Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Ily megtiszteltetés nem érte fejemet, mióta eszemet tudom: vendégségbe hívott az ördög, az öreg, hogy velem abszintot igyon.
Láttam, az aranyos gyertyafény átsuhan barázdás, nyűtt ábrázatán, míg ő füstkarikát fúj és bánatosan, nedves szemmel tekint reám.
Az őszi mélabú át-átsuhant szemén, de mégis büszke volt szíve. ,,In vino veritas!" -legyintett könnyedén. - "Nyíltan szólok, figyelj ide.
Az én számomra a képmutatás bilincs, szívemből utálom a gúnyt. Nagy szívemre igyunk, amelynek párja nincs, kis földi kínokra igyunk!
Tudod, mi volt a legjobb tréfám idelent? - Tanúk reá a századok. - Elvettem hajdanán nőül a földi, szent Igazságot, s felszarvazott.
Fekete gyűlölet töltötte el szívem, féltékenységem lobogott. Éreztem, elveszett végleg becsületem, bár becsületben gázolok.
Mint hős küzdöttem át száz meg száz háborút mégsem nyerhettem el, noha elestem százszor is, a ritka koszorút én, a becsület bajnoka.
Balsorsomnál soha nem volt még keserűbb! Utcára hajtott szégyenem. A hátamon plakát, rajta öles betűk: - Ez az ember itt becstelen! -
De láttam, az írás nem kelt utálatot, csupán érdeklődés övez. Kíváncsian emelt mindenki kalapot: - Nincs becsülete? Majd szerez. -
- Testvérkém - mondta egy úr -, hát te is? Ugyan ki hitte volna? - s elköszönt. Két szép hölgy is megállt, és így szólt nyájasan: - Holnap teára várjuk önt. -
Ki látott még ilyen csodát? A tisztelet ettől kezdve nyomon kísért. Királyok, udvari dámák, miniszterek versengtek a kegyeimért.
E tréfa óta van rangom, fényes nevem, valóságos Krőzus vagyok. Legyek bármily hazug, csalárd és becstelen, becsületem tisztán ragyog."
Így szólt s elhallgatott az ördög, azután poharát nyújtotta felém, kéklő füstpántlikát lehelt ki orrlyukán, zöld sugár villant át szemén.
Hüvös és öreg az este. Remeg a venyige teste. Elhull a szüreti ének. Kuckóba bujnak a vének. Ködben a templom dombja, villog a torony gombja, gyors záporok sötéten szaladnak át a réten. Elhull a nyári ének, elbujnak már a vének, hüvös az árny, az este, csörög a cserje teste. Az ember szíve kivásik. Egyik nyár, akár a másik. Mindegy, hogy rég volt, vagy nem-rég. Lyukas és fagyos az emlék. A fákon piros láz van. Lányok sírnak a házban. Hol a szádról a festék? kékre csipik az esték. Mindegy, hogy rég, vagy nem-rég, nem marad semmi emlék, az ember szíve vásik, egyik nyár, mint a másik. Megcsörren a cserje kontya. Kolompol az ősz kolompja. A dér a kökényt megeste. Hüvös és öreg az este.
Szerettelek téged hajnalhasadáskor, harmatos hajnalon, rózsapiruláskor, el is feledtelek első kakasszóra, mindennap feledlek, máig is temetlek azóta, azóta. Meggyászoltalak én, pillangós ruhába, sirattalak minden hangos kacagásba, pénteken pirosba, szombaton fehérbe, ma is gyászollak tán, virágvasárnapján, rózsapiruláskor, talpig feketébe.
Fontos, hogy megtanuld: nem szerethet téged mindenki. Lehetsz te a világ legfantasztikusabb szilvája, érett…, zamatos…, kívánatosan édes és kínálhatod magad mindenkinek, de ne feledd: lesznek emberek, akik nem szeretik a szilvát. Meg kell értened: hogy te vagy a világ legfantasztikusabb szilvája, és valaki, akit kedvelsz, nem szereti a szilvát, megvan rá a lehetőséged, hogy banán legyél. De tudd, ha azt választod, hogy banán leszel, csak középszerű banán leszel. De mindig lehetsz a legjobb szilva. Vedd észre, hogyha azt választod, hogy középszerű banán leszel, lesznek emberek, akik nem szeretik a banánt. Töltheted életed további részét azzal, hogy igyekszel jobb banán lenni, ami lehetetlen hisz te szilva vagy, de megpróbálkozhatsz megint a legjobb szilva lenni…
Villámok napszárnya közt eső páncélfala. Tűz és víz harca közt az ember egymaga. Óriás kék kút az ég, iszik a föld, a fű, a fa, szomjas a lélek és szorong, szinte fél egymaga. Cicoma minden, pőre látszat, örülnék egy ázott fűszálnak, csillagnak, melyet a szem láthat, hangnak, mely végre emberi, s szeretne megérinteni.
Megmaradtál e töredék időben többnek és szebbnek, mint hittem, megmaradtál, talán olyannak, akit nekem képzelt az Isten. Megmaradtál a bizonytalanban egyetlen biztos érvnek, érzem, hogy szent igyekvéseim Nélküled semmit nem érnek. Megmaradtál kincset kihordva töredék-létem őre, apám oltárán virágként, tátongó sebére dőlve.
nyúlszív verése toroktól késig, irtózó ujjam teknős- páncéljára vérzik. a víz! a bor! nádasba vele! dicsértessék Isten első embere!
hasított pata rata-tata-trappan, csend lesz a Jordán- parti városokban. mert megjött, kinek ölelés a szája, íme aki el…! íme az ő Báránya.
szamárra fel – szamárra mindenki! így illik az arany- kapun át bemenni. a nép? a nép az istenadta… csak hunyorgott a Naptól, de szívében már akkor megtagadta.
Ültem rakott asztalodnál, borod igen jó vala; hogy pinczéd legjobb rendben van: meggyőződtem általa. Utaztam a szekereden, megnéztem az aklodat; gyönyörű szép a ménesed, van sok telivér lovad. Dohányod jó, – pipatartód valóságos múzeum; az ember nem is sejtene ennyi műkincset falun. Feleséged, leányaid zongoráznak gyönyörűn, fegyvertárad kincseinek az ember szíve örül. Ekéd, szántóvető géped a korral szépen halad, minden sportsman kifogásán túl van kopód, agarad. Angolkerted, üvegházad növényzete ezernyi; de könyvtárt az egész háznál nem bírtam felfedezni.
Mindig hét lépésről akadt hozzá közöm, s nem kaptam belőle királyi birtokot. Néztem a tömeget, hogyan marakodott, megosztozva rajt, mint sakálok a dögön.
Sohasem lendített egekig az öröm, s nem is vert miatta föld alá a bánat. Mindössze szégyelltem, ki mennyit zabálhat, megosztozva rajt, mint sakálok a dögön…
Az se nyugtatna meg – tudtam –, ha megszököm, vagy részleteibe mélyen alászállnék, s engem se hajszolna különösebb szándék; megosztozni rajt, mint sakálok a dögön.
Bárkivel lehetne, senkivel sincs pöröm. – Ordítozzon csak más, erről én lemondok. Csönd lesz, ha hús híján, maradnak a csontok. Min osztoztok majd, mint sakálok a dögön?
Apróra beosztva a pénzed, percekre a napod, és örökké a soron következő feladatot kapod. Sűrű hétköznapok sora mérgez, az ütem monoton – s hiába akarsz örülni, felszabadulni az ünnepnapokon.
Egy fedél alatt… fásultan, idegenül – szétrágott a szorongás, rohanás, hajtás –, a lelkeden értetlenség pora ül: hová tűnt az álmod – a láng már csak pisla –, szivárványos életedet mért nem kapod vissza.
Gondfelhő lett örök kellék, s a sok terv, a nevetés: fáradt, lehunyt szemed mögé űzött emlék.
Üres utcákon üvölt a bármi történhetett és a minden történhet. Talán: tömegoszlatás utáni délutáni némaság, házakba húzódó, rejtőző félelem. A házak kubusza hatalomként terjeszkedik. Minden tiszta már, a Nagyúr minden szennyet elsepertetett. Csak egy tolvajnak árnyéka hull ki a sarok mögül, talán talál nyitott kaput, hol besettenkedve tárgyat is talál.
Vagy: lehet nyárvasárnapi hajnali idő, még alszik a város, csak egy lopakodó hajléktalan ténfereg s keres eledelt. Délelőtt itt lesz a népünnepély, a karnevál. Távolban mozdony füstöl, hozza a vidéki táncosokat. Az utca közepén szobor, fekvő alak, dermedt mozdulatlansága mutatja az örökkévalót, körötte bármi történjék, makacs tartása az időtlenségbe vonja a már és még mulandóságát.
Bárhová lépek, beléd ütközöm. Át- és keresztül vagyok szőve már veled. Mozdulataiddal mozdulok, hangodra hangolódom. Így élünk kettős kötésben téphetetlenül.
Tudod, egy napon majd mindent megbocsát az ember. (Csak épp semmit el nem felejt.) – És ezen a napon az ember megöregszik.
S egy napon majd megtudja az ember, hogy mindenki közelebb áll a másikhoz, mint hozzá bárki is. És ezen a napon megérti hogy magányos. – És azt hiszi hogy meghasad a szíve.
Aztán eljön az a nap is, amikor az ember már képes a dolgoknak pontosan akkora fontosságot tulajdonítani, amekkorát valójában megérnek. S akkor a dolgokat mellékes mozdulattal, – anélkül hogy meghasadna a szíve – leírja a kiadás rovatba.
Ám ezen a napon valamiképp körülbelül vége is a világnak.
Megköszönöm magamban e napot azzal, hogy élek. És most csend lett. Hűs hajadon árnyát húzza az alkony, emlékeinket lassan összehajtom, mint pásztor nyáját. Köszönöm a földet, a létet, téged, s hogy vagyok.
Nekünk nagy ez a ház fiam, az ürességtől megreped akár a téli ég, kicsi hízót ölünk, kicsi lábasba főzünk, kicsi életet élünk édesem, csak ez a világ olyan végtelen, s te vagy legtávolabb, ha látom az árva tányérokat fiam, mindig rád gondolok, ha látom a nagy bödönöket, a nagy fazekakat, te jutsz eszembe, ha látom a harmadik ágyat, kicsordul a könnyem, ha végigmegyek kamrán és szobán, világot jártam érted azt hiszem, hogy megtaláljalak, ha csillag lennél, látnálak fiam, ha csillag lennél, kisütnél minden este, nem feküdnék le oly korán, kiállnék a kapu elé, ahogyan várni szoktalak, könnyembe rejtenélek el, te legszebb fényű csillagom, hosszan néznélek, hogy behunyt szemem mögött is lássalak.
Ki ette meg a nyarat? Tegnap még itt volt, mértük a lázát: 37 fok árnyékban, vagyis a fák hóna alatt. Most se láz, se nyár, a fák dideregve kapkodnak a levelek után, rémes csontvázak, kiköpött halszálkák. De ki ette meg a nyarat? A kutyámra nézek gyanakodva: fejét rázza, pofáját nyújtja, eloldalog, megsértődve morog: „Megint mindent rám kennek …” A fecskéket figyelem, zsinórírást bögöztek a villanydróton, silabizálom, de nem tudom elolvasni, miről szól, kinek szól? Legyintek, á, nekik ez túl nagy falat! Macska füstöl át a kerítésen, szájában egéríz, verébíz, lopott tejföl íze, nem foglalkozik nyárevéssel, a harmadik szomszédból gúnyosan visszanyávog. Finoman megpendül a napraforgó cintányérja. Fülelek, talán tud valamit. Talán a virágok! A kertben rózsa, kannavirág, büdöske, a kifeszített madzagon hajnalka tornázik; szimatolva motyogom: „Kölnigyár, ott a nyár!” A rózsa a fejét ingatja, a kannavirág üresen kondul, a büdöske elpirul, a hajnalka tele szájjal nevet: micsoda buta kérdés! Fejemet ingatom, üresen kondulok, elpirulok, de nem nevetek, mert, nem, egyáltalán nem buta, mert hova tűnik, ami volt? S dideregve kapkodok a leveleim után, Mert nyár vagyok és fa vagyok egy boldog pillanatra, és miért voltam, hogyha eltűnök, s miért tűnök el, hogyha voltam?
Te vagy, ki már oly régen nincsen itt, s még mindig én kapaszkodom beléd. Vigyázlak, mint a féltett kincseit szívében őrző nincstelen cseléd, múltját rejtő legszentebb mindenét: az édesanyja régi gyűrűjét.
A fényt lesem, mit lángod itt hagyott, s egy pillanatra olykor elhiszem: .. .belépsz - ha tárok ajtót-ablakot -, utat mutatsz, segítesz értenem, miként lesz vers a szó, s az értelem miért nem győzhet mindig mindenen?
Vagy hallgatom, amint a síneken az elfutó vonatkerék kopog. És suttogom, mondd, édes Istenem, a holtak végül tényleg boldogok? Fönt játszadoznak, s égi verssorok születnek réteden, mint csillagok.
