Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Egy volt, aki csaknem ilyen sokaktól lett, és ők is mások által váltak azzá, amik voltak, de nem tudok róluk többet, csak hogy holtak.
Egy volt, aki magában növesztetett, hordozott, és amikor kilenc hónap után szabadon engedett, erőtlenül nézett rám. Szinte megkönnyebbülhetett.
Egy volt, aki velem dicsekedett a barátnőinek, tutujgatott, majd kamasz koromban elfelejtett, aztán felnőttem, és próbálta feledtetni a sérelmeket.
Egy volt, aki az oviban rögtön másképp fogta a kezem, és asztal alá rántott, hogy megmutassa a barbiját. Nevetett, majd felhajtotta rajta a fehér rojtos szoknyát.
Egy volt, aki másodikban lett az osztálytársam, és vele jól alakulhatott volna. De miután virágot vittem a szülinapjára, tizenöt évig nem volt hozzám több mondandója.
Egy volt, akit sokszor nézegettem tízéves koromban, meztelensége már nem tűnt anyainak és természetesnek. Vágytam rá, pedig csak egy újság lapjain ismertem meg.
Egy volt, akibe ötödikben belezúgtam. Úgy öt évig fájt. Mikor megláttam valahol, még visszaköszönni sem mertem, pedig lehettünk volna együtt, mondta, csak már nem nekem.
Egy volt, akivel először mindent közösen. Úgy és akkor, aztán pedig folyton együtt, de neki még így sem elégszer. Követelőzött, fenyegetett, így persze meguntam egyszer.
Egy volt és fiatalabb, akivel ugyanannyira jót akartunk. Egymásért bármit, gondoltuk. Mert reméltünk, hittünk, éreztünk, vágytunk. Vele talán pontosan ez lett a vesztünk.
Egy volt, akivel nem lehettem elég igazságos. Mellette méláztam el, hiszen korábbról egy emlék még marasztalt, ő mégis hű lett hozzám, megértett, nem borogatott asztalt.
Egy volt, aki velem gondolkodott, de az érzéseit magának élte, évekig az igazinak hitt, ám így is túl korai lehetőség lettem, megijesztette a vágyakozás és önbeteljesítő félelmem.
Egy volt. Mindig csak éppen egy. Aztán én is egy voltam a sok között. Kellett valaki mellém, majd valakinek egy időre kellettem. Kiegészíti egymást két várakozó a végtelenben.
De csak egy, aki több, aki bárki lehetne, mert sokakból áll, hisz a fejemben raktam össze. Bárki, aki még senki sem, senki, aki ott lakozhat bárkiben, talán felé törekszem.
*
Az ijesztő sokaság
Már te is csak egy vagy a sok közül, csakhogy pont az az egyetlen egy.
A vers ma hallgat, mint akit összevertek, szétrugdalt padok közt egy kietlen parkban. Meggyötört szemébe csillagot tekertek. Magamhoz öleltem: ami(t) éget, halljam.
Hogy ami gyötri, legyen a lázam, terhem. Pokolból szökött lerongyolódott angyal. Jákob létrája tövében leteperten csak ül, mint egy fiú, betoppant viharral.
Ingéből lobogó szél legyen a szárnyam! Tenyeréből igencsak kienném a mát. Mert ő az, akiért annyit kiabáltam, aki múltunkba kifosztva is visszalát.
Szél hozta, szívünkig nap tüze égeti, ő ad menedéket bujdokló anyámnak, ő a holnapunk, és ezért sem értheti, mért adtuk harminc ezüstért föld sarának.
A vers ma hallgat, mint kire senki se vár. Átnéz a homályon, századokon átnéz. Feldúlt kamasz, ki öklét elhajtotta már. Koldus zsebedben hordod parazsát még.
A vers ma hallgat, mint akit hazahívtam. Elkószált kölyök, szakadt, csatakos ingben. Beállít, áll árnyként ajtó-negatívban. Nem tűri, hogy rongyát róla lesegítsem.
A vers ma hallgat, mint akit összevertek, szétrugdalt padok közt egy kietlen parkban. Nem kérte sem isten, se jöttment szerzet: szétnyíló sebét folyton összevarrtam.
„A vers ma hallgat, mint akit összevertek, szétrugdalt padok közt egy kietlen parkban.” (Szentmártoni János)
Agyam zárt osztályáról Megszökött a vers. Vajon merre, hol téblábol, Kit és mit keres? Elnyűtt papucsban, borostásan, Szakadt köntösben, leszedáltan Ha szembetántorog Veletek, Bár nyála folyik s magában motyog, Félszeg, Ártalmatlan bolond, Ne hagyjátok tovább Kódorogni, ne; Fogjátok karon, Ültessétek Szívetek Padjára le – Amibe, Tudom, Rozsdás bicskájával a vásott, Elkényeztetett Suhanc, a kor Annyiszor Belevágott, Majd röhögve állt odább, Maga után hagyva díszeit, Értelmetlen, torz krikszkrakszait, Sajgó sebeket. – Egyszóval kérlek, Ne kergessétek El, Hadd üldögéljen
a hétköznapok önzésébe tekeredtünk már nem emlékeztetsz semmire és ha volna is mit tovább mondanom nincs múlt ami fogva tartson emlékeink szétválasztott sziámi ikrek – magányosak mint a cigarettafüst – hajnalig mégis lesben állok hátha egy álomban megtalállak
zavartan töpreng a megfáradt idő esti szélbe szimatol a fázós mozdulat a magasles alatt csönd fojtogat a lombok monoton mormolását hallgatom – az ősi ráolvasást – az éjszaka diktálja a szavakat bekvártélyozom magam az élők közé s mint fonnyadt almát tovább hámozlak míg végül elfogysz egészen… büntetésem töltöm: őrzöm a múltból lopott álmokat s ma sem tudom jól vizsgáztam-e amikor futni hagytalak
*
hajnalaink
bevackolódott közénk az ősz és befelé fordultak a hangok ahogy a rakpart fényei is beleszövődtek a szétmálló éjszakába
korán sötétedik mióta veszni hagytalak
de kiegyenesedtek egyszer a hajnalok s ha csörög a telefon már nem veszem fel s bár jobb lenne visszatérni a mosolyodhoz már csak magamban kereslek
Tojásban élünk. A héj belső oldalát telefirkáltuk ízléstelen rajzokkal és az ellenségeink keresztneveivel. Majd kiköltenek.
Aki kikölt, velünk ceruzáinkat is kikölti. Kirepdesve egy szép napon készítünk azonnal magunknak portrét a kiköltőnkről.
Tegyük fel tehát, hogy majd kiköltenek. Jámbor szárnyasoknak álcázzuk magunkat, házi feladatot írunk a minket kiköltő kotlós színéről és fajtájáról.
De mikor bújunk elő? Látnokaink a tojásban középszerű fizetésekért vitáznak a költés fix idejéről megjelölve egy X napot.
Unalomból és valódi kényszerhelyzetből találtuk fel a költőszekrényt. Izgat a tojáson belüli utódok sorsa. Szívesen lennénk azok, kik őrködőinknek szabadalmunkat ajánljuk.
De hát tető van a fejünk felett. Szenilis csibék, embriók nyelvismerettel trécselnek egész nap álmaikat is megvitatva.
És ha nem költenek ki mégsem? Ha ez a burok majd sohasem reped meg? Ha horizontunk csak ez a horizont lesz és firkálásaink is velünk maradnak? Bizakodunk, egyszer kiköltenek.
Ha folyvást csak a költésről beszélünk is, marad még félnivalónk, hogy valaki, egy tojáshéjunkon kívüli megéhezik, minket egy lábasba juttat és megsóz. – Mit csinálunk akkor, testvéreim a tojásban?
Százezer évesen is lesz még elég erőm Várni rád, ó holnap, nógatni reményemet. Az idő, a vén, ezer kórságtól szenvedőn Nyüszíthet: lesz új reggelem, új estém veled.
Mi túl régóta csupán virrasztóként élünk, Virrasztunk, őrködünk a fény s a tűz felett, Suttogva beszélünk, hallgatózás az éjünk, Az a pár zaj hamar elhal, s a játék elveszett.
Így hát az éji mélyből teszünk arról hitet, Pompás a nappal, s mindaz, mit tőle remélünk. Virrasztunk, lessük a hajnalt, hisszük, még jöhet, Aki tanúnk lesz végül, hogy a jelenben élünk.
Kinnlevőségeim szélnek eresztem: ha most indulnak, még elérik a vihart. Kitépem a védtelen gyomnövényeket, szülessen újjá a rózsakert, ébressze fel a hőségtől megnémult madarakat.
Fölsétálok a világítótoronyba, ahol az emlék én magam vagyok. Ahogy Velencében Hemingwayt, Thomas Mannt, itt mindig Sienkiewiczet olvasok.
Míg tombol alattam a tenger és a város, én a forgószelet várom, hogy kezemből kitépje végre azt, amit magamtól nem volnék képes elhajítani. Essen, hová a sors akarja, de csak a koholmányok gyulladjanak meg tőle, akik koholták, azok nem, és ne a labancok torkán akadjon meg a szó, csak azokén, akik büszkék rá, hogy azok.
Sokáig azt gondoltam, azért nevel egyedül az anyukám, mert tudja, komoly és nagyfiú vagyok, és ezért elküldte az apukámat, hogy köszi, nincs rád szükség, kényelmesen elnevelem ezt a komoly gyereket egyedül, aztán láttam az anyukám sírni, és sokáig azt hittem, azért zokog, mert attól fél, ha már végképp érett fiú leszek, megmondom neki, hogy kösz, nincs rád szükség, kényelmesen elvagyok mostantól egyedül is.
Kórház
Két héttel ezelőtt öt napig feküdtem a kórházban. A kórházfolyosó végén, az üveghegyen, a kurta farkú kismalactúráson és a barátságtalan vasajtón túl, kopasz gyerekek éltek tejüveg fedte szobákban. (A tejüveg nem iható, pedig vicces lenne, a tejüvegből facsarni reggel tejet a pohárba.) Gondoltam, ott ez a divat, a kiváltságos gyerekek divatja, vagy ott melegebb az éghajlat, s ezért kopaszra nyírják őket, a forró levegő miatt, s nálunk marad a hűvös, őszi idő, mivel a mi szobáinkban mindenkinek sűrű a haja. Aztán elmagyarázták, hogy a kezelések után kihullott a haja a gyerekeknek: egy gonosz betegség miatt. Itt szünetet tartok, ezekért a gyerekekért: ………………………………………
Ha lehetne, odaadnám nekik a hajam, hogy látszódjon rajtuk a gyógyulás.
Születésnapok
Nekem csak egy születésnapom van, de Peti barátomnak például rögtön kettő. Az egyik, amikor született, március huszonegy, a másik, amikor évekkel ezelőtt felgyógyult egy súlyos betegségből, s az első kora őszi napfényben, még tolókocsiban s hajatlan buksival kitolták a szülei a kórház udvarára, s állítólag azt suttogta: újjászülettem. Azóta ünneplik ezt a második, becsesebb születésnapot, engem is meghívnak ünnepelni, Petivel nagyon sokat nevetünk, s valahogy a torta is édesebb, finomabb, mint az eredeti születésnapon.
Elhagy
Az egyik barátom apukája egy borús és szürke napon fogta magát és a ruhásszekrény-súlyos bőröndjét (nem tudom, esernyő volt-e nála, mindegy, ha megázott, úgy kell neki), majd telefonon sürgősen taxit hívott, (remélem, késett a taxi), s csúnyán elhagyta a családját. Először azt hitték, meglepetést hoz, másodszor azt hitték, hirtelen el kellett utaznia, harmadszorra tudták: elhagyták őket. Azt hiszem, efféle dolgok nem történhetnek máskor, csupán borús és szürke napokon, s ezt nem is lehet szépen csinálni. (S erről nem is lehet szépet gondolni.)
Füstösre ért a bodza: kék barlangja homályán aludt a gyermekkor. A tűnt ösvényen, ahol rőten suttog a vad fű, most tűnődik az ág. A lombsusogás úgy harsog, mint a kék patak árja a sziklán. Szelíd a rigó szava. Hallgatagon megy a pásztor az őszi dombról guruló nap után.
Egy kék pillanat már csak a lélek. Félénk vad bukkan elő a fák közül és távol alusznak a régi harangok és a sötét tanyák.
Most hívőbben ismered a homályos évek titkát, a magányos őszt, szobák hűvösét; és az angyali kéken lábnyomok fénylenek át.
Csöndesen zörren egy tárt ablak; könnyekig meghat az omladozó temető, ha látod a dombon, legendák érintik a szíved; de néha felderül a lélek, hogyha régi emberekre és sötétarany tavaszokra gondol.
Ily megtiszteltetés nem érte fejemet, mióta eszemet tudom: vendégségbe hívott az ördög, az öreg, hogy velem abszintot igyon.
Láttam, az aranyos gyertyafény átsuhan barázdás, nyűtt ábrázatán, míg ő füstkarikát fúj és bánatosan, nedves szemmel tekint reám.
Az őszi mélabú át-átsuhant szemén, de mégis büszke volt szíve. ,,In vino veritas!" -legyintett könnyedén. - "Nyíltan szólok, figyelj ide.
Az én számomra a képmutatás bilincs, szívemből utálom a gúnyt. Nagy szívemre igyunk, amelynek párja nincs, kis földi kínokra igyunk!
Tudod, mi volt a legjobb tréfám idelent? - Tanúk reá a századok. - Elvettem hajdanán nőül a földi, szent Igazságot, s felszarvazott.
Fekete gyűlölet töltötte el szívem, féltékenységem lobogott. Éreztem, elveszett végleg becsületem, bár becsületben gázolok.
Mint hős küzdöttem át száz meg száz háborút mégsem nyerhettem el, noha elestem százszor is, a ritka koszorút én, a becsület bajnoka.
Balsorsomnál soha nem volt még keserűbb! Utcára hajtott szégyenem. A hátamon plakát, rajta öles betűk: - Ez az ember itt becstelen! -
De láttam, az írás nem kelt utálatot, csupán érdeklődés övez. Kíváncsian emelt mindenki kalapot: - Nincs becsülete? Majd szerez. -
- Testvérkém - mondta egy úr -, hát te is? Ugyan ki hitte volna? - s elköszönt. Két szép hölgy is megállt, és így szólt nyájasan: - Holnap teára várjuk önt. -
Ki látott még ilyen csodát? A tisztelet ettől kezdve nyomon kísért. Királyok, udvari dámák, miniszterek versengtek a kegyeimért.
E tréfa óta van rangom, fényes nevem, valóságos Krőzus vagyok. Legyek bármily hazug, csalárd és becstelen, becsületem tisztán ragyog."
Így szólt s elhallgatott az ördög, azután poharát nyújtotta felém, kéklő füstpántlikát lehelt ki orrlyukán, zöld sugár villant át szemén.
Hüvös és öreg az este. Remeg a venyige teste. Elhull a szüreti ének. Kuckóba bujnak a vének. Ködben a templom dombja, villog a torony gombja, gyors záporok sötéten szaladnak át a réten. Elhull a nyári ének, elbujnak már a vének, hüvös az árny, az este, csörög a cserje teste. Az ember szíve kivásik. Egyik nyár, akár a másik. Mindegy, hogy rég volt, vagy nem-rég. Lyukas és fagyos az emlék. A fákon piros láz van. Lányok sírnak a házban. Hol a szádról a festék? kékre csipik az esték. Mindegy, hogy rég, vagy nem-rég, nem marad semmi emlék, az ember szíve vásik, egyik nyár, mint a másik. Megcsörren a cserje kontya. Kolompol az ősz kolompja. A dér a kökényt megeste. Hüvös és öreg az este.
Szerettelek téged hajnalhasadáskor, harmatos hajnalon, rózsapiruláskor, el is feledtelek első kakasszóra, mindennap feledlek, máig is temetlek azóta, azóta. Meggyászoltalak én, pillangós ruhába, sirattalak minden hangos kacagásba, pénteken pirosba, szombaton fehérbe, ma is gyászollak tán, virágvasárnapján, rózsapiruláskor, talpig feketébe.
Fontos, hogy megtanuld: nem szerethet téged mindenki. Lehetsz te a világ legfantasztikusabb szilvája, érett…, zamatos…, kívánatosan édes és kínálhatod magad mindenkinek, de ne feledd: lesznek emberek, akik nem szeretik a szilvát. Meg kell értened: hogy te vagy a világ legfantasztikusabb szilvája, és valaki, akit kedvelsz, nem szereti a szilvát, megvan rá a lehetőséged, hogy banán legyél. De tudd, ha azt választod, hogy banán leszel, csak középszerű banán leszel. De mindig lehetsz a legjobb szilva. Vedd észre, hogyha azt választod, hogy középszerű banán leszel, lesznek emberek, akik nem szeretik a banánt. Töltheted életed további részét azzal, hogy igyekszel jobb banán lenni, ami lehetetlen hisz te szilva vagy, de megpróbálkozhatsz megint a legjobb szilva lenni…
Villámok napszárnya közt eső páncélfala. Tűz és víz harca közt az ember egymaga. Óriás kék kút az ég, iszik a föld, a fű, a fa, szomjas a lélek és szorong, szinte fél egymaga. Cicoma minden, pőre látszat, örülnék egy ázott fűszálnak, csillagnak, melyet a szem láthat, hangnak, mely végre emberi, s szeretne megérinteni.
Megmaradtál e töredék időben többnek és szebbnek, mint hittem, megmaradtál, talán olyannak, akit nekem képzelt az Isten. Megmaradtál a bizonytalanban egyetlen biztos érvnek, érzem, hogy szent igyekvéseim Nélküled semmit nem érnek. Megmaradtál kincset kihordva töredék-létem őre, apám oltárán virágként, tátongó sebére dőlve.
nyúlszív verése toroktól késig, irtózó ujjam teknős- páncéljára vérzik. a víz! a bor! nádasba vele! dicsértessék Isten első embere!
hasított pata rata-tata-trappan, csend lesz a Jordán- parti városokban. mert megjött, kinek ölelés a szája, íme aki el…! íme az ő Báránya.
szamárra fel – szamárra mindenki! így illik az arany- kapun át bemenni. a nép? a nép az istenadta… csak hunyorgott a Naptól, de szívében már akkor megtagadta.
Ültem rakott asztalodnál, borod igen jó vala; hogy pinczéd legjobb rendben van: meggyőződtem általa. Utaztam a szekereden, megnéztem az aklodat; gyönyörű szép a ménesed, van sok telivér lovad. Dohányod jó, – pipatartód valóságos múzeum; az ember nem is sejtene ennyi műkincset falun. Feleséged, leányaid zongoráznak gyönyörűn, fegyvertárad kincseinek az ember szíve örül. Ekéd, szántóvető géped a korral szépen halad, minden sportsman kifogásán túl van kopód, agarad. Angolkerted, üvegházad növényzete ezernyi; de könyvtárt az egész háznál nem bírtam felfedezni.
Mindig hét lépésről akadt hozzá közöm, s nem kaptam belőle királyi birtokot. Néztem a tömeget, hogyan marakodott, megosztozva rajt, mint sakálok a dögön.
Sohasem lendített egekig az öröm, s nem is vert miatta föld alá a bánat. Mindössze szégyelltem, ki mennyit zabálhat, megosztozva rajt, mint sakálok a dögön…
Az se nyugtatna meg – tudtam –, ha megszököm, vagy részleteibe mélyen alászállnék, s engem se hajszolna különösebb szándék; megosztozni rajt, mint sakálok a dögön.
Bárkivel lehetne, senkivel sincs pöröm. – Ordítozzon csak más, erről én lemondok. Csönd lesz, ha hús híján, maradnak a csontok. Min osztoztok majd, mint sakálok a dögön?
Apróra beosztva a pénzed, percekre a napod, és örökké a soron következő feladatot kapod. Sűrű hétköznapok sora mérgez, az ütem monoton – s hiába akarsz örülni, felszabadulni az ünnepnapokon.
Egy fedél alatt… fásultan, idegenül – szétrágott a szorongás, rohanás, hajtás –, a lelkeden értetlenség pora ül: hová tűnt az álmod – a láng már csak pisla –, szivárványos életedet mért nem kapod vissza.
Gondfelhő lett örök kellék, s a sok terv, a nevetés: fáradt, lehunyt szemed mögé űzött emlék.
