Átkerültem egy másik alakulathoz. Kissé északabbra, a Duna túlpartján. Kezdett elegem lenni a heti háromszori őrszolgálatokból. Attól, hogy szigorúan őrizzük a semmit. Nyáron foci Vb is lesz. Szerettem volna legalább némi eü. szabit, de leginkább végleg megszabadulni. Hozzátartozik még, hogy igen szerelmes is voltam. A toronyból lejövet próbáltam "félrelépni", de a surranóban nem könnyű összeszedni a bokaficamot, vagy törést. A sors fintora, hogy később pont azt a bokám törtem el egy nyári séta alkalmával. Erről is van egy rövid, témába vágó történetem, de talán később... Valahogy egyszer bekerültem a gyengélkedőre. Már korábban felfigyeltem rá, hogy valahányszor felidézem a szívemnek kedves leányzó emlékét, heves szívdobogás vesz erőt rajtam. Amikor meg elterelem a gondolataim, ketyeg szépen tovább, normál ütemben. Gondoltam kipróbálom, hátha elérek vele valamit? Egy fiatal orvosunk volt, aki épp kikerült az egyetemről. Ő is katona. Lelkiismeretesen megvizsgált, meghallgatta a szívemet is. Gondoltam, nosza. Rajta. A végén már a nyaki éren hallgatta a szívhangokat. Fölöttébb elcsodálkozott. Benntartott néhány napig, majd amikor mentő ment az alakulattól a Róbert Károly körúton levő Központi Katonai Kórházba, engem is beküldött. Ott, a rendelésen egy szintén fiatal orvos vizsgált meg. Ő is fölöttébb elcsodálkozott, majd azt mondta, hogy "Ilyen szívvel maga ne szaladgáljon és ne is legyen katona". Ennél szívhez szólóbb mondatot még nem hallottam. Repestem az örömtől. Ám azonnal beutalt a II. Belosztályra kivizsgálásra. Valaki átkísért. Ott találkoztam egy tündéri főorvos asszonnyal, aki hihetetlen lelkiismeretességgel végezte a dolgát. Azóta eltelt néhány évtized alatt összehozott a sors jó pár orvossal. A technika is fejlődött, nem keveset. Nekik tapasztalat és szaktudás alapján kellett feltárni a problémát. Azt bízvást kijelenthetem, soha hozzá hasonló lelkiismeretes, precíz ám kedves és humánus eljárásban nem részesített senki. Mikor 2 hét után elbocsátott, könnyekkel küszködve köszöntem meg, hogy ilyen emberségesen bántak velem ő és a beosztottai. Tudom, hogy a hadsereg nem karmelita szeretetotthon. De ott egy életre szóló élményt kaptam emberségből. Szívesen leírnám a nevét, mert még emlékszem rá, és máig őrzöm az akkori diagnózist, mint életem első zárójelentését. A monogramja: dr. Ö. E.
Tehát felvettek az osztályra. Rögtön egy vizsgálóba kísértek, ahol a doktornő várt. Negyvenöt, ötven év körüli lehetett, de határozottan kellemes jelenség volt. Továbbtessékelt a nagyvizsgáló végéből keresztben, tejüveggel leválasztott ablaktalan helyiségbe. 2,5 m széles és ~4 m hosszú lehetett. Az ajtótól balra egy íróasztal, jobbra, a szoba végében pedig keskeny vizsgálóasztal és egy méretes állólámpa volt. A fal mentén szekrények, az ajtó mellett jobbra pedig egy állófogas. Megkért, vetkőzzek kisgatyára, mert ő is szeretne megvizsgálni. Azután leültetett az asztal melletti székre és kikérdezett korábbi betegségeimről és hogy most mit tapasztalok. Őszintén elmondtam mindent. Majdnem mindent. Azt az apróságot felejtetem csak el, hogy minek hatására van ez a fura jelenség a szívdobogásommal? Még délelőtt, az előző vizsgálatot megelőzően várakozva is szorgalmasan gyakoroltam a folyosón. Az anamnézist követően maga elé állított és felülről lefelé haladva alaposan megtanulmányozott. Haj, fül, orr, szem, bőr, körmök, anyajegyek. Minden. Mikor már azt hittem végeztünk, megkérdezte, van-e aranyerem? Természetesen nem volt. Télen a hideg platón néha szenvedtem vele, de mostanra már jó ideje tünetmentesnek éreztem magam. Valamit megsejthetett, mert megkért, vegyem le az alsóm is. Kissé haboztam. Átcikázott az agyamon a bevonulási szertartás női nemmel való első kapcsolatfelvétele. Aztán felcsillant a leszerelés reménye. Ha ezen keresztül vezet az út, legyen. De úgy tűnik, túl sokáig cikáztak a gondolatok, mert a doktornő szelíden letolta térdig az alsóm és megjegyezte, hogy "Innen már megy egyedül is, ugye?". Ment. Elvittem a fogasra a többi ruhám közé. Átmentünk a szoba másik végébe és bekapcsolta az állólámpát. Vakító fénye volt. A bőrömön éreztem a lámpa melegét. Egy nagyítóval elkezdte átnézni újra az anyajegyeimet. Kinyílt az ajtó és belépett egy nálam legfeljebb néhány évvel idősebb nagyon szép leány. Barna haj és olyan pofi, amit nem lehet elfelejteni. Kékszemek és az orcáján mindkét oldalon egy-egy hamvas folt. Mint a selymes őszibarack. Ha sietett, kipirult, mint a nyíló rózsa. Csodaszép volt és szinte mindig mosolygott. Nos ő jött be. Elnézést kért, amiért korábban nem tudott jönni, de dolga volt. A doktornő leültette az asztalhoz és tollat fogott. Sejtettem, hogy nem fog kimenni egyhamar. Benn is maradt mindvégig. Hol a papírt nézte, hol minket. Attól függően, diktáltak-e neki? Volt egy anyajegy a bal vállamon. Az kiváltképp felkeltette az érdeklődését. Később át is vitetett egy katonai menővel Budára a Kékgolyó utcába, az Onkológiai Intézetbe hogy egy specialista is lássa. Külön tételként került be a zárójelentésbe. A korábban fedett területeket is tüzetesen átnézte. Elöl hátul. Kesztyűs kézzel, oly tüzetesen, aprólékosan tanulmányozta át az intim területeket, hogy a leglelkiismeretesebb urológus vizsgálata csak pillanatoknak tűnt emellett. Pénisz, here alul fölül, kinyújt, felhúz. A mutató ujját feltolta a hasamba és köhögnöm kellett. Másikoldalon ugyanaz. Végre felülhettem az asztal szélére. Behajlított kezem könyökét kocogtatta, tenyerem karcolta a kalapács nyelének hegyes végével. Térdeimet kopogtatta, amelyek rugóként rúgtak előre. Lefekhettem. Megnyomkodta a hasam. Némelyik mozzanat fájt. Hegyes eszközzel megkarcolta az oldalam. Reflexszerűen rángtam. Végül felkért, hogy térdeljek fel az asztalon, tolassak annak végéhez és könyököljek le. Egy ujjal benyúlt az ánuszba és akkurátusan körbe"tekintett". Többször is. És ha már ott járt, a prosztatát sem hagyta ki. Elég hosszadalmasnak tűnt, amíg elidőzött rajta. Éreztem, hogy valami kezd nem stimmelni. Kezdett merevedésem lenni. És mintha valami csordogálna belőlem. Rég voltam otthon eltávon, és a seregben sosem szabadultam meg a"feszültségtől". A doktornő kért egy törlőkendőt. A rózsásarcú mosolyogva hozott. A kezembe adta, hogy megtöröljem magam. Majd elsüllyedtem szégyenemben. De a doktornő megnyugtatott, hogy nincs okom aggodalomra, másokkal is előfordul az ilyesmi. Inkább örüljek, hogy nincs mástermészetű problémám. Letöröltem magamról a nyúlós, mézszerű nedvet, amely a műbőrborítású asztalon lévő fehér lepedőn is foltot hagyva kicsiny tócsába gyúlt össze. Felvehettem az alsónadrágom. Kimentünk a vizsgáló nagyobbik felébe. Ott is felfektettek egy vizsgálóágyra. A leányzó visszament, hogy lekapcsolj az állólámpát. Akkor láttam, hogy idekintről olyan látványt nyújt, mintha árnyjátékot néznék. Csak reménykedtem, hogy míg vizsgáltak, nem volt itt senki. Elektródákat tapasztottak a mellkasomra és a lábaimra. Éreztem, hogy itt az idő. Most, vagy soha. Beleadtam apait, anyait. A gép karjai irgalmatlan iramban rajzolták a görbéket. Kaptam egy fecskendő Visken injekciót. Alig változott az ábra. A doktornő sztetoszkóppal hallgatott. Még egy fecskenőnyit. Némi javulás, de a gép megadta magát. Füst szállt fel belőle. Ez volt az osztály egyetlen hordozható EKG gépe. Ezt követően később minden alkalommal egy szobányi méretű masinára kötöttek. No az bírta a gyűrődést. Igaz, a gyógyszerek hatására is sokat javultam. Mivel saját pizsamám nem volt, kórházi felszerelésként hálóing/pendely/ dukált, papucs és vékony, csíkos köntös. Szerencsére a tisztálkodó felszerelésem pár nap után behozta az alakulat mentője. Az ott tartózkodásom két hete alatt megjártam néhány szakvizsgálatot. A doktornő lelkiismeretesen elküldött urológushoz, proktológushoz, pszichiáterhez (teszt és EEG), bőrgyógyászhoz, mint említettem, Budára. Mindegyik maradéktalanul ellátta a saját szakterületét, így a könnyen levehető pendelynek hála szinte mindenütt megmutathattam a meztelen igazságot. A kéthetes kórházi kivizsgálást követően kaptam két hét eü. szabadságot, majd civil ruhával kellett visszamennem az alakulathoz. Két nap után leszereltek. A gyógyszereket elhagytam. Végigizgultam a Vb-t. De - sajnos - másik lány után kellett néznem. Ám máig megdobban a szívem, ha rágondolok, vagy olykor-olykor összefutok vele.
A főnővér? Ő az osztály királynője nem azért, mert koronát visel, hanem mert mindenki tudja, hogy nélküle az egész rendszer összeomlana. Míg mások várják a csodát, ő az, aki tesz érte: megszervezi a betegellátást, irányítja a nővéreket, és közben még arra is van ideje, hogy a siető orvosokat emlékeztesse arra, hogy néha nem árt emberként bánni a betegekkel.
Ő az, aki határozottan, de empátiával lép fel, és nem kér bocsánatot azért, hogy vezetőként döntéseket hoz. Ha valaki azt gondolja, hogy az egészségügyben a vezetés férfi dolog, akkor még nem találkozott egy főnővérrel, aki egyetlen szemvillanással szervez át egy teljes műszakot, és a káoszból rendszert csinál mindezt úgy, hogy közben a betegek is biztonságban érzik magukat.
Az a titkos képessége, hogy bár egy kórházi osztályt vezet, mégis mindenki úgy érzi, hogy rá mindig lehet számítani legyen szó betegápolásról, problémamegoldásról vagy arról, hogy ki tudja, hol van az elveszett kórházi eszköz. És ha valaki még mindig azt kérdezné, miért van szükség erős, vezető nőkre az egészségügyben, elég csak egy napot tölteni egy főnővér árnyékában.
Mert ha egy dolog biztos: a világot nem azok tartják össze, akik hangosan kérik az elismerést, hanem azok, akik csendben, profin és fáradhatatlanul dolgoznak és a főnővér pontosan ilyen.
A topic cím nagyon jó, tud megalázó lenni. Van egy belgyógyász orvos Debrecenben, dr. Köbling Tamás. Feleséget, barátnőt óvni tőle! Nagy nőcsábász, elég gátlástalanul... Van híre is.
A pucérsághoz kötődő emlékem nem túl kellemes. Két éve begörcsölt a hasam nem akart múlni, ezért orvoshoz kellett mennem. Az orvos azt mondta valószínű, hogy vakbélgyulladás beküldött a kórházba ott azt mondták, így van műtére lesz szükség. Nagyon megijedtem, mert nem voltam még műtve, aláírattak velem nyilatkozatokat, aztán mennem kellett az előkészítőbe.
Ott mondták, hogy vetkőzzek le adtak egy hátul nyíló köntöst. Bejött egy férfiápoló mondta, hogy menjek a WC-be beöntést fog adni nem volt még benne részem szégyeltem is magam meg féltem is tőle. Amikor a csövet betolta nem nagyon éreztem, aztán feszíteni kezdett a hasam mondta üljek a WC csészére.
Utána vissza kellet menni az előkészítőbe, bejött egy műtős mondta, hogy műtéti előkészítés során injekciót ad a fenekembe, ijedt képet vághattam, mert megkérdezte félek a szúritól? Mondtam, hogy igen nem fog fájni utasított, hogy feküdjek hasra tegyem meztelenné az egész fenekem,félve vártam a pillanatot spry majd jött a szúrás éreztem, hogy a tű mélyen a fenekembe megy,aztán feszítés. Nem sokkal a beadása után minden félelem feszültség megszűnt mintha lebegtem volna aztán betoltak a műtőbe maszk az arcomra talán négyig elszámoltam és zuhantam a semmibe.
Műtét után még kaptam beöntést és injekciót, de már nem zavart odatartottam meztelen hátsóm aztán tegyék a dolgukat.
Hogyan élted meg a sorozást, izgalommal félelemmel? Zavarban voltál a meztelenség miatt? Ha vissza mehetnél az időben úgy intéznéd, hogy elkerüld a sorozást?
Figyelgetem a YouTube videókat, és látom, hogy a rongyozás egyre nagyobb mértéket ölt !
Például a babáknál különös gondot fordítanak arra, hogy a baba ágyékát valami hibbant ronggyal takargassák .
Vagy például a testi orvoslás esetében is letakargatják a szabad felületeket: szülésnél is, urológiai kezelésnél is, de már láttam, hogy fogfúrásnál is egy pici rongyon keresztül babráltak a beteg szájában .
