Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Párnából álmokat szippantani, Levegőt levegőnek nézni, Napnak a szemébe bámulni, Jó mélyen a szemébe, Hogy zavarában elpiruljon, És alkonyt hozzon végre, Mert ez a világosság elviselhetetlen
Csak vajba döfni kést, És semmi másba, és semmi másba
Halottainkkal gyakran beszélgetni, És ölelésüktől sem menekülni, A sírkövek üzeneteit jól elolvasni, Majd a felhőkbe vésni őket, Virágbimbót csukva hagyni, Nem kíváncsiskodni a tavasz felől, Ha akar, egyszer úgyis eljön, És akkor már nem lesz több kifogás, Örülni kell az életnek
Harapófogóval csak szöget tépni, És semmi mást, és semmi mást
A szélnek kinyitni szívünket, Hadd seperje ki belőle az átkokat, Még azokat is, melyeket Vérrel festenénk fel a falra, Fához úgy lapulni, hogy kezünk is Gyökeret eresszen, Ugyanabba a folyóba kétszer lépni, Hogy tiszta legyen a léptünk, És még tisztább a fejünk, Szivárványba belekapaszkodni, Mintha anyánk keze lenne
Vagonokban csak biciklit szállítani, És semmi mást, és semmi mást
Levélsuttogáskor fület hegyezni, És hallgatni a nedvek meséit, Szomorú mesék ezek, Ne szégyelljünk sírni rajtuk, Homokszemekre festeni képeket, Ezek a képek vidámak, És könyörtelenül könnyűek, A könyvekből kitörölni a betűket, A nyelvekről lemosni a szavakat, Azokat is, melyeket unokáinknak őriztünk, Hogy legyen mivel harcolniuk, Villával emlékekbe szúrni, És ráérősen elmajszolni azokat
Kemencébe csak kenyeret tenni, És semmi mást, és semmi mást
Lelkeket néha összecserélni, És úgy járni-kelni pár napig, Fiókáktól tanulni önzést, Patkányoktól a túlélést, Ami túl van a halálon is, Fellázadni azok ellen, Akik reményeket végeztetnek ki, Az öregeket elringatni, És fogatlan szájukba emlőt rakni, A kisdedeket nem tenni koporsóba, Mert azok örökké élnek, Angyaloknak fészket rakni, Ördögöknek farkát meghúzni, Varázslók tükreiben nézelődni, Aztán észrevenni önmagunkat
Gázcsapot csak főzéshez kinyitni, És semmi máshoz, és semmi máshoz
Hajat soha nem borotválni, Hagyni, hogy az Üveghegyen túlra nőjön, Bádogkanalat elhajítani, Bele az Óperenciás-tengerbe, A bádogtányért melléje dobni, Rabruhából szőnyeget szőni, És azzal repülni a dzsinnek földjére, Tetoválásra táltos parazsát borítani, Így égesse ki a fájdalmakat, Botló lábra griff-karmot növeszteni, Hogy soha ne szédüljünk meg, Gyenge kézbe sárkányok erejét adni, Csontos vállra óriások izmát tapasztani, Majd jól kihúzni magunkat, Hamubőrre varázsalma pirosát lehelni, Üres lelket Szezám kincseivel tömni meg, Hideg szívünkbe pedig Főnix tüzét lobbantani
Tavirózsán ül a vén Hold, ez a nap csak buborék volt. Harmat reszket a virágon, a habokból kel az álom. Hova mennél, hova futnál, ha feledni sose tudnál? Hegyeken túl idegen táj, ami bánt, az nekem is fáj.
ezt már egyszer el akartam mondani, egyszer amikor ugyanígy tél volt, és szakasztott ilyen szívbekuporodás, épp fogaim között lebegett a vallomás, és szememben tisztán visszatükröződtél, kezem pedig gyökeret vert a tenyeredbe, amikor felforrt a víz, azok a türelmetlen buborékok, ha a fazék alján 2 percet csücsültek volna még, de nem, tea ex machina, mert sorsunkba az istenek már alig szólnak bele, elektromos masinák mondják meg, mit mikor, és nekem a rítus szerint kellett cselekednem, mert ha lobog a víz, hiába lobog a szerelem, nincs mit tenni, a csészébe növényt kell ejteni, és letakarni a mozgolódó érzelmeket, hogy az ízek intenzívebbé váljanak bennünk. szóval amit egyszer már el akartam mondani, akkor amikor az a tél volt, és az a szívbekuporodás, most újra megpróbálom. teavizet ez alkalommal nem tettem fel forrani.
Akkor is adj ha semmit se kérek, akkor is higgy ha nincsen ígéret, akkor is hallgass ha semmit se szólok, akkor is ölelj ha fáj amit mondok, akkor is hívj ha nem jövök érted, akkor is bízz ha máshol élek, akkor is láss ha nem látod arcom, akkor is várj ha más ágyban alszom.
van egy ország ahol lakom semmi ágán lógó flakon van egy város ahol élek ahány test épp annyi lélek ahány lélek annyi lom is utcára tett fájdalom is itt egy kiságy jaj de édi ott egy ülve alvó dédi kibelezett öreg szekrény arcokat be- futó repkény bontott ajtó kilincs nélkül földönfutók bilincs nélkül áll a posztos mint a nádszál bokáig le- rohadt lábszár itt egy szép könyv ott egy labda ez még bor de ez már abda nem az összes csak a nagyja aki tűri aki hagyja aki tűrte aki hagyta nem az összes csak a nagyja vasárnap volt ahogy mindig felöltöztek ahogy illik csupa dolgos derék polgár egy se ruszin egy se bolgár olyan szépek hogy az csuhaj egyik bérlő másik tulaj kitűnőre szerepeltek álmukban sem szemeteltek nem engedték hosszú lére elindultak a mi- sére kukákat se borogattak kutyákat se kurogattak mise után leszavaztak bezabáltak be is basztak pöri volt tán isler is jóllakott az isten is nem az összes csak a nagyja aki tűrte aki hagyta aki tűri aki hagyja nem az összes csak a nagyja rajtam is múlt rajtam múlt tegnap kezdő- dött a múlt elkezdődött vége van borzalom és béke van semmi ágán lógó flakon van egy ország ahol lakom nevezd nevén szolgáld vakon ma még bölcső ma már vagon
volt itt egy gyerekkor hozzá a megfelelő ostobaságok gyufagyújtogatás mesék zsíroskenyér lyukas harisnyák volt itt egy szerelem hozzá a megfelelő ostobaságok álmatlan éjszakák séták vallomások csókok simogatások civódások fülledt mozik volt itt egy szándék voltak jóbarátok nagy fába vágott fejsze voltak rossz néha illatosabb cigaretták utazások voltak itt mások hitek hiúságok minden ami egy élethez kell húzzuk alá maradt ennyi és ennyi
„Mondjuk, az élet az olyan, hogy én itt állok, és millió labda jön felém. Vannak kék labdák, piros labdák, fehér labdák, fekete labdák, mindenféle színű labdák repülnek felém, Ha van egy ideálom, akkor az olyan, mintha azt mondanám, hogy nekem fekete labdák kellenek. S akkor hiába jön felém mindenféle labda, egyik sem kell, várom a fekete labdákat, és káromkodom, hogy olyan kevés fekete labda van, sohasem jön fekete labda, De már egy piros elment, amit elkaphattam volna, vagy tizenöt sárga, meg rózsaszín, meg mindenféle, nekem azonban nem kellenek, mert én olyan ember vagyok, aki feketére vágyik. Tehát, ha az embernek van egy ideálja, akkor rengeteg dolog történhet meg, de ő elsétál mellettük. Észre sem veszi az ilyen kegyeket, mert van egy ötlete, van egy elképzelése arról, hogy neki mi kell, s ki ő, s közben elveszíti azt, amije éppen van, mert valami másért küszködik. Szerintem ez rettenetes dolog. Mikor pedig végre kap egy feketét, akkor rájön egy év múlva, hogy a fekete nem is jó.”„Ezért van az, hogy az ember tudatállapota megváltozik akkor, amikor bizonyos emberrel van. Ha nem érzem jól magam azzal, akivel vagyok, akkor a legjobb, ha elköszönök attól az embertől, és találok valaki mást, akivel percek múlva egészen másként fogom érezni magam.”
Az elmúlt héten hárman mondták, egymástól teljesen független emberek, hogy alacsony az érzelmi intelligenciám. Végre egy tulajdonság, amit a sajátomnak érezhetek.
Fejből tudom a járda repedéseit a megállótól idáig. Az a hajléktalan mindig ugyanott álldogál a sarkon, számon tartja, hogy ki mikor és kivel jár el erre. Mi vagyunk a kedvencei, de ő is látja, hogy egy ideje egyedül jövök. Így telik az idő. Ugyanott áll. Köszön, köszönök. Teljes másodpercekig nézzük egymást, magunkban mindketten megállapítjuk, hogy napról napra egyre szarabbul néz ki a másik.
Világgá megyek. Így döntök, mint nyolcévesen, aztán végül most is csak a hintáig jutok. Mennyivel szebb azt mondani, hogy rám sötétedik, mint azt, hogy órák óta céltalanul bolyongok, üres üvegeket rugdosok, három-négy lépés távolságból dobálom a murvát a játszótéri szemetesbe.
Bírni kell ezt is, mondtad az első közös telünkön, és most megint hideg van, és ugyanúgy bírni kell ezt is. Az öngyilkosság egyszeri alkalom a szavak nyomatékosítására, és lehet, hogy még semmi fontosról nem beszéltem. Szétrúghatnám azt a kukát, felgyújthatnám ezt az egész játszóteret, és utána mondhatnám, hogy bocsánat, de nekem ilyen alacsony az érzelmi intelligenciám. Bután szeretek.
Műhold halad el fölöttem, hogy emlékeztessen az üresség különböző szintjeire. Rám sötétedett. Cigit keresek a zsebeimben, az alanyt próbálom kitapogatni egy hiányos mondat mögött.
Hatalmas úr a szultán, de rózsáért lehajlik, Allah, ki még nagyobb úr, a rózsát így becézi: "Ha bódítasz-kacérkodsz: egyik szemem ne lássa: ha bájad meglop engem: behunyom mindakettőt."
Tündöklő bíbor estén szeretni vágy a rózsa, pártája rejtekéből halálos illat árad: a győztes kézre vágyik, mely szárát elszakítja, a büszke szívre vágyik, ahol kitűzve hervad.
Piros köténybe rózsát, szárnyas tavaszba lepkét, a csókolt ajkra csókot, telt szívbe dús szerelmet... Ahol cseng-bong a vígság, felgyűlik kétszeressé s a bú-bajos legényke csak néz üres kosárba.
Amíg sorvadsz a vágytól: nem lesz tiéd a rózsa. Végy példát a rigótól, vígan lármáz a lomb közt: "Dalommal költekeztem, harmattal részegedtem, jóllaktam hűs fügével: tudnál-e nem szeretni?"
Ó ne kérdezd a rózsát, hogy hű marad-e hozzád. Kérdezd a kósza felhőt: örökre égre szállt-e? Kérdezd szemed világát: a sírba elkísér-e? Ó ne vallasd a rózsát, mert harmatkönnye csordul...
Négy éve még, november tetején így, a madárlátta lány karolta nyakam, aki asszonyom ma és dolgos, gondlátta szeretőm már.
Akkor még virágszülő költőként álltam, nézve, hogy a fák, fázó bokájuk bugyolálják a lebegő levelekkel; most harcaim ustora duruzsol ruhám ujjában és készül a téli csatákra!
Lám, hosszan fekszik az úton a gyönge szél, vacog és elhal az első havazáskor, melyet a tél fejünkre biccent; mert harcos a tél és tudja a dolgát!
Állok, de farolva áll mögöttem az ősz is és feneketlen dühömet elvidítja már egy pocsolyából villanó, narancsszín kacsacsőr, míg tavaszra jósolok itt:
ó, tavaszra már zöldkontyu csemetefákat is csemeteszellők agitálnak és késeket hordoz a szaladó holdfény majd a guggoló méla szagoknak!
Ülj ide mellém s nézzük együtt az utat, mely hozzád vezetett. Ne törődj most a kitérőkkel, én is úgy jöttem, ahogy lehetett. Hol van már, aki kérdezett és hol van már az a felelet – leolvasztotta a nap a hátamra fagyott teleket. Zötyögtette a szívem, de most szeretem az utat, mely hozzád vezetett.
Egy kissé talán nyugtalanít, hogy lemaradtam a gyerekkoromról, félig-meddig átaludva mindent, és amitől féltem, a konok serdülés is, mire körülnéztem, nem volt sehol Jobban oda kellett volna figyelni Gondoltam, amint a nagyapámat elcsomagolták egy dobozba, hogy, mint a kinőtt játékokat, ne is vegyék már többet elő Ahogy én is egyre széjjelebb futok, lassan kezd kínossá válni, hogy minden egyes névsorolvasáskor egyre több az igazolt hiányzás Félő, hogy így sohasem lesz kész a leltár
elmúlt nem múlt el csak elveszett de aztán előkerült a szerelem kis korcs kutya itt téblábol körülöttem a lábamhoz dörgölőzik néz rám csillogó gombszemeivel lehozná nékem a csillagokat is az égről lélekszakadva hozza vissza az eldobott botot szerelem hűséges kis korcs kutya néha elkóborol vérző füllel tépett bundával kerül elő fájdalmasan nyüszít bűnbánóan lapítva egy zugban hogy előrohanjon az első hívásra életét adná értem ha úgy hozná a sors
A napok telnek, telnek. Homályos, ködös hajnalok kelnek. Napokon át szitál a hó. A város zaja tompa elhaló, Fénytelen, szürke délután A villanyrudak dróthálózatán Fáradt madarak ülnek csapatostul, Szárnyuk lecsügged... egy se mozdul... Céltalan úttal a várost járom. Kerget valami zsibbasztó álom: Hogy újra járjam az utcákat mostan Hol egyszer véled találkoztam. Hogy megremegtessen a park nagy csendje Hol a május jött egyszer vélem szembe. Rohadó május. Kikaparnám Két kézzel most a hó alól Egy sugaráért, egy mosolyodért! S nem vagy sehol.
Ruhaszárító kötelek, zsíros edények mértanában mi marad meg a szerelemből? Ha majd foltozott álmainkat, lelkünk minden fehérneműjét idegeinkre teregetjük, mi marad meg a szerelemből? Ha majd külön kis lábasunkban sütjük-főzzük ehetetlenre régi vágyaink maradékát, mi marad meg a szerelemből? Ha majd a megszokott ruhákat vesszük magunkra reggelente, s meztelenséget látunk mégis, hogyha egymás szemébe nézünk, mi marad meg a szerelemből? Ha majd ízetlen lesz az étel, mert láthatatlan nyílvesszőkkel átlózzuk be az asztal lapját, mi marad meg a szerelemből? Mi marad meg a szerelemből?
Ma azt mondtad: akác vagyok, szagolj meg. Folyam vagyok, mely mindörökre itt van s folyton eltűnik a ringó habokban. Nyílt vagy, mintha nem volna semmi benned.
Nem minden nap, hanem örökre szeretlek. A vég ott lappang minden pillanatban, de a nap maga, az mozdíthatatlan. Több a lét, mint a semmi, rejtelemnek.
Csoda és nyűg hogy egyszerre vagyok égen és a földön: csak te teremtesz bennem maradni súlyt és alapot.
Minden reggel eljössz megnézni engem: letettem-e már a tegnapi terhet, s ragyog-e még a nap épp énfelettem.
Hogy te ki vagy, nincsen más aki lássa. Lágyan, mint ujjak a málnaszedésnél, úgy gyűjtögetlek. Mintha most születnél. Szükségünk van, vakoknak, a csodára.
Sokasodik, sosem telik e pár dal, hallhatod. Mi többé nem ágazunk el. Nélküled élni nincsen bennem ember. Már boldogultunk, de nem a halállal.
Ott élsz, hol tilos, szabad egyberoppan. Ahol vándorolsz, nekem otthonom van – Hogy megszülettem, segíts bánatomban.
Középen jöttél, te kései kezdet. De tudd, én kezdetek nélkül szeretlek. Mert elfogadlak végtelennek, egynek.
Sírnak a kövek. Nincs manna, se prófétai szó. Új Mózesek se támadnak. Majd... Tegnap. Lehet, hogy azelőtt. Még akkor. Majd akkor. A kifeszített magányba belekarcolja jeleit a kifordított idő. Egy önmagát elfelejtett nép bolyong a pusztán. Egyedül. Persze a párhuzamok. A tilalmak. Ettől félünk. Felriadunk éjszakánként rá. Hát se ez, se az. Csak merőlegesek. Holott tengerek nyomában kellene járnunk, ha a szabadság eltemetett érintése... Persze ez már a pusztaság. S az érintés? Hol marad? Pedig azt hittük vége. De majd Áron. Ő tudja. Majd elmondja, Uram, nekik az igazat. Te ígérted. Küldd el hát nekünk! Mert mi csak dadogunk. Hosszú ideje már, Uram, csak dadogni tudjuk a létünk. Csak dadogni...
Fél egy. Az idő gyorsan elmúlt: kilenckor gyújtottam meg a lámpát, és ültem le ide. Nem olvastam, csak ültem, nem is beszéltem. Kivel is beszélnék, egészen egyedül e házban?
Fiatal testem szellemképe kilenc óta, mikor meggyújtottam a lámpát, megjelent és rám talált és emlékeztetett bezárt, nehéz illatú szobákra, és rég elmúlt gyönyörre - milyen merész gyönyörre! És vele együtt megjelentek azóta fölismerhetetlen utcák, eltűnt lokálok élénk forgalommal, s valaha volt színházak, kávéházak.
Fiatal testem szellemképe megjelent, s ami fájdalmas volt, az is jött vele: elválások, családi gyászok, szeretteim érzelmei, halottak oly lebecsült érzelmei.
Fél egy. Hogy elmúlt az idő! Fél egy. Hogy elmúltak az évek!
