No igen... minden attól függ, mire akarod használni az anyagot :) Most nem tudsz, vagy nem akarsz a Dolgokra figyelni? Mert eléggé nem ugyanaz a kettő.
Mivel javarészt emberekkel van igazi dolgunk életünk során, ezért fontos megtanulni őket is ugyanúgy, mint a tárgyakat vagy a "szellemi dolgokat", és rájönni, hogy mind egy tőről fakad... persze lehet, hogy ez csak nekem fontos :)
Attól még, hogy nem látod, hogy a "tárgyak" is mozognak (pofáznak), azok ugyanúgy befolyásolnak, mint a "társak". Bármit ki lehet zárni és be lehet engedni.
Persze értem én: minek ott lenni, ahol külön erőfeszítést kell tenni, hogy más ne zavarjon...? Ha tényleg nincs megfelelő társaság, akkor egyedül mindenképpen hasznosabb :)
Pont erre gondoltam én is. Nem tudok, illetve nem akarok a Dolgokra figyelni. A tárgyak vannak. Részei a tripnek. Vagy fordítva. Viszont a társak, ha pörögnek, pofáznak, ugrálnak akkor már egész más lesz az utazás. Kicsit földhöz ragattabb. Őket nem tudom befolyásolni.
Szerintem a démonok látogatása is hasznos és kellemes élmény. :)
Minden, ami létezik démon is és angyal is egyszerre, legfeljebb Te próbálod beskatulyázni őket kizárólag egyikbe-másikba. Nekik meg aztán tök mindegy :)
A harmónia nem csak egy irányba nézést jelent.
Troger:
Nem mások társasága vonja el a figyelmedet egy utazás közben a "fontos" dolgokról, hanem az, hogy nem tudsz (nem akarsz) figyelni az általad fontosnak tartott dolgokra. Ha egyedül vagy, akkor is rengeteg minden vesz körül (szoba, természet, bútorok), amik pontosan annyira befolyásolnak, amennyire akarod... akárcsak társaságban.
Jungfrau:
Szerintem próbáld az általad leírt két dolgot egyben (párhuzamosan) látni. Sarkok, szélek mindig lesznek, csak a középpontod állandó, ahonnan nézed ezeket a határokat.
A lemondást és a kitartást egyszerre kell tudni véghezvinni, mert ha csak az egyik irányba tolódik el a mérleg, akkor olyan "torz" képet kapsz, mint amit leírtál. (A torz alatt itt a középútadhoz képestit értem). Nem is olyan bonyolult a képlet, mivel önmagában semmi sem létezik. Ahogy önmagában a kitartás sem fogcsikorgatás és a lemondás sem pusztítás.
Persze minden öncélú, ahogy a gyerek is játszik egy üveggolyóval, amelyben világok ezrei sorakoznak. Miért ne tehetnénk ezt meg mi is? Ha nincs bűntudat, nincs felelősségrevonás sem és így létezni sem kötelező... nincs hát probléma sem, hogy darabokra szedjük az elengedés-megtartás fogalmát...
Talán a baj az lehetett, hogy az egész Amszterdamos dolog olyan hülyén kezdődött.
Cleo, egy kicsit talán tévedtél a meglátásoddal. Nem őrjöngeni mentem oda, hanem minőségi cuccot szivni, és saját szemmel megtapasztalni azt, hogy milyen az, amikor nem kell bujdosni, mint valami tömeggyilkos, ha el akarsz tekerni egy spanglit.
Negyven percet kellett várnunk a Central Stationon Pavarottira. Körülöttünk meg csak hömpölygött a tömeg, és teljesen nyilvánvalóan látszott, hogy mind teljsen lezüllött fazon. Odajöttek, hülyeségeket kérdeztek, lökdöstek, ordítottak, fetrengtek stb.
Megérkeztek Pavarottiék kakukkra kexen, és eléggé részegen. Nem volt szállás 50 guldenért, csak 150-ért. A szoba hihetetlenül lefingott, - CYNTHIA HOTEL -, de annyira, hogy az előző lakó a falon nyomkodta el a csikkeket. A padlószőnyegen felsúrolt hányás éktelenkedett, és a beazonosithatatlan fogadós (talán maláj?) egy rohadt szót sem értett egyetlen emberi nyelven sem.
Elkezdtünk bolyongani az esti városban. Találtunk egy rendkívüli helyet, a TWEEDY nevű coffee shopot. Bekexeltünk, csocsóztunk és hazamentünk aludni. Ha minden nap igy telt volna el, egy kurva szót sem szóltam volna. Nekem ennyi elég is volt ahhoz, hogy kellemesen érezzem magam.
Szerda este, utban hazafelé a Tweedy-ből, átsétáltunk a Vondelparkon. Ez egy elég impozáns park, kb. akkora, mint a Margitsziget. Hirtelen eleredt az eső, és gyorsan berohantunk egy szabadtéri szinház fedele alá. Pár perc múlva csatlakozott egy bőrig ázott néger srác, bicklivel. Barátságosan beszélgetni kezdtünk, aztán bekattant, elővett egy pisztolyt és az utolsó fillérig kirabolt minket.
Soha nem felejtem el, amikor a pofámba nyomta a pisztolyt, és azt mondta, hogy ha öt másodperc alatt nem adjuk oda a pénzünket, akkor szétlövi a fejemet. Négyen voltunk, úgyhogy összesen 300 ezer forintra szedett le.
Kihivtuk azonnal a rendőrséget, de már nem találtuk meg.
Az egész csütörtököt a rendőrségen töltöttük, kihallgatáson.
Pénteken délután négyig fantomképet rajzolgattunk az elkövetőről, akit addigra el is felejtettünk.
Végig ilyen nyomasztó volt a helyzet, mert akárhová is mentünk, féltünk, hogy felbukkan és akkor mi lesz???
Szombat éjszakát a repülőtéren töltöttük a barátnőmmel, mert bár Pavarottiék adtak egy kis zsebpénzt, már nem futotta utolsó éjszaka szállodára.
Hoztam egy kis sajtot, meg tulipánhagymát a szüleimnek, és egy fitt kis jelentést az elrabolt 200 ezer forintról.
Hát nem szánalmas???
Átkozott legyen a nap, amikor kitaláltam, hogy kimegyek.
Soha többet nem akarom látni ezt az erőszaktól fortyogó, és hamis szabadságtól megrohadt várost.
Ne haragudjatok, hogy ilyenekkel tömöm a fejeteket, de számomra rettenetes csalódás volt.
"If by any chance you meet a friend in the desert,
hold that friendship sacred,
for it is a rare and wonderful thing
to spy a creature such as yourself in that space
a rare and wonderful thing indeed
and as you grow in that friendship and love
you will become like a magnet for others
ready to connect with you in their own unique way
and if you respect each new connection as the first,
there will continue to be joy in the sight of each other
as if you were seeing for the first time
comfort in each other's company like family
and within that bond there will be
growth and strength
support and forgiveness
laughter and affection
kindness and generosity
and it will all seem so familiar
and new at the same time.
Hú kedves fiatalasszony, ez nekem sok volt. Tudnád esetleg három sorban? (csak a lényeg, tudod, a lényeg :-) Jópár éve nem olvasok filozófiai fejtegetéseket... (esetleg versben?)
Az az igazság, hogy sokmindeben felismerem a hasonlóságot és éppen ez az, ami az ellentétek keresésére késztet.
A hasonlóságot nem lehet azonosságnak felfogni, mert már az összehasonlítás egy olyan folyamat ahol átalakul a két (vagy több) összevetett dolog. Az ellentét viszont egyértelmü. Legalábbis nálam. Nem tudom miért!? Pedig ott is lecsapódás után keletkezik az ítélet, aminek semmi köze a két egymás mellé állított dologhoz. Egyszerüen beállok közéjük harmadiknak, ami megbontja az összehasonlítás tisztaságát. De valahogy az ellentét mindig kristálytiszta... egyészen addig, mig fel nem oldom.
Na, nem is erröl akartam irni kedves listások.
Inkább arról, hogy mennyire ellentétes számomra a lemondás és a kitartás fogalma.
Emlmesélek egy kitalált történetet, aminek azért van valóságalapja (saját valóságról beszélek :))
Ismeretek nélkül születsz meg - ezt értéstek úgy, hogy a materializált világ ismeretlen - és folyamatosan kapod a tudást.
A megszerzett tudás vagy hatalom egy idö után megszünik, elvész, önálló életet kezd élni és elhagy.
Két dolog közül választhatsz.
Az egyik, hogy te magad, még a saját megszünése elött lemondasz róla, elkerülve ezzel az elöre nem látható, fel nem fogható következményeket.
Egyszerüen megpróbálod a következményeket a saját befolyásoddal létrehozni, ezzel feljogosítva magad arra, hogy minden következményét vállalhatod, nem okolhatsz senkit érte, kizárod az idegenkezüséget. Persze azt most elvetem, mint gondolat, hogy a döntés (a lemondás meghozatala) is tekinthetö idegenkezüségnek, hisz kapott élményekböl, információkból született.
Tegyük fel, hogy igy létrejött a lemondás iránti cselekedet. Megszünt az, ami születés (tapasztalás) elött nem volt a tiéd. Nézhetjük úgy, hogy visszaadtad, de nézhetjük úgy is, hogy megsemmisitetted. Úgy tudnám ezt is példázni, hogy mindenki kap egy szelet tortát és te nem vagy éhes. De nem adod vissza a tortát, hanem inkább széttrancsirozod és akkor már senki meg nem ismeri, hogy az valójában egy torta volt, föleg azt nem, hogy az kell neki. Egyszóval nemvolt-lett-újranincs.
És akkor a kitartásról.
Azzal, gondolom mindenki egyetért, hogy amit a természet el akar venni, azt el is veszi. Miért kellene nekünk azért feleslegesen küzdenünk, hogy megkönnyitsük a dolgát? (ez volt az elsö kérdés! elég jól haladok, nem!? - mi az a haladás? három... : ))
A kitartás imho éppen afelé irányúl, hogy a kapott vagy megszerzett dolgokat fogcsikorgatva megpróbáljuk megtartani. Ennek szinte az az oka, hogy a következményeket nem ismerjük. Csak az általunk tapasztalt, felismert következményekkel tudunk azonosulni és mivel nem hisszük el, hogy mások vagyunk, arra a megállapitásra jutunk, hogy a következmények egyetemesek.
És ez eredményezi, hogy mégis bizakodunk, reménykedünk, hogy mégsem úgy van az, ahogy elmondták, leirták, kitalálták.
Bizunk abban, hogy kitartásunk eredménye az lesz, hogy velünk más fog történni, mi máshogy tesszük, mi máshogy fejezzük be.
A lemondást teljesen elvetjük és mindig találunk valamit, ami eszünkbe juttatja, hogy amit nem akarunk elveszteni vagy éppen már elvesztettünk de még mindig szeretnénk, akarjuk hogy miénk legyen.
Egyszóval nemvolt-lett-mindiglesz.
És mégis mennyire ugyanaz mindkettö: a lemondás és a kitartás...
most megyek, keresek valamit, ami ellentétes egymással : )))
Én is voltam Amszterdamban, én is éreztem valamit ebből a romlottságból, de azért túlzásnak érzem, amit írtál, kedves Thaumiel.
Én a barátnőmmel voltam kint néhány éve, nem is elsősorban Amszterdamban, inkább a környékét jártuk be egy hetes bringatúra keretében.
Nem tudom téged mi zavart konkrétan, az én bajom Amszterdammal az volt, hogy túlságosan szabad volt minden, úgy értem akkori énemnek (és talán a mostaninak is) túlságosan nyitottak voltak az emberek, mindenkiből szabadon jött az egyénisége, semmi gátlás vagy ilyesmi, amit itthon megszoktam. Aki ordibálni akart, ordibált, néha úgy éreztem, bármikor nyakamba ugorhat valaki, csak úgy heccből.
De hogy gonoszság, meg a Pokol kapuja?
Persze, voltunk mi is a kurvák negyedében, láttuk a kikötőben ahogy a lábukon szúrják magukat a lecsattant hernyósok, de ugyanakkor láttunk egy nagyon szép, hangulatos várost is, tele kávéházakkal, a csatorna vizén ringatózó hajókkal, király könyvesbolttal (két egész falnyi spirituális irodalom, köztük Timothy Leary, Terence McKenna, Grof és mások alapművei), sütött a nap, szinte csak normális (vagy normálisnak tűnő) emberek, mindenki kedves volt és útba igazított, ha eltévedtünk, tanácsot adtak stb.
Kicsit részletezhetnéd, mi volt annyira traumatikus... Nem igazán vagyok képben.
Scoofy, ha ilyen léptekkel haladsz akkor... ...nagyon jó neked :-)))))))
Biztosan kiérdemelted Karola kedvességét még ha nem is tudod mivel... vagy tudod?
Mert ha igen akkor mondd gyorsan!
aromo_
Scoofy nem semmi volt a történet, igazán tetszett :-)
Én speckó még nem próbáltam Karolát, de ezek után úgy látom kéne...
Majd szakítok rá valamikor időt :-)
Scoofy,
Asszem ezt a magányos utat én is kipróbálom egyszer egy féllel. Egésszel?:-)
Eddig csak társasággal utaztam. Úgy sokminden elvonja az utazó figyelmét a dolgok valódi lényegéről.:-))
Ma délelőtt türelmesen üldögéltem a gépem elott, kicsit aggódva, mert már eltelt egy óra és Karolának eddig se híre se hamva... Hosszú ideig készültem a randira, sajnos csak mostanra sikerült az idopontot egyeztetni. Aztán egyszercsak megjelent, teljes valójában, én meg csak kapkodtam a fejem, hiszen eddig csak zöldbékákkal meg ilyesmikkel találkozgattam, mostmeg itt volt Karola... Ennek örömére végül sikerült a lemezjátszóknál kikötnöm. Vidáman átkevertem két lemezt gyorsan, majd elhelyezkedtem a kanapén, miután az elso kezem ügyébe kerülo kazettát sikerült végre beraknom a magnóba: szól Plastikman-tól a Pannikattack.
Noha már így felforrósodott a hangulat, gondoltam dobok egy patront. Lufi n2o-tartalma ürül a tüdobe, pörgés indul, biztonsági öveket bekapcsolni, kérem! Agytekervényeket kilazítani, belazítani, csavarodás, újabb kör, vissza, rovom a köröket, ego sehol. És beindult az n2o ciklus, amely során irracionálisabbnál irracionálisabb tudatszinten végigpörögve rájövök, hogy minden egyes perdület során átcsúszom a következo tudatszintre, és hopp, mintha az elozo tudatszint egy pillanat alatt szertefoszlana, mintha soha nem is létezett volna az a dimenzió, amelyben egy fél pillanattal elobb álltam. Igy rovom a dimenziókat, az irracionális világok peregnek le a szemem elott, növekszik az RPS számláló (Realities Per Second). Az egyetlen állandó dolog: a tudatom, mely világról világra folyik át, és minden egyes kör után meglepve tapasztalom, hogy ismét egy teljesen új dimenzióba léptem. Nem látom, mi volt előttem, mi van utánam, csak az utat érzem, mely maga a létezés, amely keresztülcsavarodik a realitásokon. Gondolatnak még a halvány foszlánya sem merül fel, a puszta létezés állandó dinamizmusának játéka a halmaz, melynek szálait szövöm. Magam vagyok a szál, mely pörögve fut végig a lét alaphalmazának gombolyagán, majd kitekeredve kezd rendszerbe szedodni. Érzem, ahogy leválok a gombolyagról, és megszületik a tudatom. Fellélegzem.
Kazettát váltok: Mike Vinyil tribal techno szetje zúz. Lazítok, hagyom hogy a dolgok menjenek a maguk útján. A zene segít, elindulok egy szálon, mely lassan egy gomolyagba torkollik. Itt vagyok a határon, a két létforma találkozik. A földi tudatom lóg a szál végén magam mögött, előttem pedig a másik dimenzióbeli önmagam. Itt már kezdem megszokni Karolát, nem tartok tole. Ő is barátságosabb velem. Beszélgetünk, ismerkedünk egymással. Megosztom vele találkozásom célját: szeretném ha mutatna nekem dolgokat a puszta létrol, a tudaton túli világról. Játszani kezdünk, Karola nagyon szeret játszani... csak mutatja, mutatja nekem a játékait, magyarázata közben néha felnevetek magamban, annyira jó humora van... a mondandóját pont a zenéhez igazítja, a gondolatciklusok a négynegyedekre épülnek. Elmondja, a zene éppen ezt szolgálja: ezzel fejezi ki a mondandóját. Tulajdonképpen ő írja a zenét maga alá. Persze ha a másik oldalról nézzük, akkor a zene hozza létre az ő mondandóját, azonban szerinte ez a - földi - gondolkozásmód nem jobb. Valójában ő hozza létre a zenét. A djk, zenészek csak az ő hangját közvetítik. Ő komponálja alám a dolgokat. A véletlenek az ő kezében vannak, így tehát tetszolegesen variálhat a gondolataimmal úgy, hogy a kezdetük és végük éppen egybeessen a zenei egységekkel.
Megkérdezem, ki is ő valójában. Megmondja. Tényleg ő az :) Én valahogy idegenkedem ettol az Isten-dologtól, de ő megnyugtat. Azt mondja, csak játsszam vele, és akkor nem lesz semmi gond. Ugy is teszek. Elmondja, az egész "Isten"-kép, amely a köztudatban van, egy nagy baromság. Ő valójában nem egy személy, az én tudatom azonban csak személyként tudja őt kezelni.
Táncolni akar velem. Éppen Danny-L és Sonic kellemes mixe szól, így hát miért ne. Ez a dallamosabb muzsika egy egész más oldalát mutatja. Szerinte hallgathatnék néha egy kicsit dallamosabb zenéket is, azok is ugyanúgy oróla szólnak, csak nem figyelek rájuk.
Intim kapcsolat kezd kialakulni ki köztünk. Zenéjével és táncával felizgat. A következo számnál eljegyzem magam Karolával, majd jön a lakodalom... Nem, itt már röhögök: ez kész :) ez akkora nagy baromság hogy nemigaz :)) De visszahív, hogy játsszak vele tovább. Rendben, szexeljünk, mondom. Azt mondja, lehet, túl sokat jár a szexen az eszem mert mindig csak AZT akarom vele :) de persze benne van a játékban. Táncolni kezdünk a zene ritmusára, növekszik a forróság, és fokozatosan kezdünk felolvadni egymásban. Szinte tökéletes pontossággal számítja ki a lépéseit, hogy a zenével a legnagyobb élvezetet szerezze nekem. Hosszan táncolunk, ringatózunk... Megérteti velem, hogy azért ezen a módon egyesülünk, mert a tudatomnak csak így tudja értelmezni a dolgot, de ha lazítok, akkor megmutatja nekem az igazi valóját. Igy is tettem, kikapcsoltam minden áramkörömet, teljes valómmal részévé próbáltam válni a játéknak. És ekkor így szólt: mostmár elég ebbol a férfi-nő szerepbol, ezek valójában csak a saját magunk szimbólumai, amelyek a tudat számára készültek. A gerincem tövében egyre fokozódó bizsergés egyre jobban szétterjedt az egész testemre, majd magába olvasztott mindent. Ekkor ledobtuk a szerepeket. Sikerült megszabadulnom a tudatomtól, így már nem volt szükség szimbólumokra, képekre semmire. Nem létezett semmi, csak a kozmikus jin és jang játéka, a dinamizmus, a pörgés. Immár teljesen feloldódva vettem részt a játékban, ő volt a fény, én a sötétség, így játszottunk egymással hosszú perceken keresztül...
Éreztem, Karola lassan távolodik tolem, így töltöttem magamnak egy dupla patronos lufit, majd kényelembe helyezkedtem. Pörgés indul... Egóm ismét totálisan megsemmisült, s a tudatom eszméletlen sebességgel folyt végig az univerzumokon, teljesen szabadon, mintha a földi dimenzió soha nem is létezett volna, míg végül egy hatalmas fraktállá állt össze, mely egy virágot mintázott.
Kimerültnek éreztem magam, négy óra tömény szex Karolával igencsak kifárasztott... :) Pihenésképpen fogtam magam, és elindultam egy nem olyan távoli kellemes patakvölgy irányába. A rovarok voltak a legjobbak, nézem: repül egy légy. Tíz centivel utána mégegy. És mégegy. Hat-nyolc darab légy ritkán repül egymás után tökugyanazon a pályán... :) Majd egy-két óra kellemes szemlélodés, és a történtek felidézése után elindultam hazafelé.
Igy zajlott tehát életem első pszichedelikus utazása.
Nekem is volt egy érdekes pár éve. Épp a Pentagon környékén sétáltam békésen, sehol egy lélek, minden nagyon nyugisnak tűnt (túl nyugisnak). Aztán egyszer csak megérkeztek a repülők, én megálltam, néztem az eget, ahogy elhúztak lassú tempóban fölöttem, és azt láttam, hogy kis "csomagok" hagyják el a fedélzetet.
Hosszúkás zöld dobozok voltak, kb. olyasmi konténerek, mint amilyenekben a munkások laktak a Deák téri virtuál Nemzeti Színház építésekor, de sokkal szebbek. Volt rajtuk ejtőernyő is, ami hamar kinyílt, ezért nem durván zuhantak, hanem nagyon szépen szállingóztak lefelé. Bombák voltak egyébként (amire én is rájöttem, de valamiért nem ijedtem meg, tudtam, hogy felesleges futkosni vagy beszarni, hiszen az atom egy szemvillanás alatt el fog mosni mindent néhány km-es körzetben...)
Aztán leértek, tényleg felrobbantak, és súúú, kinyomta magát a tűz, elemésztett mindent, én semmivé váltam, aztán fölébredtem (gondolom a tudatom a test nélküli létezés gondolatát már túl durvának találta)
Jay: elég veszélyesek az álmaid huhh...
Szerintem egyszerűen csak érzékenyebben reaglász a dolgokra mint mások, ez lehet a magyarázat.
Ha SkyDivert nem is temetjük el, én bevállalom ezt a tüzijátékos halált majd ha itt az ideje, sose akartam ágyban, párnák közt távozni :-)
