam magam bátran a jövőre.
Látod, kedves ős. Felelnek egymásnak a korok, s aki bírja, s halálig konok, a választ is ismeri. Hogy kik lennénk mi? Ej, barátom! Hát költők. S nem rokonok…!
orvosnál várva kiderülnek titkok laborlelet kinek miért kell mit mond a szomszéd kinek volt egy ismerőse telefonba merült arcok fontossága-rémülete
hurcolom kilencedik éve mióta zselyke elkísért az emlékezetesre a nemenjenhazasemmiértjönamentő óta jó poén jut eszembe a mentőótó
hogy a szív hátsó fala fel kell dolgozni majd nem értettem minek a cirkusz átéltem már annyi szart itt jöhetne a kórleírás hogy flott legyek megszívtam mint bárki más
mikor elért a sorszám s a pisit leadtam vérvételre majd szólítanak láttalak meg melletted pont egy hely volt szabad röhögtünk boldogújévezve kívántunk jobb szerencsét te műtét miatt én ahogy a rendje aztán a családok az ország a mit tehetnénk
mégis csak jobb volt ötven éve mondtam mikor likőröket kevertünk szilveszterre a padlástéri laborban föl ne tűnjön a triple secet vízzel öntöttem utána és sose hittük volna ahogy a hölgy kérdésére válaszoltam sokáig kell várni a sorra á megy gyorsan mint az élet észbe se kapunk minden semmivé lett erről már veled beszéltem szorítva vénámra a papírvattát
mindjárt téged szólítanak puszilunk mindenkit majd összefutunk újra ahogy annyiszor fél évszázad alatt te mész az urológiára én kiváltani a gyógyszereket és persze igyekszem ahogy lehet és te is tartsd magad
ez országunk tetszik ha nem ez van neked ez van nekem összehajlunk ketten-hárman osztozkodunk egy hazában egy a tábor egy a zászló mivé lettél vitéz lászló meddig urak urak meddig új bohóc kell kemény henrik rovásírás árvalányhaj bronz a turul rég nem szárnyal bikát tör be európa mi meg fulladunk a hóba magyar nyakon magyar kezek kimiskárolt emlékezet tüzes a trón lesz-e dózsa magyar flekken magyar módra kinek jutott koncát félti új az úr de a dölyf régi fogak alatt semmi porcog nyöszörögnek a tiborcok dögöljenek minden ráér hazát adunk pálinkáér' hétszilvafás-e a kerted minek is az istenvertnek a becsület kutyabőrös csata-ország varjú köröz anyák sírnak rínak árvák ezért jöttünk ide árpád hét vezéred hetvenhétszer rabolta a hazát széjjel idejönni ezért kár volt gazemberek nyüvik zászlód pedig élhetnénk de szépen túl a véres ezer éven
Ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel – mondá Isten; engem oly sokan dobáltak kővel s oly sokat is hogy mostanra elfogyott minden kenyerem és nincs mit ennem – kérek tehát kenyeret valakitől hogy jóllakhassak végre egyszer és megfeleljek a hitvallásnak is
A Fővárosi Bíróság a mai napon tárgyalta Skodracsek Béla ügyét nevezett Skodracsek életvitelszerűen lakik a köz területén a köz szemetéből él rendszeres haszonszerzésre törekedve dézsmálja a társadalom kukáit mert életének fenntartását – tévesen, sajátos hübrisztől vezérelve – valamiféle haszonnak tekinti bár néha vannak kétségei. A Bíróság mérlegelte súlyosbító körülményeket a vádlott a Csepel Vas- és Fémművek esztergályosaként kivette részét önkényuralmi rendszerek fenntartásából munkáját bezzeg akkor jól végezte erről papírjai is voltak amíg volt őket hol tartania akkor nem derogált neki dolgozni és nem evett szemetet sőt házasodott, sokasodott, szemtanúk szerint többször felvonult május elsején amikor is lufikat adott ártatlan gyerekei kezébe így fertőzte őket az ideológiával párttag nem volt ugyan de nyilván csak ravasz számításból bezzeg nekünk, kedves kollégáim muszáj volt belépnünk a Pártba ezek miatt. Skodracsek és a gyerekek szinte lubickoltak a diktatúrában és Skodracsek már akkor is mérték nélkül ivott, ha tehette a társadalom potyasöréből, és két pofára zabálta az ingyenebédeket. Bár születésekor megkeresztelték de sosem lett elsőáldozó és ha elmegy mellette valaki ahogy egy közkapualjban fekszik savanyú pofával rá szokott néha nézni az illetőre kellemetlen inzultus többen panaszolták, hogy aznap utána végig olyan kudarcos volt minden ez persze csak babona – mutatott rá a kirendelt elmeszakértő –, de társadalom-lélektani okai érthetőek, megvakult, koszos tükörbe ki szeret nézni? A Bíróság enyhítő körülményt nem talált a hivatalból kirendelt védő ujjaival malmozva leszögezte, hogy őt hivatalból rendelték ki, de ha már így esett elmondaná hogy a vádlott is csak ember a Bíróság ezt inkább súlyosbító körülménynek értékelte. A vádlott, életvitelével úgymond, a benne foglalt Embert megalázta. Léte így emberiességellenes vétek. Skodracsek Bélát a Bíróság ezért életvitelének folytatására ítélte vagy arra, hogy tetszése szerint – afféle szociális önhóhérként – akassza fel magát. Lényegtelen, mondta a Bíróság, Skodracsek Béla nekünk tulajdonképpen nem létezik, minket nem érdekel, már el is felejtettük a nevét, a teremszolgák távolítsák végre el azt az illetőt a jól fűtött teremből! Mi meg, kedves Kollégák fáradjunk át az ebédlőbe káposztás kacsasült lesz ma zsemlegombóccal a menü szerint utána rigójancsi, ahhoz jól csúszik majd valami kissé behűtött vörös.
Anday Jánosné sz. Váradi Gizella, hosszú szenvedés után, 73 éves korában örök magányába csendesen és végérvényesen elvonult. Szűk családi körben, december 14-én, eltemette fia, János. Minden külön értesítés helyett.
2.
Csak hárman mentünk el a temetésre. Feleségem, kisfiam és én. A pap rövid beszédet mondott, a kántor két-három éneket rutinból elénekelt, és aztán elindultunk a sírhely felé. Feleségem kezében fehér rózsákból készített koszorú, fiam kezében egy szál fehér orgona, a kabátzsebemben pedig egy játékautó, egy piros Peugeot. A sírásók hamar elhantolták, gyakorlott mozdulatokkal beszúrták a puha földbe a fakeresztet, levették sapkájukat és fejet hajtottak. Mialatt elhelyeztük gyászunk fehér virágait az apró földhalmon, kétszer is elolvastam: ANDAY JÁNOSNÉ 1936–2009. Csak én tudtam, hogy az egész nem igaz, mert anyám, s itt e helyen csak Anday Jánosné, 1969-ben, 33 éves korában halt meg. Benyúltam a zsebembe és kivettem a piros játékautót. Egy pillanatig elnéztem, hogy milyen apró a meglett férfikézben. Rátettem a fehér virágokra, melyeken úgy virított, mint valami vércsepp. Még akkor is láttam közös magányunk örök jelképét, amikor a kis út végére érve hátrafordultam és búcsúzóul visszanéztem. A lassan eleredő ónos eső úgy folyt végig arcomon, ahogy a könnyeim folytak akkor… Gyerekkorom sós és tiszta könnyei. A felnőtt férfikönnyeknek más ízük van. De most nem éreztem, mert lemosták az egyre sűrűbben hulló esőcseppek.
3.
Akkor már két éve csak mi ketten éltünk együtt anyámmal az egyszerűen berendezett, óbudai, alacsony, kis ház kétszobás lakásában. Négyéves voltam, amikor apám jó munkája jutalmaként a vállalat által szervezett háromnapos autóbuszos bécsi városnéző kirándulásra ment. Anyám boldogan csomagolt, és képzeletében annyi ábránd keringett arról, a megközelíthetetlen, vaskerítéssel lezárt határ túlsó oldalán levő másik világról, hogy kicsordult gondolatai, mint megannyi színes pillangó repkedtek, és az apró szoba hirtelen olyan lett, mint egy virágos, tavaszi rét. Simogatta apám borostás arcát, és miközben csókokkal borította el, százszor ismételte, hogy mindent jól nézzen meg, készítsen sok fényképet, hogy mindenről pontosan tudjon majd itthon mesélni és akkor az olyan lesz, mintha ő is vele lett volna. És csomagolt neki szendvicseket, és kolbászt is tett a táskába, hogy ne kelljen sokat költeni, és a kevéske napidíjból spóroljon, mert közeleg Janika, vagyis az én születésnapom, és milyen jó lenne, ha a gyerek megkaphatná azt a kis piros autót, amit annyira, de annyira szeretne.
Együtt kísértük ki anyámmal vasárnap reggel a gyárhoz, ahol már várta őket az autóbusz. Apám felkapott, nagyokat cuppantott az arcomra, anyámat hosszan és szorosan magához ölelte. Zsebkendővel integettünk, amikor elindult a vajszínű Ikarus. A kipufogógáz kék füstje beborította az utca végét, és mi nem láttunk semmit sem, csak a motor hangja hallatszott, amikor bekanyarodtak a második saroknál. De mi még akkor is integettünk és én cérnavékony hangon kiabáltam bele a kék füstfelhőbe, hogy: Apa!
Kedd este, ismét a gyár elé mentünk anyámmal és vártuk az autóbuszt. Izgatottak voltunk mindketten. Elsőnek a párttitkár ugrott ki a buszajtón, és lángvörös fejjel ordította anyám arcába: – Anday elvtárs nem jött vissza! Két órán keresztül vártuk a megbeszélt találkozóhelyen. Maga biztosan tudta, hogy le fog lépni! A többire nem emlékszem, csak arra, hogy anyámat egy padra ültették és legyezték, meg valami pálinkafélével itatták. Aztán szétszéledt mindenki és én ott ültem anyám mellett a padon, aki csak nézett maga elé üveges tekintettel és folyamatosan mondta magának: – Nem igaz… Nem igaz… Nem igaz… Nem tudom, hogyan értünk haza. Anyámat alig vitte a lába és éreztem, hogy néha csaknem összeroppanok alatta, amikor meg-megrogyva rám dőlt. Három nap alatt megőszült, és arca olyan áttetszővé vált, hogy szeme körül az apró hajszálerek kékje finom pókhálóként áttűnt. Éveken át nagyon sok éjszaka hallottam, ahogy nyüszítve, vinnyogva sír, mint valami állat a téli erdők fekete, mindent elnyelő, éhes magányában. Ilyenkor arra gondoltam, hogy farkasok járnak az ablakunk alatt, és a fejemre húztam a paplant, de még úgy is bekúszott a fülembe a mérhetetlen fájdalom szülte, virradatig tartó szenvedés hangja és csak akkor csendesedett el, amikor valamelyikünk az álomtalan alvás feneketlen gödrébe betaszította önmagát.
A magány beszivárgott minden ajtórésen és ablaknyíláson, és mint a víz, kitöltött minden rendelkezésre álló teret. Magányt leheltek a lassan sárgára kopott falaink, és ez csak fokozódott, amikor a vasárnapi ebédhez anyám a virágos abroszt tette fel és három személynek terített. Szótlanul ettünk, és én magam elé néztem mindvégig, hogy ne kelljen látnom azt az üres tányért. Ebéd után anyám mindhárom terítéket leszedte és el is mosta. Kevéske pénzen éltünk, a vaskályhában alig égett a rossz minőségű brikett, és a kemény téli hónapokban néha jégvirágos lett reggelre az ablak. Olyankor odaálltam és vékonyka ujjaimmal három nagy ákombákom betűt dörzsöltem a hideg üvegre: APA. Anyám nem szólt semmit, csak nézte a jégbe kapart gyermekvágyat. És éjszaka megint hallottam a párnába fojtott zokogást, a nyüszítést és hajnal felé a megadás apró hüppögéseit.
Egyik alkalommal anyám némán állt mögöttem, majd néhány perc múlva elkezdte lehelni a fagyott ablaktáblát, lekaparta az utolsó két betűt és helyette odatette UTÓ. Így lett APÁ-ból AUTÓ. Ez a szó előhívta bennem újra azt a sosem feledhető kedd estét, amikor apát vártuk a gyár előtt és a szívem úgy vert, amikor bekanyarodott a busz az utca sarkán, hogy egész beleremegtem. De a reményt is felcsillantotta bennem, hogy hátha anyám tud valamit, és így akarja értésemre hozni, hogy apa mégiscsak hazajön. De apa nem jött. Másnap reggel az ágyam mellett ott állt egy kis piros játékautó. Sosem tudtam meg, hogy honnan teremtette elő. Pont ilyenre vágytam. A kis piros Peugeot mindkettőnk számára azt az embert jelentette, akit szerettünk, a magunkénak gondoltuk, és aki sosem volt a mienk. Mi mégis visszavártuk. De soha többé nem jött.
4.
Autóm – egy piros Peugeot – várt minket a temető bejáratánál. Ázottan és szó nélkül beültünk. Párás volt minden ablak, nem láttam ki. Elindítottam a fűtést. A fiam melletti ablakon nagy, gyerek írta betűkkel egy szót olvastam ki: APA. Ahogy melegedett az utastér levegője, az ablakra írt három betű lassan elhalványodott, majd végleg eltűnt. Éppúgy, mint anyámmal közös magányba zárt, szomorú gyermekkorom fájdalmas emléke.
Az évek jöttek, mentek, elmaradtál Emlékeimből lassan, elfakult Arcképed a szívemben, elmosódott A vállaidnak íve, elsuhant A hangod és én nem mentem utánad Az élet egyre mélyebb erdejében. Ma már nyugodtan ejtem a neved ki, Ma már nem reszketek tekintetedre, Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból, Hogy ifjúság bolondság, ó de mégis Ne hidd szívem, hogy ez hiába volt És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd! Mert benne élsz te minden félrecsúszott Nyakkendőmben és elvétett szavamban És minden eltévesztett köszönésben És minden összetépett levelemben És egész elhibázott életemben Élsz és uralkodol örökkön, Amen
*
Csapó Angéla
Anna nem örök
Én nem leszek az arcodon árnyék, nem leszek ránc a szemed alatt, nem szúrok egy nap aljasul beléd, nem leszek nyílt seb, sem a varrat.
Nem költözöm szemedbe -bár szívesen tenném - a mozdulatod is mind meghagyom neked, nem leszek nyomasztó, vagy meghitt emlék, se a sötét titkod, se a szégyened.
Miattam nyugodtan nézhetsz a tükörbe, - ehhez értek- eltűnök nyomtalan, nem csúszik szavad se, életed se félre, s a nyakkendőd is helyén megmarad.
Két szavad közt a köz, a csend leszek. Ha meg is maradok - észre nem veszed.
Kimondom magyarán. De mi van magyarán? Magyar ember magyarán beszél. Magyarán: szókimondón. Kimondja a szót. A kimondott szó egyértelmű. Ha nincs értelme, akkor is. A ki nem mondott szó: beleegyezés, beletörődés, belenyugvás. Ne szólj szám. Mert ha szólsz, agyonütnek vagy félreértenek.
A költő a kimondott szóval él. A leírt szó kimondott gondolat. Leírja magyarán. Ami a szívén, az a tollán. Szóból ért az ember. Már ha ért belőle. Vannak korok, mikor a hallgatás is beszéd. A ki nem mondott szavak sokat mondanak. Cum tacent, clamant. Ezek az ordító hallgatások.
A költő nem hallgathat. Néma költőnek népe sem érti szavát. Neki szólnia kell! Ő belehal, ha nem szólhat, magyarán: beledöglik.
Valami furcsa összehangolódás, Valami ritka rend – Széthúzó erők erős egyensúlya, Mély belső bizonyosság idebent – Bizonyosság arról, hogy élni jó, Szenvedni elkerűlhetetlen, Szeretni tisztán: megistenülés, Meghalni szép – S a Kifejezést meglelni mindezekhez, Megtalálni a felséges Igét: Az Igét mindezekhez: A Béke ez. Orkán ordíthat aztán odakünt, Robbanhat ezer bomba: kárbament, De kárt nem okozott. Bent: Csend. A Béke itt kezdődik. Bent: Csend. Isten hozott.
sokáig csak állsz a csukott ajtó mögött és elképzeled, ahogy a távolodó léptek nyomot hagynak a lépcsőházban, aztán mégis inkább saját nyomvonaladon indulsz el visszafele, mintha mindig mindenben ez volna a legegyszerűbb, nem nyitod ki a könyvet, pedig ilyenkor zavartalanul olvashatnál, nem szólna senki, hogy túl erős a lámpa fénye, ilyenkor bármit megtehetnél, mondjuk, kinyithatnál egy üveg rosét, és előhívnád a nyár ízeit, s a színeket, melyeket elraktároztál a badacsonyi kertben, ott a ház falának döntött kőpadon, mohos zöldeket és távoli alig-kéket, mikor épp leszédült a nap a horizont kifeszített köteléről, és elindultak a halak, hogy visszakérjék lehullott pikkelyeiket, te pedig ültél egy másik kert ringatását megidézve, épp csak annyira, hogy bele ne szédülj a szőlőlevelek felajzott ritmusába, azok a színek most megfesthetnék az arcod mögötti csendet, hogy ne vegye észre senki majd, milyen volt ez a délután, de aztán mégsem tudod elkezdeni, leginkább tán az ajtó miatt, amely kizár és bezár egyszerre, és ettől olyan üres leszel, akár egy sokszor használt mondat, amelynek nincs meg már az alanya sem
Egy brazil kereskedő magas, mutatós, méltóságteljes házat építtetett az őserdei tisztáson. Fából volt minden cölöp, minden gerenda, minden fal, minden zsindely. Egymaga lakta a kalmár a házat. Egy nap útnak eredt, áthajózott az óceánon, megjárta Kínát, benézett Japánba, ízlelgette Indiát. Aggódott: nem lett-e otthona tűz martaléka, nem sodorta-e tova a folyó, nem lopták-e szét a tolvajok? Hazaérkezett. Már messziről látta: háza magas, mutatós, méltóságteljes, mint amikor elhagyta. Madarat – kolibrit, papagájt – lehetett volna fogatni vele. A küszöbre lépett, elfordította a kulcsot, kitárta az ajtót. A ház porrá omlott. Porrá minden zsindely, minden fal, minden gerenda, minden cölöp. Brazil volt a kereskedő, tudta: termeszek fúrták, faragták, falták fel a faanyag belsejét. Hogy a ház porrá váljék, nem kellett, csak egyetlenegy mozdulat. Az ajtónyitás.
Reszket a domb tetején riadozva a fű; fut a széllel sírva a földeken át a törött kóró. Fut az ég is. Felhők vágtatnak kavarogva az esti homályban. Később megjön a csönd. Ez az ősz. Ez a hallgatag-álmos tétovaság; tovatűnő, testtelen ének a vízről. Visszhang kong a kövek szakadékai közt a hidegben. Lámpást gyújthat-e hit? Mécsest a kába reménység? Lennék bár gyönyörű lobogású csillaga fent az égbolt éjeinek, mintsem tört árny, ki a fák közt céltalanul kószál. Tüze sincs, csak bánata, amely halk-monoton kopogással kísért háta mögött, s már félelem és sár vonja a mély fele. Míg lehanyatlik.
Fogynak erőink… Romlik a köznapok emberi rendje. S nem jelez intő tábla, nincs meg az út sem, ahonnan nem térülhet a botladozó láb orv szakadékhoz. Mondjátok, hol az út; és út-e, ha rossz az irány is?! Gyávultan magyarázó, mentegető önemésztés vinnyog a görgő omlás gyilkos kőtömegében. Rombol az ősz. Szomorú csatatér ez a táj, ez az élet. Elsorvadnak a vágyak s mind a virág is színei veszvén, elvetik ágaikat fák s bokrok a kék hegyek alján. Ó, szerelem!… pár részeg gajdolt rólad az utcán. Tántorgó dalaikban ismersz régi magadra? Károg a rét. A feloszlás lápi lidérce lobog kinn; elvesztett meseszálak szállnak a tört nap után és eltűnnek, szakadozva a szótlan ónos esőkben. Mind elment, aki szállhat: a gólya, cikkanó fecske. S mennek gyermekeink… Hány tér majd vissza közülük? Bátran térhet-e? Várja-e majdan, hívja-e szó s szív?…
Nyitva a könyv. Nagy költő versel benn a jövőről. … szép rend kellene már! nem gyáva szavak napi árán, nem szónoklatok és nyafogások frázisain nőtt meddő alkudozásból sarjad egy tiszta világ itt! Összefog egyszer minden nép s nemzet, kitalálván, mint járjon közös üggyel azontúl… Szép ez az álom. Meg lehet halni is érte; József Attila, Petőfi, Garcia Lorca hitével. S mint Ő, semmibe hajszolt, számkivetett roncsként, ős-áldozatul a halálnak.
S lám, ma az út hova visz! Mondjátok, út a hazugság? Út-e, ha vad vicsorítás lesz a szelíd mosolyokból? És a kihűlt gyárak kéményei mit mondanának? Istent hívnak-e segítségül? vagy lobogót vár, vérvereset mind?… Csontváz-ujjként merre mutatnak?! Indul a todmarsch. Céltalan útja a megcsalatottnak. S mily végetlen a sor! Egy nép vonul el megadóan. Lenni akart pedig!… Élni a föld, meg a földben a régmúlt ezredek emlékké kövesült páfránya, harasztja. Nőni akarnak a fák és elsokasulni a zölden ringó rengetegek, hol az ágon csillagok ülnek, s minden nap gyönyörűbb és teltebb fürtöket érlel fényük a párás-barna homályban… S ott is! az égő fűszálak s a füvek közt perzselten lehanyatló tollatlan madarak… Mind élni akartak a roppant hullámok taraján tovasikló, fürge idővel; boldogan ujjongó repüléssel szállni a holnap útjain el, a Reménység zengő kék szigetéhez…
Nem fog félelem és harag ott már szállni kívánó képzeletet! Nem köt sem harc, sem a kényszerű tűrés láncra szabad, s már megszelídült erejű atomokkal munkálkodni okos törvényt, igazabb tudományt sem. Új korszak nemesít új emberi fajt!… A jövendő őszintébb, kezesebb lesz örvényes jelenünknél.
Nem válaszolsz anyám, pedig hát jó lenne, magamra hagytál a sorok közt felejtve. Feszengek, mint zsidócska az üres boltban, s az sem egyértelmű, hogy ahol vagy, hol van.
Eleresztettél, és nem gondoskodsz rólam, lásd, a szereteted kongó, üres szólam; mit higgyek felőled, ha nem küldesz jelet, vagy odajutottál, ahonnan nem lehet?
Aki így szökik meg, nem pótolhatatlan. Érzelmi rabláncon gyászoljak magamban? Talán találok még boldog búvóhelyet, hová behúzódhat mellém, aki szeret.
– Félig ébren élek, félig eltemetve; szeret-e, dajkál-e bárki is helyette? Kitől számíthatok biztató szavakra, vagy föladjam én is, hogyha ő feladta?
