Amit én ajánlani tudok, az Mogyoródon a Csíkvölgyi Pipacsárda, nagyon kiadós svédasztaluk van. Pesten jó a Wekerle étterem, de a Krónikásban is jól főznek. Ha pedig nem a gasztronómia vagy a miliő a fontos, hanem az, hogy olcsón jót akarsz enni, akkor ajánlanám még a miskolci állomási restit is!
Ma este érkeztem haza negyedmagammal egy hosszú hétvégérôl, Sorponból. Hazafele jövet úgy gondoltuk, érdemes megnézni a rég látott Fertô-tavat, na meg Fertôrákost. Ekkor dobdtam be a köztudatba az itt egekig magasztalt Ráspi nevét. Mit ne mondjak, rég jöttem el ennyire keserű szájízzel egy vendéglôbôl....
Leírom az észrevételeimet....
1. Az eddig olvasotakkal ellentétben, most az udvaron is meg volt terítve néhány szabadtéri asztalon, melyek félresikerült ál-kézműves ugyanakkor nagyipari stílusa egy Frédi-Béni rajzfilm kellékeire emlékeztetettek (a reklámnapernyôkrôl nem is beszélve, melynek szponzorára sajnos nem emlékszem). Messze elütöttek a beltér stílusától, amely valóban nagyon egyedi és hangulatos (megéztem!), de mivel bent egy lélek sem volt, minden (német) vendég kint ücsörgött, így a belteret most úgy vesszük, hogy nem is láttuk.
2. A lent idézett Borbarát cikk több fénymásolt kópiában fellelhetô volt az étterem területén, valamint jó néhány lap is akadt egy kis asztalon, így arra gondoltam, itt egy egyszerű barter-üzletrôl van szó (írok egy cikket az éttermedrôl, árulom a lapod a vendéglômben)
3. Belejtettünk az étterem udvarára, leültünk egy szabad asztalhoz, mire az ál-foklöltözetbe bújtatott pincérleányka ékes németséggel nyújtotta át a kézzel írt étlapot (rossz pont). Az étlap egyébként csak egy példányban kézzel írott, a többi fénymásolat, ebben a formában tehát gagyi. A német megszólításért késôbb bocsánatot kértek.
4. Az étlap kajaváélasztéka lehet, hogy világbajnok, lehet, hogy tök modern, de a mai nappal csak KÉT OLDALBÓL ÁLLT, nagyon szűklátókörű , nyoma sincs a magyaros ételeknek (lásd lent, Borbarát), és KURVA DRÁGA. Messze nem a magyar pénztárcához méretezték az árakat, és bár isteni illatok keringtek az udvarban, kénytelenek voltunk kétszer egy deci bor után (500 Ft) kifordulni a Ráspiból.
A fertôrákosi strandon a 100 Ft-os, háromdecis Theodora Ásványvíz láttán (4x100=400) még csak elnézôen mosolyogtam, de amikor itt ugyanez 200 Ft-ba kerül, azt semmilyen borválaszték nem tudja feledtetni velem, fôleg ha én vezetek. Ha pedig egy korsó Dreher 400 Ft, azt kell gondolnom, hogy rosszat álmodok.
Úgy éreztem a Ráspiban magam, mint egy rendkívül igényes borozóban, ahol van ugyan egy-két (jó illatú) étel is mutatóban, de olyan áron, amelyet normális földi halandó a határ innensô oldaláról nem bír megfizetni (fôleg, ha kettônél többen támolyognak arra). Ez idáig rendben is lenne, de akkor azt Borozónak hívják és nem étteremnek. Az ételekrôl tehát nem tudok szólni, mert négyünknek nem volt a nyaralás végén fölösleges 12-13000 forintja egy ebédre, hozzáillô borkísérettel (sajnos)
Nem tudom, emlitette-e valaki már a Mágnáskert éttermet. Ez sem tartozik az olcsó kategóriába,
de üzleti vacsorákhoz, vagy valami különleges családi alkalomra kiváló. Külön felhivom a figyelmet a kitünő borválastékra, illetve az igen szakszerű italajánlásra.
Japán étterem most nyílt a Nagy Lajos király úton a Mogyoródi út magasságában, az Őrs felől jobb kézre. Régebben kínai étterem volt, most alakították át, még nem voltam benne. Az éület olyan lakótelepi ABC könnyűfémszerkezetes, de belül , még kínai korábban egész jól ki volt kupálva.
Tizen éve az Erkel színházzal szemben volt egy Japán étterem.
Az a baj, hogy nem ma volt, es amugy is agyerelmeszesedeses oregember vagyok. :-) Ami nekem nagyon tetszett, az elsosorban maga a hely volt. Frissen felujitott paraszthaz, erosen eklektikus berendezessel, ahol megis minden a helyen van. Nem akar muparaszti, "tschikos-gulasch-Piroschka" hangulatu lenni, helyette nehany parasztbutor van, kiegeszitve minden egyebbel, tobbek kozt csaladi fotokkal. A kiszolgalas figyelmes volt, de nem tolakodo, zene nem volt, ami nalam nagy elonyt jelent. Es persze, amit te is leirtal. Gyonyoru borvalasztek, felkeszult pincer es ket pohar kedveert is megbontottak az uveget. (Azt mar ne kerdezd, hogy mit ittunk, mert tenyleg nem emlekszem, de az biztos, hogy meg tudtam beszelni a pasival, hogy mit szeretnek, a velem levo lany vajon mit szeretne -abszolut nem tudta-, es minderre o mit ajanl.) Az, hogy mindezek utan az etel tokeletes volt es "persze" melegitett tanyeron jott, szepen szervirozva, az mar igazan csak lenyegtelen aprosag. :-) Szoval Raspi ok!
Nem lenne rossz, ha többet mondanál, most valahogy nem akarom újra átnézni azt a kismillió hozzászólást...
Egyben beszámolnék a mi élményeinkről, ezt végül is régen vártam. mm hogy végre időm legyen rá.
Szóval házi barackpálinkával indítottunk, ami jégbe volt hűtve, ahogy csak jobb helyeken szokás, majd előételként egyikünk zöldségcarpacciot (800) evett - amit alant a Borbarátok kihagytak, én meg fogasroládot lazaccal töltve (1800). Az első az egy költemény volt, a fogas inkább egy hideg tál kötelező mutatványára emlékeztetett.
Társaságunk harmadik tagja az első kört kihagyta. Levesműfajban (550-650 körül) mind a három variánst kipróbáltuk, volt egy medvehagymaleves (engem a spenótra emlékeztetett ez az erdei növényből készített krémleves), egy júdásfülgombaleves, ami igen izgalmas volt, valamint egy hasonlóképpen remekbeszabott krumplikrémleves olivával és lazaccal...
Ja s nem szóltam a Borbarát által is megdicsért lehelletkönnyű libamájkrémről.
Főételt nehezebb volt választani, de végül mindannyian lecövekeltünk egy-egy rendelés mellett. Igy került az asztalra egy párját ritkitó báránybélszin, egy rózsaszínre sült kacsa, amihez hasonlót csak a Fausto kinál, valamint egy natur fogas, ami izgalmasabb is lehetett volna. A köretek kitűnőek voltak, mi nem tapasztaltunk túlkombinálást.
A desszertek közül az általam rendelt tokaji bormártással töltött körte emelkedett ki.
S akkor nem szóltam a hangulatos és hiteles környezetről, a kedves köszolgálásról, a borválasztékról, arról, hogy kinyitnak egy bármilyen értékes üveg bort egy pohárért is. Mi öt bort kósoltunk meg, s két üveggel fogyasztottunk. (Weninger, 1997 kékfrankos barrique selection, Inhauser 1997 juhfark/ s amiből csak 1 pohárral kóstoltunk: Fekete Béla Hárslevelű és Juhfark, 1997/8, Gere Tamás Pinot Noir, 1997 - ezutóbbi érthetetlen módon zavaros és gyenge volt. Az említett Kékfrankos viszont olyan, hogy az ember nem hitte volna, hogy ebből a szőlőből ennyit ki lehet szedni, hosszú lecsengés, hatalmas test, kitűnő egyensűly, mesés bor.)
Egy szó mint száz minden egybetve messzemenően és egyértelműen a legnagyobb vendéglői élményem volt Ráspi, pedig megfordultam egy-két helyen...:)))
Par szaz beszolassal ezelott en is aradoztam mar a Raspirol. Tenyleg nagyon jo, bar en majd negy eve (96 szeptember) voltam naluk. Egyebkent (akkor) meglepoen megfizethetok voltak az araik. Ket fore etel (csak egy-egy tal, de az angolna ill. fogas) + bor 4500 Ft volt. Ezen a szinvonalon ez mar akkor is viszonylag olcso volt. Szoval ha szeretitek a rusztikus kornyezetet, akkor irany Fertorakos.
ad.1. Az Opus kellemes hely, bár szerintem lehetett volna ötletesebb enteriőrt is tervezni.
A sárgadinnyét sem jó 5let főtt sonkába tekerni majd a márványsajtra hivatkozva a sütőbe bevágni. Akkor azon frissiben más tényezőktől lehet, hogy el voltam kissé kápráztatva - pl. 40% kedvezmény - de a leülepedett véleményem ez. A tócsniban felszolgált borjúpaprikás ugyanakkor kitűnő volt.
ad.2. Nem Pest, de 6almas hely.
Eddig nem másoltam ide soha cikket, de hadd álljon itt egy olyan beszámoló (forrás: Borbarát), mely rávett néhány pestit pardon, budait, hogy utazzon odavissza 6 órát, hogy egy estét eltölthessen ezen a minden szempontból csúcs helyen.
"Zarándokhely ínyenceknek
Ráspi Étterem
Lengyel Péter
Borbarát
Felküldve:
1999. február 20. ( 24. oldal)
A mosdóajtótól a salátáig itt minden egy ember keze munkája – jelenti ki tréfásan de büszkén Horváth József, a fertôrákosi Ráspi Étterem tulajdonosa és egyben legalább ezermestere. Kilétünket persze az utolsó pillanatig nem fedtük fel, de a hely minden aspektusában annyira meghatározónak tunt a tulajdonos személye, hogy feltétlenül meg akartuk ismerni. Vacsoránk végeztével sikerült is hosszasan elbeszélgetnünk vele asztalunknál, már jóval záróra után. Ez az ember bort gyujt és ad el, maltert kever, széket farag (ha kell, nyílászárót is az illemhelyre), kivénhedt bútort restaurál, árverésekre jár, egzotikus salátákat bújtat, és bizony dacol a földiekkel, akik csakis rántott sniclire biztatnák – de mindenekelôtt fôz, fôz és fôz. Persze süt is. Mégpedig úgy, hogy a hosszú, ködös autóút minden kilométeréért bôven kárpótolva éreztük magunkat. A kulináris örömök nyomában ritkán jutottunk határainkon innen ilyen messzire – nem csak szó szerinti értelemben. Ezért a szokásosnál bôvebben mutatjuk be ezt az éttermet.
Az ódon épület Horváth József szülôháza, amit saját maga újított fel, négyéves kemény munkával. Ugyanennyi idô telt el, mióta csendben megnyitotta kapuját, a Ráspoly család helybéli becenevét idézô cégér alatt. A télen belépô vendéget vaskályha fogadja duruzsolva; nyáron a szôlôlugas jól megfér a hatalmas leanderekkel, amik most cserépben, rézüstben telelnek lent a borospincében. Ahogy a tér kinyílik, a melegség motívumát tömör fabútorok és viseltes téglából rakott padlóburkolat viszik tovább. Egy komódon patinás gyümölcsöstál; a meszelt falon megsárgult családi fényképek és imbolygó gyertyafény. Itt szinte minden hiteles, értékes és mélyen személyes, ugyanakkor annyira kényelmesen szedett-vedett, hogy egy csapásra otthon érezheti magát az, aki az ilyet szereti. Mi szeretjük. Az autentikus hangulatban csak az keltett disszonanciát, hogy a háttérmuzsika – ha halkan is – egy végtelenített egyvelegbôl állt, amelyben érthetetlen módon Bach egyik brandenburgi versenye és andesi indián zene egyaránt (és sokszor) megszólalt.
A Ráspiban mindenesetre remekül megadta volna a módját Krúdy Szindbádja is. Mi magunk hat órát múlattunk a vacsorával. Az ízek éteri magasságából nem látszott már az idô, no meg a kiszolgálás is békebelien komótos és tartózkodóan alapos volt. Diana, aki – mint késôbb megtudtuk – hivatásos óvónô, olyan odaadással helyettesítette a nemrég menesztett pincért, hogy óhatatlanul fölmerült bennem a kérdés: Vajon egy szakképzett teremfônök megállná-e ilyen jól a helyét, ha követelôzô óvodásokhoz kéne beugrania?
A Ráspi kínálata a modern nemzetközi stílus jegyében fogant, de felbukkan benne egy-két jól megválogatott magyaros étel is, mindig valami találékony csavarral. A kézzel írt étlap olyan kiforrott konyhát sugall, amely a koncentrált minôségben, nem pedig a minden divathullámnak behízelgô eklektikában és ellenôrizhetetlen mennyiségben keresi az üdvözülést – a vendégét és a tulajdonosét egyaránt. Ez a szemlélet már az étterem méreteiben is szembeötlô: a két hajdani lakószoba összesen mintegy nyolc-tíz asztalnak ad helyet. Ezen a ponton egy komoly szakács még mindent átlát, és szigorúan egy kézben tudja tartani a dolgokat. Olyasmi ez, mint a borászatban a birtok terjedelmének határt szabni, az ételválaszték egészséges keretek között tartása pedig a hozamkorlátozást juttathatja az ember eszébe.
Hosszasan tanakodtunk, hogy mit is válasszunk; ennyi idô alatt máshol egy három felvonásos vacsorát bekaptunk volna. A ház ízelítôjeként felszolgált, légiesen könnyed libamájkrém (vagy inkább -hab) végül segített az elhatározás mezejére lépni. Egyikünk a fácánmell-galuskával megálmodott csalánkrémlevesrôl mondott le a galamb terrine javára. A tömör, homogén pástétomféle közepén pillangó alakban hagyott májszelet színben és állagban is kellemes kontrasztként hatott. Jól csúszott hozzá a száraz szamorodni. Még nagyobb élményt jelentett azonban a díszítés részeként a tányérra biggyesztett narancs confit, amely ízmélységével minden másról elterelte a figyelmet. Hasonlóan sejtelmes dimenzió jellemezte a fürjsülttel gazdagított, diszkréten pikáns lencselevest, amit a másikunk rendelt, felülkerekedve a zöldség carpaccio csábításán. Szeretjük a lencsét is nagyon, de hogy egy voltaképpen földhöz közeli hüvelyesbôl hogy lehet ennyire szárnyaló csodát kreálni, az felülmúlta képzeletünket. Az ízek keleties sugallata még a tálaló fölött lengô, eleinte nem odaillônek érzett tömjénfüstöt is perspektívába helyezte utólag. Én citromra és egy csipetnyi korianderre, kurkumára tippeltem. Vacsora után Horváth úr diadalittasan közölte, hogy semmi ilyet nem tett a levesbe. Hogy mit tett, azt féltve ôrzött szakmai titokként kezeli és kezelteti. Maradjon is az – és egyben mementója a fogásokban, de gyakran melléfogásokban is bôvelkedô étterembúvárság buktatóinak.
Izgatottan vártuk hát a folytatást, amit az elôételek savassága kitunôen alapozott meg. Addigra már jó ideje levegôzött egy palack ’93-as Gere Attila Cabernet Franc Selection. Többek között ez a nagy bor felelôs azért, hogy a Fertô tó partján mindketten a sokat ígérô halételek ellen döntöttünk, annak ellenére, hogy a választék újfent önmérsékletrôl tett tanúbizonyságot. Csak Magyarországon honos, édesvízi halfajtákkal találkoztunk, legalábbis ezen az étlapon. (A köretekben Horváth úr használ olykor garnélát és kagylót; ezek jobban turik a fagyasztást, mint a legtöbb tengeri hal.)
A mély, de még mindig komoly tartalékokkal rendelkezô cabernet franc csodálatosan illett a semlegesebb háttért nyújtó borjúbélszínhez, viszont derekasan állta a sarat az erdei gyümölcsökkel és vargányával körített ôzgerinc markánsabb ízeivel szemben is. A diófa asztalon a butéliában szinte feketéllô bor ugyanolyan karakteres, de jól viselkedô volt, mint a hófehér tányérokon a szívvel elkészített, véres húsok. Egyedül a köretek összeállítása tunt kétségesnek és talán túl sokat akarónak, mintha a fiatal séf mégsem bízna töretlenül a „kevesebb többet mond” elvében. A vadhoz kínált, friss ribizlikkel bélelt palacsinta önmagában is beszédes lett volna. Nem értettük, miért kell még mellé – vagy igazából illik-e – az egyébként nagyon finom, tejszínben párolt kukorica. A borjúhoz kanyarított káposzta szintén ugyanúgy tejszínnel rottyant, mint a rókagombamártás, sôt ehetetlenül sós volt. Annyi baj legyen, mondtuk – ilyesmi a legjobb házaknál is megesik a káposzta esetében, akár szerelmes a szakács, akár nem. Örömünkre, akadt a köretben al dente – azaz kíméletesen kezelt, nem túlpárolt – zöldségféle is.
Ha volt is némi kötelezô fenntartásunk, az mind tiszavirág-életunek bizonyult, mikor végül az édességhez értünk (márpedig minden jó vörösbor és hús elfogy egyszer). Az almás-mákos rétes tésztája és tölteléke egyaránt kitunô volt, s a rafinált borkrémmel töltött, déligyümölcsökkel ékes körtét mintha kimondottan Szeremley Huba késôi szüretelésu Zeusza inspirálta volna. Vagy csak azért éreztük így, mert a nagyszeru édesborok közül történetesen ezt rendeltük?
Merthogy Szepsy (és nem „Szepsi” ) aszúeszenciát is rendelhettünk volna. A Ráspi borkínálata egészen lenyugözô hazai viszonylatban, ráadásul ezen a szinten ugyancsak tisztességes árakon – fôként, ha az ember méltányolja, hogy milyen többletkiadásokkal jár egy ilyen borkészlet megalapozása és fenntartása, és azt is értékelni tudja, hogy egy-két pohár kedvéért a vendéglátók gyakran hajlandók igen szép palackokat is felnyitni. A legnagyobb magyar nevek mellett olyan külföldi hírességek is szerepelnek, mint a kaliforniai Cuvaison, egy koros de jó évjáratú Mondavi Merlot meg egy francia Minervois. Mint ahogy Horváth úr ügyel arra, hogy muanyag tárgy véletlenül se tévedjen meghitt birodalmába; hogy a klasszikus alapelvekkel (tehát alaplevekkel) beforralt mártásokba ne, „kizárólag a palacsintába és a galuskába kerüljön liszt”; hogy az étlap metamorfózisaiban huen kövesse a természet ritmusát – ugyanígy nem találunk téglaboltíves pincéjében kirívóan méltatlan borokat sem.
Bizonyára visszatérünk majd ide, a Fertô tó ködébe burkolózó kis falu nagy konyhájára. Talán akkor majd egy-két strigulával rövidebb lesz a lemondás lajstroma, ha megkóstoljuk a póréhagymaszószban díszelgô citromos harcsafilét (mondjuk Fekete Béla ’93-as Hárslevelujével) vagy a – végre! – szalvétagombóc kíséretében megszólaló marhapörkölt-variációt (esetleg Gál Tibornak egy érettebb kékfrankosával).
Pusztán azt sajnálhatjuk, hogy az ínyencek ezen zarándokhelye ilyen távol esik, legalábbis Budapesttôl. Horváth József törzsvendégei leginkább Bécsben ülnek autóba, gyakran csak azért, hogy alig egy óra múlva átadhassák magukat egy olyan élménynek, ami emlékezetes de emészthetô, világszínvonalú, de ízeiben mégis összetéveszthetetlenül helyhez kötött. Kár, hogy egymást kivéve csak német szót hallottunk egy itthon elköltött, nagyszeru vacsora fölött. Ez magának a tulajdonosnak is fájó pont. Azért valamennyire mindnyájan megbékélhetünk: a sok egyéb finomság mellett nem akármi, hanem három palack Szeremley Olaszrizling fogyott a szomszédos osztrák asztaltársaságnál.
Mindenkinek nagyon ajánlom a nemrég megnyílt Opus éttermet (V. Cukor u. 3.), különösen ha elegáns, jó kiszolgálást is vártok a kaja mellé (a halhoz pl. rögtön lecserélték az evőeszközt halvillára és halkésre). Az árak elfogadhatóak (Rossini-bélszín, v. körettel - isteni - 2300,-Ft), és ebédidőben 40% kedvezményt adnak!
Sziasztok,
nem tudtok valami japan ettermet Pesten?
Ha tudtok, irjatok meg leccci mi tortenik ott. (asztalok, felszolgalas, musor esetleg)
Ha mar voltatok ott az arakrol is irjatok valamit.
koszi, tamara
Szerintem egy sarok elég pontos, így a Kiskacsa lentebb jól be van mérve.
Az Octopus a Zichy jenő utca és a Jókai utca sarkán talál6ó. Házszámot esetleg a www.eszemiszom.hu honlapon találsz.
A Kiskacsa kellemes hely, aláírom az ítéleted.
Azon az áron, koprrekt az adag is meg a minőség is.
Ma az Octopusban voltam, rulez volt.
Jó kiszolgálás, úri környezet kellemes zene, izgalmas étlap és jó konyha.
Azt hiszem, régebben mondtam a Kiskacsa Vendéglôt is, csak semmiféle reagálás nem érkezett... no?
Dob utca, Kazinczy utca sarok, MINDE kaja 1000 Ft alatt, igen jó, házias konyha, házias adagokkal, és ha a végén három kockával három hatost dobsz, nem fizetsz... (persze ennek nincs túl nagy esélye, vagy ha mégis, tuti, hogy csak rántott sajtot ettél egyedül).
Nautilus. V ker, Váci u
Kifizethető, kellemes légkör, udvarias kiszolgálás. Igaz, két féle étlap van, ami sumákolásízű. (Az egyik "vacsoraétlap", naná, hogy magasabb árakkal. Esetleg ezt tartogatják a turistáknak :)) A fagylalt lehetett volna nagyobb adag, de a többi étellel nem volt gond, a tálalás esztétikus, az ízek kellemesek.
Bakibebi! Köszi a válaszokat.
Az előzőt is neked szántam csak elfelejtettem megcímezni. Ott az Orpheus pontos paramétereit akartam megkérdezni. Köszi, szia
"A Fregatt volt Budapest első igazi Pub-ja, és mintegy 10 éve fogadja a sörbarátokat. Ha egyszer megnézed belülről, akkor ........stb..."
Én régebben,úgy 3-4 éve jártam a Fregattba. Leginkább koncert napokon. Ilyenkor kellemes tömeg volt, de hát ezért mentünk, hogy sokan legyünk. Az ára szerintem a középárkategória teteje volt akkor, gondolom most is ott mozog, kiszolgálás gyors, határozott és pontos. Maga a hely röviden jó. (Nézd meg fennt megadott http-s oldalt.)
Kedves mindenki! Ismeri valaki a Fregatt Pub-ot. Ha megtenné hogy jellemzi nekem a következő szempontok szerint: ár, kiszolgálás, tömeg, és maga a hely. Köszi
Köszönöm szépen az ötletet. Azért lenne még egy kérdésem: tudnál adni egy telefonszámot, és egy pontos címet, illetve, hogy mennyire szoktak sokan lenni, mert akkor foglalnék asztalt. Köszi
Na persze, persze. A Stex Alfrédra nem az van kiírva, hogy gyorsbüfé. Valaki döntse már el, hogy ez kávéház, étterem, kaszinó, vagy mifene? Én gondolkoztam mi hiányzik még? A fölső szinten, a kaszinó mellett elférne egy jó kupi. Mást nem tudok kitalálni. 450.- forintért akkora adag rántott velőt ettem majonézzal, hogy nem tudtam folytatni a billiárdozást.
A Stex Alfrédet már megemlítettem valamikor jó régen. Tényleg az egyik legjobb az ár-színvonal aránya (olcsó és jó), csak a pincérek olyan lassúak, mint az állat. Hiába, tényleg nagy a hely.
