Egyszer eljön: mint hegyek a hajnali szélben, vállán hozza majd az ébredő napot, s jóreggelttel köszön mindannyiunkra. De nem jön ám csak úgy, amikor éppen kedve tartja, nem jön, amíg nem szólítjuk csillagremegtető szóval, amíg körül nem ültetjük a földet vasverte sebekkel, dühökkel, iszonyatokkal, gyermeksirató fájdalommal, amíg el nem szánjuk magunkat, hogy méricskélés nélkül követni fogjuk, keresztre bár, vagy azon is túl, s ha százszor megfeszítik, föltámasztjuk szívünkben százegyedszer is.
Piros köd szemem előtt - semmi más, És égés, égés - kínpadi parázs, Csontigható hő - s egy vigasztalás: Hogy ez talán már a tisztítótűz, S belőlem minden rosszlelket kiűz. Most ég ki belőlem a sok salak S mi megmarad: a lélek érce csak. Most ég ki minden idegen elem, Amit a sátán gyúrt össze velem, S ez égésből ha újjáéledek, Aki lenni szeretnék: az leszek. Leszek tűzlátta phönixmadár, Ki célja felé nyílegyenest száll. Gúzs nem köti és nem bántja bilincs, Röpte: ajándék, akadálya nincs. Sosem-látott kék egek emelik, Hálákat ad, ahogy emelkedik. Önön hamvából győztes szárnyra kel, És a földnek a mennyről énekel.
Senki sem különálló sziget; minden ember a kontinens egy része, a szárazföld egy darabja; ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy barátaid házát, vagy a te birtokod; minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel;ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól.
...............
/Sőtér István ford./
********************
Akiért a harang szól
Elmondta Szabó István püspök a Kossuth Rádió Vasárnapi Újság műsorának Lélektől lélekig rovatában 2015. május 31-én
Akiért a harang szól - sokat emlegetett sor ez. Legtöbben Hemingway híres regényének címéből ismerik, de legalább ugyanennyien tudják, hogy eredetileg John Donne angol költő 1624-ben írt elmélkedéseiből való. A költő betegen írta, úgymond halálára készülve. Így szól a híres mondat: „Senki sem különálló sziget, minden ember a kontinens egy része, a szárazföld egy darabja. Ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz kevesebb; éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy a barátaid házát, vagy a birtokodat. Minden halállal én leszek kevesebb, hiszen egy vagyok az emberiséggel. Ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól." De van itt valami, amit a sokat idézett sorok elől el szoktunk hagyni. Egy korábbi kérdés. Miért szól az a harang? A költő betegágyán harangszót hallott beszűrődni az ablakon, s úgy vélte, temetési beszédre szólít a harangozás, mint amikor mi is harangszó mellett csendben kivonulunk egy sírhoz, hogy még búcsúzván meghallgassuk a feltámadás igéit. S aztán, sejteti a költő, ekkor értjük meg, hogy a feltámadás igéi nem búcsúszavak - inkább a nagy készület szavai, az új élet első szavai! Mert az életünk egy-egy lap, egy fejezet egy könyvből, ahonnan nem tépi ki a halál, hanem Isten átfordítja azt a lapot egy másik oldalra, ahol jobb nyelvre, s ott jobb fordításban áll az életünk. Nem vész el tehát, mert minden Isten kezében van.
Ezt a képet vagy hasonlatot még mi is jól értjük, pedig már a digitális korban élünk. Nem vész el az életünk - a feltámadással egy jobb életre várunk. Isten átfordítja a lapot, átfordítja az életünket, vagy másképp szólva átülteti azt. (Így is szoktuk nevezni a fordítást: átültetés, vagy még inkább átvitel.) De nem ez a lényeg, hanem az, hogy Isten műve lesz az is, ahogy ez a mostani életünk is Isten teremtése. S abból a jobb világból hangzik ide a vigasztalás igéiben az ígéret és a bizonyosság. A búcsúszavak tehát a készülődés szavai. A költő egykor halálos betegen írta elmélkedéseit és imádságait, s tűnődött, vajon miért és kiért szól a harang. Mondhatni, a halálára készült. De szavaiból kiderül, megértette, valójában egy másik életre készül, a jobbra fordíttatás reményében. Ezért szól a harang! S hogy kiért szól? Mindenkiért, aki ezzel a reménnyel olvassa már most is a saját életét, és ezzel a bizalommal teszi le azt Istene kezébe.
Mert ugye, nő vagy? Termékeny Teremtő, dús csípőjű asszonyi fenség. Légy velem! Költözz belém! Szülj újjá! Táplálj! Ültess öledbe! Védj! Ne büntess, ne légy haragvó, ne szidj! Bocsáss meg, ha vétettem ellened, ha káromoltalak, ha kitaláltalak magamnak, ha maszkulinnak képzeltelek, őszes szakállú bácsikának, holott bár ősanya vagy, korod letagadhatnád, szépséged sugárzó, magabiztos. Ki hinné, hogy nemrégiben egy világmindenséget szültél. Óriásbébit, mely ordít, rúgkapál. Fogd a kezem! Adj erőt, hogy elviseljem, mit rám mérsz, ha úgy tartja kedved. Mert szeszélyes vagy, kiszámíthatatlan: hol elhalmozol, hol pedig kifosztasz. Nevelj szép szóval, simogass meg, és maradj mellettem most és mindörökké.
Félek, Atyám, – úgy zúgnak a harangok! fiatal tükrömet rontja az árny is, a fény is!… Ne félj, fiam, – téged hívnak a harangok, te vagy a tükör, te vagy az árny is, a fény is.
Félek, Atyám, – megtörtem a harcban, a hitben, és éhes sárkányok elé ejtem a kardot!… Ne félj, fiam, – megtartalak a harcban, a hitben, s karommal égig emeled azt a kardot.
Mit ér az ember, mit a vágy meg az önvád, mit ér törékeny szavam az őrült viharban?… Ne félj, fiam, – az a kín, az a vágy, az az önvád téged tisztít örök-kék égbolttá a viharban!
Anyám, ki voltál, Anyám, ki vagy, Ajánlj be, kérlek, odafönt, Magamra ne hagyj!
Ha szavad nem értenék Elbúsult angyalok: Semmint hogy vétenék – Karodban hallgatok. Mint eltévedt madarak, Az elvetélt szavak – Nem hozzák vissza Tavaszok, nyarak...
Anyám, ha madrigál, Ha mozarti derű – Föld és Menny addig áll, Míg elszárad a fű!
Anyám, ki voltál, Anyám, ki vagy, Ajánlj be, kérlek, odafönt – Magamra ne hagyj...
Saját szavunk nincs, segíts imádsággal, Ősi szavakkal, ősi igazsággal, Erőnk is tőled, reménységük tőled. A halandót, a mulandót megölted, Kisarjadsz bennünk végtelen tavasszal, Érzem erődet.
Megvallottuk hívságunk s bűneinket. Kék eged kékje, jóságod megillet, Parancsod hallom, saját hangom hallom, Engedd meg könnyem imába foglalnom. A napsütésben megváltást üzensz te, Tebenned bízom régtől, mindörökre Szültél örömre.
Szültél örömre, földi fájdalomra, Testemre küldtél gyors halált orozva, Küldtél, mint írást tanulatlanoknak. Családnak, népnek, kétségben lakóknak, Neved dicsérem, fennszóval szólítlak, Gondviselőmet tanullak, tanítlak, Hét nap, harminc nap.
Hét nap, harminc nap, szorongásunk múltán, Tarts meg, gyöngéket, igazságod útján. Tarts meg, ha úgy kell, te tudod, hogy meddig, Sólyom út 1-ig.
Eldobom, ne kapj utána. Fújja szél, foszlassa pára, egy legyen alvó ködökkel, ismeretlen és rokon. Légy süket, hogy fel ne költsön, gőgösen, hallgatva, bölcsen, minden élőnél erősebb – nincs hágcsó a tornyokon. Hadd sikoltson, árnyba gördül. Fel ne ébredj, álljon őrül végesség és végtelenség, kőrisfák és ciprusok. Fuss előre, füst a korlát. Lengessék sötét vitorlád tengered fehér vizéből visszazengő himnuszok. Eldobom, mert összeéget. Eldobom, üldözve téged, gyáva gyásszal marva újra érhetetlen szellemed. Vad lilában, dúlt aranyban, tömjénfüstben és harangban öntök vége-nincs vizekbe mézet és bort és tejet. Eldobom, dobd vissza gőggel. Vívok végtelen idővel, bamba kín mézébe fúltan tapadok az életen. Fel ne oldozz: itt maradtam. Meg ne láss: nem ezt fogadtam, vak tükör kormos szerelmem, s gyöngyszínű a végtelen. Gyertyacsonk, halotti pompa, cifra játék, törd atomra, ferde fáklya sárga fénye – gyűlöllek, mert gyűlölöd. Tengerekbe hull a hangom, húzom nyelvetlen harangom,, elhajítom, vesse vissza hághatatlan tűzköröd.
A balkon hűvöséből néztem elmerengve, miképpen huny szemet egy nyári délután; szeplőket pöttyözött az alkonyat kezemre, arcomhoz illatos fuvallat ért puhán.
Szél fújt a fák alatt bokrokra lenge inget, hajlongva hallgatott a fáradt kék virág. A sápadt lámpafény bogárkák közt keringett, s zizegve reszketett sok-sok parányi ág.
Fönt szürke rongyokon a hold csiszolt ezüstöt, szelíd tekintetét fátyol takarta még. A tó fölé csupán sötét kabátja csüngött, de már a hegytetőn a földig ért az ég.
Az est esőt hozott, az árnyak egyre áztak; láttam, mint fest a víz egyetlen lábnyomot. Hallottam dallamát a zápor zuhogásnak, s csodáltam boldogan, mit Isten alkotott.
Ülök a padon egy utcalámpa alatt, hófehér kalap hajamon a dér, bámulom a szemközti tűzfalat, előttem gőzölgő aknafedél. Melengetem kezem fölötte, mint apró madár röpke szárnya, s ujjaim körül hömpölyögve, lengedezik a könnyű pára. Hideg van, kéne egy nagykabát, de fagyos szélből van sálam, bármerre megyek, nem találok hazát, rég’ a szívemben lakom, az a házam. Bár kicsit túlzsúfolt, rengeteg benne a szomorúság, volt idő mikor napot súrolt, most bánt ez a fényre vágyó szomjúság. Kifakult szememben éjszaka lett, csendes, nem csillagos hivalkodó, és úgy bántanak már a reggelek, akár az arcomra hulló karcos hó. De egyszer mindennek vége van, akad egy tasak tavalyi tavaszom, gyűlölöm a telet, mert olyan arctalan, ezért a zacskót kiborítom az ablakon. Zöld fű, kék ég kavarog előttem, álmélkodik egy aranyeső sárga árnya, egy orgona ágat véletlen letörtem, amiért lilán rásikolt a világra, mely végigrohan a mocskos utcán, hirtelen felzúgnak a kandeláberek, emberek, mi volna, ha azt hazudnám, maréknyi szépért holnap Istenhez megyek.
leselkedik már fáradtan a lélek, sokezer árnyszerű életet élve egyetlen mozdulatlan pillanatban s tudván, nyugtot nem lel a földön túl se. Az artériákban a vér se nyugszik, vágyódik élet és halál után, min csak vénes-keserű nevetéssel gúnyolódik a lélek. Néma kínpad most az ezer idegszál élete, mindegyik figyel, minden rezzenésre van válasza s az éj minden neszét fájó feszültséggel kiséri.
Zene száll a reszkető messzeségből ide, szent és fenkölt hangok lobognak, tánccá fonódva elnyelik az éjet, e roppant hosszú rémet, – s eleven víg dallamuk kioldja az időt a végtelenség kikötőiből.
A fáradt lélek mélye most kidobja
lám, színesen, anyáskodón becézve az elmúlt nap zsibongó képeit; boldogan dúskál az emlékezés sok fényes és csodás kacat között. Virágzó fák! Fiúk rabló-pandúrja! virágok, színek, ragyogó szemek üdvözölnek most mélyen meghajolva a táguló, alaktalan homályban. Ahogy az izzó nyári éjszakában a tikkadt füvet megesi a harmat – az emlékezés is varázskezével a halk húrokra csap s százféle vágy villan át tükrödön: álom s valóság.
Ó hadd köszöntselek, emlékezés,
páratlan Istennőm s vígasztalóm! Csendben s figyelve nézem, elbüvölten, hogy rémlenek fel régvolt drága órák, miket az idő sem rombolhatott szét, – tolván a mozdulatlan perceket. Közben titkon benéz az éj szobámba, s valahol vár az arany álom is már, közelgő partjáról felémhajítva mentőkötelét, hogy megszabadítson…
Selyempapírba csomagolom lelkem, nézegessétek kedvetekre, nesztek, úgysem láthattok teljesen mögé, bár selyem, azért eléggé sötét, alig-alig sejtet valamicskét, legalább fenntartja az érdeklődést, olyan mint egy homályos ablak, melyen eső cseppek laknak, tudod, az a buszon ülős fajta, leülsz, letörölöd, majd bamba, s hát haladva, szépen előre, én is változok meglehetősen, kilátás, táj, idő, hely, piros lámpa, ha újra zöldre vált, átsétálhatsz, na de csak a zebracsíkon! Ne lépkedj nekem az aszfaltsíkon, a kátrányszagú múltba, éjsötét, mindig meleg trutymóba, és akkor jóban leszünk, legtöbbször jót is eszünk, megesik, hogy néha összeveszünk, de attól még nem kell elgázolnunk egymást, igazából megteheted, csak rakd ki a behajtani tilos táblát, vagy a másikat, a zsákutcát, és nem hajtok be feleslegesen, hogy azt nézegessem, aminek eleje volt, de vége már nincs, miközben mellettem pár száll tincs, a tiéd, az enyém, fogalmam sincs, meg sem tudom különböztetni, elég sok idődbe telik, megszokásból megszoktam, új lapot nem osztottam, most is láthatod, hogy szétszaladt itt minden, a gondolatok, a képzelgések innen, oda, göröngyös út visz minket valahova, de eljutunk egyszer, mindegy ki vagy, s akkor kibontom magamat, akár a bort, részeg leszek attól, hogy megéltem e kort, csomagolásom, masnimat eldobom, rádagasztom, vadul megcsókolom.
De egész lényem tudja, érzi: nem válunk el mi sohasem. Életem életed kíséri, minden utad keresztezem. Ösvényed lettem és a házad, mindenütt én töltelek el: lelkemtől túlcsordulva másnak nem jut már benned semmi hely. Nézz ezer szembe: benne látod az én örök szemeimet. Nélkülem üres a világod: én vagyok az Egyetlenegy. Bárki nő szól hozzád, a hang csak hangomat idézi neked. Kerted lombjával simogatlak, s mint fenti, éjféli szemek, nézlek, ha, késve, hazaérsz, és emlékeiddé változom: szobádban cigarettafüstté, csillagfénnyé az ablakon. Ezer kilométerről elérlek, szívem a szívedhez kötöm. Szellőként az ablakba csallak. Kicsuksz? Viharként betöröm: az bátran a házadba röppen, minden napod forgószele: papírjaid összekuszálom, s tán az életed is vele…
Azért van síró, hogy vigasztald, és éhező, hogy teríts asztalt. Azért van seb, hogy bekösse kezed. Vak, elhagyott azért van, hogy vezesd. Azért van annyi árva, üldözött, hogy oltalmat leljen karod között. Azért roskadnak más vállai, hogy terhüket te segítsd hordani. Az irgalmat kínok fakasztják, s mélység felett van csak magasság. Ha más gyötrődik, vérzik, szenved, azért van, hogy te megmutathasd: mennyi szeretet van benned.
Megmutattad-e néha legalább? Enyhült, s szépült-e tőled a világ? Vagy tán kezedtől támadt foltra folt? Ott is, hol eddig minden tiszta volt?
Ki vagy? Vigasznak, írnak szántak, menedéknek, oszlopnak, szárnynak. Ki van jelölve a helyed, ne nyugodj, míg meg nem leled. Csak ott leszel az, aminek rendeltettél. – Másként rideg, céltalan lesz az életed. Mag leszel, mely kőre esett, elkallódott levél leszel, mely a címzetthez nem jut el. Gyógyszer, ami kárba veszett, mit soh'se kap meg a beteg. Rúd leszel, de zászlótalan, kalász leszel, de magtalan, cserép, amiben nincsen virág, s nem veszi hasznod sem az ég, sem a világ.
Hozott az ég! keblünkbe zárt Rég várt vendég, magyar nyelv! Lelkünk lelke, szivünk vére, Velünk maradj, ne tűnj el. Ülj a székbe, mely megillet, Tedd fel babér-koronád, Erősödjék meg hatalmad Hosszú századokon át, Hogy e honban ne mondhassa Senki többé ezután:
"Nem tudom a magyar nyelvet,
Mivel nem tanulhatám.
"Szálld meg költő s tudós lelkét, Hogy irjanak magyarán. Tisztaságban, helyességben Tündökölve egyaránt. Idegen szót, eszmejárást, Ne hagyj többé mondani. Van mi nekünk annál jobb, szebb, Csak ki kell választani. Hogy e honban ne mondhassa Költő, tudós ezután: "Nem tudom a magyar nyelvet, Mivel nem tanulhatám.
"Szállj az úri teremekbe: Hol eddig más volt divat. Tudjon veled elmulatni Nagyságos lányod, fiad. Casinóban, versenytéren, Páholyban, vigalmakon, Minden nagy úr tudjon szólni A hazai hangokon. Hogy e honban ne mondhassa Gróf és grófné ezután: "Nem tudom a magyar nyelvet, Mivel nem tanulhatám.
"Szállj a jó táblabiróra, A ki azzal kérkedik, Hogy más nyelven, mint magyarul Nem is hallott még eddig. S mondd meg néki, hogy nem elég Téged viselni szájban, Hanem olvasgatni is kell Könyvekben és ujságban, Hogy e honban ne mondhassa Senki többé ezután: "Beszéltem a magyar nyelvet, De b'z én nem olvasgatám."
Nincs több, nincs, mint a bűnözők szeme, az a bizonyos merev tekintet, mely szigorú, akár a nap, és berajzolja komoran és ugyanakkor fényesen a vágóhidak és a földi királyok színehagyott, szomorú méltóságát.
Ezek a szemek, egyedűl eme pillantások méltóak észrevenni a halált és a virágok átöltözködését.
Egyedűl ők tudják elkiáltani a világ minden bánatát, és egyedűl ők tudják elhallgatni Isten titkát szemközt a lincselő tömeggel.
Uram, a tél bevert a templomodba. Álltam vaspántos portádon belül s ámulva néztem botra-font kezemre sugárban omló fényességedet. Térdelt a nép, én álltam egyedül, úgy hallgattam, amit beszélt papod: „Ez világot szívedben megutáljad és úgy menj ki belőle meztelen -”
Uram, te ezt így nem akarhatod.
Tudom, hogy földed nagy területéből egyetlen barlangod jutott nekem, s megreng az is, ha viharod zenéje végigrobajlik fenn a tölgyeken. De ha tavaszod jő, enyém az erdő, és jó hozzám az erdő: ennem ad, rigószavaddal kelt a kora-reggel s odvamba surran este sünfiad. Gazdám, a nyár, az ősszel hullt levéllel új őszig minden gondot eltemet: mezítláb járom harmatos meződet s verőfényed füröszti mellemet. S ha kóborolni küld a nyugtalanság s nótázva fut mellettem patakod, kurjantással köszöntöm kék lakásod, s fütyörészem s Uram, te hallgatod. Zöld asztalomon vadgyümölcs az étel, otthon-kínáló tűz nem int felém, de mondd, volt-e valaha szép világod valakié úgy, ahogy az enyém?
Ha menni kell, vállamról rongy-ruhámat egy rándítással elhullathatom, saruim szíja sem marad velem. Uram, utálni nem tudom világod, de indulhatok, amikor kívánod, igéd szerint: egészen meztelen.
Nem akkor megy el, amikor hiszed, nem akkor hagy el, aki a tied.
Egy reggel, éppen úgy, mint annyi éve, felkel, nyújtózik, és papucsba lépve mosdani megy, és fogat mos a csapnál, aztán a törött kapcsolóval babrál, újságot böngész a reggeli mellett, latolgatja a vasárnapi meccset, aztán egyszer csak megdöbbenve felnéz: egy idegen nő kérdi tőle: "Nem kérsz?"
És aztán ... minden megy tovább, mint régen, nem támad tűzvész az asztalközépen, és a fürdőszobában változatlan vékonyul tovább a családi szappan. És aztán ... lassan gördül év az évre, a házban kövült nyugalom és béke, épp csak az asszony fázik, egyre fázik, s nem érti: Pedig minden rendben látszik: takarékos, józan, derék a férje. Az ég hideg, s mintha esőt ígérne ... Ő ment el, rég, a napjai közül, ajtót se csapva, észrevétlenül.
