Épen olyanok mint otthoni dombjaim: alattam, fölöttem egy kis darab enyim. Távolabb a város, és túlnan látszik a szemközti dombról a komoly bazilika.
Hoc erat in votis... S ne jutna legalább a jóknak annyi föld, hol megállhat a láb nyugodtan és bölcsen, s kinyúlhat égig a lélek, mint dómjával ott a bazilika?
Rossz föld, de megterem itt legalább a csend virága, nyugtató lótuszom, s odalent kertem az egész táj, hol óriás csiga kétszarvú dómjával e bölcs bazilika.
De túl már cseh határ... Idegen katonák s szuronyos szólamok szorítják a Dunát, mely ma friss ér helyett zsibbasztó pántlika: áldástalan nézi a hűs bazilika.
Egy kis darab enyim... De hát hol a mienk, amit épúgy védjen a törvény és a rend? Hogy bölcs nemzeteken bíró ököl s iga legyen, miért hagyod, óh szent bazilika? Ne bánd ma, lelkem! Itt fölülről egyhatár minden; és kék és zöld, s szálló szem s gyors madár tanítják, hogy nagy az Isten és kicsik a nemzetek, és a Menny külömb bazilika.
Óh ős Templom! azur architrávod alatt tűrd és áldd meg ezt a csöndes fecskefalat. Csönd van itt; csak egy-egy kocsi vagy talyiga zörg föl a városból, s zeng a bazilika.
Mérföldjáró öreg csizmákban a vihar erretoppan olykor szürke lábaival: az se soká marad; elszáll és nincs hiba: mint orgona után néma bazilika.
Mikor nagyokat ütnek rajtunk, Milyen jó lenne nem ütni vissza Se kézzel, se szóval, Világitni a napvilággal, Elaltatni az éjszakával, Szólni a gyávaság szavával, De sose ütni vissza.
Lelkeimmel pörölnöm kéne S élvén is vagyok most a béke. Kristály patakvíz folydogál Gyémántos medrü ereimben. Szelid fényesség az ingem És béke, béke mindenütt, Pedig csak én élek vele!… Fölemelnek a napsugarak, Isten megcsókolja minden arcom És nagy, rakott szekerek indulnak belőlem A pusztaság fele.
Csillag szerettem volna lenni, üresség lettem, fénynyelő; szépség bolondja, napimádó, sólyom-vágyakat röptető. Asszony, tavasz, zene, virágok; utak, erdők, kutyák, lovak, lombsuhogásos holdas esték mind a kereszttől oldanak. S ha gyúl a szív s száraz ajakkal a szépség borát szomjazom, jaj meg nem szánnak, kikacagnak: csak Istennél az irgalom. Megpendített mint húrt az ujja, és játszanom kell, játszanom.
Halottja van mindannyiunknak, Hisz percről-percre temetünk, Vesztett remény mindenik percünk És gyászmenet az életünk. Sírhantolunk, gyászolunk mindig, Temetkező szolgák vagyunk! -- Dobjuk el a tettető álcát: Ma gyásznap van, ma sírhatunk!
Annyi nyomor, annyi szenny, vétek Undorít meg e sárgolyón... Hulló levélt hányszor feledtet A megváltó, a gyilkos ón!... Óh, hányszor kell a sírra néznünk, Hogy vigasztaljuk önmagunk -- -- Dobjuk el a tettető álcát: Ma ünnep van, ma sírhatunk!...
Szőkén, szelíden, mint a szél, feltámadtam a világ ellen, dúdolva szálltam, ténferegtem, nem álltam meg – nem is siettem, port rúgtam, ragyogtam a mennyben, cirógatott minden levél.
Szőkén, szelíden, mint a szél, minden levéllel paroláztam; utamba álltak annyi százan fák, erdők, velük nem vitáztam: – fölényesen, legyintve szálltam ágaik közt, szép suhanásban, merre idő vonzott s a tér.
Szőkén, szelíden, mint a szél, nem erőszak, s akarat által, ó, szinte mozdulatlan szárnnyal áradtam a világon által, ahogy a sas körözve szárnyal: fény, magasság sodort magával, szinte elébem jött a cél.
Szőkén, szelíden, mint a szél, a dolgok nyáját terelgettem, erdőt, mezőt is siettettem, s a tüzet – égjen hevesebben, ostort ráztam a vetésekben: – így fordult minden vélem szemben, a fű, levél, kalász is engem tagad, belémköt, hogyha lebben, a létet magam ellen szítom én.
Szőkén, szelíden, mint a szél; nem lehetett sebezni engem: ki bántott – azt vállon öleltem, értve-szánva úgy megszerettem, hogy állt ott megszégyenítettem és szálltam én sebezhetetlen: – fényt tükrözök csak, sár nem ér.
Szőkén, szelíden, mint a szél, jöttömben csendes diadal van, sebet hűsít fényes nyugalmam, golyó, szurony, kín sűrű rajban süvített át, s nem fogott rajtam, s mibe naponkint belehaltam, attól leszek pusztíthatatlan, s szelíden győzök, mint a szél.
Hát el vagyok egészen andalodva, és gyönge szívem, ímé, reszketeg, mióta éjjelente, hajnalonta veled titokban ímélezgetek. Nem kell megszólítás, se semmi cécó, és az se baj, ha nincsen ékezet, csak kebelembe vésődjék e négy szó, hogy: Önnek új levele érkezett! Az egész világ egy linkgyűjtemény, az emberek, a tárgyak benne linkek, bárhova kattintok, te tűnsz elém, te vagy felvillanó websiteja mindnek. Te dobogsz bennem, mint versben a metrum. Föltettem háttérnek a képedet, s míg körülöttünk szikrázik a chat room, látlak, miközben vakon gépelek. Hiába nem láttalak még, az embert, ha minden betűd mégis eleven, ha érezlek, mint kisujjam az entert… Van nulladik látásra szerelem?
Nyár vége Piczi fehér felhő Arany búza felett, Széles szekereken Hordják az életet. Sötét ákáczsor közt A szekér nyomába, Kavargó porfelleg Sürün száll utána. Repülni tanuló Fiókgólyák járnak, Keresztben az élet, - Vége már a nyárnak.
Gyakorta érzek Olyan különös Kimondhatatlan Valamit – Mikor a kezem A rózsafáról Egy szirmot halkan Leszakít, Mikor átrezeg Egy síró dallam Finom húrjain A zongorának; Mikor szívemben Harcokat vívnak Hatalmas fénnyel Hatalmas árnyak: Mikor a szó Mire se jó, Mikor szemem egy Ártatlan fényű Szempárba mélyed; Mikor álmodom S messzire elhagy A fájó élet; Mikor ujjongva Nevet a kék ég, S a szellő mégis Ezer zizegő Halott levélkét Takarít – Gyakorta érzek Olyan különös Kimondhatatlan Valamit.
S akkor előttem Áll a nagy titok, Amelynek soha Nyomára jönni Nem birok:
Miért nem szabad Azt a sejtelmes Suttogó halált, Letépett szirmot Szavakba szednem? Miért nem lehet Azt az örökös Borongó, ködös Szomorú álmot Papírra vetnem? Miért nem tudom Azt a pillantást Azt a sóhajtó, Méla akkordot, Mit a futó perc Szárnyára kapván Régen elhordott, – Megrögzíteni, S aztán őrizni Örökre, csendben? Az a sok síró Ábrándos érzés Miért nem ülhet Miért nem gyülhet Lelkem mélyére S nem tömörülhet Dalokká bennem?
Vagy ha már róluk Dalt nem is zengek, Miért nem tudom Tudtokra adni Csupán azoknak, Kiket szeretek, S akik szeretnek? Nem mondom: szóval, Csak egy mélységes Szempillantással, Egy fénylő könnyel, Egy sóhajtással, – S csupán ők tudnák, Hogy mit jelent Ez a rejtélyes Titkos beszéd…
Esett. Megint kisütött. Szanaszét tócsák ragyogtak. Mint mély szakadék, nyílt elém egy-egy tükrös pocsolya, a fekete Föld egy-egy ablaka, s az Ég beléjük oly mélyre esett, hogy szédítette a rémült szemet, s egy pillantásra elhitette, hogy lent valahol egy másik ég ragyog, igen, egy másik: az amelyik a talpunk alatt szikrázik: Számoa vagy hogy is hívják azt a szigetet, mely valahol épp alattunk lehet: annak az ege tátongott felém, vagy majdnem az, olyan iszonyu fény, oly gyönyörű, gyémántkék áradás rohant meg lentről, olyan ragyogás csapott elő, és olyan hirtelen, hogy azt hittem, mindjárt beleesem, és csak kápráztam és szédültem és oly jó volt e gyönyörű tévedés, hogy sokáig eljátszotta vele, s szerettem volna mutogatni…De aztán, mégis, nem szóltam senkinek: kinevettek volna az emberek, míg most, versben, elhiszik a csodát, a valóságot: hogy a pocsolyák tükrös fényükkel a tavaszi napban kilyukasztották a Földet alattam!
Bosszúsan, mint a bibliában A morgó Isten-embere, Húzódom e bokor tövébe, És keserű daccal tele. És fájdalommal, hisz a lelkem Még most is érettük remeg: Én jót akartam, én jót akartam, Miért hogy mégsem értenek!
Szellőcske surran át. Fölöttem Az orgonafa lombjai Bizalmasan egymáshoz bújva Kezdenek összezsongani. Úgy együtt vannak! Lomb a lombot Olyan meghitten fogja át. Lehet-e, hogy levél ne értse A szomszédos levél szavát?
Por az úton. A legelőről Megtérőben a birkanyáj: Összetorló gyapjas fejekből Kondorodó tengerdagály. A szél egyhangú bégetésnek Foszlányait hozza felém. Ha báránynak születtem volna, Bizonyhogy én is érteném!
A ház előtt a gyér homokban Sikongatnak a gyerekek, Kavicskáznak és hempergőznek, Hányják a cigánykereket. Kettőn közülük csipkegallér, Mezítláboska két gyerek, De egy almának négy gerezdje Nem lehet náluk ikerebb.
Olyan irígyen nézem őket: Hogy értik egymást mindezek! Ó én is, én is, minden embert, Csak engem ők nem értenek. Az egyiknek csak a tanár úr, A másiknak író vagyok, Ez csak a férfit érzi bennem, A negyedik csak a papot.
Durva szemünk hát csak a felszínt, A tarka köntöst látja meg? Az emberösztön meg nem érzi Azt ami ember, ami egy? A buta bari bölcsebb nálunk, És emberebb a kisgyerek. Embernek lenni emberek közt Mi nem tudunk csak, emberek?
Azt hiszem, hogy szeretlek; lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz. De láthatod, az istenek, a por, meg az idő mégis oly súlyos buckákat emel közéd-közém, hogy olykor elfog a szeretet tériszonya és kicsinyes aggodalma.
Ilyenkor ágyba bújva félek, mint a természet éjfél idején, hangtalanúl és jelzés nélkűl.
Azután újra hiszem, hogy összetartozunk, hogy kezemet kezedbe tettem.
Zöld, keskeny szakadék, mélyén patak dorombol, És eszelősen minden füszálat teletűz Ezüst rongydarabokkal, mig a kevély oromról A nap süt: a kis völgyben pezseg az enyhe tűz.
Egy ifjú katona, nyílt szájjal és fedetlen Fővel, mig nyaka fürdik kék vadparaj hüsén, Alszik, hanyatt a füben, s arany felhő lebeg fenn, S ő zöld ágyán oly halvány, pedig zuhog a fény!
Lába a sásszirom közt, alszik, s derűs az ajka, Mint beteg gyermeké, s álom mosolyog rajta –, Óh, Természet! melengesd szegény fázó fiút!
– És száll az édes illat, s cimpája fel nem érez, Süt rá a nap, s keze csöndben hajol szivéhez, Alszik. – S jobb oldalán két kármin szélü lyuk…
Valamikor hogy tudtam én muzsikálni! Hogy tudtam muzsikálni én valamikor! Muzsikálni hogy tudtam valamikor én!
Valamikor az isteni hajdankorban, az itteni dombok karéján; elrévedtem az átható levegőben a látható magasban cikcakk fecskén, héján, felhőn és nyíl sason s alant a nyárfasor öblén a hallgatag parton a halk patak ölén az évek és érzés, emlékezés csúcsán az önfeledt múlt és jövő felett, a lélek éje és elfáradt érverés, felhők mögé sodort, kóborló, röpke hold és tünde délibáb között – - és így tovább.
Muzsikálni hogy tudtam valamikor én! Hogy tudtam muzsikálni én valamikor! Valamikor hogy tudtam én muzsikálni!
1. befejezés:
Hova tűnt el a hajdali dallam? Tovaszállt egy hajnali dalban.
2. befejezés:
Elhallgatok. Ti játsszatok. Én majd őrzöm a látszatot.
Amikor a függöny felgördül, a térben az ember eltörpül, figyelmes nézések több száza behatol a színpad odvába. Ott benn tünemények suhognak, lámpás éjszakában ragyognak, a színek fémessé szépülnek, szavakból paloták épülnek. Nem szűnik a játék vonzása, távozóban nézünk egymásra: mert egymásban látjuk a jámbort, aki a játékban király volt.
Midőn az est, e lágyan takaró fekete, síma bársonytakaró, melyet terít egy óriási dajka, a féltett földet lassan eltakarja s oly óvatossan, hogy minden füszál lágy leple alatt egyenessen áll és nem kap a virágok szirma ráncot s a hímes lepke kényes, dupla szárnyán nem veszti a szivárványos zománcot és úgy pihennek e lepelnek árnyán, e könnyü, síma, bársonyos lepelnek, hogy nem is érzik e lepelt tehernek: olyankor bárhol járj a nagyvilágban, vagy otthon ülhetsz barna, bús szobádban, vagy kávéházban bámészan vigyázd, hogy gyujtják sorban a napfényü gázt; vagy fáradtan, domb oldalán, ebeddel nézzed a lombon át a lusta holdat; vagy országúton, melyet por lepett el, álmos kocsisod bóbiskolva hajthat; vagy a hajónak ingó padlatán szédülj, vagy a vonatnak pamlagán; vagy idegen várost bolygván keresztül állj meg a sarkokon csodálni restül a távol utcák hosszú fonalát, az utcalángok kettős vonalát; vagy épp a vízi városban, a Riván hol lángot apróz matt opáltükör, merengj a messze multba visszaríván, melynek emléke édesen gyötör, elmúlt korodba, mely miként a bűvös lámpának képe van is már, de nincs is, melynek emléke sohse lehet hűvös, melynek emléke teher is, de kincs is: ott emlékektől terhes fejedet a márványföldnek elcsüggesztheted: csupa szépség közt és gyönyörben járván mégis csak arra fogsz gondolni gyáván: ez a sok szépség mind mire való? mégis arra fogsz gondolni árván: minek a selymes víz, a tarka márvány? minek az est, e szárnyas takaró? miért a dombok és miért a lombok s a tenger, melybe nem vet magvető? minek az árok, minek az apályok s a felhők, e bús Danaida-lányok s a nap, ez égő szizifuszi kő? miért az emlékek, miért a multak? miért a lámpák és miért a holdak? miért a végét nem lelő idő? vagy vedd példának a piciny füszálat: miért nő a fü, hogyha majd leszárad? miért szárad le, hogyha újra nő?
