Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Széthullott kocsim, a Mahájána, így kinézek a ködös tetőablakon és inkább a Göncölt fürkészem, lázas tekintetem elől hogy szalad, amíg próbálom szekeréről lekapni a sok-sok rég elvesztett és kocsmai kártyán már előre eljátszott nyarat, mert bár azt mondják, a csillagok szemtanúsága alatt egyformán parányiak mind a földi életek, néha mégis úgy tetszik nekem, hogy vannak előttük pártfogásukba vett és szeszélyüknek kedvesebb történetek, de némák maradnak imáimra és nem felelnek, a végtelen lelkek fásult tömegében én számítok-e még valamit, vagy ugyanúgy csak egy süket és jeges űrt faggatok, mint az a másik nyolcmilliárd majommá züllött kisisten odakint… .
Mondd, láttad már az erdőt? Ismered ezernyi fáját, az apró bokrokat, tekergő ösvényeit, szál virágot az összehajló fák alatt, a halk neszt, ha lépted finom hálóját sérti a csendnek? Mondd, voltál-e ott? Próbáltál feljutni a magas fákra, águk szorítva, tenyered horzsolva fel? Láttad-e a hatalmas törzseket, a vén ráncos kérget, és érezted-e a letépett háncs fanyar illatát? Láttad-e a fényt, ahogy leskelve befut a levelek szakadt vászna közé, és emlékszel-e, hogy rád talált ott? Mondd, ültél már erdei óriások tetején kuporogva, s magadban ott nézted-e az eget? Szakítottál-e pár foszló felleget tenyered melegén morzsolva szét, és érezted-e, hogy a távol oktalan vágyad célja csak, s búvó rejteked a számodra mért parányi létre kínál elég igéző, bűvös titkokat? És megnevetteted-e ott fent az unatkozó varjúfiakat? Gondoltad-e, vágyad is elég hogy fenntartson a magasban? Mondd, magadba szívtad-e ott a kéket?
Soha nem hittem, hogy a gyöngédség fátyla véd. Soha nem hittem, hogy a most újra rég. Soha nem hittem, hogy vihar után örvények jönnek. Soha nem hittem, hogy lesz még ideje a vízözönnek.
Anyám, ki voltál, Anyám, ki vagy, Ajánlj be, kérlek, odafönt, Magamra ne hagyj!
Ha szavad nem értenék Elbúsult angyalok: Semmint hogy vétenék – Karodban hallgatok. Mint eltévedt madarak, Az elvetélt szavak – Nem hozzák vissza Tavaszok, nyarak...
Anyám, ha madrigál, Ha mozarti derű – Föld és Menny addig áll, Míg elszárad a fű!
Anyám, ki voltál, Anyám, ki vagy, Ajánlj be, kérlek, odafönt – Magamra ne hagyj...
Szomorú vagy – állapította meg kétszer is a barátom ma sörözés-borozás közben, és annyira meglepett ez a magabiztosság, amellyel rátapintott a vereségemre, mégiscsak azt mondtam egy nőnek, hogy szeretlek, elvettem feleségül, és most meg rosszakat álmodom, holott azt gondoltam, hogy komolyan gondolom, és akkor mi van az én szeretetemmel, hol van az, milyen állapotban őrzi milyen isten, ha rettegek, hogy én magam sem számíthatok rá, mért álmodom mindig, hogy valaki áll az ablakban, és merőn figyel?
2.
És belészerettem egy másik nőbe, és ezt is komolyan gondolom, edzésben kell tartanom ezt a komolyat, különben ráfázok megint, és a boldogságom megtelik ecettel, vagy ez nem is vereség, csak élet, vagy az élet maga vereség, hol van az én szívem, milyen diótörőkben lapul rettegve, várva, hogy rányomják a két szárat, a többiek örüljenek annak, ami előbukkan, ő pedig csak repedjen és repedjen?
Egyre beljebb, egyenletesen zuhanok, lassan ki se látszom, meg sem ismernétek, pedig szerettem volna a vendégetek lenni, hogy együtt örüljünk. Vajon minek is? Hiszen ti pompásan megvagytok nélkülem, csak nem ismeritek be. Hasznos a látszat! Fiatalságotok most még bírja az éveket, nem kell kigombolni minden kabátot. Most még nem tudhatjátok, mi vár rátok, miért tanácsos kerülni a mellékutcákat, milyen dideregni egyedül, hideg szobákban, miért kell gondosan bezárni ajtót, ablakot. Egyre beljebb, de nem találok semmit, mit felhozhatnék, hogy megosszam veletek. Egyenletes zuhanásom: emelet, emelet. Legyetek szabadok! Én már az vagyok. A halálomat hagyom rátok. Tessék! Betűzzétek! Mint egy verset.
Nézd, nem mondta senki, hogy könnyű szeretni egy nőt, aki megszokta az erőszakot. Olyan helyről jövök, ahol a lányokat tranzakciószerűen adják el és férjhez. És nem mondom, hogy ez az én történetem, csak azt, hogy ha ma megtagadom, hogy abba a házba menjek, ahol nagyanyám lakott, az azért van, mert automatikusan a szüleim adósságaira gondolok, melyek a gyerekkoromtól üldöznek, és a vénasszonyokra, akik azt kiabálják a kerítés fölött, hogy az enyéim eladnak, hogy megszabaduljanak az adósságaiktól.
Senki nem mondja, hogy szeretned kell a szüleid, azt hiszem, csak keresned kell egy okot, amiért megköszönd nekik. Az apám is tett valami jót, amikor megírta a búcsúleveleit, és elszórta őket a házban – amikor nagy leszel, mindent meg kell tenned azért, hogy ne legyél olyan, mint ő, és ha ez azt jelenti, hogy nem szabad azt kívánnod, hogy meghalj, akkor nem szabad azt kívánnod, hogy meghalj, még ha azt is kívánod, hogy kívánd a halált.
Nem mondta senki, hogy könnyű keménynek lenni, de van néhány kemény dolog, amit tudnod kell rólam. Például azt, hogy első osztályos korom óta egyetlen verekedésben sem maradtam alul, amikor anyám elküldött kenyérért, és egy nálam nagyobb fiúval verekedtem, mert el akarta lopni a maradék pénzemet. És én győztem.
Senki nem mondja, hogy könnyű, de én még emlékszem arra a tizenkétszögű könnyű érmére, amelyet az ujjaim közé szorítottam, és a karcolásra, amit akkor szereztem, amikor kiütöttem a fogát.
Nézd, ha egy olyan nő kéri, hogy vedd az öledbe, aki erőszakban nőtt fel, akkor nem kell kérdéseket feltenned, csak erős karokra van szükség, amik egybetartják az alkatrészeket. Tudod, hogy gyakran veszem fel a te nehéz esőkabátodat, mert majdnem teljesen beborít. És ha valami tetszik az utóbbi időben, az az, hogy ne lásson senki.
Könnyebb elképzelnem, hogy bedugtál a kabátba, és elvittél valahová, egyre távolabb mindattól, amit ismerek, de egyre közelebb önmagamhoz.
/Demény Péter ford./
*Cristina Alexandrescu 1993-ban született Bukarestben.
amikor utazunk a házakat nézem az elmosódott kerítések közt kirajzolódó udvarokat elképzelem milyen lenne ott élni kis falvakban egy tanyán ahol kevés az ember csak mi vagyunk és egy darabig azt gondolom mindegy hol élünk amíg vagyunk bárhol jó lehet most meg már azt hogy mindegy hol élünk mert nem vagyunk és sehol sem lehet jó pedig itt is szépek a házak itt a legszebbek soha nem akartam máshová menni jó volt kicsinek lenni az óriások között most börtön ez a hely nem jön be fény a lakásba a belső udvaron csak beton vesz körül innen nem látni fákat madarat még az időt sem ha kinézek az ablakon ugyanolyan a délután mint a reggel és mégis az a napi öt perc amikor éppen úgy esik a fény hogy egy kis sávban beszűrődik elég ahhoz hogy életben tartson két növényt a harmadikat rólad nevezem el
Ha menni kell, hát menni kell. Akkor meg minek tökölődjék az ember, pardon, a tanár, tette fel a költői kérdést évekkel ezelőtt Cézár, a frappáns megjegyzéseiről elhíresült, több tanügyi reformot is szerencsésen túlélt történelemtanár. Ezt speciel akkor mondta, amikor Strapa Lujza kolléginánk a katedrához láncolta magát. Hagyjatok tanítani, sikította oly hangerővel, hogy a Szent Ignác Római Kath. Főgimnázium megroggyant padlásán sziesztázó denevérek riadtan repültek ki a szabadba. Az igazság az, hogy Strapa Lujzát már jó ideje nyugdíjazták, ő azonban szolid szabású, pörkölt kávészínű nadrágkosztümjében minden tanév elején megjelent, hogy még egy kicsit taníthasson. Abban a nevezetes esztendőben azonban a legújabb tanügyi reform következtében egy árva pluszóra sem maradt. Strapa Lujza ekkor szánta rá magát a tiltakozás eme extrém formájára. S hogy eltökéltségéhez szemernyi kétség se férjen, a láncot rögzítő kínai lakat kulcsát lenyelte. Az igazgatónak lakatost kellett hívnia, hogy a kétségbeesetten rúgkapáló kolléginát leválasszák az élete értelmét jelentő deszkákról. Strapa Lujza egy-két évig még a Gimi körül ólálkodott, aztán eltűnt a környékről. Hamarosan Cézár is nyugdíjba ment. Állítólag egy távoli szigetre költözött, ahol nagy formátumú memoárján dolgozik, mely a tanügyben betöltött korszakalkotó szerepét hivatott igazolni.
Ami a folytatást illeti, lassan kicserélődött körülöttem az Alma Mater tanári kara, s egy szép napon rádöbbentem, hogy a tanév végén engem is nyugdíjazni fognak. Hiszen semmit sem öregedtem, álltam hitetlenkedve a tükör elé. Ez az ezüstös hajszín pedig még sármosabbá tesz az érett pasikat lájkoló kolléginák műértő szemében. Az igazság az, hogy a közelgő dátummal kapcsolatos egzisztenciális megrázkódtatásomat követően, előbb én is holmi huncutságon törtem a fejem, amivel ideig-óráig meghosszabbíthatnám a tanári pályámat. Aztán a váratlanul érkező szabadság szele egyszeriben kifújta fejemből a csábító gondolatot. Hát elment az eszed, korholtam magam. Még csak az hiányozna, hogy továbbra is a tanügyi rendszer elnyomott jobbágyaként robotolj! Hogy orrodat a földhöz ütögetve hajbókolj, amikor minden ok nélkül cseszegetnek! Hogy nap mint nap kitedd magad a feletteseid pillanatnyi pszichés zavarából eredő, beláthatatlan veszélyeknek! Eleget szívattak az egymásnak ellentmondó tanügyi törvényekkel, rendeletekkel, kósza igazgatói utasításokkal, melyekről már az első pillanatban kiderült, hogy a gyakorló tanárok idegrendszerének maradandó károsítására találták ki valamennyit. Hajdani, nagy hírű kollégáimra gondoltam, akik már a nyugdíjazásuk előtti tanévben a függetlenség útjára léptek. Cicero, a konjugációval és deklinációval diáknemzedékek hosszú sorát megnyomorító, autodidakta latintanár például ki se dugta az orrát borpincévé átalakított kabinetjéből, ahol guggolós borok nemesítésével kísérletezett naphosszat. Bulldog, a brutális stílusáról közismert fizikatanár a kollegák és kolléginák magánéletéről tartott zaftos részletekben gazdag előadásokat az ámuldozva hallgató diákságnak. Jámbor Áron a vénülés fiziológiai jeleit klasszikus elégiákban felpanaszló magyartanár a nyomdafesték határán billegő, erotikus szabadverseket kezdett írogatni. Spinoza, a galamblelkű filozófiatanár gyermeki énje játékosságának engedve az ősi Alma Mater újonnan felszerelt liftjében furikázott az órái alatt. Mire idáig jutottam gondolatban, már az én stratégiám is körvonalazódott. Mi lenne, ha laza eleganciával tanítanék, ahogyan eddig is próbálkoztam, de a zsúfolt tanterv miatt végül mindig fusizni kényszerültem? Mert, kedves kollégák, mindent meg kell tanítani, hogy ne érhesse kellemetlen meglepetés a diákot az érettségin, hajtogatták az illetékesek gyűlésen, továbbképzőn, módszertani körön, de még a Gimi homlokzatán trónoló két kőbagoly is ezt huhogta szakadatlanul. Ettől kezdve reggelente nem fogom felébreszteni a padokban édesdeden alvó diákokat, fogadkoztam. Hiszen egész éjjel tanultak szegények. Kell a regenerálódás fejlődésben levő, fiatal szervezetüknek. Némán, lábujjhegyen járkálok majd körülöttük, megigazítom a kispárnát a fejük alatt, és ha szemüket netán riadtan rám nyitnák, altatót dúdolva nyugtatom meg őket. Igaz is, miért mennék fel első órára? Hosszú éveken át loholtam lélekszakadva hétre vagy nyolcra az iskolába, nehogy a kaput bezárják előttem. Csak semmi kapkodás! Bőven elég, ha kilencre felsétálok. De még jobb, ha tízre. Addigra úgyis kinyitják a kaput. Ezt a kapuzárási trükköt különben is a gyengébb idegzetű tanárok terrorizálására találták ki, egy tőről metszett gimis diáknak a szeme sem rebben meg tőle. Aztán itt van az utolsó óra. Ilyenkor már csak néhány szórakozott diák lézeng az iskolában. Minek zavarnám meg őket nevetséges buzgólkodásommal? Napközben pedig, ha megunom a tanítást, a folyosón fogok sétálgatni. Tavaly oly szépen felújították az iskola épületét, hogy nem lehet betelni vele! Istenem, mennyi csodálatos lehetőség vár rám az előttem álló időszakban, sóhajtottam fel vágyakozva. Arról nem is beszélve, hogy az utolsó szó jogán végre az iskola vezetőségének a szemébe mondhatom mindazt, amiről eddig gyáván hallgattam. Ugyan mit tehetnének ellenem? Perzsára hívnának? Megfenyegetnének a tanügyi törvény holmi homályos értelmű paragrafusára hivatkozva? S akkor mi van?!
Persze mindebből a hősködésből semmi sem lett. Ugyanolyan beszari tanár maradtam, mint amilyen eddig is voltam. Továbbra is igyekeztem mindent megtanítani a diákjaimnak, mert ki tudja, hogy az érettségi vizsgán mit fognak kérni tőlük. Mindössze háromszor fordult elő, hogy pár percet késtem az iskolából. Akkor viszont a mellékbejáraton át lopakodtam az épületbe, nehogy a főkapunál áriázó igazgatóhelyettes asszonyba botoljak. Első órán – feledve filantróp fogadalmam – a hajuknál fogva ébresztettem föl a padokban elnyúlva alvó diákokat. Mondanom sem kell, hogy napközben is megtartottam minden órámat, az utolsóra pedig a biztonság kedvéért rátettem még tíz percet. A szókimondás lehetőségével sem éltem. Megpróbáltam ugyan az igazgató tudomására hozni kritikus észrevételeimet, de olyan értetlenül meresztette rám a szemét, hogy zavaromban dicsérni kezdtem.
Az utolsó tanítási napot követő éjszakán furcsa álmot láttam. Egy csörgősipkás udvari bolond jelent meg előttem. Tótágast állt, cigánykereket vetett, fürgén körbeugrált. Aki tanár, az is marad, ismételgette csúfondárosan vigyorogva. Cézár volt az, a hangjáról felismertem.
Én itt vagyok de hol vagy te Uram S hol voltál amikor kerestelek még A borban asszony-ölben álmok eszmék Tömjénködében is csak önmagam Találtam nem voltál a bűnre mentség S a büntetés sem egyetlen szavam Se szólított meg Te se szólítottál S azt sem hiszem már Te vagy aki voltál
Kint száll a köd és megmozdulnak a Kőszobrok most egy képzelt őszi kertben Európa vonaglik a bika Hátán Apollón nyila még tegezben És mosolyogva gondol Marszüászra Lenyúzott bőre kéjes-nyers szagára
Kéjek s kínok között vezet az ember Isten vagy emberek jelölte útja Csodálod-e hogy amire befutja Halálvággyal telik nem félelemmel S akármit tesz ölelve bár vagy ölve Visszazuhan a Káosz-anyaölbe
Kutattalak s nem leltem rád Uram Most megpróbálom mégis kitalálni Valaki vagy Te vagy csupán akármi Sorvégre rímnek jól jöhetsz ugyan De jobban élsz a vírusban s a rákban Mint a tehozzád esdeklő imákban S ha megtagadlak azzal adnék létet Neked hát nem tagadlak s végre véged
Megszabadultam tőled mégis árvád Vagyok Uram ki várva várva vár rád.
lámpa fénykörébe hulló esőcsepp vagy felvillansz eltűnsz felvillansz megint kigurul a járdára a neved megfagy számba zárlak újra meg ne fázz idekint bent idegen város zúg idegen nyelven fogaim közt vacogsz s már régóta nincs mit mondani valahol faág rebben szétfoszlasz megint az a fénycsóva vagy fent a szerpentinen előttem szaladsz ha egyszer csak egyszer utolérhetnélek kapálózom ívóhelyére a lazac sodrás vagy holdkóros szirénének hallgatásból kivagdalt hanggirland vagy a karmester májfoltos keze gyereksíron kergetőző szellő szippant beléd a tarka szélforgó egyet és részeg táncra perdül színeit felköpi az égre onnan leperegnek le fűre fára dicsőséged hirdetik valami ősi szent valami eretnek hozsannával lassan összekoccan föld és az égbolt bogár és bogár mennydörgés jön fény és látlak holtan odafönt a Hold fekete felhőt dobál lámpa fénykörébe hulló esőcsepp vagy felvillansz eltűnsz felvillansz újra lehullsz felszáradsz sosem kelsz útra és örökkön-örökké mintha csak tegnap
Emlékszem rá, egyszer megvert apu. Mert rossz voltam. Sarokba állított. Sírtam, s gyűlöltem őt nagyon. Mert közben ásított. A könnyeimmel köröket rajzoltam fel a falra. S titkos jelt a körökre. Ne verjen meg többé soha. És tűnjön el örökre. Most nincs velünk. Elment. Nagyon sok napja már. S az oviban utálom azt, akit. Este az apja vár. Anyu azt mondja itt hagyott. De eljön, majd ha véget ér a per. Csak én tudom, miattam nem jöhet. Hisz én tüntettem el.
Öregisten, Nagyisten nézd, hogy élünk itt lenn katlanba zárva csodára várva csöbörből-vödörbe magyarok. Itt élünk se élve se halva hurrá a vödörben hal van süthetünk szálkás kis pecsenyét a friss húst viszi már a fürge menyét körben a bozótból ragadozók szeme villog az elhevert csordákon áldozati billog. (csitt, csak csendesen, ne kiálts, mormold csak, mormold az imát)
Öregisten, Nagyisten ha Te nem, ki segítsen? Sovány lakomára nova bort kínáltak s akik ezt megitták mind bódultakká váltak. (…csak csendesen, ne siránkozz, bátran szólj elkábult hazánkhoz) Öregisten, Nagyisten érted sóvárog ma minden akik hortyognak szanaszét vagy éberen vigyáznak síkos savas-eső alatt bíz egyformán áznak. (…csak csendesen, mind aki lázad, báránybőr jelmezben figyelik a házad)
Öregisten, Nagyisten erősíts a hitben hogy ami késik azért el nem múlik él még a Te nyájad bárha szőre hullik. (…csak csendesen, nem használ a lárma, mostoha szülők közt még árvább az árva) Öregisten, Nagyisten más remény nincsen mint igazad kegyelmed hogy Te szabj végül rendet maradék országnak adj életes kedvet a lecsonkolt többit gyógyítgasd ne engedd önnön-gyilkosává válni haza kell találni! (…csak csendesen, mert vád alá vesznek, jönnek janicsárék, kerék alá tesznek)
Öregisten, Nagyisten nem hoztak, de vittek a vak lóra azt hazudták bátor suba alatt kupec lett a pásztor műdalokkal altat nejlon-furulyája dagonyáztat minket langyos pocsolyába. (csak csendesen, ne élvezd a táncot, csörgesd csak, csörgesd a vattázott láncot) Fájdalomban boldog régi jó Patrónánk hegyeink elcsórták, eladó a rónánk fulladunk a füstben a folyónkban cián sorvasztja a lelkünk a ránktukmált Isten-hiány mértékadó értelmiség minden mérték nélkül! hóhér a halottal cinikusan békül dús szobákban ál-parasztok a búzát égetik ők nem a harasztot melósvezér nyüszít, uszít munkásember helyben fut itt a hajléktalant rendőr verte shoppingcenter országszerte mocskos pénznek nincsen szaga gaztól rabolt s gaz lett maga és a művész? búsan kérded megvették a tehetséget sirasd őket Ősi Anya zsoldos pénznek sincsen szaga. (…csak csendesen, hagyd Krisztust ítélni, végtelen időben mindenkit megtérni)
Öregisten, Nagyisten kit kövessünk s kit nem? Érlelj az eszmében de a rögeszmét távoztasd hisztériát űzz el indulatunk meghagyd a reánk szabott leckét beteljesíthessük gőgösek se legyünk kétségbe se essünk náci-tudat, bolsi-tudat csak álarc a Szörnynek egyképp meggyötörtek lám egymásra törnek gonosz század elment nehéz évek jönnek melegítsd eszünket, okosítsd szívünket, biztass hogy a testvérharc megszűnhet göngyöld e Földgolyót Fiad köntösébe édes hazánkat annak is kellős közepébe a lapulást-alkuvást váltsa már valódi béke. Annyi gyalázatos koron át őrizd meg számunkra misztikus koronád. (…csak csendesen, akinek füle van, hallja, a látónak látható, hasad az Ég alja)
Öregisten, Nagyisten mit akarjunk s mit nem: törvényed vezessen hogy e kis nép oda ne vesszen át ne lyukadjon helyünkön a térkép ki ne radírozzon a világi lét végképp serkentsd fel szolgád a Magyarok Istenét kend meg könnyektől elhomálylott szemét küldd le a magasból újra e véres-veres földre tartsd köztünk szellemét most és mindörökre. (A Születés előtt túl hosszú volt az Ádvent – hiszen az életünk hovatovább ráment – mielőtt nem késő, Te mondd ki az Áment.)
Amikor még ember se volt, páfrány-bokor fölém hajolt, apónak hívott a bokor. Mikor születtem? Semmikor.”
(Weöres Sándor: Toccata)
KAF emlékére
Mennek futnak masíroznak futnak mennek masíroznak szemem előtt sűrű képek szemem előtt kergetőznek süt a nap kint fúj a szél kint pörögnek a virágszirmok lengedeznek buknak szállnak jaj a szirmok jaj a képek egy tükörben nézem arcom a tükörben nézem arcom öreg vagyok ifjú vagyok szép világos arcú vagyok mint egy gyermek olyan vagyok semmi májfolt sehol ráncok feszes az arc sehol árkok erezetek gödrök sáncok ifjú vagyok fiatal még gyermek vagyok mind én vagyok életre kel ez a sok arc mind az enyém mind én vagyok s néz kifelé onnan bentről bámul reám aki vagyok tíz és húsz majd harminc hetven mennyi évem néz itt szemben próbálnak mind jól megférni jól megférni jól meglenni ifjú öreg jól megférni öreg ifjú jól meglenni
mennek futnak masíroznak futnak mennek masíroznak szemem előtt sűrű képek szemem előtt kergetőznek süt a nap kint fúj a szél kint pörögnek a virágszirmok lengedeznek buknak szállnak jaj a szirmok jaj a képek kúszni kezdenek kapaszkodni fel egész a toronygombig s látom fentről látom onnan ezt a földet látom onnan
s látom hogy egy bokor alján önfeledten alszik éppen alszik valaki ott mélyen és hogy akkor mi is történt mi ért akkor nem tudhatom de hirtelen jó kedvem lett s nem kívántam sehol semmit sehol lenni nem akartam sehol máshol nem akartam csak a mezőn hol az árnyék ott ahol a fák s az árnyék fák voltak és hajladoztak és a füvek hajladoztak és az erdők és a mezők hullámzott ott szinte minden lüktetett az erdő mező és középen ez a lélek ez a boldog öntudatlan ki a szélben nem is szélben a szellőben az árnyékban az árnyékban a kutyájával mintha egy lett volna akkor kutya ember bokor erdő bokor kutya erdő mező és olyan öröm szállt meg ott fenn hogy a világ hogy a szellő erdő mező fák és bokor és a nap is és a fény is és az árnyék minden-minden pillanatig percig meddig? csak azért él hogy e lélek ez az ember aki alszik mélyen ez a férfi hogy csak neki hogy csak süssön hogy csak fújjon hogy csak neki gurgulázzon ott a patak a közelben hogy a világ így megnyíljon soha többé úgy megnyíljon s érezzem hogy vagyok élek érezzem a mindenséget bár egy percre bárcsak addig azt érezzem úgy vagyok itt mint az isten Ő vagyok itt letekintek én vagyok itt letekintek s örül lelkem letekintek s örül bennem a világ is és az árnyék és a fény is örvendezünk mind ezért a pillanatért ezért az egy pillanatért éltem tudom csakis ezért hogyha volt még csak ezekért a nem sok tudom csak az ilyen nagyon kevés boldogságos pillanatért…
Valamennyi isten báránya közül téged szeretlek a legjobban. Mert te azt mondod: nincsenek isten bárányai. És ez igaz. És te vagy közülük a legjobb.
Nos? - kérdezte mosolyogva. Hosszan elgondolkoztam, majd ezt feleltem: nos. Egy kis bosszúságot láttam csipetnyire szűkült szemeiben, de nem tágítottam. Nos és nos. Nem lehet másként. És nos volt. Egymás után vagy százszor is, megállás nélkül. Már mindkettőnk arcán veríték gyöngyözött; ő csukott szemmel kérdezett, én hátat fordítottam neki, úgy válaszoltam. Már lement a nap, kiürültek a padsorok a Duna felett: nos? - kérdezte reménykedve. Nos - sóhajtottam, s legszívesebben vízbe merültem volna; rejtett tartályaimból nyúlszájak kapkodtak levegőért. Tulajdonképpen egyetértünk; én hiszek neked, elfogadom, amit mondsz. Nos? Felelj végre. Nos, azt teszem immáron álló napja, mondtam, s Dunába lógattam fáradt szemeim. Hagyj pihenni. Nem elég ez neked? Nos? Váratlan kérdésem láthatóan zavarba hozta. De hát én szeretlek téged - hidd el. Egész életemben rád vártam. Hogy megértselek, hogy segítsek rajtad, hogy megmeneküljek benned. Nos? Akartam válaszolni, de hát nem volt mit válaszolni. Egyes dolgokra nincs mit válaszolni. Felálltam és így szóltam: nos? Kegyetlen vagy - mondta. Könyörtelen szikla vagy. Pedig megérthettük volna egymást. Mielőtt elmegyek, még köszönhetnél legalább. Azt hiszed, meg akartalak csalni, lopni, hazudni akartam - tévedsz. Azt hittem, megértjük egymást. Egyenlő cserét gondoltam. Ég veled. Most köszönhetnél. Ezzel nem árulsz el semmit. Nos? Határozott kérdő hangsúlyából, felemelkedő alakjából éreztem, hogy csakugyan menni készül. Vége a kimerítő tortúrának - gondoltam. Bal kezemmel kalapom felé nyúltam, mellesleg régen elvitte már a szél, kicsit meghajoltam, s úgy álltam mozdulatlanul. Néhány perc múlva felnéztem, s láttam, hogy egyedül vagyok. Istenem Uram, egyetlen drága jó Istenem, mért hagytál el engem - suttogtam magam elé.
Mit vársz, hova tömörüljek, arcomat milyen présbe rakjam? Sokszor elmegyek, ez nem vitás, olyankor hátizsák, széldzseki, a kapucnit a fejemre húzom, ha nem, utánam szólsz: Meg ne fázz! A kocsiban a sebesség bánt, a vonat biztos pályán halad, ezt a választást nehezményezed. Ha volán mögött ülsz, én vagyok a kommentátor, mintha rólad tudósítanék: Ne most, ne így, ne hármat! És megint a kabátok: mindig más-más színűben térek haza, nézel, mint aki először lát. És ha megbántalak, szemedben olvadó hósapkás gleccserek, ebben nem különbözünk.
Sikolt a rigó repeső füttye a lomb közt: „A tavasz, a tavasz, már másé, már másé, már másé.” Illatos hajkoronájuk díszében ragyogván Jönnek a mások.
Érted-e?... delet dobbanó szívvel megállni kék kikeletben Érted-e?... mást szólít már szállván a tavaszi szél. Lobbanó fürttel az orgonabokrok nem néked Ontják a vérük.
Nem sorsodat rejti a rügy már; zsendülő lombon Nem néked kell általtörnöd vérző ajakkal. Nem néked fonódik új kéjek töviskoszorúja! Nem téged hívnak.
Te állj meg, te állj meg, te állj meg, sohase mozdulj. Arany nyaradért fizess meg minden tavasszal! Keskeny a nyár pallója s hídja a délnek Ingó szivárvány.
Állj meg keményen, mint őskori templomi szüzek, Szent serleget hordva bűvös márványkarokkal. Ha sűrű ürömmé erjed nedve örömnek Meg ne inogjál.
S ha néha tűzpiros alkony pillangószárnya Illó olajjá sepri a serleged színét, Te állj meg, sohase fussál dalos sikollyal Neki az éjnek.
Megtudtad: ez a tiéd, a kéjeid kertje. S mert kerted van, nem lehet kerted az egész világ. Áldott elérés ára érett megállás... Nincsen tovább már.
Mint őskori templomok lánya alázatos márványkarokkal Hordozzad szíved: számodra szíved az egész világ. Keskeny a nyár pallója, de vezet végtelen véghez. Keskeny a sorsod, de rajta Istenek járnak. Állj meg, ne mozdulj.
És még csak nem is böriben voltál. Hanem szabadon. És csak ittál és énekeltél. És volt egy próbatermetek, és ott is aludtatok. És megkeféltél mindenkit, aki felajánlkozott.
És naná, hogy fogalmad sincs a városok, falvak, nők nevéről. De semmire se volt gondod. Alád szerveztek mindent. Sokat is kerestél, de elittátok, mondod.
Pia mindig volt, de kaja szinte sosem. No de elröppent, mondod keserűn.
Mert fiatal vagy, és szánsz minden öntudatlan napot, évet most már. És az elivott pénzt is. Míg én, bár nem mondom, irigyellek. Nekem most jól jönne a te elillant tíz éved a nyugdíjig. Engem ugyan nem érdekelne, ha csak úgy elröppenne. Mindennapok nélkül, egészben. Mert de jó is lenne, ha nem kellene időre kelni, indulni, végezni minden apró és nagy dologgal. Ha nem kellene időre leadni a gáz- és villanyóra állását, időre csekket fizetni. Rájönni minden hónapban, hogy milyen kevés a szabad felhasználású pénzünk. Hogy mire odaadjuk a kellő forintokat, szabad forintjaink alig maradnak. Tudod, amit arra költenénk, ami egyediségünket határozná meg. Könyvre, zenére, vitaminra és szandálra. Miközben a kínálat bőséges. Mintha a túltermelési válság egyre inkább túltermelési válságabb volna. Mert úgy kínálnak már mindent, mintha mi nem is kellenénk semmihez, csak a pénzünk. A kaját forrón, díszesen, már-már előrágva, a szavakat, kultúrát szájba rágva. Csak lassan és röviden. Az eladás érdekében még az agyunkat is kímélni akarják. Háttér maradhasson minden, kizárható legyen, ha kényünk úgy kívánja. Szép kis ruháinkat meg tökéletes próbababák hordják.
Szóval irigyellek téged, pedig hogy igyekeztem. Hogy irigység ne sápassza az arcomat. Májam ne termeljen hiába epét, mert nekem meg ebből a józan szabadságból van elegem.
Kedves Péter, most, hogy meghaltál, visszaadom az öregkori arcodat, inkább sötét hajjal toppanj mindig elém – diákként bandáztunk oly sokat. Visszaadom a Teremtőnek az ősz hajat, a ráncokat (mindkettőnkét), játsszuk azt, hogy a rakpart lépcsőjén ülünk, egy huszonéves költő-bölcsész és egy szorongó gimnazista. Mit szólsz vajon a verseimhez, tűnődnék a szúrós pillantások kereszttüzében, tűrném a hümmögő dörmögést, „nahát, a szótagszám se stimmel, és a rímek! És miért ennyire kevés, amit hoztál? Tényleg csak ennyi van? Nahát, nahát, nem is tudom, mit mondjak!” Mindennek éppen ötven éve. Az élet galádul elsodort bennünket később, olykor találkoztunk, felolvastunk együtt, mint egyleti tagtársak, de már nem volt olyan, mint régen a barátság – ha egyáltalán megmaradt. És nem tagadom, hogy ez főleg rajtam múlt (közben itt a parton alkonyul, most épp a Stollár sarkán állok), rajtam múlt, persze, a fokföldi ibolya baráti körben ismert esete okán, elfelejtettem odaadni, miután biztosra ígértem, hogy a kézzel varrt japán bábuval együtt viszem a legközelebbi bulizásra. Gondolhattam volna, hogy... mit is? Most rám néznél, beszéljünk másról, elég a lelkizésből, magyarázásból, utóbbit különben is nagyon utáltad, „tiszta helyzet kell, nem tiráda”. Aztán egyszer írtál egy verset az ibolyáról, afféle példázat volt a soha le nem rótt tartozásról... Azért a köszönőviszony megmaradt. Nem tudok a kettesen ülni, hogy ne gondoljak közben rád, többször láttam, éppen átmész a síneken a kis boltba, néha intettem is tétován. Kedves Péter, fél év is eltelt, mire összeálltak ezek a verssorok, azt is tőled tanultam, nem kell sietni, mindig megvárnak a jambusok, végül a szótagszám is megvan, és a rímek talán kiadják magukat, egyébként hiába sietnék, az írás sosem lecke, hanem hangulat. A tartozás pedig megmarad. Hanuka lesz, karácsony, szilveszter, minden ablakban fényfüzér és más cifra díszek, de itt kint a téli ég sötét, csillagtalan, nem sok jót ígér. Szemüvegemen valami furcsa pára, s a Dunát a köddel együtt fátyolozza a folyami költő hiánya.
Oly korban éltem, amikor szégyen volt megkérdeni, mi a lényeg. Azt illett firtatni, mire megy ki a játék. Lukas naszáddal imigyen vágtam neki az ismeretlen óceánnak. De a vitorla délcegen lobogott, és patinás volt a hajótest.
