1968. április 20-án a legelső Deep Purple koncertre a dániai Taastrup városában került sor! Igaz, akkor még Roundabotnak hívták a csoportot. Az újsütetű bandának sikerült megszerveznie egy kis dániai turnét Jon Lord kapcsolatainak, valamint korábbi bandái, a The Artwoods és a The Flowerpot Men viszonylagos népszerűségének köszönhetően. (a plakátokon még az is szerepelt, hogy a Roundabout ezeknek a bandáknak a tagjaiból állt!) Bár a zenészek ugyan "Roundabout" néven turnéztak, már eldöntötték hogy más nevük lesz. Vagy Richie döntött mindenki helyett? Nick Simper szerint Dánia felé vezető úton a csoport még mindig nem döntött a végleges névről. Különféle lehetőségeket kínáltak - "Concrete God", "Orpheus", "Deep Purple" (Blackmore verziója), de a srácok nem tudtak konkrét nevet választani. Útban Dániába az újságírók interjút készítettek a csoporttal - a zenészek ragaszkodtak ahhoz, hogy a „Roundabout” nem az igazi nevük, és amikor megkérdezték tőlük hogyan hívják őket, Blackmore azt mondta: „Deep Purple”! Aztán mindenki másnak csak egyetértenie kellett, és így kapta legendás nevét a csapat (mellesleg Richie nagymamája kedvenc dala alapján, Nino Tembo és April Stevens előadásában). Dániába érkezésükkor kiderült hogy a zenészek hibás szerződést - munkavállalási engedélyt kaptak, ezért a vámosok őrizetbe vették és a rendőrkapitányságra küldték őket. A probléma azonban békésen és gyorsan megoldódott.
Tehát a csoport első koncertje Tastrup kisvárosában, a „Park School” nevű 500 fős teremben zajlott.
Nick Simper később felidézte, hogy a terem zsúfolásig megtelt, a The Artwoods és a The Flowerpot Men összes rajongója odajött. Maga az előadás nagyon szétesett volt. A zenészek idegesen és rosszul játszottak, gyakran hibáztak, Blackmore általában elfelejtette a dalok akkordjait. A srácok egy színpadi show mögé bújtak - egyrészt mindannyian elég világos jelmezekbe voltak öltözve, másrészt rengeteg felszerelés volt a színpadon (ami egyértelműen túl sok volt egy ilyen kis helyiséghez). És ami a legfontosabb, a csoport elkezdett különféle mutatványokat végrehajtani, ugrálni a színpadon, bemutatva a show-t Lord Sutch legjobb hagyományai szerint! Simper később megjegyezte, hogy ez nem keltett nagy benyomást a közönségre, és a helyi újság csak nevetett a csoport furcsa képén, és „tudományos-fantasztikusnak” minősítette. A kritikusok felfigyeltek a hihetetlenül hangos hangra is, amely szó szerint megsüketítette a koncertlátogatókat. A program 45 percig tartott, a szett listája a „Hush”, „I'm So Glad”, „Help”, „Paint It Black”, „Mandrake Root” és „Hey Joe” dalokból állt. Arról is van információ, hogy a programot John Mayall „Little Girl” című dalának feldolgozása nyitotta meg. Szerencsére volt egy ritka dokumentumunk – egy fénykép arról a koncertről! Mint látható, a terem tényleg elég pici, és az erősítők szinte a színpadot szinte teljesen elfoglalják. A meglehetősen vegyes kritikák ellenére azonban ez a turné nem nevezhető kudarcnak (ahogy később Jon Lord fogalmazott). A zenészek legalább a nyilvánosság előtt próbára tették magukat és repertoárjukat, és felhívták a figyelmet arra is, hogy a kevesebb néha több - a továbbiakban a muzikalitásra helyezték a hangsúlyt, nem pedig a műsor vizuális részére. És persze a srácok nagyon jól érezték magukat – Jon később nevetve emlékezett vissza, hogyan kísérte Ritchie a lányokat egy koppenhágai szállodába egy tüzelő beadó nyíláson át. A csoport televíziós debütálására szintén Dániában került sor – a zenészek (felvételre) adták elő a „Help” című feldolgozás dalukat egy televízióállomás tetején. A jelek szerint az EMI és a Tetragrammoton számára április elején készített demófelvétellel léptek fel (mert május elejéig semmi bizonyíték arra, hogy a srácok ezek után stúdióba vonultak volna). Szintén figyelmükbe ajánljuk a csoport legelső közös fényképét, amely ugyanabban a hónapban készült Dániában. Májusban visszatérve Dániából a srácok azonnal elkezdték rögzíteni az albumot. De az egy másik történet...
Ahogy írtad, illúzióromboló. De ne legyenek illúzióink. 1972-ban átlagosan 27 évesek voltak. Eltelt 50 év. Nem várom el tőlük az akkori tempót. Már a 93-as búcsú-Blackmore koncerteken is idősnek tűntek, pedig hol voltak a miatól?! :-)
Egyetértek veled, de erre az őrült rohanásra - ami egy ötvenévesnek is éppen elég lenne - igazán nincs szükségük... Tudom, értem, hogy nem tudnak leállni (turnészünetben Paice pl. megállás nélkül tribute zenekarokkal nyomja...), de azért ne legyen már illúzióromboló. Ne döntsék le azt, amit 50 év alatt felépítettek. Féltem őket. Gillan kimondottan rosszul néz ki és nincs valami jó formában.
Ha csak mint zeneipari cikkről lenne szó, teljes mértékben egyetértenék. Mi vagyunk a vevők, fizetünk azért amit kapunk az el(ő)adótól. Amit azonban nyújtanak, van olyan másodosztályú mint az utóbbi német zenekaros Blackmore's Rainbow.
Nekem már semmit nem ér az egész, utoljára talán '98-ban a Kisstadionban fizettem érte. Később még párszor ajándékból, végig untam. Mint emberek, azonban megértem őket hogy szeretnek koncertezni. Ez az életük 80 felé is. A színpad nagy varázs. Talán jobb ha úgy tekintünk rájuk, hogy összejövünk, persze jópénzért és együtt örülünk hogy vagyunk. Igazából a legtöbb előadó (természetes) haláláig csinálja, mint a jazzisták, bluesolók. És béke az idő előtt elvesztett nagyjainkra. (Jon Lord)
Szerintem pedig elszalasztották az alkalmat a méltó befejezésre...
Szegény Morse (akinek a játékát pedig sosem kedveltem igazán) annyira mondta, hogy az utolsó gitáros szeretne lenni a bandában... 28 év után megkaphatta volna ezt.
És a csapatnak is jót tett volna: azt hittem, a covidnál bejelentik, hogy vége (az is jó alkalom lett volna), de Morse kilépése a legmegfelelőbb pillanat lett volna méltóképpen abbahagyni.
Valljuk be: elég fáradt a csapat. A 2019-es Bp-i bulit is inkább elfelejteném.Nem is várhatunk mást 70 plusszos öreg emberektől.
Nagyon félek, hogy ez csak egyre rosszabb lesz. Féltem őket egy méltatlan végjátéktól...
A másik, amihez hozzányúltak, nagyságrendekkel jobb, profibb lett. És legtöbbször csak egy jó riffet vettek át, nem komplett számot. Felturbózták. Ahogy a példazenekar, a Vanilla Fudge is extrém feldolgozásaiból lett híres, ugyanezt a mintát követve a Purple is feldolgozások tömegével indult. Még sok saját számuknál is kihallanai a forrást. (And The Adress/Stone Free, Mandrake Root/Purple Haze, vagy egyéb betétek mint a Hey Joe-ban a deFalla-Háromszögletű kalap, I'm So Glad-ben a Seherezádé vagy Beethoven...) Később kevésbé nyúltak idegen foráshoz, de Demon's Eye, Lazy, Burn, Rat Bat Blue ötletgazdája is fellelhető. Ott Bach a billentyűszóló alapja. Talán jobb zenészek (ahogy írod kaliberű) mint zeneszerzők. De ezekkel mind nyertünk!
