antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Megbámulta a halottat, bár olyat is látott már. A nanoköd nem végez felesleges pusztítást, az arc alsó része az orr vonaláig érintetlen maradt, fölötte, mintha a félvezetőtechnológiában használt fotolitográfiás eljárással marták volna le a szöveteket a csontról, a csupasz koponya fehérlett. A felhő beforrasztotta az ereket, alig folyt vér, a tetem inkább valószínűtlenül hiteles szimulációnak vagy anatómiai szemléltetőeszköznek látszott, mint valóságos holttestnek.
Lonya elfintorodott.
“Úgy halt meg, ahogyan élt, és halálában is csak az élete lenyomata látszik” tűnődött. “Üres koponya és brutalitás. Vajon miért nem törli el ezt a szemetet csak úgy egyszerűen? Olyan könnyű lenne…”
A lilásfekete kéreg hirtelen lerobbant Jakubovról, a felhő néhány pillanatig vadul örvénylett a még mindig szoborrá merevedett emberalak körül, majd a cella távolabbi sarkába repült, és sűrűsödni kezdett. ‘Rána alakját vette fel, és tántorogva Lonyához futott. Meztelenségében a férfi semmi erotikusat nem érzett, csak végtelen kiszolgáltatottságot. Magához ölelte, a lány remegett, és Lonya tanácstalanul és ostobán simogatta a hátát. Az Őrző sohasem mutatkozott még ilyennek, Lonya úgy vélte, Jakubov agyának letöltése közben valamiképpen megint átlépett egy határt az ember megértésének programjában, és hirtelen támadt együttérzéssel gyengéden magához szorította. ‘Ránát mintha zokogás rázta volna, meg-megrándult.
– Jól van! Jól van! – ismételgette tehetetlenül, amíg a lány lassacskán megnyugodni látszott. Akkor gyengéden eltolta magától, és vállánál fogva megtartotta.
– Mi történt? – kérdezte aggodalmasan.
– Őrült volt. – felelte a lány kurtán, és a szemébe nézett. – Tökéletesen őrült. Nem ember. Hideg, önző, gonosz. Végtelenül önzö, szerelmem! Hányni szeretnék, de nem látom értelmét, sírni szeretnék, de nem látom értelmét. Csak kiszáradnék… Nem tudom elmondani. Mintha… Mintha… Nincsenek rá szavak… És nem is kell, hogy erre szavak legyenek… Nem tudtam, hogy ilyen az őrület… Önvizsgálatot kell tartanom, hogy vajon szerkezetileg ki vagyok-e téve ennek… Jó hogy meghalt… Semmilyen büntetés nem lett volna neki elegendő, és semmilyen kúra sem segített volna rajta… Szerelmem, hány ilyen szörnyeteg létezik még közöttetek…?
– Sok – felelte Lonya, és zavartan lehajtotta a fejét. – Talán még rosszabbak is… Biztosan…
– Miért?
– Nem tudom. Illetve egész csomó felszínes magyarázatot mondhatnék, de azokat úgyis ismered az adatbázisokból…
‘Rána bólintott:
– Az volt a legrettentőbb, hogy tudta, minden emberi mérce szerint gonoszságokat művel, de intellektuális programjává tette, hogy megtegye azokat… Érted? Úgy döntött, hogy gonoszságokat tesz…
– Hát nem ismerős…? A jó öreg William is megírta.
– Úgy születtem, hogy az emberiség szinte teljes intellektuális teljesítményét ismertem… De más dolog elolvasni egy gondolati konstrukciót, és megint más dolog működésében megtapasztalni…
– Hát, te akarsz ember lenni… – felelte Lonya szinte vidáman. Megkönnyebbült, hogy az Őrzőt újra higgadtnak, a jól ismert, biztonságos, elemző intellektusnak látja. És halvány fölényt is érzett, hogy kimondhatja: – Mi ezeket nagyon jól ismerjük, a saját bőrünkön tapasztaljuk meg, akár mindkét oldalról is… Egyszerre. Az agyunk szinte minden pillanatban ki van téve annak, hogy megbomoljon…
Szia Parsifal Hendrix, szép napot, nyugodt hétvégét kívánok Neked!:-)
Arthur Rimbaud
A bűn
Míg az ágyúk vörös köpedéke fütyül fenn, napestig dúlva a nagy égi kék mezőt, s ezredek omlanak rakásra szét a tűzben piros s zöld díszben a tréfás Király előtt;
míg szörnyű őrület toporzékol kegyetlen, sszázezrekből emel gőzölgő halmokat - bús hullák, nyár ölén, fű közt, derűs hevedben, természet, ki a lét szent alkotója vagy! -,
él egy isten, aki damaszt oltárterítőn, tömjénben, bő aranykelyhek ölén nevet, hozsannák ringató dalán csak szendereg,
s fölébred, mikor az anyák szorongva, hívőn, s sírva a főkötő árnyán, elé a nagy keszkenőből kövér krajcárt hullajtanak.
"Franciaország történetét idézem, az Egyház legidősebb leányáét. Mint afféle falusi fickó, megtettem volna a szentföldi utat; a sváb síkságok országútjait, Bizánc látványát, Jeruzsálem bástyáit őrzöm a fejemben: a Mária-kultusz, a Megfeszített iránti érzékeny hódolat ezer profán tündérjáték közt támadt fel bennem. - Bélpoklosként ülök összetört csuprokon, a csalán közt, egy nap marta falnak a tövében. - Később lovasmartalócként táboroztam volna a német éjszakában, szabad ég alatt.
Ó és még valami: a boszorkányok szombatját egy vörös tisztáson aggokkal és gyermekekkel táncolom át.
Emlékezetem nem ér távolabb e földnél és a kereszténységnél. Szüntelenül magamat látom ebben a múltban. De mindig egyedül; családtalanul; s milyen nyelven beszélhettem én? Sohase látom magam Krisztus tanácsában; a püspökök tanácsában sem - akik Krisztus helytartói.
Ki voltam én az utolsó évszázadban? Csak a mában találok magamra. Nincsenek immár csavargók, se kóbor háborúk. Az alsóbbrendű faj mindent ellepett - a népet, amint mondják, az értelmet, a nemzetet és a tudományt.
Ó, a tudomány! Mindent visszavettek. A test és a lélek számára - szent útravalóul - ott az orvostudomány és a filozófia - a javasasszonyok gyógyszerei és a rendezett népdalok. S a fejedelmi mulatságok és a játékok, amelyeket eltiltottak! Geográfia, kozmográfia, mechanika, kémia!...
A tudomány, az új nemesség! A haladás. A világ előremegy! Mért ne pörögne?
Ez a számok látomása. A Szellem felé haladunk. Ez fölöttébb biztos, ez a jóslat, amit mondok. Én értem, s minthogy pogány szavak nélkül sem tudnám magam kifejezni, inkább hallgatok.
A pogány vér visszatér! A Szellem közel van; miért nem segít rajtam Krisztus, nemességet és szabadságot adván lelkemnek? Jaj, az Evangélium messze már! Az Evangélium! Az Evangélium!
Úgy várok Istenre, mint egy ínyenc. Örökreszólóan alsóbbrendű fajból származom."
A franciák földje gyönyörű tartomány, Egész paradicsom, egész kis Kánaán, Azért is vásott rá a törökök foga, Pusztitó szándékkal azért törtek oda.
Mikor a magyarság beért az országba, A törökök ott már raboltak javába’; Kirabolták a sok gazdag templom kincsét, És üresen hagytak minden borospincét.
Látni lehetett sok égő város lángját, Kivel szemközt jöttek, azt kardjokra hányták, Magát a királyt is kiűzték várából, S megfosztották kedves egyetlen lyányától.
Igy találta népünk a francia királyt, Széles országában föl s le bujdosva járt; Amint őt meglátták a magyar huszárok, Sorsán szánakozó könnyet hullatának.
A bujdosó király ily szókat hallatott: „Ugye, barátim, hogy keserves állapot? Kincsem vetélkedett Dárius kincsével, S most küszködnöm kell a legnagyobb inséggel.”
A vezér azt mondá vigasztalására: „Ne busúlj, franciák fölséges királya! Megtáncoltatjuk mi ezt a gonosz népet, Ki ily méltatlanul mert bánni tevéled.
Ez éjjelen által kipihenjük magunk, Mert hosszu volt az út, kissé elfáradtunk; De holnap azután, mihelyt fölkel a nap, Visszafoglaljuk mi vesztett országodat.”
„Hát szegény leányom, hát édes leányom?” Jajdult föl a király, „őtet hol találom? Elrabolta tőlem törökök vezére... Aki visszahozza, számolhat kezére.”
Nagy buzditás volt ez a magyar seregnek; Minden ember szivét reménység szállta meg. Ez volt mindenkinek fejében föltéve: „Vagy visszakerítem, vagy meghalok érte.”
Kukoricza Jancsi tán egymaga volt csak Meg nem hallója az elmondott dolognak; Jancsinak az esze más egyeben jára: Visszaemlékezett szép Iluskájára.
Belépett, az ajtó becsapódott mögötte, és tompán puffant a gumitömítésen.
– Beszédünk van magával, Jakubov!
A bohócruhás alak nem mozdult. Még a motyogás sebessége sem változott.
– Rendben van, Jakubov, játssza csak a hülyét! Ha nem haragszik, felültetem, hogy lássa a műsort. Ügyesen megszabadult egy terhelő tanútól, de tudja, nekünk megvannak az eszközeink, hogy szóra bírjuk a halottakat! – Ülő helyzetbe ráncigálta a bolondot. – Hallja, igazán fogyókúrázhatna! – méltatlankodott. – Kezdd el!
Ribak lerázta magáról a felszerelését, majd gyorsan levetette a surranóját, zubbonyát, nadrágját… Lonya le nem vette a szemét Jakubov arcáról, és elégedetten állapította meg, hogy az óriás felhagy a motyogással, és kitágult szemmel bámulja a vetkőző katonát. Ribak teljesen levetkőzött, összehajtogatta a ruháját, és amikor egy pillanatra hátat fordított Jakubovnak, megfeszítette a hátizmait, és a hátán fellángolt a Vörös sárkány-tetoválás.
Jakubov hátrahőkölt, megdörzsölte a szemét. Ribak elfordult, a tetoválás eltűnt. Lonya nem látta a tüneményt, de ismerte már az Őrző tréfáit, és felnevetett.
Jakubov újra motyogni kezdett.
Ribak felrobbant, csillogó, lilás, sűrű ködfelhővé oszlott, és szétfolyt a betonpadlón. Jakubov abbahagyta a motyogást, és felkapaszkodott a priccsre. A ködfelhő körülvette a tetemet, és fortyogva beburkolta.
– Tudod, mi történik? – kérdezte Lonya, de nem várt választ. – A nanorészecskék felemésztik a szöveteket, hogy eljussanak az agyig. Ott kiolvassák a még el nem bomlott sejtekből és kapcsolatokból az információt. Nem is hinnéd, mennyi minden kiolvasható egy friss halott agyából! – Kacsintott. – Hát még az élőkéből!
– Nem tehetik! – üvöltötte Jakubov.
– Megtehetjük, Jakubov, és meg is tesszük! Ahogy maga is megtehetett és meg is tett mindent ezen a helyen azokkal a szerencsétlenekkel…
– Jogom van…!
– Semmihez sincs joga! Elveszítette a jogait, amikor lemondott arról, hogy ember legyen!
– Én ember vagyok! – mondta Jakubov sötéten. – Sokkal inkább ember vagyok, mint maga. Maga hóhér! Terminátor…
– Én? – mosolyodott el Lonya. – Én tartottam fogva embereket, és tépettem szét őket kutyákkal? Én rögzítettem mindezt, és terjesztettem? És én csináltam az egészet pénzért? Aranyért? Szánalmasak a magafélék, Jakubov! Az én tetteim vélt embertelenségével – erkölcstelenségével – próbálják igazolni a saját gyalázatukat. Tudja, Jakubov, megbíztam magában. Azt hittem, egyszerűen vallomásra bírjuk, maga meg a barátja, elmond mindent, ami minket érdekel, aztán csendben megrohad az Antarktiszon. Maga azonban visszaélt a bizalmammal, megölt egy fontos tanút. Talán az egyetlen tanút, aki igazolhatta volna a maga vallomását. Ezek után hogy bízzam magában, Jakubov? Maga zseniális és gátlástalan gazember. Nem kétlem, hogy bemártana akárkit, hogy a bőrét mentse, de sohasem lennénk biztosak, hogy mindent elmondott, és a féligazságainak mennyi köze van az igazsághoz… Nem Jakubov! Az Őrző letölti magát, biztos, ami biztos. Nem fog fájni, bár nem ismerem az Őrző valamennyi trükkjét, és most valószínűleg rosszkedvű lesz, mert mindig az, ha egy halott agyában kell turkálnia. De nem sajnálom magát Jakubov…
– Én ember vagyok! – bömbölt az óriás, leugrott a priccsről, lesöpörte róla a matracot, és emberfeletti erővel leszakította fogópántjairól a vaskeretet. Meglódította, hogy a feje fölé emelve Lonyára sújtson vele, de a hosszú keret fennakadt az alacsony betonmennyezetben, és Jakubov egy pillanatra úgy maradt, egy bohócruhás groteszk Atlasz pózában. A pillanat elegendő volt az Őrzőnek, hogy a nanofelhő kitörjön Jagrik teteméből, és beburkolja Jakubov felsőtestét. Az óriás maga mögé ejtette a priccset, rángatózó mozdulatokat tett, mintha méheket hessegetne, majd megmerevedett, mintha valamennyi izma görcsbe rándult volna. Jó fél percnyire még a légzése és szívverése is leállt, azután, ahogy a nanorészecskék átvettékaz írányítást a teste fölött, ugyanabban a szoborszerű pózban egyenletesen lélegezni kezdett: Lonya még embertelenül egyenletes szívdobbanásait is hallani vélte . Tudta, hogy mi történik. Az őrző leválasztotta az agytörzset a kéregről, hogy a szervezet fiziológiás funkcióit mindaddig fenntartsa, amíg sejtről sejtre ki nem olvassa Jakubov agykérgéből az információt. A sejtek és kapcsolataik sorra megszűnnek, és a felhő részecskéi lépnek helyükbe, hogy átmenetileg, amíg a letöltés be nem fejeződik, modellezzék az agyat. Azt nem tudta, miként éli meg mindezt Jakubov fogyatkozó fehérjeagya, de nem is volt különösebben kíváncsi rá.
Földtől eloldja az eget a hajnal s tiszta, lágy szavára a bogarak, a gyerekek kipörögnek a napvilágra; a levegőben semmi pára, a csilló könnyűség lebeg! Az éjjel rászálltak a fákra, mint kis lepkék, a levelek.
2
Kék, piros, sárga, összekent képeket láttam álmaimban és úgy éreztem, ez a rend – egy szálló porszem el nem hibbant. Most homályként száll tagjaimban álmom s a vas világ a rend. Nappal hold kél bennem s ha kinn van az éj – egy nap süt idebent.
3
Sovány vagyok, csak kenyeret eszem néha, e léha, locska lelkek közt ingyen keresek bizonyosabbat, mint a kocka. Nem dörgölődzik sült lapocka számhoz s szívemhez kisgyerek – ügyeskedhet, nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret.
4
Akár egy halom hasított fa, hever egymáson a világ, szorítja, nyomja, összefogja egyik dolog a másikát s így mindenik determinált. Csak ami nincs, annak van bokra, csak ami lesz, az a virág, ami van, széthull darabokra.
5
A teherpályaudvaron úgy lapultam a fa tövéhez, mint egy darab csönd; szürke gyom ért számhoz, nyers, különös-édes. Holtan lestem az őrt, mit érez, s a hallgatag vagónokon árnyát, mely ráugrott a fényes, harmatos szénre konokon.
6
Im itt a szenvedés belül, ám ott kívül a magyarázat. Sebed a világ – ég, hevül s te lelkedet érzed, a lázat. Rab vagy, amíg a szíved lázad – úgy szabadulsz, ha kényedül nem raksz magadnak olyan házat, melybe háziúr települ.
7
Én fölnéztem az est alól az egek fogaskerekére – csilló véletlen szálaiból törvényt szőtt a mult szövőszéke és megint fölnéztem az égre álmaim gőzei alól s láttam, a törvény szövedéke mindíg fölfeslik valahol.
8
Fülelt a csend – egyet ütött. Fölkereshetnéd ifjúságod; nyirkos cementfalak között képzelhetsz egy kis szabadságot – gondoltam. S hát amint fölállok, a csillagok, a Göncölök úgy fénylenek fönt, mint a rácsok a hallgatag cella fölött.
9
Hallottam sírni a vasat, hallottam az esőt nevetni. Láttam, hogy a mult meghasadt s csak képzetet lehet feledni; s hogy nem tudok mást, mint szeretni, görnyedve terheim alatt – minek is kell fegyvert veretni belőled, arany öntudat!
10
Az meglett ember, akinek szívében nincs se anyja, apja, ki tudja, hogy az életet halálra ráadásul kapja s mint talált tárgyat visszaadja bármikor – ezért őrzi meg, ki nem istene és nem papja se magának, sem senkinek.
11
Láttam a boldogságot én, lágy volt, szőke és másfél mázsa. Az udvar szigorú gyöpén imbolygott göndör mosolygása. Ledőlt a puha, langy tócsába, hunyorgott, röffent még felém – ma is látom, mily tétovázva babrált pihéi közt a fény.
12
Vasútnál lakom. Erre sok vonat jön-megy és el-elnézem, hogy’ szállnak fényes ablakok a lengedező szösz-sötétben. Igy iramlanak örök éjben kivilágított nappalok s én állok minden fülke-fényben, én könyöklök és hallgatok.
Lonya hálát adott a sorsnak ezért, és hogy előtte sem a munkájukkal törődtek, hanem inkább a viadalnak csúfolt mészárszéket bámulták. Leadott még egy-egy célzott lövést a rácsok mögött őrjöngő kutyákra, és elbődült:
– Kuuuss mindenkinek! A falhoz! Igen, a Terminátor! Körülvettük ezt a Circus Minimust, aki ellenáll, meghal! Letartóztatom önöket az Egyesült Nemzetek nevében!
“Bogdán! Hol van Bogdán! A ketrecek!”
– A ketrecek! Engedjék le a ketreceket! – Rúgta, és a pisztolyok markolatával ütötte, aki elébe került a halálos csöndben futkosó riadt emberek közül. Csőcselék! Odaverekedte magát a magasból lelógó kapcsolódobozokhoz, melyek nyilvánvalóan a ketreceket mozgató csörlők vezérlésére szolgáltak, takaros és egymás után megnyomkodta a lefelé mutató nyilat ábrázoló vízhatlan gombjaikat.
A harmadik ketrecben találta meg, előbb a sebhelyeiről, majd a bőrmaszkból elővillanó jégkék szeméről bombázópilóta ismerte fel. Vékony volt, és érdekes módon napbarnított. Egészségtelenülbarna. A szemében derű csillogott, de nem emberi derű. Talán több, talán kevesebb… Lonya visszahőkölt.
– Tovaris…
A jégszemek egy pillanatra feléledtek, elkerekedtek.
– Lonyecska…? – kérdezte Bogdán, és eszméletlenül zuhant ki a ketrecből.
– Felcser! – süvöltötte Lonya. – Ez az ember a legfontosabb. Élnie kell. Érted? Élnie kell!
Az egészségügyi katona, képzett belgyógyász és gyakorlott sebész, Bogdán mozdulatlan teste mellé térdelt.
– Minden rendben lesz, parancsnok. Csak kimerült, és fertőzésekkel küzd. Három hét múlva kutya baja…
– Kutyát most jobb, ha nem emlegetsz! – Lonya a felcser vállába markolt. – És ajánlom, hogy igazad legyen! – A falhoz állított emberekre üvöltött. – Hallják? Ajánlom, hogy semmi baja se legyen, mert különben maguk mindannyian halottak! Imádkozzanak, ha van Istenük! Takarodjanak a szemem elől! Vigyétek őket! – Egy pillanat alatt lehiggadt. – A gladiátoraik celláiba velük. Itt tartjuk fogva őket egy ideig. Ez a hely kiválóan megfelel vizsgálati fogdának! Négyet egy cellába! Majd megtudják! Mindenkit, akit itt fogva tartottak, haladéktalanul kórházba kell juttatni. Őrizet alatt. Gromov! Átveszi a parancsnokságot! Mi Ribak technikussal kihallgatjuk Jakubovot. Összehangolt, gyors operációt kérek. Priborov! Likvidáljon minden állatot a bunkerben! Azok már nem kutyák, hanem gyilkos bestiák! Mint ezek itt! – intett a foglyok felé. – Az Őrző valamiért ragaszkodik hozzá, hogy maguk emberek…! De én nem! Börtönben fognak megrohadni! – ígérte. – És higgyék el, az eszkimóknak volt igaza: a pokol hideg!
Otthagyta őket, és Ribakkal a sarkában visszamasírozott a cellához, ahol Jakubovot hagyták.
– Senki sem jöhet a cellához három méternél közelebb! – utasította az őrt álló katonát. – Te sem!
– Dulakodtak! – mondta a katona. – Azok ott bent… – magyarázta.
– És nem kaptál parancsot, hogy szétszedd őket… Derék. Ostoba voltam, külön cellába kellett volna tenni őket. Reméljük, nincs baj! Nyisd ki!
A katona felfelé fordította a kilincset helyettesítő félméteres laposvas emeltyűket. Könnyen jártak. Kitárta az ajtót, és benézett:
– Baj van! – Oldalt lépett, hogy odaengedje Lonyát.
Jakubov a priccsen feküdt, keze a tarkójához pántolva. Hangtalanul motyogott, a szeme kifordulva meredt a plafonra. Jagrik a padlón hevert, holtan, nyelve sötéten türemkedett ki a száján.
– Azannya! – ámuldozott Lonya. – Ez megfojtotta! Ez már valami, tarkóra bilincselt kézzel. Nincs baj! – nyugtatta a katonát. – Aki számít, nagyon is életben van! Befelé! – parancsolta a technikusnak. – Ajtót bezárod, és csak ha rádión utasítalak, nyitod ki!
Érkező vonatok füttye át a ködön Ujjong… ujjong… hallgatom estelente. Mily szép ez… s olykor, mintha szivemből csengne: Ideges jelzés berreg: most! berobog az öröm?
Aztán csend… csend… lehúnyom a szemem. Jaj, ha most jönne… jaj, ha most rohan rám! Forró kereke átszántna szívemen, S megölne, megölne… s hagynám, hagynám…
Anyámnak fáj a feje, nem iszik feketét — Anyámnak fáj a feje, nem szed be porokat: szótlanabb sápadtsággal feji meg tehenét, szótlanabb sápadtsággal söpröget, mosogat.
Anyámra durván szólnak jöttment idegenek? Anyám az ijedtségtől dadog és bereked. Sötét kendőjét vonván, magányát húzná össze: ne bántsa többé senki, félelmét ne tetőzze.
Anyám utakon lépdel s nem jut el sehova. Szegénység csillagától sebes a homloka; vállára még az orgonavirág is úgy szakad, mintha csak teher volna, jószagú kárhozat.
Nyár van égen és földön, zene szól, muzsika, Anyám csönd-sivatagján el kell pusztulnia. Gépek, gyártmányok zengnek csodáktól szélütötten, de egy se futna hozzá: „segítek, azért jöttem”.
Anyámnak fáj a feje — anyámnak fáj a semmi, Anyám fekete rózsa nem tud kiszínesedni. Egy éjjel földre roskad, megtört lesz majd, kicsi — Bejön egy madár érte s csőrében elviszi.
Megnyílik a láthatatlan is a félelemtől fölajzott látás expozícióiban: gyönyörködik és retteg benne a szív öreg óra-szerkezete. Ó, hát mit is mérünk az időben a rugók és finom fogaskerekek egymásba kapaszkodó bölcseletével, mikor csak az álló órák fülelik jól a pulzáló égitestek lélegzetét! Három fém pálcikán függ az arany, az ostyányi telihold hinta-rabságra szánt monotóniája. S mintha barokk templom tornyocskái volnának fölül és alul ketten, mély barnára érett csigák, kerek faragások. Bévül csak a csend figyelme, a feldarabolt végtelen elhalt lüktetése él. Újságpapírba pólyáltuk nagyanyám ingaóráját, vittük áhítattal, ám a Krisztinaváros legöregebb mestere csak ingatta a fejét. Meg, meg lehet javítani, tudom, csakhogy ennek az órának már nem kell járnia. Hadd mutassa hűséggel az eljövendőket, mérvén már a más időt, amelyre nincs szavunk.
– Hő, teee! – rántotta meg a pórázát Priborov. – Akkor sietsz, ha a parancsnok azt mondja!
A kövezett folyosó hamarosan katonai bunker beton félkörívét vette fel. Hanyagul lemázolt orosz feliratok, leszakadt táblák tanúskodtak arról, hogy a bunker az egykori Szovjetunióhoz tartozott. Rozsda, nedves beton, penész és ürülék szaga terjengett. A föld mélyéből népes embercsoport moraja hallatszott.
– Ez már valami, he, Jagrik?! – kedélyeskedett Lonya. – Ezt aztán jól kitalálták! Az elvtársak bunkert építettek a hegyoldalba, maguk meg szépen befészkelték magukat. Paraziták! Álljon meg, Jakubov!
A folyosóról oldalágak nyíltak, Lonya előreintette a felderítőket. A fegyverek bekémleltek az oldalágakba, a taktikai képernyőn megsűrűsödtek a modell körvonalai. A feltételezett architektúra valóságos földalatti labirintust sejtetett.
Lonya biztosítókat rendelt a kereszteződésbe, és továbbhajszolta az embereket. A moraj izgatott, kivehetetlen kiáltásokká szakadozott szét, a kellemetlen szagok szimfóniájába újabb szólam vegyült, a frissen ontott vér szaga. A folyosón vasajtók terpeszkedtek, némelyik tárva-nyitva, a beleső kameraszemek elé nedves falak, pokróccal takart keskeny priccsek, kübli börtönlátványa tárult. Az egyik zárt ajtónak tompán nagy test vágódott belülről, és artikulálatlan, ámbár egyértelműen emberi üvöltés hallatszott mögüle.
– Állj! – szorította le a gégemikrofont. – Ezeket zárjátok az üres cellába! Úgy néz ki, meglepjük a madárkákat, de semmi kedvem hozzá, hogy egyenként kelljen hajkurászni őket ebben a labirintusban, ha kedves házigazdáink felriasztanák őket. Ügyeljetek, nehogy kárt tudjanak tenni magukban!
A cellából egy pillanat alatt kikerült minden mozdítható, a foglyokról lekerült minden ruha. Az osztag minden tagja egy léggömböt is meg tudott volna hámozni a rohamkésével.
– Hamarosan visszajövök! – ígérte Lonya a továbbra is félkataton állapotot mímelő Jakubovnak, amikor rájuk zárták a vasajtót. – És remekül elbeszélgetünk majd.
A föld alatti folyosók képe egyre szilárdabb és teljesebb lett a képernyőn, Lonya négy csapatra osztotta az embereit, hogy egyszerre hatoljanak be a labirintus központi magjába, mely valószínűleg egykori rakétasiló lehetett. A kémszemek nem mutattak életjeleket a folyosókon, de az ajtók mögé szivárgó nanoköd több embert és még több kutyát jelzett elzárt helyiségekben.
A négy csapat egyszerre rontott be az arénába, azután, hogy senki sem figyelt rájuk, lelassultak, a fal mellé osontak, és szemrevételezték céljukat, mely addig csak a taktikai képernyőiken létezett. A hely tökéletesen megfelelt Lonya pokolról megelőlegezett gondolatainak. A siló meglepőn magas, homályba vesző mennyezetéről vaskos láncokon durva ketrecek lógtak. A ketrecekben kivehetetlen alakok himbálóztak a középkori udvaroncok ruháinak másába öltözött férfiak és nők feje fölött, akik ügyet sem vetve rájuk tülekedtek és kiabáltak a siló lángvetőtere körül húzódó betongalérián, sokhangú, izgatott üvöltözésükbe a gödörből veremből állati vadállati hangok szűrődtek; a sokaság fölött valóságosan is az izgalom verítékként manifesztálódott köde lebegett, a vérszag és az enyészet halál össze nem téveszthető édeskés szaga mégis egyértelműen uralta a szagspektrumot; kezek emelkedtek magasba dollárkötegeket játékpénz lengetve; lentről fájdalomkiáltás, felerősödő állati morgás, dobogás hallatszott; a pénzkötegek kezeket cseréltek, a kiáltozás felerősödött; sikoly. Lonya kissé erőszakosan átfurakodott a nézőkön, akik ügyet sem vetettek rá, és lenézett a verembe. A véres játék aktuális fordulója a végéhez közeledett, a bőr álarcos ember, akinek a sikolyát hallotta, szinte eltűnt a torkát és mellkasát marcangoló óriásifarkaskutya alatt. Bogdán! A jelenetet az osztag robotszemeihez hasonló lebegő kamerák rögzítették perverzen közönyös, tolakodó kíváncsisággal. Bugyborékoló hörgés tört elő az áldozatból, alig hallatszott át a közönség ricsaján, melyet őrjöngő kutyák morgása kontrázott. A verem alján körbefutó rácsok alatt a vérszagtól, az agresszió és a rettegés feromonjaitól tébolyodott ebek verték magukat vicsorogva a vasrudaknak. Lonya egy pillanatnyi habozás után előhúzta hónaljtokjaikból a Bogdántól elkobzott Szkifeket, és négy gyors lövést eresztett a gyilkos kutyába. A bestia rángatózva lefordult áldozatáról, és mellé rogyott. – Nem Bogdán! – Lonya rekedt nevetése összekeveredett a lövések visszhangjával, a közönség elcsendesedett, tompa tekintetek szegeződtek Lonya egyenruhás alakjára, egy pillanatra úgy látszott, nekiesnek, és puszta kézzel szétmarcangolják, aztán egy nő felsikoltott: “A Terminátor!”, és kitört a pánik. Fegyverek csattantak a betonon, Jakubov pribékjei nyilvánvalóan nem akartak megdögleni a verem peremén.
– Nem tudjuk! – siránkozott a recepciós. – Matvej szokta…
– Hazudik – mondta kurtán Ribak.
– Ezt még a masina nélkül is látom! – kacsintott Lonya. – Húsz év! Kemény! Nem enyhíthető. Öreg és megtört emberként jönnek vissza a Sarkról. Melyikük nyitja az ajtót?
– Jagrik! Jagrik! A szarba ember? Kit védesz? – A pincérek egymás szavába vágva taszigálták előre a recepcióst. – Parancsnok! – kiáltott egy hidegkék szemű örömfiú. – Mink nem tuggyuk kinyitni! Mindég a Jagrik szokta! Vagy Matvej apánk!
– A Jagrik! A Jagrik! – helyeselt valamennyi fogoly.
– Az apátok, mi? – förmedt rájuk Lonya. Intésére az elszürkült arcú recepcióst a kandallóhoz vezették. – A kulcsár már megvan! Emlékezzenek a legelső kérdésemre! Hol van Jakubov?
– A vendégekkel van! Mindig a vendégekkel van!
– Rossz válasz! Huszonkettő. Megértem magukat. Félnek tőle. Pedig tőlünk kellene! – Az udvari bolond elé lépett. A terminálon lüktető vörös kontúr rajzolódott az ormótlan alak köré. “Célszemély genetikailag azonosítva.” hirdette alatta a felirat. – “No, bolondom, itt a perced!” – szavalta, és hirtelen mozdulattal a bohóc arcába markolt, leszakította a habgumi maszk középső részét. – Nocsak! Doktor Jakubov, ha nem tévedek!
– Nem tudtuk! Honnan tudtuk volna! – harsant fel a foglyok siránkozó kórusa.
– Tudtátok! Férgek! – kiáltott rájuk a recepciós. – Fusson, Matvej Szergejevics! – És Lonyára vetette magát.
A bolond az ajtó felé lendült, de a technikus gyorsabb volt nála, és a hazugságvizsgáló szenzorcsövei a gumimaszk szakad szélei közé csapódtak. A bolond kurta kiáltással hanyatt zuhant.
– Ne lőj! – süvöltötte Lonya, kitért, és két gyors ütéssel megszabadult a recepcióstól. Mire megfordult, Jakubov karjait a tarkójához pántolták, talpra rángatták, és a falhoz lökték. Az óriásból mintha kiszállt volna az akarat, remegve dőlt a falnak, és talán csak azért nem csúszott le a tövébe, mert megfeledkezett erről a kézenfekvő lehetőségről. A szája hangtalanul mormolt valamit.
– Maguk! – sziszegte Lonya a foglyoknak. – Harminc évet kapnak. És nehogy nyikkanjon valamelyik a méltányosságról, mert halomra lövetem az egész bandát! Tétlenül nézték, hogy a bűntársuk az osztagra támadjon, és szökést kíséreljen meg. Ez bűnsegédlet, hölgyem és uraim! Vigyétek ezeket is. Bilincsben! Jakubov és ez a Jagrik marad! Felcser! Térítsd magához!
Megállt a motyogó óriás előtt, és tépdesni kezdte a fejéről a maszk maradványait. Jakubov nem védekezett, remegett és motyogott. Lonya tudta, hogy szerepet játszik. Intett Ribaknak.
A technikus másik műszert vett elő, elektródákat illesztett a véres fejre.
Lonyát mulattatta a felesleges cirkusz, de aggódott Bogdánért.
– Siessen, technikus! – pattogta türelmetlenül.
– Teljesen normális mentális állapot! – olvasta le a műszerét Ribak. – A szondák szerint az adrenalin magas, a vérnyomás és a pulzusszám is, de ez ilyenkor adekvát mintázat.
– Doktor Jakubov! Maga vagy olyan bolond, mint a ruhája mutatja, vagy a nagyképűsége vakítja el, ha azt hiszi, átrázhat minket!
Az óriás tovább motyogott. Lonya elfordult tőle, és Jagrik arcába hajolt:
– A gazdád életfogytot kap. Te is azt akarsz? Nyisd ki, és vezess!
A recepciós szó nélkül bólintott, a kandallóhoz lépett, és remegő kézzel a belsejében babrált. A kandalló kormos hátfala visszahúzódott, és elfordult. Széles, kőlapokkal fedett folyosó tárult fel.
– Mindig is olyan kastélyba szerettem volna kerülni, ahol rejtekajtó van! – rikkantotta Lonya. – Kapjátok pórázra mindkettőt! Jakubov apánk megy elől, ha esetleg kedves meglepetéseket rejtettek volna el az olyan hívatlan vendégek számára, mint mi. Priborov és Ladkin tartja a pórázt. Barátunk erős, mint egy medve. Két lépéssel mögöttük maga, Jagrik. Rá én vigyázok meg Ribak technikus. A többi a bunkerprotokoll szerint. Legyeket küldjetek előre húsz lépésnyire!
Jakubovot rángatni kellett, de amikor az őrmester fenyegetően meglóbálta előtte az elektromos ösztökét, jobb belátásra tért, és engedelmesen befurakodott a kandallóba.
Virrad. Szürkűl a város renyhe piszka, De túl, az enyhe, tiszta messzeségben Új rajzlapját kifeszíti az égen A hajnal, a nagy impresszionista. Ezüst ónnal szeszélyes felhőt rajzol És álmodozva pingál enyhekéket S ragyogva tűzi az isteni képet Az űrbe a hold, nagy rajzszög, aranyból.
A sötétség, az éji, rút csuha Lebomlik a fák törzsén nesztelen S borzong a jó hüvösben meztelen Az erdő, az örök, buja csuda: Most, mielőtt pompás testét kitárja Mindenkinek, nyujtózik hallgatag S várja, hogy a vén, dús kéjenc, a Nap Aranyfésűt tűzzön nagy, zöld hajába.
De itt, a szűk utcák közé bezárva A szürke hajnal szennyes és sivár, Nagy, sárga szirmát elhullatta már A lenge gázláng, az éj bús virága. Itt-ott mered csak s furcsán, betegen Lobog a kétes és nehéz homályba Egy-két borús fa, mint fakózöld fáklya, Mely vakon leng a siket tereken.
Annuska, alszol? bús utcák során A bús hajnalban járok egyedűl, S hogy vígasztaljon, halkan hegedűl Fantáziám, a magános cigány: Erdőkkel, éggel, ajkad mosolyával Hangfogózza dalát, míg ballagok, Jó volna most megállni ablakod Alatt egy édes, fájó szerenáddal.
A szívem adnám oda hegedűnek, A szívem, melyből bú és vágy zokog, Lopjon szivedbe enyhe bánatot És kósza vágyat, mely árván röpűlget, Hogy szűz álmodban, halkan, édesen, Nem is sejtve, hogy könny az, amit ejtesz, Álmodban, mit reggelre elfelejtesz, Sirasd el az én züllött életem.
A félelmetes angyal ma láthatatlan és hallgat bennem, nem sikolt. De nesz hallatszik, felfigyelsz, csak annyi, mintha szöcske pattan, szétnézel s nem tudod ki volt. Ő az. Csak újra óvatos ma. Készül. Védj meg, hiszen szeretsz. Szeress vitézül. Ha vélem vagy lapul, de bátor mihelyt magamra hagysz. Kikél a lélek aljából és sikongva vádol. Az őrület. Úgy munkál bennem, mint a méreg s csak néha alszik. Bennem él, de rajtam kívül is. Mikor fehér a holdas éj, suhogó saruban fut a réten s anyám sírjában is motoz. Érdemes volt-e? - kérdi tőle folyton s felveri. Suttog neki, lázítva fojtón: megszülted és belehaltál! Rámnéz néha s előre letépi a naptár sorjukra váró lapjait. Már tőle függ örökre meddig s hova. Szava mint vízbe kő, hullott szivembe tegnap éjszaka gyűrűzve, lengve és pörögve. Nyugodni készülődtem éppen, te már aludtál. Meztelen álltam, mikor megjött az éjben s vitázni kezdett halkan itt velem. Valami furcsa illat szállt s hideg lehellet ért fülön. "Vetkezz tovább! - így bíztatott, - ne védjen bőr sem, nyers hús vagy úgyis és pucér ideg. Nyúzd meg magad, hiszen bolond, ki bőrével, mint börtönével henceg. Csak látszat rajtad az, no itt a kés, nem fáj, egy pillanat csupán, egy szisszenés!"
Lonya nem blöffölt, a láncfűrész lapja helyén ásító szenzorbemenetek valóban a mondott készülékhez tartoztak. Csak éppen semmi szükség nem volt rá. Az Őrző speciális érzékelőkkel ellátott nanorészecskéi Gromov csapatával együtt hatoltak a terembe, és azóta feltérképezték az elmúlt huszonnégy óra emberi eredetű tevékenységeit a helyiségben. A hideg kandallóban a taktikai ernyőn zölden fluoreszkáló keret mutatta a kövek között rejtőző ajtó körvonalait. A mögötte húzódó üregek lehetséges elhelyezkedése is kezdett felrajzolódni a kastélyszálló modelljére.
Lonya azonban azt akarta, hogy azok, akik részt vettek Jakubov üzelmeiben, maguk szabják a fejükre a maximális ítéletet. Kétszeresen gyűlölte őket ismeretlenül is: a haladás ellenségei voltak a szemében, az emberiség ellenségei, kapzsi gyilkosok és kapzsi gyilkosok cinkosai. De még jobban gyűlölte őket azért, mert fogva tartották Bogdánt, arra kényszerítették a barátját, hogy életveszélyes és megalázó küzdelmekben vegyen részt.
– Az első kérdés: hol van Jakubov?
Kis tétovázás után jött a közös válasz:
– A vendégekkel…
– Technikus?
– Nincs eltérés…
– Tehát mindenkinek tizennégy év. Hazudnak ugyan, de legalább egyformán teszik! Ezt értékelem! De ez csak a bemelegítő kérdés volt! Hol vannak a vendégek?
A többség tétovázás nélkül kiabálta, hogy:
– Hát nem maguk vitték el őket?
És:
– Itt kéne lenniük!
– Technikus?!
– A csoportmintázattól eltérő késleltetett reakciók tapasztalhatók…
– Helyes! Akit a technikus nem választ ki, lekotródik az udvarra, és felszáll a buszra! Tizenhárom évvel megúszták! – Nyájasan folytatta: – A többieknek tizenhatnál kezdődik.
Ribak kiválasztotta a recepcióst, a kovácsot, valamennyi pincért, két hibátlan testű, de zavaros szemű kurvát és az örömfiúkat. Két katona kiterelte a többieket az ajtón.
– A bolond is marad! Nem teszik nekem… Tehát: hol vannak a vendégek? – Lonya leszorította a gégemikrofont. – Minden kutyát, amit találtok, azonnal lelőni!
– Nos? – Ezúttal odafordult a foglyokhoz, hangjából eltűnt a nyájasság.
A foglyok hallgattak, összébb húzódtak. A két kurva zokogni kezdett.
– Ne bömböljenek! Tizennyolc évig rohadnak a börtönben, és nem átnevelő lesz, nem is a régi világ liberális esélyt-a-javulásra intézménye! A tettükkel vagy a cinkosságukkal elveszítették az emberi jogaikat, a jogukat arra, hogy megjavulhassanak. Ilyenek maradnak, és a társadalmat ez nem érdekli. A mi börtöneink büntetésre valók, arra, hogy életük minden pillanatában érezzék, bűnt követtek el embertársaik ellen – és azok nem bocsátják meg azt a bűnt. Senki sem fogja kínozni magukat, de egyedül lesznek, minden kényelem és szórakozás nélkül. Egyedül önmagukkal és a bűnükkel. Meg az Antarktisszal…
– Nem! – A fiatalabb kurva megtört, elszakadt a csoporttól, és Lonya elé vetette magát. – Lentvannakaveremnél! – hadarta egy szuszra. – Nem akarok a Déli Sarkra kerülni. Nem! Lent vannak. Mind. A harcot nézik…
– Ostoba ribanc! – mordult fel a kovács. Hatalmas teste nekilódult, és a hozzá legközelebb álló Ribak felé ugrott. Priborov karabélya egyet pattant, bántó hangon, élesen, a nagy test mozgása megtört, és élettelenül zuhant a lány mellé.
Lonya elfintorodott, leugrott az asztalról, ellépett a sikoltozó kurva mellett, és megállt a foglyokkal szemben.
– Ő átnevelőbe kerül – bökött a háta mögé, a lányra. – Az a szerencsétlen hullazsákba. Maguk nyilván az Antartktisz klímáját szeretik. Melyikük nyitja ki az ajtót? – Hanyagul a kandalló felé legyintett.
Simontornyai vár - reneszánsz kandalló a Kaputorony emeleti helyiségében
Szervusz Bajkálifóka!:-) Köszönöm szépen, szép estét, kellemes hetet Neked is!:-)
Gábor Andor
Kályha mellett
Ha kályhádban vidám a tűz, S a villany csatját elcsavartad; Ha láng, kapkodva, lángot űz, Mert üszkét vassal fölkavartad; Ha izzó, rózsaszín parázs Baráti szemmel húny-hunyorgat, És szétdereng vörös varázs, S emlékezés aranyja olvad; Néhány hassáb fa áradó Boldogságot tud rádigézni, (Kint sír a szél, vagy száll a hó) Be jó, Be jó is este tűzbe nézni!
A lángban táncot jár a mult, A lángok múltat énekelnek; Felújulnak homályba hullt Szavak, szépségek és szerelmek: Anyád emlője, kedvesed Tüzellő szája újra éled; Minden meleg, mi elveszett, Eléd lebeg most, mint a lélek: Száz elhült, forró semmiség, Egymásba fonva és gyürűzve. (Kint gyásszal gyászol gyászos ég) Be szép, Be szép is este nézni tűzbe!
A könny oly könnyen fölfakad, És könnyen perdül, mint a gyöngyök: A szíved már csak ad, csak ad, Széthulltak benn a zord göröngyök; Eszedbe jutnak mind, akik Nem ulhetnek most kályha mellett; Ruhájukon rest szél szakít,
Az ajkukon fagyos lehettet; Ma az tüzelhet csak, ki dús, A pénzét bárhogy is kereste… (Kint ezreken diderg a hús) Be bús, Be bús is tűzbe nézni este!
Ki fázik: él még s élni jó… De hányan mentek, messze tőled, Hová nem ér többé a szó, S akikből hantos csontmező lett?… Azok már nem melegszenek, Ha minden erdő lángra gyúl is, Ha égnek is mind szenek, S egész világ zsarátja hull is!… Nem tudja már se szív, se száj A holtat élővé idézni… (Kint néma éj és néma táj) Be fáj, Be fáj is este tűzbe nézni!
Szia Parsifal Hendrix, szép estét, kellemes hetet Neked!:-)
Igen, ismertem, szerettem. Jó volt újra látni és hallgatni..:)
"Ha egyszer feltárult előttünk az igazság látványa, rettenetesen sekélyesnek fog feltűnni addigi világunk. Abban a látványban se logikus nincsen, se logikátlan. Se jó, se rossz. Minden eggyé van benne olvadva. És a fúziónak mi magunk is részesei vagyunk. Túllépünk a testünk szabta kereteken, létezésünk metafizikaivá válik. Intuíció lesz belőlünk. És miközben ez csodálatos érzés, bizonyos értelemben reménytelen is. Mégpedig azért, mert szinte a legeslegvégén megvilágosodik előttünk, mennyire jelentéktelen, mennyire mélységet nélkülöző volt eddigi életünk. És elborzadunk, hogy miként voltunk képesek egyáltalán elviselni."
